Ajwain balesete, majd visszavonulni látszik

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

 

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.  

 

„Korcsosulnak!”

 

Az egyetemen a többéves „Pepszi”-képzésünk[1], és azok az alapelvek, amelyeket minden minket tanító szakember képvisel, szöges ellentétben állnak azzal, ami a gyakorlatban, az iskolákban folyik. Én és tanárjelölt diáktársaim nem könnyű megmérettetés előtt állunk: évekig tanítják nekünk, hogyan kell szaxofonozni, majd a kezünkbe adnak egy rücskös tilinkót: lássuk, hogy fújod, és leosztályoznak. Már korábban végzett diáktársaim történeteiből is tudtam: más komoly bajok is vannak a tanítási gyakorlatokkal. Én pedig megelégeltem, hogy ez tabutéma a közbeszédben, és úgy döntöttem, hogy előállok a magam esetével.

Egy közlekedésgépészeti szakközépiskolába osztanak be, méltán híres iskola, van, ahol csak az itt végzetteket veszik fel szerelőüzemekbe! Konzulensünk, E. fiatal-középkorú tanárnő, rögtön arra kér minket: tegeződjünk. Az első szembetűnő nehézség, természetesen, hogy kizárólag fiúkkal találja szembe magát az ember – de végül ez önmagában semmiféle gondot nem okoz.

Két lánykollégával együtt kerülünk ide magyar nyelv és irodalom tanítási gyakorlatra. Külön humán tanári is van, ahol udvariasan fogadnak, így kifejezetten pozitív előérzetem kezd kialakulni, eszembe jut: azt mesélték, hogy a *** Gimnáziumban a tanári küszöbét mi nem léphetjük át, a liftre pedig ki van írva, hogy károlis diákoknak használni tilos. Nem mintha bárkinek is hiányozna a liftezés, de ez kellően megadja ott az alaphangulatot.

A legelső órám volt a legjobb, és az utolsó, a vizsgatanításom a legpocsékabb, ami, gondolom, egy érdekes „fejlődéstörténet”.

Az első órámra ugyanis egyedül küld be E.

Kilencedikeseknek tanítom nyelvtanból a hangképzést. Hihetetlen, de az egész órán semmiféle úgynevezett fegyelmi probléma nem merült fel. A diákokat is meglepetésként éri a helyzet. Ebben igyekszem megkapaszkodni, talán ennek is köszönhető, hogy végül sikerül egy dinamikus órát levezetni.

A szép tavaszi napon egyszer csak elkezd esni a hó, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Azonnal odarohan mindenki az ablakhoz. Ez filmes klisé is szokott lenni: a tipikus füstbe ment tanóra. Leülök, és végignézek rajtuk, most nagyon örülök, hogy E. nincs jelen, elhatározom, hogy megfigyelem, mi fog történni. Egyszer csak megszólal valaki: na jó, skacok, azért nem óvodában vagyunk, üljünk már vissza – és mindenki visszaül. Beszélünk sok mindenről: hogy lehet, hogy nem felhős az ég, és esik a hó, stb., és emellett tisztességesen „leadom az anyagot”.

Rengeteg hangtörvényt kell ezeknek a kilencedikeseknek megtanulni, és rendkívüli részletességgel. Egy ilyen órán fordul elő először, hogy E. a vázlatom előzetes elolvasása ellenére, szavamba vágva… kiigazít. A dolog tömör lényege, hogy van egy törvény, ami három hangra vonatkozik egyértelműen, én ezeket felírom a táblára, mire E. közbevág: tessék írni a többit is, és lediktálja azt a még öt hangot, amire már nem olyan egyértelműen vonatkozik. (Ne felejtsük el: a diákoknak ez is bemagolandó anyag, amiből dolgozatra is számíthatnak. Azután ki elfelejti, ki meg csak kidobja a puskát.)

Egyébként ezekben a fiúkban valódi érdeklődés pislákol, még olyan „száraz” tárgy irányában is, mint a nyelvtan. (A nyelvtan „szárazságát” a tananyagra értem, és semmiképp nem a tudományágra!) Előfordult, hogy susmorgós beszélgetést hallottam: érdekes, hogy van ez a szeg meg szög, lehet, hogy a szeg a „hivatalos”, mert mindig azt látom a csomagolásokon, de én mindig szögnek mondom.

Azzal próbálom enyhíteni az unalmat, hogy olyan kapcsolódó témákat hozok, mint a Guiness-rekordok könyvéből a legtöbb magánhangzót vagy legkevesebb magánhangzót használó nyelv (hihetetlen jelenségek vannak a világ nyelveiben!). Máskor olyan játékot szervezek, hogy ki tud egy eleve inspiratív képet, melyet a táblára rajzolunk, több, mondjuk csak o-ó magánhangzós szóval leírni. (Ebből lesz az, hogy „horkoló holdkóros, jó torzonborz bohó hótoló kormos-koszos hógolyót dob, soroz.”) E. a dühtől vörösödő arccal kiabálva fejti ki kritikáját: szerinte ezeknek a játékoknak az volt a célja, hogy én gőgösen fitogtassam koromból fakadó helyzeti előnyömet, tudásomat.

Haladni-haladni-haladni! Még sok a hangtörvény! Nem mehet el ezekkel az idő!

Nem is szúrtam volna be az órák elejére mindezeket, csakhogy E. folyamatosan egymásnak ellentmondó utasításokat ad, így a gyakorlat egy totálisan szétesett őrületté válik, neki pedig nem nehéz olyasmire rámutatni, az ilyen kirohanások alkalmával, aminek nem feleltem meg. A kilencedik osztálynál például korábban azt hangsúlyozta, hogy ők nyelvi előkészítősök („nulladikosok”), így aztán „nem hajt a tatár”, van idő motivációra!

A kilencedik mellett egy tizenkettedikben is tanítottam. Óriási a kontraszt, látom, hogy a kilencedikesek csillogó szemekkel még valamire várnak, hogy itt valami történhet velük. A tizenkettedikeseknek már tele a… hócipőjük, miután rég rájöttek, hogy egész idő alatt nem kaptak gyakorlatilag semmit, ami személyesen, nekik fontos, értékes, érdekes (csak a nyelvtan és irodalom órákról nyilatkozom!). A kilencedikesekkel ellentétben náluk már felbukkannak az igazi gonoszok is, akiket a tanárokkal való kibabrálás izgalma éltet.

Itt sem kisebb feladat Babits halálköltészetével kezdeni. Elhatározom, hogy kisfogalmazásokat íratok: mit tennék, ha gyógyíthatatlan daganatos betegségem lenne, és már csak rövid ideig élhetnék. Így próbálom megalapozni, hogy egyáltalán beleérezzék magukat az alapszituációba, ami oly távol áll tőlük. (És a felolvasások végén egy Asimov-idézet, amely illusztrálja Babits hozzáállását is: „Ha szólnának, hogy öt percem van még az életből, nem jönnék zavarba – gyorsabban gépelnék”.)

Óra után viszont menetrendszerűen megkapom a magamét E.-től. Nem figyeltem ugyanis a szavaimra: „ütős”, „nagyon odatette magát” – ez fiatalos nyelvhasználat, ilyen kifejezéseknek nincs helye az órán!

Akkorra belátom, hogy fejre is állhatok: kizárólag hibáim vannak – az ő kritikája tükrében. Ha viszont mindent megvalósítanék, amit nem valósítottam meg szerinte, az nem negyvenöt perc lenne, hanem három óra tanóránként!

Egy idő után konkrét stratégiát választok: eljátszom a bűnbánó báránykát, aki várja a terelgetést, mindenre bólogatok, ez a legkevésbé rossz stratégiának bizonyul a hatáskörrel való visszaéléssel szemben.

Egy irodalomórán olyan kérdésekkel álltak elő tanítványaim, amelyekből végül is valami nagyon érdekes kerekedett ki mindannyiunk számára. Akkor épp az eddigieknél is nehezebben viseltem, hogy folyamatosan hazudnom kell magamról, a szerepemről és a tananyagról is…

Megemlítem, hogy Tóth Árpádból könnyű lesz leérettségizni: talán a legegységesebb az életműve.

Diák: „És most ezért kéne szeretnünk ezt a Tóth Árpádot?”

Én: „Nem írom elő senkinek, hogy szeresse!”

„De akkor miért került bele a tananyagba?”

„Nem tudok erre semmit válaszolni magának. Mert nem én állítottam össze a tananyagot. Ha én állítottam volna össze, akkor kéne tudnom elszámolni vele, hogy ilyen és ilyen okokból tettem bele.”

(Tudom, ezzel külön elvetettem a sulykot, de nem tudtam válasz nélkül hagyni a felvetést.)

Ahogy haladunk, idővel egyre többször fordul elő, hogy E. váratlanul, az óra kellős közepén megakaszt, nemcsak egyszerűbb kiigazításokkal, hanem szakmai… „vitákkal” is.

Egyszer arról beszélek, hogy egy konkrét versben keresztrímek vannak, és ezek lassítják azt. Éles hangon veti közbe: „a Toldinál is keresztrím van, és akkor mi van? Ott is lassítja? Akkor most hogy is van ez?”. Ahogy a diákoknak, nekem is ugyanúgy meghűl a vér az ereimben. Idézzük fel: a Toldiban nem keresztrímek vannak, hovatovább ez a leghíresebb magyar párrímes mű! De engem nem ez, hanem a kiabálós óramegakasztás eljárása döbbentett le a végletekig.

Ha már megszakításokról volt szó: egy alkalommal Tóth Árpád-verset olvasok fel, de az utcán felhangzó sziréna úgy belehasít, hogy lehetetlen folytatni. Na tessék, mondom, megérkezett a „bús gyársziréna” is, aláfestésnek. E.-től tudom meg óra után, hogy ezt se kellett volna, mert megakasztottam a verset. Addig azt hittem, hogy a sziréna akasztotta meg.

A gyakorlat végén az a feladatom, hogy dolgozatot írassak Tóth Árpádból. Eleve beharangozza nekem E., hogy gyenge dolgozatok születnek majd, egy csomó egyes, nekem köszönhetően, mert nagyon keveset… diktáltam. Máshogy ugyanis nem működik ezeknél a srácoknál szerinte, mindig diktálni kell a vázlatot.

Az eredmény váratlan. Sok jó jegyet oszthatok, és sok olyasmit leírnak, ami nem is került a füzetbe, csak szó volt róla, és úgy látszik, megragadta a figyelmüket. Például amikor a Meddő órán című – tragikus témájú – verset vidám hangon is felolvastam, és megkérdeztem, hogy „elbírta-e” ez a szöveg ezt a hangot is (meglepő, hogy mennyire elbírja!). Mindezekről E. egy szót se szól, inkább hallgat a dolgozat témában a továbbiakban.

Sok alkalommal kellett végigülnöm az E. által tartott órákat, hogy figyelve tanuljak tőle. A legfontosabb tanulság számomra ezekből, hogy általában azok az órák voltak élvezetesek, amelyeken a diákok természetes érdeklődésüket kissé erőszakosan érvényesítették. Ilyenkor tulajdonképpen nem hagyták leadni az anyagot, de sok olyasmit felvetettek, hogy például miért nem oldódik meg azzal a gazdasági válság, ha kétszer annyi pénzt nyom a Nemzeti Bank, vagy hogy érdemes lenne-e a gazdasági válság kitörésekor aranyra cserélni a pénzünket (történelem, társadalomismeret órákról van szó, tehát mégsem kerültünk ezzel fényévnyi távolságba a tananyagtól).

A vizsgatanításomon háromtagú zsűrit kapok egy igazgatóhelyettessel és még egy magyartanárral. Belépek, mindenki síri csendben ül, és néz. Működésbe lép a betyárbecsület, hiszen itt osztályzatot fog valaki kapni!

Nagyon szokatlan és zavarba ejtő, egy más világ. Diákjaim tekintete azt sugározza, hogy „nyugodj már meg, haver, azért nem a kivégzéseden vagy”.

Nekem viszont így is olyan, mintha a kivégzésemen lennék. Negyven percig egy nagyjából épkézláb órát tartok, majd egy ponton teljesen leblokkolok, megköszönöm a figyelmet, elköszönök, és ezzel vége az órának.

C’est la vie: egész addig fogcsikorgatva, de tartottam magam, aztán öt perccel a célszalag előtt valahogy hirtelen egybesűrítve omlott rám mindaz, amit itt addig kaptam.

Egy héttel később megyek be, átvenni a naplót. A gyakorlatra és a vizsgára is egy-egy hármast kaptam, hálás vagyok, hiszen az öt perc miatt meg is buktathatott volna E., ahogyan nyomatékosan hangoztatja is. A szöveges értékelésbe annyi pozitívumot ír rólam, hogy jó érzékkel javítottam ki a dolgozatokat. Ez egy fél mondat, a többi elmarasztalás. (Az osztályzat tehát ellentmond a szövegnek: túl jó.)

A személyes indulatoktól függetlenül objektívnek maradni egy munkakapcsolatban bámulatra méltó erény, de úgy látszik, nem mindenkitől követelhető meg. (Tapasztalatból tudom: nem is lehetetlen!)

Kezem már megkönnyebbülve a kilincsen, de még utoljára megragadja az alkalmat, rögtönzött előadást tart arról, hogy a gyerekek korcsosulnak.

Ennek egyik fő oka szerinte az internet, a másik, mint kifejti, az, hogy atudásmennyiségnek, amit tíz éve taníthatott, jó, ha a felét taníthatja ma, köszönhetően annak, amit felülről az oktatáspolitika diktál.

Amikor arról beszélnek, hogy a mai gyerekek értéktelenebbek, mindig kinyílik a bicska a zsebemben.

Nem.

Nem azok, csak változnak, mert a világ állandóan változik (mostanság épp extragyorsan), minden generáció más, bármilyen félelmetes is ez. Én sem értem, a huszonéves a tizenévesek jó pár új attitűdjét. Hogy lehet olyan menő dolog fiúként körmöt, szemet festeni, hajat vasalni, lányként pedig… de talán most hagyjuk… Ezzel én már nem fogok tudni azonosulni a születési dátumomból következően. Ez már a következő kisgeneráció világa, tudása, értéke – gondolom. De nem bélyegzem emiatt rosszabbnak őket a saját korombelieknél, és nem akarom „megjavítani” őket.

Örülnék, ha tanárjaik zöme is szépen lassan leszokna erről az infantilis kényszercselekvésről. Ha megpróbálnák e helyett megismerni a fiatalokat (úgy látszik, nem lehet elégszer hangsúlyozni: ők vannak a fiatalokért és nem fordítva). És amennyiben ezzel kudarcot vallanak, nem a hiba áthárításán erőlködnének.

Még jobban örülnék, ha mi, akik most lépünk majd katedrára, egyáltalán nem folytatnánk az efféle hagyományokat.


[1] A tanár szakos hallgatók pedagógiai-pszichológiai képzése (a szerk.).

Korrektúra: Knausz Imre

Játék határok nélkül

A Mitteleuropäisches Theaterkarussell – Bécs egyik évről évre megrendezésre kerülő színházi fesztiválja  – idén november 10-20-ig tartott. A Theater Brett igazgató-rendező-színésze, Ludvik Kavín maga válogatta az előadásokat a környező országokból: Csehországból, Lengyelországból, Magyarországról és Szlovákiából. Az öt előadás megtekintése után bátran állíthatom, a hazánkat képviselő Maladype Színház Tojáséj című előadása kimagasló volt a mezőnyben. Nem, nem hazabeszélek. Igyekszem megindokolni, a jó miért volt jó, s a rosszak miért voltak, noha azt szívesebben felejtem el. Szlovákiából két előadás is érkezett, igen jó ötletnek tartom, hogy gyerekelőadás is került a programba, s az is fontos, hogy a színészek a gyerekek miatt németül is képesek voltak eljátszani az alapvetően szlovák nyelvű előadásukat.

(Fotó: Kállai Tóth Anett)

November 10-én a budapesti Maladype Színház: Tojáséj című fantáziájával nyitott a fesztivál. A két éve bemutatott előadás érdekessége, hogy egyetlen szó sem hangzik el benne, a színészek előre nem ismert (illetve: saját műveltségük okán gyakran ismert) dalokra improvizálnak helyzeteket, néhány kellék: tojás, cigaretta, kockacukor, flamingók és tonettszékek felhasználásával. Elsőre nem tűnik többnek, mint ami: mintha egy workshop-bemutatót látnánk – gondoltam másfél éve, mikor először volt szerencsém megtekinteni az előadást. Újbóli megnézésekor (most) minden ködös gondolatom eloszlott. Talán tényleg nem egy darab, persze. Talán tényleg háromszor vége van, jó-jó. De mindenekelőtt: nem lehet nem észrevenni, és kiemelni azt, hogy itt volt most épp öt színész (mikor mennyien játsszák), és ők bármire képesek. Bohócokat meghazudtoló magabiztossággal vetik magukat a földre, mélybe, őszinteség, zabolátlanság tükröződik minden mozdulatukból. Valószínűleg jobban féltünk a nézőtéren, mert nem tudtuk, mi fog történni, és sosem mernénk megtenni olyan dolgokat, melyeket ők sorozatban gyártottak az előadás során. Példátlan ön- és emberismeretről tettek-tesznek folyamatosan tanúbizonyságot, és ez hatalmas kincs. Másodszori megnézés után persze látni már, mi az, ami mégsem improvizáció. Kérdés azonban, el lehet-e így hagyni esetleg a tanult finálét, ha jobb, amit improvizálnak. S talán csak egyszer lenne akkor vége.

 

Másnap a Marguerite Duras: Der Liebhaber (A szerető) címen világhíressé vált könyvéből készített előadását mutatta be a pozsonyi Arteatro. A szórólapon ígért szöveg alapján egy dramatikailag és szcenikailag stilizált, kifejező testbeszédet használó előadásra vártunk. Mivel szlovákul nem értek, elsősorban a testbeszédre figyeltem (és a német szöveget jelző felső kivetítőre). Noha tudjuk, a jó színház átíveli nyelvi határaink, értjük, ha működik. Itt sajnos nem értettem. Éppen a kiemelt testbeszéd nem működött. Éppen ott voltak olyan hiányosságok, hogy az előző napi előadás szereplői bátran belekeringőzhettek volna akár… Hiába egy stilizált előadást ígérnek, (s ez díszletszinten meg is jelent), nekik maguknak nem volt olyan erős jelenlétük a színpadon, hogy bármelyikükre feltétel nélkül figyeltem volna, egyéb külső körülményeket kizárva.

Szintén pozsonyi válogatás volt a PIKI Theater: Schlimmariuma, bár feltehetőleg egy faluról falura járó házaspárról van szó, akik ketten mindent megtettek azért, hogy a gyerekek felhőtlenül szórakozhassanak. Néhány ötletes kellék, gyermekdalok – garantált siker. A gyereknek nem kell sok, ha elengedheti a fantáziáját, s itt bőven volt erre lehetőség. Beavatottak lettünk mindannyian, a titokba. Büszkén indultunk haza, mert az együttjátszás öröme továbbtartott. Talán valahol még ma is tart.

Vasárnap Mrozek: Das Haus auf der Grenze (Ház a határon) című abszurdját láthattuk lengyel-osztrák koprodukcióban. Az előadás első részében még azt hittem, bodóviktoros őrületet láthatunk majd, olyan zenék és koreográfiák követték egymást, de a második felvonásra sajnos ez elfáradt, s már csak egy-két tánc ismétlődött, az új karakterek pedig nem tudtak olyan színeket hozni, hogy szinten tartsák a darabot. Kiveszett belőle az abszurditása, nem volt már min nevetni. Mindenesetre elgondolkodtató (és igen aktuális), s ezen mélázni a második felvonás alatt bőven volt idő, hogy hátsó indokok tömkelegét lehet emberekre zúdítani, hogy kikerüljük a nyílt beszédet, hogy pitiáner dolgokat lehet akkorára tupírozni, hogy emberéletek menjenek tönkre, és hogy mindig át lehet lépni egy határt, de mégsem lesz akkora visszhangja, mint előtte gondoltuk róla.

Hétfő este a Magyarországon már több ízben bemutatott Kövek a zsebben/Kövekkel a zsebében című előadást láthattuk két lengyel fickó előadásában (Theater in Vitro, Lublin, Lengyelország). A darab két férfire íródott, akik ketten összesen 15 szereplőt jelenítenek meg, a sztárszínésznő Caroline Giovannitól kezdve az aljasmód leittasult helyi tehénpásztoron át a két, úgymond főszereplőig (Charlie Conlon és Jake Quinn), akiknek a szemén keresztül látjuk a történetet. A készítők három mindenre képes hordozható vécé (ToiToi) köré építették az előadást, annak kellékei, néhol részei szolgáltak a szereplőknek kellékül. A vécé különböző fázisaiban lakókocsiként, kocsmaasztalként, de fürdőkádként is megjelent. Rendkívüli energiákkal dolgozó két színészt láthattunk, akik bravúros pontossággal játszották végig a két felvonást.

A fesztivál utolsó előadásaként a brnoi Divadlo Husa na provázku: Das Schwein oder Václav Havel’s Hunt for a Pig-et mutatta be. Ez a Václav Havel életének egy részéről szóló, emlékestként is értelmezhető egy óra megjárta már a világ nagy színházi fesztiváljait, Avignontól Moszkváig. Sok zenével, humorral, igazi örömünnepet varázsoltak a színpadra. Méltó zárása volt ennek a fesztiválnak, amelynek válogatási koncepciójára ha nem is sikerült rájönni (talán az előadások olcsósága lehetett csak az), arra igen, hogy emberi léptékkel is lehet fesztivált szervezni, és ez tiszteletre méltó cselekedet

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info