Az illusztrációkról.

Egy sokszereplős, több történelmi koron átívelő regényben különféle nézőpontok vannak. Nem monológok, hanem nézőpontok.

A nézőpontok közötti váltást fejezetek elején közölt képecskék, margináliák segíthetik. Nagyon jópofa középkori margináliák vannak, azokat könnyű a netről összeszedni, de sajnos ezek nem egységes stílusúak.

A következő nézőpontok vannak (a szerző által választott, eltérő stílusú képekkel bevezetve.

I.  Mindentudó, objektív (ráérős és nyugodt) elbeszélői hang, a középkori értelemben vett, “mesemondóé.” (Ilyen pl. a legelső és legutolsó fejezet)

 

De lehetne akár ez is.  Egy Cristian Schloe-kép (akár át lehetne variálni)

 

II. Katasztrófák bemutatásánál használt egzaltált, költői nézőpont. (Egy ilyen fejezet van, épp a regény mértani közepén: jelentkeznek a mórok táborában az árulók – a nagyvezér soha nem ér rá, pedig itt a világvége, szörnyű, szörnyű….)

 

 

 

 

 

 

 

De lehetne ez is:

 

 

III. A női főszereplő, Riolda nézőpontja.  érzékeny, ironikus nézőpont.  (Identitását kereső, saját származásában sem biztos, de azért meglepően gyakorlatias szereplő.) Én eddig ezt a képet használtam.

 

IV. Hildi, az örökös túlélő, trónharcokban megkeményedett, mindent a túlélésnek alárendelő királynő nézőpontja.

Ld. “Mutasd a tenyered” c. fejezet.

 

V. A regény legnagyobb tragikus hősének, Vilmos normann hercegnek a nézőpontja. Az igazi férfi, akit becsapnak, megcsalnak, elárulnak… és mégis igazán, örökre.

(Jobb képet nem találtam.)

 

Ld. “Szabad vagyok, és mégis meghalok”

VI. A regény történész-hőse, az idő problémájának kutatója, nagy kollaboráns, először normann, majd átállt mór tudós, Illighaen.

 

 

VII. Az őrült arab tudós, az állatok harci célú “továbbfejlesztésével” és időgépekkel kísérletező mór tudós, Hákim nézőpontja:

 

De akár lehetne ez a szürrealista festmény (Vladimir Kush):

 

Vagy ez a csodaállat?

 

 

VIII. Az apját gyűlölő, gyáva, Oidipusz-komplexusos királyfi, Báeldun nézőpontja:

Ld. Előjelek vagy Anyád, igen c. fejezet

Én eddig ezt a Klimt-képet használtam.

 

 

A többi nézőpont csak egy-egy fejezetben bukkan föl:

IX. Az őrült királynő, Urraca, aki egy szigetre száműzve szelek és virágmagvak segítségével kommunikál:

Ld.:

“A szél gyökere a tenger” c.

 

 

IX. A “béna” Gundur.  Kicsit túlképezte / túlreflektálta magát, nem a saját századában szeretne élni.

 

 

Ld.: “Örömmel tönkremenni”

 

X.  A regény titokzatos szexbombájának, Hispánia tönkretevőjének, a traumák által gonosszá lett, de mégis ellenállhatatlan Aldora királynőnek a nézőpontja.

Ld. “Megérik, mint a keserűség”

 

 

XI. Van még egy Normandiában élő, életunt, öreg, depressziós arab kém. Ld. “Allah mindenkit szeret” c. fejezet. De hozzá nem találtam soha jó képet.

 

Ha jól számolom, ez a 11 nézőpont van.

Azt gondolom, szépek ezek a képek, de túlontúl eltérő stílusúak. Én egyikhez sem ragaszkodom konkrétan. Csak ahhoz, hogy legyenek a nézőpont-váltásokat érzékeltető képek.

Számos bestiárium,  pl. a Luttrel Psalter anyaga fent van az interneten. Bosch örök ihlető. És még a facebookon is vannak kiváló, margináliákat gyűjtő, a középkori undergroundot bemutató oldalak.

https://www.facebook.com/pages/Medieval-Animal-Data-Network/490275581032323?fref=ts

https://www.facebook.com/MarginaliaMS?fref=ts

https://www.facebook.com/discardingimages?fref=ts

De akár a regény facebook-oldalán is található rengeteg ihlető, középkori marginália: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts

 

És a névtelen középkori szerzetesek nyilván örülnek annak, hogy valaki újrarajzolja az ötleteiket.

 

Búcsúzóul ideteszek egy szépet:

 

 

 

 

 

 

“Akkor jöjjön az “útmutató”. Ez egy szövevényes, fantasy-elemekben is bővelkedő (azaz fantasy felé hajló) történelmi regény. Mivel az elbeszélés a VIII-X. (?) században játszódik, ezért valós történelmi helyzetek mellett szerepelnek benne kitalált lények is – többnyire nem az eseményeket mozgató szereplőkként, hanem a tudatalattiba száműzött démonokként / tündérekként.

A mű – a lovagregények többségéhez hasonlóan – igazi képeskönyv, ahol az illusztrációk (többnyire középkori margináliák) szorosan hozzátartoznak az elbeszéléshez. (A könyv formájú megjelenést is így képzeljük.) De ha a téma középkori is, a nézőpont nem. A főhős nem egy legyőzhetetlen lovag, hanem egy fiatal lány, akinek születése és a szülése közötti életét, és ezen keresztül a forrongó, démonjaival viaskodó, önmagát kereső, a mórokkal élet-halál–harcot vívó Európát mutatja be az elbeszélés. A női tematika miatt viszont nemcsak történelmi tablóként, hanem tiniregényként is olvashatjuk.

         Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

 

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

 

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

 

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

 

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

 

 

 

 

 

 

 

Farkas Kristóf, 2012, Bp. 

2003-ban a Balassi Kiadó gondozásában megjelent egy tanulmánykötet (Testet öltött érv, Az értekező József Attila, szerkesztette Tverdota György és Veres András), melynek első és egyben bevezető szövegeként Bókay Antal Poétikai beszédmódok József Attila költészetében című, a költő egész életművét átfogó tanulmánya szerepelt. Az itt olvasható szöveg egyben a 2006-ban kiadott (de 2005-re, a József Attila emlékévre datált) monográfia bevezetőjéül is szolgált, amint erre a 2003-as tanulmány legelején a szerző maga is utal: „Tanulmányom módszertani jellegű, egy nagyobb munka bevezetőjének szánom, amelyben kísérletet teszek József Attila poétikai stratégiáinak, költői beszédmódváltásainak feltárására.” (11.) Amíg azonban a tanulmány egyes fejezetei még az életmű különböző poétikai stratégiák szerinti felosztását tükrözik (Poétikai sorstörténet, A szimbolikus beszédmód, A metonimizálás, Az avantgárd kísérlet, A tárgyias költészet – totalizált metafora és allegorizálása, Vallomásosság – a személyes-allegorikus tárgyiasság költészete), addig a monográfiában e poétikai módszerek már egyértelműen az Én (Szelf) felépítésének egyes kísérleteiként határozhatóak meg. A fejlődésnek ez az iránya már a tanulmány bevezető szakaszából is kitűnik: „A poétikai stratégiák nem csupán sajátos lírai formamegoldások, hanem egyben a szubjektum önteremtő konstrukciói is. Ezt jelzi a fejezetcím: poétikai sorozatról, ha tetszik, történetről van szó, amely azonban sorstörténet is, a személyiség artikulációjának sorozataként is felfogható. Természetesen a nyelv (a lírai grammatika) és az Én (a Szelf) igen bonyolult kapcsolatban áll egymással, kölcsönösen felülírják (olykor építik, máskor rombolják) egymás konstrukcióit.” (11.) Bókay Antal monográfiája azonban abban az értelemben is mérföldkő lehet a jelenkori József Attila kutatásban, hogy sikeres kísérletet tesz a költő szövegeivel foglalkozó különböző irodalomtörténeti és elméleti iskolák párbeszédhelyzetbe állítására (Tverdota György, Kulcsár Szabó Ernő, Szabolcsi Miklós, Tamás Attila és Szigeti Lajos Sándor munkáira egyaránt történik utalás) egy olyan formális retorikai elemzés megvalósításával, melybe folyamatosan építi be a tematikus és szemantikai összefüggéseket. A monográfia elméleti poétikai megalapozására szolgáló első fejezetben (Líra és (késő) modernitás – József Attila olvasásának poétikai hátteréről) Bókay a szimbolikus költészettel a késő modernitás jellegzetes poétikai diskurzusát, a tárgyias költészetet helyezi szembe, amit a következőképpen jellemez: „ez a – jobb megnevezés híján – úgynevezett tárgyi költészet a világ tárgyias felületén, e felület analógiájaként tette érzékelhetővé a személyes értelmet úgy, hogy a tárgyak kiterjedt teljességét, éppen ott levő halmazát olyan formaelvre épülő konstrukcióként értette meg, mely elv egyben a szubjektum reprezentatív konstrukciós princípiumaként is működött.” (41.) József Attila költészetében a tárgyias költészet megjelenését és kiteljesedését a szerző egyrészt az önmegszólító verstípus megjelenésében, másrészt a metaforát metonimikus felülírás alá helyező poétikai módszerben, míg harmadrészt a mítoszok (marxizmus, freudizmus) archetipikus használatában határozza meg. A mítosz ebben az értelmezésben azonban nem egy tradíció történeti alakzataként, vagy alapelbeszéléseként jelenik meg, hanem egy olyan archaikus sémaként, mely lehetővé teszi a tárgyias rend kifejezhetőségét és totalizálhatóságát. (51.) A monográfia ennek a poétikai módszernek nyitányaként a Tiszta szívvel, csúcspontjaként a Téli éjszaka, míg kritikájaként az Eszmélet című verset emeli ki (a szövegben azonban csak az első két vers elemzésére kerül sor, ami valószínűsíti a monográfia jövőbeni kibővítését, vagy folytatását).

         Bókay József Attila kötészetének későmodern fordulatát az 1929 februárjában megjelent Nincsen apám, se anyám kötethez, illetve ennek címadó verséhez a Tiszta szívvel-hez köti: „József Attila költészetében ugyanis ekkor jönnek létre azok a formák, amelyek megteremtik, majd kiteljesítik a magyar költészetben a késő modern poétikai beszédmódot, egy olyanfajta vers születik, amely aztán a magyar líra továbbvivő főiránya lehet, és amely teljes mértékben párhuzamos a kortárs nemzetközi tendenciákkal.”. (53.) A poétikai fordulat, tehát a tárgyias költészet kialakulásának talán legfontosabb jellegzetességeként a szöveg a Tiszta Szívvel című vers szelfkonstrukcióját nevezi meg. A monográfia tekintélyes részét képezi e vers elemzése, valamint kortárs recepciójának és lehetséges párhuzamainak a bemutatása (mindez mintegy ötven oldalt tesz ki). A Tiszta szívvel szövegében a szelf sorozatos tagadások által jön létre (65.), melyek célja nem az énnek e tagadásokon keresztüli állítása, hanem egy olyan prefogalmi „ős”energia megtalálása, melyet legtisztábban Bókay szerint egyrészt a pszichoanalízis primer narcizmus („A pszichoanalízis ezt a tagadással telített személyest, a Nem-Ént, amelynek etikai, elhárító habitusa egy felelőtlen „Én-Nem, hanem Te, primer narcisztikus identitásnak nevezi” /75./), másrészt a dekonstrukció khóra (Derrida) terminusa fejez ki. Bókay ezenkívül különösen fontosnak tartja megemlíteni, hogy a Tiszta szívvel szövegében a sorozatos tagadások következtében megjelenő hiány nem valamiféle megfosztottság eredményeként jön létre, hanem az ilyen vagyok állapotát fejezi ki (70.). Az így megvalósuló szelfkonstrukció egyediségét a kortárs magyar költészetben a monográfia szerzője azáltal emeli ki, hogy a Tiszta szívvel szövegét párhuzamba állítja Babits Mihály Csak posta voltál illetve Szabó Lőrinc Az Egy álmai című hasonló problémákat megfogalmazó költeményeivel. József Attila azonban Bókay értelmezése szerint ebben az időben nem csupán a klasszikus modernitás szimbolikus költészetét képviselő Nyugat, hanem az avantgarde szelfkonstrukciós mechanizmusán is túllép, amit a monográfiában nem csak a Tiszta szívvel vers, illetve a Nincsen apám se anyám kötet kortárs nyugatos (Németh László), valamint avantgarde (Erg Ágoston) recepciójának bemutatása támaszt alá, hanem a költő Babitsról illetve Kassákról írt esszéinek  értelmezése is (különös tekintettel a kritizált költők verseinek József Attila általi átírására). A Tiszta szívvel szövegével kapcsolatban azonban a retorikai és pszichológiai elemzés mellett Bókay – bár sokkal elenyészőbb mértékben – egy teológiai kontextust is figyelembe vesz, amikor például a tiszta szó teológiai értelmét vizsgálja: „Abból, hogy a szelf apa és anya nélküli, a tiszta (abszolút makulátlan, szeplőtelen) olyan értelemben is feltehető, amely az eredendő bűn nélküliségre utal: mindenki, aki apától, anyától van, az eredendő bűnben fogant.” (90.) A tisztaság fogalma ószövetségi értelemben szoros összefüggésbe hozható egyrészt az áldozattal (melynek szeplőtelennek kell lennie), másrészt az áldozat bemutatójával (akinek szintén meg kell tisztulnia a rítus előtt) illetve hogy e cselekvés célja éppen az áldozat hozójának a helyettes megtisztítása (akár így is érthetjük a negyedik versszakban megfigyelhető áldozatbemutatást). Az Újszövetségben pedig a tiszta szív követelménye ténylegesen is megjelenik a Hegyi beszéd egyik boldogmondásában: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”

         József Attila költészetének a szelf felépítésével/kitöltésével kapcsolatos poétikai lehetőségeit a Tiszta szívvel után Bókay a következő két nagyobb tematikai egységben (A szelf felépítése – megnevezés, név, aláírás, önéletrajz, A szelf felépítése – önteremtés a másik tükrében) egyrészt az introjekció létretorikai eljárásaiban (önéletrajziság, önarckép, név, születésnap) míg másrészt a szerelem projektív szelfkiteljesítési módszerében határozza meg. Az első egység a megnevezés, a név, az aláírás, valamint az önéletírás problémáit veti fel a Bevezető, a József Attila, hidd el… valamint a József Attila című versek kapcsán a dekonstrukció nézőpontjából. A fejezet kétségkívül legérdekesebb szövegei azok a szakaszok, amelyek a Nem én kiáltok kötet saját példányának egyes kézzel írt bejegyzéseit vizsgálják. Az Ez a könyv József Attiláé nyomtatott szöveget követő írásos bejegyzés a József Attila hidd el valamint a mögötte álló Nincs benned köszönet valóban szoros kapcsolatba hozható mindazzal, amit a dekonstrukció a név, az aláírás, illetve az önéletrajz kapcsán megfogalmazott. Különösen érdekes, ahogy az adományozás performatív gesztusa előbb a Bevezető című vers, majd pedig a Nem én kiáltok kötet saját példányában található bejegyzésekkel kapcsolatban is megjelenik. Utóbbi esetben azonban nehezen érthető, hogy Bókay az eredetileg címzés nélkül álló második kézírásos szövegről miért írja a következőt: „És olvasható még a kötet elejének dedikációi között egy hosszabb, feltehetően  egy 1927-es szerelmének írt levél is.” (142.) A szöveg azonban akkor keletkezett, amikor az előző bejegyzést (József Attila hidd el) már tartalmazta a kötet, így olvasatom szerint a második esetben is az első címzett az irányadó, amit a levél szövege is megerősít. Bókay az első szöveg kapcsán arra mutat rá, hogy a benne foglalt dedikáció önmagának szól, mely ezáltal folytatja a nyomtatott megnevezést „és a szöveggel a nevek, az Énség alakuló sorozatát képezi ki.” (136.) Az egyes bejegyzések közül a nyomtatott szöveg (Ez a könyv József Attila tulajdona) inskripciószerű, a második egy önmagának adott dedikáció (József Attila hidd el), míg a harmadik e magajándékozottal szembeni kritika (feltéve, ha a címzett valóban újból maga a költő, mint olvasó), mely azt veti olvasója szemére, hogy képtelen e szöveget (és e szövegben létrejövő Ént) olvasni: „Azt hittem tisztázódik a dolog, ha magammal beszélgetek: De szavaim üresebbek, mint barátaimé, mint barátaim ugyanilyen szavai.”(142). A Nem én kiáltok saját példányának bejegyzései azonban nem csupán a későbbi önmegszólító nagy gondolati költemények felé nyitnak kaput, hanem a Vágó Mártának írt ajánlás (mely a bejegyzések közül az első, de időrendben az utolsó szöveg) perfomatív gesztusa által a szerelmi költészet felé is. Bókay kérdésére („Vajon mit adott József Attila 1928 húsvétján Vágó Mártának 1924 végén megjelent könyve átnyújtásával?”/141./) a fenti értelemben egy olyan válasz adható, hogy nem csak egy személyes példányt, és egy verset önmagához, hanem egy olyan ént is, aki mindezt már egy kritikai nézőpontból szemléli. Az adomány tehát az én legteljesebb mértékű önátadásaként határozható meg, mivel önmagát úgy adja át, mint énségének alakuló sorozatát. A dedikációban bekövetkező önátadás ugyanis már mindazt érinti, ami az ezt megelőző bejegyzésekben megvalósult, és ezáltal egyet jelent e szövegekben tetten érhető narcisztikus viszony valaki előtti felfedésével.

A szelf felépítésének másik útjaként ábrázolja Bókay a szerelem szerepét József Attila költészetében: „A szerelem az a kifejezési mód, amely a társas legszemélyesebb mélyéről, a magáért- és másértvaló saját test, az abszolút egyedi vágy valaki más tükrében megszülető lényegéről üzen.” (154.) A monográfia szerzője azonban arra is rámutat, hogy egyrészt a szerelem a pszichoanalízis értelmezésében nem választható el a primer narcizmustól, másrészt a személyességnek e megjelenési formája már a Nem én kiáltok című vers szövegében is túlnő a szerelmi viszony kontextusán („Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”): „Kétségtelen pszichológiai érzékkel a költő jelezi, hogy ez az első lépés, önmagam keresése önmagamban, narcisztikus pozícióból történik, és ennek elégtelen, üres volta (ezt az ürességet sejteti meg a Tiszta szívvel), hiábavalósága teszi elkerülhetetlenné a második lépést, a narcisztikus szelfstruktúra betöltését mással, egy másik arccal, elsősorban a szerelemmel.” (162.) Az 1927 és 1928 között írt versek szerelemanalízisét Bókay a Másikkal való összeolvadás (Gyöngy, Tedd a kezed, Tószunnyadó), a Másik természetének elemzése (Áldalak búval, vigalommal, Klárisok), illetve a szerelem elmúlásának (Ringató, Csüngője voltam) fázisaira osztja fel (164.) József Attila itt tárgyalt szerelmi költészetének legfontosabb poétikai törekvése a monográfia szerint a metaforikus kölcsönösség megteremtésének elérése, miközben e metaforikus szelftotalizációt éppen a benne lappangó metonimizálódás ássa alá. Különösen érdekesen jelenik meg mindez a Klárisok szövegében, melyet Bókay e versek második csoportjába sorol. A költemény utolsó sorai kifejezetten szép példáját nyújtják a szerző azon elgondolásának, hogy a Másik József Attila szerelmi lírájában a szelf narcisztikus szelfstruktúrájába épül be (162.). A Klárisok utolsó versszakában („Szoknyás lábad mozgása / harangnyelvek kongása, / folyóvízben / néma lombok hullása.”) az utolsó sor úgy mutatja be az ént, mint aki egy víztükrön keresztül szemléli a Másikat (a víztükörben látja a lombok hullását). Mindez azonban nem csupán arra utalhat, hogy a Másik a narcisztikus szelfstruktúrában megjelenő én helyére lép, ami ezt követően éppen rajta keresztül válik ismételten elérhetővé, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy az újonnan érkező milyen hatással van erre a struktúrára. A vers utolsó sora azt a köztes pillanatot ragadja meg, amikor a lombok még nem érik el ugyan a víztükör felszínét, de mozgásuk pályája már előfeltételezi annak későbbi összezavarását, megszüntetve azt a nézőpontot, mely segítségével az én a Másikat és rajta keresztül önmagát látja.      

József Attila késő modern tárgyias költészetének kiteljesedéseként a monográfia az 1932-es Téli éjszaka című verset jelöli meg. Az 1928-ban írt Óh szív! Nyugodj!, valamint az 1930-ban alkotott Füst szövegében Bókay szerint a Másik pozícióját már a tárgyias létélmény váltja fel, mely azonban nem e tárgyi világ részeként mutatja be a szelfet, hanem egy olyan külső megfigyelőként, aki az önmegszólítások aposztrofikus létteremtő aktusaiban éppen e tárgyi világból épül fel. A poétikai fordulat azonban itt egybekapcsolódik egy tematikai fordulattal is, amely e szövegekben a marxizmust illetve a freudizmust olyan mitologikus-archaikus sémaként kezeli, mint ami képes rendet teremteni e tárgyi világban. A monográfia utolsó nagyobb tematikus egysége mindezek kapcsán – szintén a Téli éjszaka bevezetéseként – részletesen foglalkozik József Attila elméleti írásaival, mint például a Babits-esszével (ami különösen fontos a szalagút hasonlat miatt), a Kassák-kritikával, az Irodalom és szocializmussal, valamint egy metapoétikai verssel (Ha lelked, logikád), melyet leginkább az aposztrofé, és a metaforákat felülíró metonímiák kapcsán említ meg. A hosszas felvezetés után a Téli éjszaka ismertetése kissé rövidnek tűnik (melynél csak a monográfia szövegében gyakran emlegetett Eszmélet elemzése hiányzik jobban) és téziseinek alátámasztására gyakran nem is használja ki a szövegben rejlő összes lehetőséget. Az antropomorfizáció és dezantropomorfizáció folyamatának egymás mellé helyezésében például nem kerül kellő hangsúly az önmegszólítás aposztroféinek alapvetően katakretikus vonására. A Légy fegyelmezett! felszólítás és a Milyen vitrinben csillognak ilyen téli éjszakák? elemzése mellett szóba sem kerül a vers tematikailag és nyelvileg talán legtudatosabb kérdése: Hallod e csont a csendet? A kérdésnek itt is van egy kérdezője, akár a felhozott példák esetében (286.) azzal a különbséggel, hogy jelen esetben egy megszólított is van, ami (aki?) azonban e megszólítás antropomorfizációjával szemben szemantikailag úgy jelenik meg, mint az emberi test dezantropomorfizálódott maradványa. Ezenkívül a kérdés szoros kapcsolatba hozható a csengés emléke száll sorral, ami a hanghatás halkulását tematizálja méghozzá a cseng – csend – csont szavak hangzásában (a g-d–t mássalhangzók szinte mérhetővé teszik azt az elhalkulási folyamatot, melyben a cseng csonttá válik), és egyben az ént egy olyan külsődleges megfigyelő pozícióban mutatja be, mint aki éppen e váltásokban méri a téli éjszaka hangzásának természetét. A vers kapcsolata a József Attilánál érvényesülő sajátos marxista mitológiával az elemzés során csak a „szokásos” allegorikus elemek esetében jelenik meg (teherkocsi, vágány stb.), s nem kerül elő például a hazatérő földmíves mesterien megrajzolt alakjában, aki egy egyszerű termelőeszközzé embertelenedik azáltal, hogy csak annyi marad emberi létéből, ami a konkrét termelő eszközökhöz tapad („Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa.”). A földmíves leírását biztosító metonímiák hátterét a marxista mitológia határozza meg. A Téli éjszaka című vers elemzése végül a monográfiában arra fut ki, hogy színre vigye a tárgyias költészet által megkonstruált szelfet, aki úgy lehet a versben megjelenő látótér birtokosa, hogy önmaga nem jelenik meg a szövegben (azaz csak az aposztrofikus utalások szintjén). A vers szövegében bemutatott szelfkonstrukció azonban nem csupán a tárgyias költészet csúcsaként határozódik meg, hanem a monográfia utolsó bekezdése ennek az Eszméletben bekövetkező kritikáját is előrevetíti, mint József Attila kései költészetének középpontját.

         Bókay Antal 2003-as tanulmányában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy József Attila poétikai fordulatainak átfogó elemzését fogja végrehajtani. 2005-ös monográfiája ennek az útnak csak egy olyan részeredményét képezi, amelyet egy későbbi folytatás valószínűleg sok tekintetben újra fog formálni. A szerző tisztában van ezzel a „befejezetlenséggel”, amikor a szöveg végén előrevetíti József Attila én-poétikájának az Eszmélet című versben bekövetkező újabb fordulatát. A monográfia legnagyobb eredménye ennek megfelelően éppen annak a poétikai kontextusnak a feltárása, melyben végül az egész költői életmű újraolvashatóvá válik.