A Mitteleuropäisches Theaterkarussell – Bécs egyik évről évre megrendezésre kerülő színházi fesztiválja  – idén november 10-20-ig tartott. A Theater Brett igazgató-rendező-színésze, Ludvik Kavín maga válogatta az előadásokat a környező országokból: Csehországból, Lengyelországból, Magyarországról és Szlovákiából. Az öt előadás megtekintése után bátran állíthatom, a hazánkat képviselő Maladype Színház Tojáséj című előadása kimagasló volt a mezőnyben. Nem, nem hazabeszélek. Igyekszem megindokolni, a jó miért volt jó, s a rosszak miért voltak, noha azt szívesebben felejtem el. Szlovákiából két előadás is érkezett, igen jó ötletnek tartom, hogy gyerekelőadás is került a programba, s az is fontos, hogy a színészek a gyerekek miatt németül is képesek voltak eljátszani az alapvetően szlovák nyelvű előadásukat.

(Fotó: Kállai Tóth Anett)

November 10-én a budapesti Maladype Színház: Tojáséj című fantáziájával nyitott a fesztivál. A két éve bemutatott előadás érdekessége, hogy egyetlen szó sem hangzik el benne, a színészek előre nem ismert (illetve: saját műveltségük okán gyakran ismert) dalokra improvizálnak helyzeteket, néhány kellék: tojás, cigaretta, kockacukor, flamingók és tonettszékek felhasználásával. Elsőre nem tűnik többnek, mint ami: mintha egy workshop-bemutatót látnánk – gondoltam másfél éve, mikor először volt szerencsém megtekinteni az előadást. Újbóli megnézésekor (most) minden ködös gondolatom eloszlott. Talán tényleg nem egy darab, persze. Talán tényleg háromszor vége van, jó-jó. De mindenekelőtt: nem lehet nem észrevenni, és kiemelni azt, hogy itt volt most épp öt színész (mikor mennyien játsszák), és ők bármire képesek. Bohócokat meghazudtoló magabiztossággal vetik magukat a földre, mélybe, őszinteség, zabolátlanság tükröződik minden mozdulatukból. Valószínűleg jobban féltünk a nézőtéren, mert nem tudtuk, mi fog történni, és sosem mernénk megtenni olyan dolgokat, melyeket ők sorozatban gyártottak az előadás során. Példátlan ön- és emberismeretről tettek-tesznek folyamatosan tanúbizonyságot, és ez hatalmas kincs. Másodszori megnézés után persze látni már, mi az, ami mégsem improvizáció. Kérdés azonban, el lehet-e így hagyni esetleg a tanult finálét, ha jobb, amit improvizálnak. S talán csak egyszer lenne akkor vége.

 

Másnap a Marguerite Duras: Der Liebhaber (A szerető) címen világhíressé vált könyvéből készített előadását mutatta be a pozsonyi Arteatro. A szórólapon ígért szöveg alapján egy dramatikailag és szcenikailag stilizált, kifejező testbeszédet használó előadásra vártunk. Mivel szlovákul nem értek, elsősorban a testbeszédre figyeltem (és a német szöveget jelző felső kivetítőre). Noha tudjuk, a jó színház átíveli nyelvi határaink, értjük, ha működik. Itt sajnos nem értettem. Éppen a kiemelt testbeszéd nem működött. Éppen ott voltak olyan hiányosságok, hogy az előző napi előadás szereplői bátran belekeringőzhettek volna akár… Hiába egy stilizált előadást ígérnek, (s ez díszletszinten meg is jelent), nekik maguknak nem volt olyan erős jelenlétük a színpadon, hogy bármelyikükre feltétel nélkül figyeltem volna, egyéb külső körülményeket kizárva.

Szintén pozsonyi válogatás volt a PIKI Theater: Schlimmariuma, bár feltehetőleg egy faluról falura járó házaspárról van szó, akik ketten mindent megtettek azért, hogy a gyerekek felhőtlenül szórakozhassanak. Néhány ötletes kellék, gyermekdalok – garantált siker. A gyereknek nem kell sok, ha elengedheti a fantáziáját, s itt bőven volt erre lehetőség. Beavatottak lettünk mindannyian, a titokba. Büszkén indultunk haza, mert az együttjátszás öröme továbbtartott. Talán valahol még ma is tart.

Vasárnap Mrozek: Das Haus auf der Grenze (Ház a határon) című abszurdját láthattuk lengyel-osztrák koprodukcióban. Az előadás első részében még azt hittem, bodóviktoros őrületet láthatunk majd, olyan zenék és koreográfiák követték egymást, de a második felvonásra sajnos ez elfáradt, s már csak egy-két tánc ismétlődött, az új karakterek pedig nem tudtak olyan színeket hozni, hogy szinten tartsák a darabot. Kiveszett belőle az abszurditása, nem volt már min nevetni. Mindenesetre elgondolkodtató (és igen aktuális), s ezen mélázni a második felvonás alatt bőven volt idő, hogy hátsó indokok tömkelegét lehet emberekre zúdítani, hogy kikerüljük a nyílt beszédet, hogy pitiáner dolgokat lehet akkorára tupírozni, hogy emberéletek menjenek tönkre, és hogy mindig át lehet lépni egy határt, de mégsem lesz akkora visszhangja, mint előtte gondoltuk róla.

Hétfő este a Magyarországon már több ízben bemutatott Kövek a zsebben/Kövekkel a zsebében című előadást láthattuk két lengyel fickó előadásában (Theater in Vitro, Lublin, Lengyelország). A darab két férfire íródott, akik ketten összesen 15 szereplőt jelenítenek meg, a sztárszínésznő Caroline Giovannitól kezdve az aljasmód leittasult helyi tehénpásztoron át a két, úgymond főszereplőig (Charlie Conlon és Jake Quinn), akiknek a szemén keresztül látjuk a történetet. A készítők három mindenre képes hordozható vécé (ToiToi) köré építették az előadást, annak kellékei, néhol részei szolgáltak a szereplőknek kellékül. A vécé különböző fázisaiban lakókocsiként, kocsmaasztalként, de fürdőkádként is megjelent. Rendkívüli energiákkal dolgozó két színészt láthattunk, akik bravúros pontossággal játszották végig a két felvonást.

A fesztivál utolsó előadásaként a brnoi Divadlo Husa na provázku: Das Schwein oder Václav Havel’s Hunt for a Pig-et mutatta be. Ez a Václav Havel életének egy részéről szóló, emlékestként is értelmezhető egy óra megjárta már a világ nagy színházi fesztiváljait, Avignontól Moszkváig. Sok zenével, humorral, igazi örömünnepet varázsoltak a színpadra. Méltó zárása volt ennek a fesztiválnak, amelynek válogatási koncepciójára ha nem is sikerült rájönni (talán az előadások olcsósága lehetett csak az), arra igen, hogy emberi léptékkel is lehet fesztivált szervezni, és ez tiszteletre méltó cselekedet