Szavak, költészet, hatalom – nőköltők az Ószövetségben

A zenélést már a Teremtés könyve a legősibb foglalkozások közt említi: „[Ada] Testvérét Jubálnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak.” (Ter 4, 21). És bár a legelső költemény Lámeché (Ter 4, 23–24) a zenei-költői önkifejezés női kifejezésformának is számított. Miután az egyiptomiak a tengerbe vesznek, Mirjam prófétanő Mózes hálaadó költeménye után így énekel: „Magasztaljátok az Urat, / mert dicsőség övezi, / a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” (Kiv 15, 21).  Debora pedig így dicsőíti Bárákkal Kánaán királyának vereségét és persze saját győzelmét: „Jáel napjaiban / néptelenné váltak az utak. / Akik útra keltek, rejtett ösvényekre tértek. / A falvak kihaltak Izraelben. / S kihaltak is maradtak, / míg te, Debora, nem jöttél, / föl nem keltél, Izraelnek anyja.” (Bír 5, 6–7).

 

Ezek a próféta- és katonanők igazi nőköltők, de mi mégsem beszélhetünk a mi fogalmaink szerinti nőköltészetről. Nem feltétlenül azért, mert ezeket a harci dalokat is (esetleg) férfiak szerezték, hanem mert ezek a nőknek tulajdonított lírai beszédmódot a Biblia nem is próbálja a férfi-dalokétól megkülönbözetni. (Pedig van ilyen hagyományra is példa: a középkori portugál líra például a férfi- és a női beszédmód világos megkülönböztetésén alapul: cantiga de amor – cantiga de amigo). Mózes és Debora hálaadó éneke viszont se formai tekintetben, se harcias tematikájában nem nagyon különbözik – mind a kettő katonai-vallásos győzelmi ének.  

 

Ámde azért nem minden női dal ilyen harcias apropóból született.

 

Az utolsó nagy, önálló női énekszerző – talán a Biblia legjelentősebb költőnője – nem világraszóló katonai győzelmet ünnepel, hanem egy kisgyermek világra jöttét. Sámuel édesanyja nem diadalmas katonanő vagy prófétanő, hanem egy sokáig háttérbe szorított feleség. Ámde bármilyen nőies is az ő költeményének apropója, ez a hálaének (1Sám 2, 1–10) még zavarba ejtőbb, még különösebb, mint a prófétanők versei. Anna a gyermek megszületése kapcsán Istent mint forradalmárt ünnepli: az Úr felforgatja a társadalom megszokott rendjét, átírja a történelmet, a jelenben és nem a távoli jövőben szolgáltat igazságot. „Az Úr adja a halált és az életet, / letaszít az alvilágba, és felhoz onnan. / Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, / megaláz és fölemel. / Fölsegíti a porból a gyöngét / és kivezeti a szennyből a szegényt. / A fejedelmek mellett ad nekik helyet, / díszhelyet jelöl ki nekik. / Az Úr tulajdona a föld minden pillére, / ő helyezte rájuk a világot.” (1Sám 2, 6–8)  A kis Sámuel még csak meg sem említtetik: Anna mindvégig Istent, a Történelem Urát ünnepli. Isten maga a dünamosz, az örökös, a kérlelhetetlen változás. Bármennyire is egzaltáltan áradó a költemény, bármilyen gyakran is ismétli Anna Mirjam és Debora harcias frázisait, a mi fogalmaink szerinti „legversszerűbb vers” a zsoltárok előtt a Bibliában. A korábbi énekek katonai frazeológiája itt már metaforikussá lényegül, Anna nem egy eseményről vagy győzelemről beszél, hanem az egész emberi történelem dinamikájáról. Maga a költemény előadása beleilleszkedik valamilyen szertartásba (a kis Sámuelt bemutatják Silóban), de az alkalmi jelleg már egyáltalán nem érződik.

 

Anna költeménye a felkent király említésével zárul. A költemény tehát mágikus módon a jövőbe íródik. Hiszen Izraelnek ekkor még nincsen királya – az Ószövetség következő nagy költője, sőt a költője az a Dávid király lesz, akit majd Anna fia, Sámuel ken fel. Az ének egy megtörtént és egy eljövendő születés között helyezkedik el.

 

Sámuel könyve nem egy művész-életrajz, de azért a költészet (a zsoltár-forma műfajjá kristályosodása) és a királyság megalapítása mégiscsak egybeesik a zsidó hagyományban. A százötven zsoltár, Izrael liturgikus énekeskönyve Dávid királyhoz fűződik. Míg Anna, Mirjam és Debora (nyilvános, közös vagy éppen magányos) éneke egyszeri alkalom, a szokás megszakítása (azt se tudjuk, bárki elismételte-e Anna hálaénekét), addig a zsoltárokat a közösség tagjai meghatározott alkalmanként énekelték. A zsoltár, a dávidi ének megszenteli Isten idejét.

 

Bár az Ószövetség nem rajzolja meg Dávid költői portréját, de rávilágít az általa képviselt művészet gyógyító, kiegyensúlyozott, már-már „apollói” jellegére. Saul búskomorságát, „rossz szellemét” elűzi Dávid lantjátéka, ahogy azt Saul tanácsadói ígérik: „Aztán, ha rád tör Istennek a gonosz lelke, megpendíti a húrokat, és jobban leszel.” (1Sám 16, 16). E szerint a dávidi költészet nagyon távol áll attól az önfeledt, extatikus, beavató jellegű zenétől, ami ebben az időben (mint azt Pávich Zsuzsanna kitűnő, az Ószövetség korának „zenei életét” bemutató, neten is olvasható disszertációjából is tudjuk) a prófétálást kísérte. És mégis: Saul menthetetlen – és nemcsak menthetetlen, hanem megválthatatlan is. A vágy és a gyűlölet egyetlen mozdulatával a vele szemben ülő, lanton játszó, tehát védekezésképtelen Dávid felé hajítja lándzsáját (1Sám 19, 10).

 

Mert a harmóniát teremtő zenének is megvan a maga erotikus, csábító aspektusa – ahogy magának Dávidnak. Épp Dávid személyes vonzereje az, amely oly féltékennyé teszi Sault, miközben ennek a tüneményes vonzerőnek ő maga sem tud ellenállni. Ez a típusú (Dávid esetében már-már ellenállhatatlan, az ellenségeit is halálosan megalázó) vonzerő a költőnők esetében egyáltalán nem hangsúlyozódik. Jellemző módon a Biblia csak Dávid „csinosságát” és ellenállhatatlan vonzerejét emeli ki. Dávid zenéje és költészete – bármilyen őszinte és páratlanul méltóságteljes – elválaszthatatlan a hatalomtól, a rendtől és a csábítástól.

 

A három női dalszerző közül csak Sámuel anyjának, Annának a társadalmi kapcsolatait ismerjük. Hanna (Dáviddal ellentétben) nem bűvöl el senkit és semmit – a legkevésbé Izrael szakrális vezetőjét, Éli papot, aki a silói szentélyben imádkozás közben nagyon durván megleckézteti: „Meddig akarsz még itt maradni ilyen részegen? Igyekezz kijózanodni!” (1Sám 1, 14). A némán elmondott ima, a szív és Isten párbeszéde gyanús, hiszen a közösség spirituális vezetője számára is ellenőrizhetetlen. De még ez a maga korában szokatlan imádkozási forma sem indokolja, miért ilyen szálka az Úrhoz fohászkodó Anna a főpap szemében.

 

Ámde ebben a megalázó rendreutasításban nem láthatjuk-e a papság által képviselt kultusz és a prófétaság közti konfliktus nyomát? A prófétaság nem kötődött Silóhoz, míg a papság által gyakorolt kultusz igen. Éli úgy gondolja, hogy az extázisnak nincs helye a kultusz helyén, másrészt pedig – az ingerültsége erre enged következtetni – azt sem tartja helyénvalónak, hogy az extázist épp egy nő élje át. Hiszen Anna imádkozik a gyermekéért ahelyett, hogy áldozatot mutatna be, tehát a szóra bízza, amit állatok vére árán kellene megkapnia. Anna mégis megpróbálja az eksztázist a hivatalos kultusz helyén gyakorolni. De mint Éli reakciójából is látható, csak Dávid, a „felkent” működése révén válhatnak ezek az eksztatikus gyökerű szent énekek a kultusz részeivé.

 

A kiegyensúlyozott, apollói jellegű, mértékadó dávidi költészetnek tehát vannak extatikus gyökerei. És más tanulsággal is jár, ha Sámuel könyvét a költészet „megalapításaként” vagy keletkezéstörténeteként olvassuk. Eszerint az imádkozás, a szavakba vetett hit és maga a líra is  kompenzáció: a földi igazságtalanságok kiküszöbölésére szolgál. A társadalmi rendet újra és újra felforgató Isten igazolásul is szolgálhat az ilyen extatikus költészet szociális töltetére. A költő(nő) hangot ad azoknak, akiknek nincsenek saját szavaik, így közvetít Isten, az igazságosztó és a nép között.

    
Amúgy a karizmatikus, még az ellenségei vonzalmát is elnyerő Dáviddal szemben Anna szinte megtestesíti a kitaszítottságot és az alávetettséget. Nemcsak asszony, hanem terméketlen asszony – és nem elég, hogy terméketlen, még furcsán, már-már extravagánsan is viselkedik.  De a szavak fölötti, az imában és a költészetben is kifejeződő hatalom a Bibliában elválaszthatatlan a politikától. A Sámuel könyvében azok győzedelmeskednek, akiknek vannak szavaik – saját szavaik. Mert hiszen nem érdekmentes sem az Anna-féle extatikus, sem a dávidi mértéktartóbb költészet sem. A megalázott Anna fiában, Sámuelben sújt le Héli házára az Úr; Héli Sámuelen keresztül, Sámuel szavaiból tudja meg, hogy nem méltó többé az Úr kegyelmére.  A Sámuel könyve amúgy is mindvégig párviadalra épül: Saul és Dávid „játszmáját” megelőlegezi a Héli-ház és a kis Sámuel szembeállítása, de a termékeny és a terméketlen feleség, Peninna és Anna rivalizálása.

 

Anna pályafutásának csúcsa persze nem egy világméretű csata vagy éppen az Izrael fölötti politikai hatalom, hanem Sámuel, a próféta világra hozása, és egy különös, az Úr mindent felforgató, de egyben igazságosztó szerepét dicsőítő költemény. A legnagyobb elfogultság és szubjektivitás itt egyfajta lírai univerzalizmus forrása lesz. Az ének konklúziója szinte megidézi a Sámuel könyvének sorsdöntő párharcait, miközben hömpölygő párhuzamokban állítja elénk a minden megszokást felforgató Történelem Urát. És talán ez a kozmikus látásmód magyarázza, hogy a zsidó királyság intézményesülésének története, a Sámuel könyve miért kezdődik egy szokatlanul viselkedő anyuka történetével (nem Dávid anyjáéval, hanem Sámueléval), és miért közlik itt – egy költőkirály uralomra jutásáról szóló történetben – teljes terjedelemben a hálaéneket.

 

Anna nem meghal – hiszen ahogy születéséről, úgy a haláláról sem számol be a szöveg –, hanem szertefoszlik, szinte „felitatódik” a szövegben. Hiszen az ő öléből próféták származnak, és nemcsak egy nagy próféta, hanem az Úr és a közösség viszonyát átformáló költészet is.

 

 

 

 (Horváth Csaba Péternek tartozom köszönettel a közbevetésekért és az általa pontosított bibliai hivatkozásokért, Kránicz Gábornak az izgalmas vitákért és a Sámuel korának politikai és vallási viszonyait megvilágító sok-sok megjegyzéséért.)

Betlehem

 

Gond és széna zizzen itt,

s foroghatok szépen

– mint jászlában Jézusunk –

magam rosszkedvében.

 

Minden ártatlan barom

mélán   átnéz rajtam,

s rág, emészt, kigőzölög

hiánya a vanban.

 

Három bölcs is letagad,

így menthet meg engem.

                        Hogyha volt is csillag fönt

 Elhalt Betlehemben.

 

Mogorva gazda a Rend,

hely kell szamarának.

Sosem leszek oly becses,

mint egy haszonállat.

Nem a hideg

Tudósítás az Újnautilus „A szegénység provokációja” című rendezvényéről.

 

Bokáig állsz hóban, a hideg fokozatosan hatol át a három réteg ruhán, először még el tudod terelni a figyelmed, de a fájdalom szépen lassan kezessé tesz, magához szoktat, soha nem voltál még ennyire benne a saját testedben, mint most, és soha nem érezted még ennyire ott magad, ahol vagy, mert a fizikai fájdalom a jelenhez szögez, ez az egyetlen dolog, ami ennyire tökéletesen meg tudja tenni ezt.

 

Ezek azok a pillanatok, amikor a leginkább magadra gondolsz, amikor már reflex az önzés, nincs átgondolt célja, nem tudatos elhatározás, értelmüket vesztik a konyhamelegben kialkudott illúziók, szembesülhetsz azzal, aki vagy. A Normafán egyszer láttam egy anyát, aki nem szedte ki a saját fia nyakába dobott havat, úgy elgémberedtek az ujjai, annyira fájt, képtelen volt segíteni, mintha elkezdték volna letördelni, ő mondta így.

 

Az Újnautilus folyóirat az utóbbi időben egyre több szegénységgel, otthontalansággal foglalkozó esszét, tanulmányt jelentetett meg, már-már külön rovatot szentelt neki.

 

 A legutóbbi rendezvény is ehhez a témához kapcsolódott, ami helyszíne miatt egyfajta demonstratív szolidaritási akcióként is szolgált, hiszen mínusz néhány fokos hidegben, szabad ég alatt, a Városligetben került megrendezésre. A szervezők letörölték a hóval borított padokat, forró teát osztogattak, és néhány pokróc is előkerült, nem jó, ha egy aktivista beteg lesz, és utána hosszabb ideig nem tud részt venni a munkában, nem az a cél. A beszélgetés résztvevői, a hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai között egyébként éppen ezen a téren bontakozott ki a legérdekesebb vita-kérdés, vajon milyen messzire lehet elmenni az eszközök megválasztása során, és mennyire kell tekintettel lenni az esetleges kockázatokra. Az Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus által képviselt Város Mindenkié csoport például országszerte ismert hatásos akcióiról, határozottan megfogalmazott álláspontjairól. Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint ugyanakkor a nagyobb összeütközések felesleges energiaveszteséggel járhatnak, a nem megfelelő megszólalásmód miatt esetleg megszakad vagy létre sem jön a párbeszéd, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy végül elérjék a kívánt eredményeket. Ráadásul a radikálisabb akciókat nem mindig kíséri megfelelő médiavisszhang, ezért előfordulhat, hogy a beszámolók alapján pontatlan kép alakul ki az adott szervezetről a köztudatban.

 

Udvarhelyi Tessza szerint csoportjuk természetesen tisztában van ezekkel a kockázatokkal, de megfogalmazása szerint a döntéshozók gyakran elutasító hozzáállása nem egy esetben a határozottabb fellépést indokolja, hiszen e nélkül el sem jutnának az illetékesekhez javaslataik. Ők utolsó lehetőségként nyúlnak a radikálisabb, ám korántsem szélsőséges eszközökhöz, miután már minden egyéb kapcsolatfelvételi módot megpróbáltak.

 

Összességében a nézetkülönbség ellenére a gyakorlatban valószínűleg előnyös, hogy egyaránt létezik diplomatikus, valamint a figyelemfelkeltő megszólalásmódot is vállaló szervezet, hiszen talán a két módszer párhuzamos alkalmazásával lehet elérni a legjobb eredményeket.

 

 A szervezetek képviselői között a kitűzött célok tekintetében is érzékelhetők kisebb különbségek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanok érdekében először nem is a lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását kellene követelni, ennél sokkal lényegesebb olyan célokat találni, melyek könnyebben megvalósulhatnak. Például mivel az elmúlt évben a kilakoltatások közel nyolcvan százalékának oka közüzemi számlatartozás volt, ez a jövőben egyszerűen megelőzhető lenne az előrefizetéses rendszer bevezetésével.

 

A Város Mindenkié csoport ugyanakkor a már-már elérhetetlennek tűnő, távlati célokat is fontosnak tartja, hiszen ezek lelkesítik aktivistáikat. Nem elégedhetnek meg a kisebb  sikerekkel, a jelentős eredmények eléréshez elengedhetetlen az állandó, aktív közéleti jelenlét, a folyamatos szerepvállalás.

 

Az utóbbi évtizedek politikája és a gazdasági berendezkedés rengeteg embert juttatott a társadalom perifériájára. A rendszer pedig fél szembesülni önmagával, és azzal, amit okozott, ezért kézenfekvő és gyors megoldást talált abban, hogy eltünteti szem elől, a közterekről és aluljárókból saját kudarcának bizonyítékait, a hajléktalanokat.

 

Az ehhez hasonló akciókat általában azzal indokolják, hogy az emberek is ezt akarják, ami részben igaz is, hiszen a járókelők többsége az undor érzetén túl a hajléktalanok láttán egzisztenciálisan maga is megrendül, és kimondva- kimondatlanul arra gondol, hogy ha ez ebben a rendszerben ennyi (és egyre több) emberrel előfordul, akkor esetleg maga is ilyen sorsra juthat. Viszont ha idővel nem kell szembesülnie ezzel, akkor azt hiszi majd, a probléma nem is létezik, vagy megoldódott, és a hajléktalanok megfelelő helyre kerültek. Vecsei Miklós szerint ezek az érzések nem az emberek gonoszságából vagy az együttérzés hiányából adódnak, igazság szerint a legtöbben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a hajléktalanokkal, és ettől tanácstalanná válnak, mert ha például találnak egy földön fekvő, beteg embert, akkor telefonálhatnak a mentőknek, ha viszont egy hajléktalant látnak, aki valamilyen szinten természetesen szintén segítségre szorul, egyszerűen nem tudnak kit kihívni, ezért az államtól várnak megoldást.

 

A hajléktalan életmódot szankcionáló jogszabályokkal a döntéshozók éppen ezt a problémát próbálják megoldani úgy, hogy a pénz-és szabadságvesztés büntetéssel való fenyegetés segítségével gyakorlatilag megkísérelték beterelni a szállókra a hajléktalanokat. Ez az előbbiek alapján érthető törekvés, azt azonban senki sem vette figyelembe, hogy először a megfelelő feltételeket kellene megteremteni, mert amíg ezek nem adottak, addig egy ilyen rendelkezés gyakorlatilag az erdőkbe száműzi az otthontalanokat.

 

Ráadásul, ha egy utcán élő embert kiszakítanak a megszokott lakókörnyezetéből, az legalább akkora –ha nem nagyobb- lelki megrázkódtatást jelent számára, mint ha egy házzal vagy lakással rendelkező kénytelen elhagyni otthonát. A hajléktalan embert sokszor segítik a környéken lakók, esetleg rábíznak dolgokat, kutyasétáltatást vagy kerti munkát, egy esetleges kényszerköltözés kapcsán az otthontalan ezeket az emberi kapcsolatait is elveszíti, megszakad a kapcsolata a társadalommal, ismét kirekesztett lesz, perifériára kerül.   

 

B. Magyar Csilla, a Város Mindenkié mozgalom tagja kiemelte, hogy éppen ezért önmagában a lakáshoz juttatás nem is jelenthet megoldást, mert ezeknek az embereknek nem a lakás hiányzik, a legjobban nem a hideg vagy az otthon hiánya fáj, hanem az önbecsülés, az emberi kapcsolatok, a célok, a hasznosság érzetének hiánya, hogy nem találják magukat érdemesnek arra, hogy éljenek. Ennek a lelkiállapotnak az eredménye lesz aztán a fizikai romlás, az elhanyagolt, ápolatlan külső, szenvedélybetegség, ami alapján az emberek később megítélik őket, holott ez az állapot nem hajléktalanságuk oka, hanem eredménye.

 

B. Magyar Csilla elmondása szerint a Város Mindenkié csoport ezt a problémát oldja meg nagyon sikeresen. Tagjaik között egyaránt megtalálhatóak a hajléktalanok és szövetségeseik, egyenrangú és egyenértékű együttműködőkként. Itt mindenkit ráébresztenek arra, hogy szükség van rá, és együtt nagyon sok mindent tehetnek társaikért.

 

A rendezvényen egyébként jó néhány hajléktalan ember is jelen volt a Város Mindenkié csoportból. Kedves, kedélyes, vidám emberek, nem kevés öniróniával. Szegények, de korántsem szerencsétlenek.  Igazán jó rájuk nézni, összemosolyogni velük. Néhányan Debrecenből jöttek, ahol a napokban alakították meg a Város Mindenkié első vidéki tagozatát. A beszélgetés végét még megvárják, de sietniük kell, hogy elérjék a vonatot.

 

Lassan teljesen átfagyunk. Állunk még egy darabig a fák alatt, a havon, hát ennyit vállalhatunk át, ennyire lehetünk részesei, csak a hideget érezhetjük, a többiről, a lényegről nem sok fogalmunk lehet. A járókelők időnként érdeklődve pillantanak felénk, de nem maradnak túl sokáig, határozott léptekkel indulnak el inkább a közeli műjégpálya felé, ott több értelmét érzik a hidegnek.

 

(A képeket Szöllősi Mátyás készítette)

Leánybúcsú (37/10) – Éjjeli látogatás

Minden egyetemi félév során eljön az a három-négyhetes időszak, amikor az ember úgy érzi, „javában zajlik a félév”. Ez nem feltétlenül a három szorgalmi hónap közepe tájára esik, lehet előtte is, utána is, nincs benne logika. Onnét lehet észrevenni, hogy a hallgatóság tetemes része mással foglalkozik, szinte eltűnik az egyetemről: nem szállja meg a közeli presszókat, mint a félévkezdés lázas ügyintézéseinek szüneteiben, s nem vonul csapatostul a könyvtárba a vizsgaidőszak nem kevésbé fölfokozott hangulatának jeleként. Minden zökkenőmentesen zajlik: előadások, szemináriumok, gyakorlatok, tréningek, szakmai összejövetelek, s közöttük a csönd. Ilyentájt a pszichodráma-foglalkozások is nyugodtak, majdhogynem unalmasak, csak a végzősökben van valami lappangó szorongás, melyet nem lehet pusztán a következő félévi államvizsga tényével vagy a már folyamatban levő álláskeresés, kapcsolatbiztosítás bizonytalanságaival és sikertelenségével magyarázni. Valami furcsa köztesség-érzés ez, de nem az egyetem és az élet közötti átmenet természetes lelkivilága. Az ok alighanem abban a lassan hagyománnyá vált szokásban keresendő, hogy szinte senki nem a tizedik félévben akar végezni: kérvényezi a tizenegyediket, s mivel jól és jobban hangzó indok mindig akad, mindenki meg is kapja az engedélyt. Honnét lehet tehát fölismerni egy végzős pszichológushallgatót akkor, amikor javában zajlik a félév? Onnét, hogy cél nélkül kóvályog az egyetem épületében, a legszokatlanabb helyeken telepszik le, hogy az ablakon át bámulja a szemközti ház érdekfeszítő tűzfalát, mintha az elmúlt években a vizsgákra várva nem lett volna elég ideje alaposan kitapasztalni minden repedését, szívesen szóba elegyedik akár egy elsőévessel is, és nem fennhéjázó tanácsokat ad neki, hanem melegszívű figyelemmel hallgatja kedves csacsogását. A végzős szeme fátyolos; és többnyire a hangja is az, mert a végzős többet cigarettázik, mint valaha, miközben azon tűnődik, mit szeretett ebben az egészben annyira. Ez nem valami negédes nosztalgia – ó, ha csupán az volna! –, ez olyasvalami, amit talán meg sem lehet érteni. Még akkor sem, amikor a végzős egyszer csak a kínnehéz kapuból visszafordul, és köszön a portásnak, aki annyi figyelemre se méltatja, mint eddig.

A pszichodrámacsoport évfolyambulit rendezett, mint minden évben. Afféle búcsúztató ez, amelynek során a végzős hallgatókat előre nem meghatározott módon vetik alá a gólyabálon szokásos próbatételeknek. Minthogy az egyetem régóta nem foglalkozik már azzal, hogy mindennek valami hivatalos és emelkedett közeget biztosítson, a két iniciációs eljárás teljesen átkerült a hallgatóság sajátos, öntörvényű értelmezésének körébe. Mi a züllést professzionálisan űzzük – ez a meggyőződés hatotta át minden évben a készülődést. A készülődők pár évig még züllenek, aztán éppoly meggyőződésesen lesznek tisztes családapák, családanyák, szakértők, hivatalnokok, mint amilyen meggyőződéssel nem azok most. Ez az élet természetes rendje – állapítják majd meg, és igazuk van, látszik rajtuk. Vannak azonban olyanok, akik az ilyen bulikon is idegenek, és éppoly idegenek lesznek akkor, a konferenciák utáni fegyelmezett munkavacsorákon is. Nem emlegetik föl jóízűen és elborzadva a régi bulik hőstetteit, mert tudják, hogy a veszély máshol van. És nem múlt el.

Az ez évi búcsúztató nehézkesen indult. Nem verődött össze időben az a három-négy társaság, amelyik megalkotta volna az éjjeli drámajáték informális csomópontjait, az emberek inkább lézengtek, a jól begyakorolt kötések nemigen akartak létrejönni. Magam is jóval éjfél után érkeztem. Hol a gyönyör, hol van a mára nekem rendelt gyönyör? – kérdezték a szemek, mint megannyi felvillanó fény. Láttam tágra nyílt, ijedt tekinteteket, összehúzott, figyelmet imitáló vonásokat, kemény, cinkosságot kereső – különb vagyok ezeknél, és látom, hogy te is – pillantásokat, elomló, félig már síró arcokat, s láttam magábafordult szemeket, láttam jégjózan, könyörgő szemeket, csak a magam szemét nem láttam meg ezek között. Kóvályogtak még úgy, ahogy én, tétova, de bennfentes képet vágva a négyszobás lakás útvesztőiben: néhányan, akik éppoly émelyítőnek találták volna, hogy megvessék az ilyen rendezvényeket, mint hogy részt vállaljanak belőle. Velük diszkréten egymásra mosolyogtunk, és elmentünk egymás mellett.

A konyhában már éjfél előtt véget ért az első roham, egypár szendvics árválkodott a tálcákon – körülbelül négy óráig nyugalom lesz, itt meghúzhatom magam, gondoltam. Attól nem féltem, hogy unatkozni fogok, aki szerelmes, sohasem unatkozik. Nem is éreztem rosszul magam. Ha valaki jön, akár beszélgetek is vele, ha nem, elmerülök magamban. Bort ittam, hűvös fehérbort, nagyon jólesett. Az ablakon át a Holdat néztem. Izzott, dús ezüstfénnyel, mely újra és újra arannyá erősödött, először azt hittem, a szemem káprázik. Olyan volt, mint egy álarc, melyen át- meg átsüt a mögötte sugárzó tekintet. Gyönyörű volt. Ez csoda – gondoltam. Szólj hozzám – kértem. Benyitottak a konyhába, az egyik végzős évfolyamtársam volt. Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte kissé már szétesett hangon. A Holddal társalkodom – feleltem. Szóval te is megőrülsz teliholdkor – mormogta és kiment. Hallottam, amint részeg megilletődöttséggel ismételgeti a szokatlan igét: társalkodom, társalkodom, társalkodom. Lapos-párás pillantással újra fölnéztem a látomásra. Szólj hozzám – kértem még egyszer. Szerelmes vagyok – suttogtam –, olyan nagyon szerelmes vagyok. A fejem magától hátracsuklott, de a szememet nem vettem le az ezüst-arany Holdról, nem is tudtam volna. Szerelmes vagyok, segíts rajtam. Kihúztam hajamból a hajtűket, a földre ejtettem őket. Szerelemes vagyok, segíts nekem. Kedvtelve járattam kezemet a hajamban, mintha a holdvilágot fürdetném benne. Halkan fölkacagtam ezen a közhelyes hasonlaton, s a hangomat furcsán idegennek éreztem, de tetszett a dolog. Végig tudatában voltam mindennek, de tudat és akarat teljesen eggyé vált. Kitöltöttem egy pohár bort és az ablakhoz léptem. A Hold felé emeltem a poharat. Ne mondd el senkinek – kértem, ittam egy kortyot, majd a többit puhán magamra öntöttem. Elvesztem az eszem – szólalt meg egy hang mélyen bennem. Nem baj – válaszoltam, mélyről szálló sóhajjal. Szétnyitottam a ruhámat, megmutattam magamat a Holdnak. Érzékeltem, amint valaki benyitott a konyhába, összefogtam a ruhát, karba öltött kézzel álltam, nem fordultam meg. Mariann – szólított meg incselkedő hangon az előbbi évfolyamtársam –, biztos, hogy jól vagy? Ha pszichológusra van szükséged, itt vagyok. Semmire nincs szükségem – feleltem a lehető leghidegebben, nehogy föltegye a következő kérdést, olyan fölösleges. Hát, jó, ha így gondolod – lassan csukta be az ajtót. Szerelmes vagyok – merültem vissza a Holdba – tudod? Szerelmes vagyok. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy meztelenül érintkezzem a puszta földdel, hogy besétáljak a vízbe. Mariann! Itt vagyunk, többen is! – a konyhaajtó kicsapódott, három teljesen elázott kedves bolond lógott körülötte, mindhárom a tavalyi tudományos diákkori konferencia biztos befutója. Menjetek a pokolba, miért nem hagytok békén?! – kirohantam a konyhából, a lakásból a kábulatban botladozók közül, le a lépcsőn az utcára.

 

A történet meggyőző két/harmada

Murakami egy jól bejáratott szimbólum- és témahálóval dolgozik évtizedek óta, de annyira nagyszerűen és észrevétlenül (vagy talán éppen annyira látványosan) variálja, forgatja az elemeket, hogy az olvasókat – már ha hajlandóak bevállalni az újabb „birkakergető nagy kalandot” – az utánérzés méla sóhaja helyett a varázslat illékony derűje járja át. Regényei könnyedén libbennek át a kulturális szakadékokon, miközben megőrzik sajátos „keleti” kódjaikat is. A sokak által máris fő műként emlegetett 1q84 esetében a sokat hajtogatott Orwell-allúzió ugyanakkor szinte semmit nem tár fel a regényszöveg tömören rétegzett, hajszálpontos struktúrájából. Pedig az 1984, valamint egyes motívumai szerepet kapnak a történetben. Murakami tulajdonképpen ráfókuszál a Nagy Testvérre, belépőkártyát nyújt át a helyi Belső Párt köreibe is, és megőrzi Orwell klasszikus disztópiájának egyik alapzatát, a love storyt is, de a szimpla vízió helyett ténylegesen átléptet minket egy másik fraktálba. Murakami mágikus realizmusa – mint általában – felszámolja a valóság és fikció közötti merev ellentétet, az átlépéseknek, ismétléseknek és egyéb trükköknek köszönhetően a szabályos, kézbe vehető geometriai test helyett egy érinthetetlen Möbius-szalag lesz a regény allegorikus alakzata. „Nehéz lenne meghatározni, hogy meddig tart a valóság és honnan kezdődik a képzelet világa. Van egyfajta legendás olvasata, de lehet ügyesen szerkesztett allegóriának is olvasni.” (253) – mondja Fukaeri nevelője Tengónak, amikor a Légből szőtt gubóról beszélgetnek. Legendás olvasat és allegória: ebben a kettősségben rejlik az egyik legkeresettebb kortárs szerző új regényének titka is.

 

A regény gazdaságosan bánik az idővel, szinte mérőszalaggal méricskéli azt, hogy a két főszereplő, Aomame és Tengo fejezetei a linearitás törvényét szem előtt tartva gondos átfedésbe kerüljenek, de a történetekben mégis összeomlanak a válaszfalak. Az előrehaladást sorozatos megtorpanások és visszacsúszások hátráltatják, miközben a valós idő kifolyik a regénytér talapzatai között. A cselekményből, mint egy hirtelen megáradt folyóból apróbb mikrotörténetek ágaznak el, amelyek kifutása a szigorú kontroll dacára izgalmasan teszi cseppfolyóssá, nehezen befoghatóvá a szöveget. Hiszen a késleltetett, szántszándékkal lelassított szerelmi történet minden apró adaléka kulcsfontosságúvá válhat egy-két fejezetet követően – miközben az 1q84 a holt betűkhöz szegezi olvasóját, komoly figyelmet követel meg. Az ökonomikus hozzáállás mellett szinte említésre sem érdemes, hogy a regény az időt teszi fő témájává. Filozofikus eszmefuttatások helyett, tehát ahelyett, hogy definiálná, szétírná vagy bemutatná azt, belehelyezi szereplőit, két holdat pingál az esti égboltra, és észrevétlenül átállítja az óráinkat. De a háttér betakarja a történetet, nem merev drapériaként feszül a képzeletbeli színpad mögött, hanem – ahogyan Az arany virágcserép üvegcséi Anselmus diákot – rabul ejti a figurákat. Az üvegfal mindazonáltal csak a regény szerelmespárja számára tiltja meg az átkelést, hiszen Aomame és Tengo halasztódó találkozásával szétrobbanna a másik kozmosz, végérvényesen eltolódnának az egyensúlyok, a mágiát pedig elnyelné az úgynevezett valóság. Amelyben a találkozás soha nem jöhet létre.

 

A főszereplők sorsa már gyermekéveikben megpecsételődik. A zárt szektába tartozó anyukát kísérő Aomame, és a nemzeti tévétársaság díjbeszedőjeként tevékenykedő apuka nyomában kullogó Tengo vasárnaponként el-elhaladnak egymás mellett. Érintik egymást, de nem vesznek tudomást egymásról, ahogyan közös iskolájukban is a maguk elszigetelt mindennapjaikat élik. A lányra ferde szemmel néznek, ahogy az ebédlőben imádkozik, Tengót pedig testi ereje és intelligenciája távolítja el osztálytársaitól. Aztán amikor a fiú egy alkalommal a lány segítségére siet, az megszorítja védelmezője kezét, és kisomfordál az üres osztályteremből. Évek telnek el. Tengo a regény kezdetén írói ambíciókat dédelget, és matematikatanárként felkészítő kurzusokat tart. Váratlanul felkérést kap a neves szerkesztőtől, Komacutól, hogy írja át a Fukaeri nevű tizenhat éves lány cselekmény szempontjából remek, de stilisztikailag gyenge regényét. A Légből szőtt gubó bestseller lesz. Tengo és a zárkózott lány közel kerülnek egymáshoz, kiderül, hogy Fukaeri saját élményeit mondta hangszalagra, amelyet, mivel neki komoly gondjai vannak az írással, barátnője jegyzett le, és küldte el a kiadóhoz. A fikciónak hitt agyszülemények is lelepleződnek: Fukaeri meséje egy valós, igaz elszigetelt közösség mindennapjait tárja fel. A regény ugyanis egy ökogazdálkodásra berendezkedett, szigorú tanításokat valló csoport, az Előfutár telepén játszódik, ahol az emberek egy ismeretlen, de mágikus erővel bíró Vezér utasításait követik. Aomame időközben kettős életformára rendezkedett be: a kemény személyi edzések levezénylése mellett megrendelésre lányokkal, asszonyokkal erőszakoskodó férfiakkal számol le. Bár utóbbi nap mint nap a testkódok rideg valóságával szembesül, a férfi pedig az elmélet és a fikció terepén tevékenykedik (ráadásul tevékenységüket a felfedezés pillanatáig mindketten mit sem sejtve folytatják, űzik a kizökkent világban is), az eseményszálak összegabalyodásának köszönhetően – más körülmények között – ugyanúgy kerülgetni kezdik egymást 1q84-ben, mint azelőtt, titkon arra a pillanatra vágyva, hogy újból találkozzanak.

 

Más és más úton (Tengo a „fiktív” szövegbe való belépéssel, Aomame pedig saját kalandregényének csúcseseményeként) jutnak el a Vezér mitikus alakja által megtestesített varázsos világba, miközben az eddig vezető út életük sematizált újraélésének, az ismétlődő motívumok spiráljának tekinthető. A Murakami eddigi történeteiben meghatározó magány két újabb alaki megtestesítője viszont egy ellentétes hatalmak meghatározta bizarr erőtér szereplője, amelyben a kommunikációs alapsémáknak legalább annyira fontos szerepük van, mint az ember zsigeri reakcióinak. Az 1q84 egy szimpla kommunikációs sémára fűzi rá az alapmítoszt, amelyből egyszerre eredeztethető az idő végleges kizökkenése, Aomame és Tengo egymást-keresgélése, valamint az ismétlődések spirálja is. Noha az európai kultúrtörténetben és a kultúra „működését” leírni szándékozó elméletekben már évtizedek óta mérvadónak számít a klasszikus kettős struktúráktól való elrugaszkodásra törő igyekezet, Murakami „keleti” kontextusában ennek jóval gazdagabb hagyománya van. Ilyen szempontból érdekes, hogy a titokzatos little people munkálkodása egy adó és egy vevő aktív jelenlétéhez van kötve, igaz az interakció alanyai szabadon cserélgethetik pozíciójukat. Ez a mozzanat irányítja a regény szerelmespárjának állandó társtalanságát is, hiszen a Fukaeri szövegének életet adó Tengo tulajdonképpen az antitestet termelte ki a little people vírusával szemben – míg Aomame olyan helyzetbe kerül, hogy leszámoljon a mágikus erőket 1q84-be továbbító csatorna létezésével. Egyiküknek vélhetően ki kell törlődnie a regénytérből. És ezen a ponton hagy minket egyedül Murakami. Aomame az utolsó részben egy pisztolyt markol meg, Tengo pedig a vonatablakból a tájat pásztázza. Egymás nevét suttogják el.

 

Murakami Haruki: 1q84 (I-II.), ford.: Erdős György és Nagy Anita, Geopen, 2011.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Melchior-Menyhért Roberto fiaként, délen látta meg a napvilágot. Kézenfekvő volt, mi lesz a sorsa: mihelyt felcseperedik, a családi hagyományhoz híven üvegfúvó válik belőle is. Csakhogy Menyuska nem gondolt a felcseperedéssel. Csak négy éve maradt, kicsinyke tüdeje már a születésekor olyan erőtlennek mutatkozott, hogy mindjárt nyilvánvaló volt, soha nem lesz belőle üvegfúvó. Ehelyett Menyus, noha süket volt, mint az ágyú, mivel hallatlanul érzékeny volt a rezgésekre, örökkön dünnyögött, valamiféle saját leleményű dalocskákat énekelgetett, amelyekre senki sem tanította. Némelyik olyan szomorúan hangzott, hogy anyánkat velem együtt mindig megríkatta vele, mások meg éppenséggel olyan vidámak, hogy körül kellett táncolnunk szegénykét. Valójában Melchi-Menyus dallikázása torokhangú nyögdécselés volt, egy visszamaradott gyerkőc nyifogása, amely egyedül nekünk tetszhetett. Roberto semmit sem értett az egészből, és hamarosan elhagyott bennünket. A faluban idelenn délen, a hegylakók közt nem tudódhatott ki, hogy kelekótya fiúgyereket nemzett, így hát a nagymama, Roberto la mammája gondoskodott róla, hogy mindhárman jó messzire elkerüljünk a falubeliek szeme elől. A kapucinusok rendházában talált nekünk helyet, Menyuska egész úton odafelé mindent eláruló hangerővel kornyikálta el legszebb nótáit. És mégis, a 82-es vaporetto elhaladt a Barbarido-, a Garzoni-, a Resonico-palota mellett, átsiklott a Rialto alatt. Végül az Akadémia előtti megállóban leszálltam. Tudtam, hogy itt talállak, a Santa Maria della Salute-templomban vagy valahol a téren: fiatalon vársz, vág az eszed, szókimondó vagy; arcod beesett, enyhén hajlott az orr, tekinteted metsző, nyakad feszes, kidomborodnak rajta az erek, vállad csontos, enyhén hajlott a hátad. Vajon fekete szegélyű tógádról kell hogy felismerjelek? Nem, ezúttal nem viseled majd a danaidák öltözékét. Tart a velencei karnevál, a Harlekinok és Pantalonék nyüzsgésében kell rád ismernem, három arcból álló maszk alatt (rajta négy üres nyílás két szempárnak, három orr, bal felől, valójában az arcát rejtegető személy füle helyén komikus grimasz, jobboldalt komor kép, középütt pedig merev arckifejezés, akár a halálé, meg a karneváli ismeretlen saját szeme), medúzamaszkban, strucctoll fejékben vagy kígyó alakú hajfürtök alatt. Hol rejtőzöl, Euripidész? Miféle játékot űzöl velem? Én az orvos képét öltöttem magamra, az orvosét, aki felveszi a harcot a pestissel. Hiszen tudod, Athént több ízben is megtizedelte a járvány a peloponnészoszi háborúk idején. Álorcámon hatalmas, madárcsőrszerű orr díszeleg. A szájamat szabadon hagyja, hogy utánad kiálthassak, szemem takarásban, a csőr belsejében pedig illatos füvek sorakoznak: Basilica liofozzato, Salvia, Menta. A kis mellékutcákból és közökből (Calle Boguolo? Calle del Pestin? Calle Veneziana? Calle Magazen?) ismeretlenek rajzanak elő. Az ismeretlen nők keblén „wonderbra”, mellükre tapadó kelme, hajuk boszorkányosan kibontva, a lábuk hosszú (telt combok, kecses, vékony lábikrák, keskeny lábfej), és csupa jó illat lengi körül őket. Arcukat maszk fedi el, hangosan nevetnek. Azabolátlan honi nők és a stranierák a karnevál végeztével a telihold világában valamelyik házban kötnek ki vagy egy palotában a Canalae grande olajosan fénylő vize mellett. Könnyelmuen kinyílnak a pezsgőtől és a friss, csillagfényes éjszakától megmámorosodva, amelynek csak egy kis csillaga hunyt ki, könnyelmuen adják oda magukat vadidegeneknek. A paloták kanyargós lépcsői nedvesen fénylenek. Visszhangoznak a márvánnyal kirakott alsó szinti termek, amelyekben először vetik hátra fejüket, elfogadva a csókot: kiesik kezükből a kis női táska, a legyező, felcsúszik az aranygombos blúz dereka; fenn, az emeleten pedig, a pompázatosan kifestett ovális mennyezet alatt szemérmetlenül minden ruhadarabot ledobálnak magukról, a pufók angyalkák szeme láttára, akik bámészan figyelik őket odafentről, és anyaszült mezítelenül átkulcsolnak hosszú lábukkal egy pohos pasast, ágyékát a lovagjuknak, a segniornak, a cavaliere-nek; mert a férfi odavan a nőért és a nő eped a férfiért (szerelmes leveleket írt neki az Arne mellől, az Adige folyó kőhídjára telepedve, s így kezdte őket: „Szerelmem, szólíthatom-e Önt e szóval, mert hiszen Ön a megtestesült poézis; tudnia kell, hogy már csak a neve is merő költészet; hangzása templomian áhítatos, gyermeki és merész. Az Ön neve nem cseng össze a jelennel, a múltból ered vagy a jövőből mindétiglen. Az Ön neve rendelte így, s Ön választotta ezt a nevet.”); mégpedig azért , mert az illető befolyásos ember, és egyengetheti az útját a milánói manökenkedésben; s végül mert így akarja maga is, akárcsak egykor az én bátor anyám, csak mert játék az egész, és ő azt választja, és azt dobja el magától, akit akar… De ez a velencei karnevál ideje, és tart egész éjen át. Este van, langyos mediterrán február, tíz óra tizenöt (nem pedig húsz perc múlva hat). A Fenice Színház énekesnői végeztek az utolsó előadással, arcukról szedik le a sminket, torkukat gyógyteával öblögetik. Most majd ők is fölteszik az élet álorcáját, és kilépnek Velence utcáira. A palotákban a lakájok a frakkjuk gallérját igazgatják, fehér kesztyűt öltenek, várva a sebes motorcsónakon érkező házigazdákat és velük a kisasszonyokat, a szeszélyes szopránokat; s a nevetést, a nevetésüket is várják a szolgák, a primadonnák pezsgőmámoros kacagását s kalauzuk hahotáját, a tereken pedig sok új szál fonódik. Párosával, hármasban meg-megállnak, és indenki úgy köszönti a másikat, mintha ismernék egymást. Akárcsak Shakespeare-nél a Rómeó és Júliában, akárcsak Verdinél az Álarcosbálban. Jelen vagyok én is, középkori orvosnak maszkírozva, s te is itt vagy valahol, Euripidészem – tudomásomra jutott, hogy Pulcinellaként, csak éppen képtelen vagyok kideríteni, melyik is lehetnél te a töméntelen Pulcinella közt. Rejtőzködsz, szalamiszi, mindhiába. Nincs más hátra, össze kell ismerkednünk. Tudod, hogy egynémely titkomat rád bíztam. Leírtam már három olyan emberalkatot, amely meg tudna lenni erkölcs nélkül; utánad kürtöltem, hogy a Nagy Vétkest hiába is keresnénk az emberek között; segítségedet kértem amikor kis híján alkut kötöttem a kísértőmmel. Most várlak. Euripidész, segíts! Nagy léptekkel rovom az utcákat, óvatlanul befordulok sötét zugokba, rá se gondolva, hogy ki is rabolhatnának. A víz felszínének visszfényeiben kereslek, és tudom, hogy itt kell lenned. Dogana del Mare, az üdvözlet templomának oldalánál, a Canale grande oroszlántorkában. Itt végre, az aranygömb és a zászlót tartó fiúcskaként megmintázott patinás szélirányjelző alatt megtaláltalak: áradt belőled az évszázadok levegője, amelyeket végigaludtál, rosszabbul festesz, mint amilyennek azok gondolnak el, akik szeretnek, akkori énedre emlékeztetsz, amilyen az első dionüszoszi ünnepeid idején voltál, amikor a Pella lányaival léptél fel drámaíróként. Úgy állsz ott, mintha örökkön itt vártál volna rám; végezetül leveszed álarcodat, és úgy mutatkozol meg előttem, mint tanítványaid, Prótagorasz és Prodikosz előtt. Vajon a szeretőid voltak? Manapság a pederasztia újfent az artisztikus férfiszerelem kifejeződése, gay az összes operaházi és színházi rendező, de te meg én csak két, egymásnak feszülő mutatóujj leszünk; úgy nyújtsd ki felém a kezedet, ujjal mutatva rám, mintha meginteni akarnál. Nekem szögezed: „αρ’ οισθ’ αφ’ ων ει;” „Tudod-e, ki lennél?” Hát, látod, tudom. Másféle civilizációhoz tartozom: a nyugat-rómaihoz, amely tisztában van az idő múlásával és kieszelte a fejlődés kerekét. Rátok, az ókori Görögországra gondolva évszázadok óta alapvető hibát vétünk. Hellászt a saját szemünkkel nézzük, nem a tiétekkel. Az antik vívmányokat aszerint értékeljük, hogy mennyiben előzményei a maiaknak. Sokunknak nem megy a fejébe, hogy a régi társadalmak – és ez alól a te görög világod, Euripidészem, nem volt kivétel – csaknem vakok voltak a fejlődésre. A mai ember értékrendje szerinti fejlődés ismeretlen még a görögök második nemzedéke előtt is, a Homérosz és Demoszthénész közötti korból. Úgy bizony, nálatok csaknem hat teljes évszázadon át erotikus, esztétikai és etikai elképzeléseitek körül forog minden. Ami ezen kívül van, magánügy. A csillagok, az égitestek mozgása, a világegyetem alapjai, a fizika egyik-másik törvénye, ötletek a hadviselés megújítására , mindezek távoli ügyek, feltárásuk nem köti le nemzedékek kíváncsiságát: figyelemre méltó, de nem nagyra tartott témák. A sok-sok hellén településen, szanaszét a szigetvilágban először is Szapphó, Anakreón vagy Pindarosz strófáinak felidézgetésével bíbelődnek, azután, te szabad szalamiszi, fáklyás ünnepséget rendeznek Dionüszosz isten tiszteletére, az emberi történelemben először osztanak ki és játszanak el szerepeket, végül pedig a szümpozionokon ifjaik kibontakoztatásával és ismereteik elmélyítésével foglalkoznak. Mindazonáltal anyagi gyarapodás valójában nincs a hellén világban. Időszámításotok az olimpiai játékokkal kalkulál, de azért tíz olimpia nem alkot nagyobb egységet, dekádot, és az olimpiák előtti kort sem igyekeztek a négyéves szakaszokat visszavetítve tagolni és korszakolni. A régi idők mérföldkövei a nagyobbfajta barbár betörések vagy egy-egy híres ostrom, mint például Milétoszé vagy a lydiai Szmirnáé. Az ennél is régebbi korok teljesen ködbe vesznek, és merőben mitikus időközökkel számítódnak. Tudom, te is azt tartod, hogy az istenek nem ölthetnek határozott alakot, mert vagy mindenütt jelenvalók, vagy elérhetetlenek, el tudod-e azonban képzelni, mennyit fáradozott azon történészeink és filológusaink egész hada nemzedékről nemzedékre, hogy Krisztus keresztre feszítésétől visszafelé felparcellázza történelmetek folyását? A peloponnészoszi háború 431-től 404-ig tart, Euripidész, Mneszarkhosz fia 484-ben születik meg Szalamiszban, Szókratész 399-ben üríti ki méregpoharát, Szolón 483-ban lát hozzá reformjai végrehajtásához, a szapphói akadémiát 626-ban alapították, Alkhaiosz 601-ben tér vissza száműzetéséből, s veszi számba fegyvereit. Így énekel: „μαρμαίρει δε μέγας δόμος χαλκωι: παισα δ’ ’Άρηι κεκόσμηται στέγα” „Házamban fénylik a fegyver bronzverete, udvaromban Arészra emeljük serlegeinket.” Mégis, Euripidészem, te tudod, hogy az emberek nem lehetnek hitetlenek, mert hiszen megállapítottuk: ha nem hinnénk abban, hogy a másvilágon számadással tartozunk a bíró előtt, ha nem hinnénk a Megváltó színeváltozását, nem lenne etika sem. Három válfajuk van a hívőknek; de lépjünk be most a Santa Maria della Salute-templomba – a látvány, amely fogad bennünket, nem olyan, amilyennek építője, Baldazare Longena megálmodta, mert az oldalajtón léptünk be. Az első fajta az ateista hívőké, akik keresik saját vallásukat. Halottaik velük élnek, beszélnek is velük, de nem képzelik őket a temetőbe, kőlapok alá, sem pedig a szentélyek altemplomainak fémajtós szekrénykéibe, melyek előtt homokba állítva olvadoznak a holtak lelki üdvéért gyújtott gyertyák. Javarészt tudósok tartoznak közéjük, olyan emberek, akik a Mars spóráit kutatják és mechanikus karokkal, röntgen-spektrográffal ellátott szondákat bocsátanak fel az urbe; azok, akik a kollektív tudattalant tanulmányozzák, és Amerika-szerte (az én Amerikámban, az én lerombolt New Yorkomban) pszichoanalitikusi díványra fektetve kérdezik ki pácienseiket; mindazok, akik jó századéve arra jutottak, hogy az ember, a kozmosz, a tudat fejlődésében lennie kell valamilyen logikának , amely pótolja a Teremtő feltételezését, így nyílt sebet ejtettek a hagyományokon, és szélesre tárták az ajtót, amely a huszadik század sötét bugyraiba vezetett. Az ateisták nem tévednek be a kis zöld függönnyel elfedett ablakú ódon fa gyóntatószékekbe, amelyek felirata „p. spirituale”, sem pedig azokba, amelyeké meg „p. coauditore”. Lépj be most te, Euripidészem… természetesen ez utóbbiba („coauditore”), és valld meg a bűneidet, ha vannak. Halk hangon seppegsz, te hitetlen, görögül, de úgy hallom, te is bűntelen vagy, majdhogynem makulátlan. Az ateistáék, szalamiszi, feltekintenek az égre, és csak azt látják ott, ami az orruk előtt van. „Istenem, mennyi csillag!”, motyogják maguk elé, de az élet átlényegítésének elvetése, az, hogy lehetetlen az egyetemes hóhér szerepében látniuk magukat, őket is hívővé teszi. Nyilván a csillagmiriád, a rózsaszín és kék égi buborék, nyilván a hívogató, mélységes feketeség, melynek nem lehet belátni határát, ösztökéli őket arra, hogy higyjenek; higyjenek ők is, a leendő hitetlenek. Tekints fel, Euripidész, itt, az angyali üdvözlet szentélyében. Az oszlopokat veres posztóba burkolták, fejünk felett a nyolcszögletű központi boltozat tizenhat ablakkal. Longena, az építész hatalmas kupolát gondolt el, amely uralja a Grand canale bejáratát, koronának képzelte, amely Szűz Máriát magasztalja. Egymilliónál is több kőtömbből emelték a templom falait, Longena több mint fél évszázadon át irányította a munkálatokat. Hiába, nem érhette meg a befejezést, a napot, amikor felmagasodva állt a Máriának szentelt egyház, várandós pocakjához hasonlóan domborodott, mint anyám hasa. 1630-tól 1682-ig vezényelte Longena az építők munkáját, akkor elvitte valamiféle trópusi láz (talán az „el tor” néven emlegetett kolera, amely rejtélyes módon a karavánutakon négy-öt évenként rendszeresen megtámadta Velencét). Nem fejezte be templomát, amely alakjával – nagy kör és kicsiny, kereszt alakú toldalék – mintha eleve a női nem jegyét hordozná, de a hívő emberek e másik fajtája sem kételkedik, Euripidészem, a saját – építészi, szónoki, vezéri – nagyra hivatottságában. A magukfajták saját magukban találnak az istenre, és vallják, minden gnosztikusnak a szívében lakik az istene, azt tartják, hogy a hitet ismeretekre és tudományos igazságokra lehet alapozni. A hívőknek ez a második fajtája becsüli az arányosságot, az áttekinthetőséget, a szimmetriát; tekintetét nem az üres égen jártatja, mint az előbbi, hanem örömét leli az ívekben, boltozatokban és templomhajókban; viszontlátjuk marhabőr kötényben, rajta jelzésekkel, melyek a szabadkőműves-páholyok nagymestereiről árulkodnak; megtaláljuk a vetélytársaikat gyűlölő zongoravirtuózok között, s mint bűvészt, színészt, pantomimest, bábjátékost, titkosírás-kódolót és -fejtőt. Így érvel: „Spinoza istenében hiszek, aki a létező harmóniájában nyilvánul meg, nem pedig olyan istenben, aki az emberi lények sorsáról és cselekedeteiről visel gondot.” Bárcsak felrepülhetnénk a levegőégbe, és letekintve mint feltartott esernyőket láthatnánk meg az üdvözlet templomának kupoláit: egy hatalmasat, karcsú laternával és körben tizenhat szoborral, mellette a kisebbet két barokk oszlopával és mögötte ugyanolyan laternákkal; ha ezt láthatnád, megértenéd, mire gondolok, és miért van az, hogy ezek az utóbbiak csak Spinoza istenét hiszik. A hívők második fajtája valójában hitetlenül hisz. Nem fogadhatják el a halál tartományának merő sötétségét, mert az áttekinthetetlen, beláthatatlan és cseppet sem harmonikus. Bizonyosan közéjük tartozik a mi építészünk is, Longena, aki után fennmaradt az üdvözlet templomának nagy kupolája nyolc osztatú koszorúpárkánnyal, tizenhat ablakkal és mindegyik márványszobor mellett egy-egy kőcsigával, mint a barokk Velence páratlan ékessége. Ilyen fokú összhang nem lehet semmiképp sem lehet hiábavaló, Euripidészem. Sok gnosztikus éppen ezért észember, aki szereti az életet, és nem foghatja fel, mire lenne jó annyi szépség, az ember alkotásainak ilyen változatossága, kire lenne jó az önfeláldozó munkálkodás létrehozásukon – vagy épp az összes botlás a tragédiáidban – ha mindennek a végén a semmi vár, a semmitlen semmi örökkön örökké. Ők is hisznek, Euripidészem, mint ahogy végezetül a hívők harmadik fajtája, akik egyedül nevezik magukat isten gyermekeinek és mindenben az isteni elgondolást fedezik fel, a magasan felettük álló Teremtőét, s a saját életüket hajlamosak jelentéktelen porszemnek tekinteni a jó és a rossz nagy mérkőzésében. Ők, akik áldozati darabot vesznek magukhoz Krisztus testéből, és kortyolnak a Megváltó véréből, lakóhelyről álmodnak Krisztus országában, függőkertekről az elnyert paradicsomban. Az övék a harmadik, egyben az utolsó fajtája azoknak, akik morális elveknek vetik alá magukat, az összes ember e három csoport valamelyikébe tartozik. Mneszarkhosz fia, te is köztük vagy. Én is köztük vagyok. Én mint hívő; te mint gnosztikus. Én mint keresztény; te mint pogány. Én mint barbár; te mint hellén.

Bognár Antal fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info