Tapéta alatti hajszálrepedés,
vakvágány fut, s a megsérült földutak
vágóhidakig, hol nincs már kivégzés…
Árnyékom legfelül, alatta én futok
holtág tükrében, s virágzik a zóna,
én futok legfelül, legalul a nap
fekszik el, miként zsebben a zsebóra.
Csomósodik össze egy pontba a tér.
Befutott távok válnak most valóra
s ömlik az élet, miként a marhavér.
Zajszenny hullámzik, vasporszag és szóda,
zárvány-virágok, szórt porond és fenyér…
Alattuk futok, legfelül a zóna
szívében arcok áznak, szóvirágok,
s kopott érmék a víz aljára szórva…
A talpfák alól benzinszag szivárog.
Vattaálom, tejüvegálom, avagy variációk magányérzetre
G. István László hetedik verseskötete, a Palatinusnál 2011-ben megjelent Választóvíz, a szerző saját bevallása szerint is „határkönyv”, ahogy ő mondja, szójátékkal élve „vízválasztó”, „a klasszikus értelemben vett számvetés könyve”. A magány, az elmúlás, az idő végessége, a „másik nyoma bennem”, tehát a tradicionális versbeli számvetés elemei, folyton tematizált, visszatérő motívumok ugyan a kötet teljes anyagát tekintve, véleményem szerint azonban nem csupán klasszikus „vízválasztóval” van dolgunk, és ez legfeltűnőbben versnyelvi szinten mutatkozik meg. Hogy a cím ihlette asszociációval éljek, az élettapasztalatok minden mástól leválasztott – a szemantikailag összepréselt-tömörített emlékképek – aranya a kötet. Az eredmény gyakran jelentéstanilag nehezen fölfejthető, kevéssé átlátszó szöveg, mely egymásba folyó képeivel egyszerre magába szippantja, de erősen szubjektív kódoltságával távol is tartja magától az olvasót.
Ahogyan a címbeli kifejezés tagjai felcserélve is értelmes szót adnak, a három ciklusra tagolt kötetben sem ritkák a fölcserélhetőség és a „helyett” versei. Ennek lehetünk tanúi az első ciklus Nem láttam füstjelet című látomás- vagy álomszerű versének talányos képében: „…egy kutya, mintha szőre helyén fű nőne, / épp legel, talán még virágot is talál / saját testén”, ugyanebben a versben a tél füstje „…nyújtózva karcolja / az ég helyén a jeges teret”. Magában a címadó darabban is egy „helyett”- élmény jelenik meg: „…megélik / helyetted, ami van”, míg a legérdekesebb szerepcsere, az „én” és a „te” összekeveredése a Kalüpszó és az Episztola – Idyllicum című versekben jelentkezik markánsan: „Írok neked, de mintha te írnál –”. A versek többségére igen jellemző hogy a másik fél el nem törölhető nyoma és rezignált hiánya egyszerre van jelen a szövegben, míg egyes darabokból a teljes egymásba mosódottság, a szubjektumok szétszálazhatatlanságának érzete csap fel, így az Air címűben is: „Minden mozdulatodban / korábban ott vagyok, / mint ahogy kigondolod.” A Megszorultság című darabban a lírai én a „szoríts magadhoz” kifejezés helyett a „szoríts magaddá” felszólítást alkalmazza, jelezve a már említett másik lényével való elegyedés, a különösen erős összeolvadás igényét. Árnyalja a képet, hogy a címben az anyagi természetű, negatív értelmű „megszorultság” kifejezés áll, míg az összemosódás vágyott állapotában semmi materiális nincs: „Szoríts, de ne kézzel, / tested hozzám se érjen.”
Kifejezetten sűrűn bukkan fel a kötetben a magány érzésének tematizálása is, elsőként rögtön a kötetnyitó darabban az Éva nélküli, és talán az isteni gondviselés nélküli Ádám elképzelésére szólít fel a lírai én, itt azonban még nem találunk ezt az állapotot negatívan értékelő megjegyzést, ebben a versben nem jelenik meg a másik fél hűlt helye miatti panasz. A kötet három ciklusán végigfutó magányérzet tapasztalata nem homogén, számos árnyalata mutatható ki, a nem vagy alig zavaró egyedülléttől a súlyos „vesztettem”-érzésre késztetőig. Talán a keserű iróniába csomagolt, de közvetlenül el nem beszélt magány darabja lehetne az „Új magnificat”, a kötetnyitó vers után egyben a magányskála második fokozata, ahol a vízcsap veszi át a gyermek szerepét: „Hideg-meleg. Gondozni se kell….Ha elmegyek, felszabadít. / Nem szól bele az életembe”. Ez a vers bizonyos tekintetben összekapcsolható a szemantikailag meglehetősen kevéssé áttetsző szövegű, ugyanebben a ciklusban szereplő Kilincs című verssel, melynek címszereplő tárgyát „a kéz úgy nyomja / le, hogy a zárt ajtó mélyebbre zár”, vagyis a kilincs nem kilincsre valló tulajdonsággal bír, és ahogyan a fentebb említett, „vízcsap-gyermek” kapcsán is, ismét az lehet az olvasó benyomása, hogy újra olyan vers-mikrozmosszal van dolgunk, ahol a környezet, maguk a tárgyak nem csupán jelenlevő kellékek, hanem értelmezésre szorulnak, beépülve a versanyag által összesűrített élettapasztalatba. Ezt a gondolatot erősítheti a második ciklusban olvasható „Akit szerettek, Rilkénél” című darab, mely véleményem szerint a kötet legkiforrottabb versei közé tartozik, és ehhez hozzájárul, hogy a versélményt nem zavarja a nehéz fölfejthetőség terhe, az alkalmazott metaforák frissességük, szokatlanságuk ellenére is jórészt dekódolhatóak. Ebben a darabban az anaforikus kezdetű strófák a vers szereplőjének létét úgy ábrázolják, hogy egyben azt sugallják, az „Akit szerettek” visszatérő kifejezés kiegészíthető lenne „de már nem szeretnek” mellékmondattal, és ott kapcsolódik az imént említett vershez, a „tárgyak értelmezése egyenlő az élettapasztalat halmozásával”-gondolatkörhöz, hogy itt a versben szereplő állandó tejüvegálom-állapotában egyfajta nem élőre jellemző passzivitást képvisel környezetével való viszonyát tekintve: „Járnak kezéhez a tárgyak – / hogy él, még csak meg se figyeli.”
A magány legtipikusabb versei, a harmadik ciklus, egyben kétségkívül a legizgalmasabb ciklus szerepversei, a szám szerint huszonkilenc Nap-monológ, és a szökőévre utaló huszonkilenc napkeltét és napnyugtát teljes hónappá kiegészítő Előhang, melynek kulcsszavai egyben a kötet kulcsszavai is lehetnének a „társtalan” és a verszáró „maradni magtalan” kifejezésekkel. Ezeket a darabokat olvasva arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy nem csupán számvetéssel, hanem helyenként már a számvetésen túli keserű hangvételű versekkel van dolga: „Nem jutottam még soha semmire.”; „Itt nem lesz virágzás” vagy „ismerem magam, szinte / megvakít az önismeret”. Ebben a ciklusban azonban a választott szerepnek, a magányos égi istenség szerepének felvételével megjelenik az emberi tapasztalaton túli is: „Voltam Isten, nem lettem tőle / boldog.” Ugyanehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az Ötödik Nap-monológ is, melynek indító sorai szintén a szubjektum keserű konzekvenciájának szólamai lehetnének a felvett szerep panaszos szavaiba csomagolva: „Égen járni, barátaim, pocsék. Jézus vízen / járt, a bogár, a madár repül. Ha szárnyam / lehetne, már itt se volnék.” A Nap-monológokban a korábbi két ciklushoz képest jóval nagyobb szerepet kap a vizualitás, a megfigyelés, gyakran képszerű jelenettel indul egy-egy vers, míg az utolsó darabok, melyek már nem is egyes szám első személyben szólalnak meg, inkább álomszerűek, látomásosak, és egyre inkább egy végső napnyugta felé visznek, az elmúlhatatlannak tudott elmúlásáról, mintha egy „halott” napról szólnának: „Ő az a Nap volt, aki elfelejtett / sütni” vagy »„nem szúr több锫, nem kell ide/ dies irae”.
Az egyes szám első személyben megszólaló versek egyébként valóban kivétel nélkül monológok a ciklusban, az egyetlen darab, ahol a kérdezés szintjén megjelenik a másik fél, a Huszonhatodik Nap-monológ, azonban ismét keserű tapasztalattal szembesülhet az olvasó: „…nincs / irónia a hangodban, se sajnálat, / se érdeklődés, a legjobb, hogy nem is / érdekel, amit kérdezel”. A kötet egészén, a folytonosan megtört sorokon végigvonulva kijelentő modalitás uralkodik, ahogy maga G. István László mondja, „a szöveg nálam az utolsó kijelentéshez gravitál, vagyis pontosabban az utolsó kijelentés utáni csöndhöz ”. És valóban, a versdikciót, a kijelentések ritmusát, a tapasztalat feldolgozásának, az emlékek versbeforgatásának üteme szervezi egészen egy kegyetlen konklúzióig, illetve az azt követő katartikus csöndig. Bizonyos darabokban szerepet kap a zeneiség, például a Huszonötödik Nap-monológ sorvégi elemeinek a következő sorban való megismétlésével és négysoros, páros rímű versszakaival egy népdal hangulatát idézi, míg A fehérorrú bagoly vagy a Tizedik Nap-monológ címe alatt a zárójeles „fúga” megjegyzés szerepel, a Balkáni dal pedig már címében viseli a műfajmegjelölést, jelezve zene és keserédes líraiság ősi összetartozását, ezáltal hangsúlyozva is azonban, itt még „könnyedebb” és változatosabb műfajokkal van dolgunk, mint az utolsó ciklus heterogénebb tömböt alkotó monológjaiban. Érdekesek lehetnek a címekben megjelenő olyan intertextusok, mint a Fürdetnéd önmagadban, a Különös hírmondó vagy az Á la recherche, amelyek a megidézett és a címet viselő versek hasonló tematikáin túllépve egyúttal talán részben a posztmodern előtti szöveghagyományhoz is kapcsolják ezeket a kimunkált nyelven megírt darabokat.
Megállapítható, hogy G. István László hetedik kötetét az összeérlelt tapasztalat átmetaforizált, nehezen átlátható, kevéssé áttetsző képeinek egymásba folyó szövevénye szervezi, melynek nyomán helyenként az lehet az olvasó benyomása, hogy túlkódolt, megfejthetetlenül szubjektív szöveggel van dolga, amely amellett, hogy folyamatos megfejtésre, kérdezésre készteti, kissé igyekszik őt távol tartani a verset ihlető alapélmény közvetlen közelétől. Egyes versekben viszont, ahol az egyszerűbb képi anyagon keresztül talán könnyebben megérthető, de mindvégig finom líraisággal áthatott tapasztalat sejlik fel, ott igazán jól érvényesül a mindenki másétól jól elkülöníthető, markánsan egyéni versbeszéd.
G. István László, Választóvíz, Palatinus, Budapest, 2011.
“Para a cidade” – pályázat
„A város felé”
Para a Cidade!
Az ELTE BTK Galego Központja Santiago de Compostela városának témájához kötődő
pályázatot hirdet.
Elsősorban Santiagóhoz vagy a compostelai zarándokúthoz kapcsolódó műfordításokat
és a középkori zarándoklatok témáját feldolgozó történelmi-művelődéstörténeti tanulmányokat várunk.
Beküldési határidő: 2012. november 10.
Eredményhirdetés – egy nagy Santiago-festa keretében – november 28-án az ELTE BTK Galego Központjában.
A pályázat nyerteseit könyvjutalomban részesítjük, a sikeres pályaműveket publikáljuk
További információk,
fordításra ajánlott irodalmi művek (és nyersfordítások is!) a pályázat facebook-oldalán:
“Para a cidade”
Kortárs amerikai költők
MEGHAN O’ROURKE
Elmélet vagy gyakorlat
Ménage-á-trois gyertyafénynél –;
többféle ostobaság: fekete fűző,
pink mamusz, a pásztorlány-mackó.
Aztán valami romlott pezsgő
az ideiglenes kis konyhában.
A lélek egy felejthetetlen vörös folt.
De képtelen vagyok kijutni innen; –
azok a nedves barázdált végtagok,
az a rettentően gonosz vágyakozás;
és a szerelem, a tüzesen fénylő kapucni.
JAMES LASDUN
A paradicsomvész
Akármit is mondasz, nem törődtünk vele eleget,
és együttérzést se tanusítottál iránta,
egész egyszerűen nem szeretted,
voltaképpen gyűlölted, bevallásod szerint,
de valójában olyan akár egy pocsék
nyári délután, ami teljesen elkábít –
júliusi zivatar, felázott talaj és a kert
mocsárrá vállik, benyálkásodik és a penész
minden paradicsom ágyást, Beefsteak vine-t,
Sweet 100-t, San Marzanot, megtámadott,
leszedésük előtt sárgán befeketedtek,
felpuffadtak és megrohadtak,
így be se érhettek – de mint mondtam –
és most ne térjünk ki halálos kórokra –
nem törödtünk vele eleget és mind
úgy van, ahogy én azt megmondtam.
Nagypál István fordításai
A szerzőkről:
Meghan O’Rourke 1976-ban született, amerikai költő, esszéista, kritikus, a Yale-en végzett, a Slate és a The Paris Review volt irodalmi szerkesztője, első verseskötete 2007-ben jelent meg Halflife címmel, jelenleg Brooklynban él.
James Lasdun 1958-ban született Londonban, jelenleg az USA-ban él. Költő, novellista, forgatókönyvíró. Dylan Thomas díjas. Legutóbbi verseskötete idén látott napvilágot, Water Sessions címen.
Hagofia (1.fejezet)
Első rész
Utazás Hagofiába
Első fejezet
Melyben Gulliver elmeséli, hogyan került Magyarországra, hogyan lett maga is hajós, és hogyan folytatta a családi hagyományt
Gulliver. Mond még ez a név bárkinek bármit? Engem így hívnak. Ha bemutatkozom, némelyek csendesen mosolyognak, ma már bármilyen nevet adhat az ember a gyermekének. Van, aki megkérdi, művésznév-e, de volt már, aki a szüleim ép értelme felől érdeklődött.
Pedig némely ősömet biztosan ismerik. Általában a Gulliver névről pici emberkék jutnak az eszükbe. Esetleg bevillan még Liliput is. Talán rémlik az óriások földje, vagy Laputa égi városa, a Nyihahák világa. Itt Magyarországon, ahol én élek, az emberek ismerik ükapám történeteit Faremidóból és Capilláriából, vagy a dédapámét Kazohiniából. Nem fogom azt mondani, hogy ugyanaz a Gulliver vagyok, aki az 1600-as évek végén útra kelt. Ki hinné el?
A jó öreg Angliát 10 éves korom körül hagytuk el. Apám egy nap hazajött, és azt mondta anyámnak, irány Budapest. Anyám zaklatottan megkérdezte, miért akarunk mi szovjet országba menni, amikor Európa csúcsán is élhetnénk. Erre apám komoran az asztalfőre ült a konyhában, összehívta a családot, és elmesélte, hogy Magyarország már évek óta független, nagy reményt lát benne, mellesleg kirúgták főorvosi állásából egy neki tulajdonított műhiba miatt, és egy budapesti rokonunk igazgatóhelyettesi állást intézett neki egy magánklinikán.
A világ egyik legnehezebb nyelvét kellett megtanulnom, de szerencsére örököltem őseim nyelvérzékét. Tizennyolc évesen – ahogy minden Gulliver –, jelentkeztem az orvosi egyetemre, de apám hatalmas csalódására nem vettek fel. Egy évet töltöttem könnyelmű élettel, célkereséssel, majd felvételt nyertem anglisztikára, ahol aztán évekig kitűnő voltam anyanyelvi angoltudásomnak, és nagy irodalmi olvasottságomnak köszönhetően.
Az egyetem után apám diszkréten jelezte, hogy három hónapig élvezhetem még támogatását, aztán kezdjek a diplomámmal, amit tudok. Nem értvén semmihez a nyelveken kívül, egy luxushajóra szerződtem pincérnek. Többször láthattam újra az angol hont, de nekem már nem jelentett annyit, mint felmenőimnek. Viszont számos országot bejártam és sok nyelvet megtanulgattam utam során. A híres Gulliverek mind hajóorvosok voltak, sok szolgálatot tettek hazájuknak a háborúk során. Én a saját vérző ujjamat nem tudnám bekötni.
Így ismertem meg a kedvesemet, aki a Sweet Dreams luxus óceánjárón szolgált velem, mint doktor. Egy törött pohár szilánkjait szedtem össze valami spanyol miniszter felesége után, így szereztem a mély vágást tenyeremen. Persze rohantam a rendelőbe, ahol bekötötték először kezemet, majd egy évvel később fejemet is.
A feleségem hamarosan – hála a közös kabinnak, és az ingerszegény környezetnek – teherbe esett, és Budapestre költözött szüleimhez, akik szeretettel és türelemmel várták vele együtt a fiamat, míg én dupla műszakot vállalva dolgoztam és küldtem haza a pénzt.
Már azon gondolkodtam, hogy rutinomnak köszönhetően kaphatnék otthon is pincéri állást valami nevesebb szállodában, hogy a családommal lehessek, de a nejem bíztatott, még pár évet bírjak ki a hajón, csak amíg a házunk hitelét kifizetjük.
Így hát beálltam szolgálni a Honeymoon óceánjáró éttermébe. Épp szabadnapom volt, és hogy ne a hazaküldendő pénzt költsem, a hajó tatjáról figyeltem a fodrozódó vízben a naplementét. A hajó vészkürtje harsogva rázott fel ámulatomból, észrevettem, hogy süllyedünk, és igyekeztem azt tenni, amit a kiképzéseken tanultam. Azonnal mentőmellényt vettem, és koordinálni kezdtem a közelemben lévő embereket a mentőcsónakokra. Amikor már csak a személyzet maradt, beszálltunk mi is egybe, és gyorsan evezni kezdtünk, nehogy a hajó magával húzzon a mélybe.
Közben végig családomra gondoltam: fiamra, aki apa nélkül nő fel, és kedvesemre, aki biztosan kénytelen lesz új szerelemre lelni, ha életbiztosításom járadéka elfogy. Persze 2011-ben már nem olyan egyszerű elveszni. A matrózokkal, meg a bárzongoristával felváltva próbálgattuk telefonjainkat, hogy térerőt találjunk, vagy fel tudjunk csatlakozni a világhálóra. Már egy napja hánykolódtunk, amikor szörnyű vihar kerekedett körülöttünk. Bár kipróbált matrózokkal voltam, pár evezővel ők sem tudtak mit kezdeni. „Mind meg fogtok halni, csak én élem túl” közöltem velük. Erre ingerülten néztek rám, így hozzátettem: „Ez a hagyomány.”
(folytatása következik)
Tavaszhozó
I. Szürke falak, szürke utcák. Szürke egű, puszta, sáros - Halott fák közt eldugottan Állt egykor a Szürke Város. Utca végén, néma csöndben, Város széli, apró házban - álmodozó, árva lélek - Élt egy ifjú egymagában. Nem kereste soha senki, - s ha volt neki egyáltalán - Társasága csak kettő volt: Álmai és a vén Magány. Történt egyszer, régmúlt napon, Júniusnak álmos haván: Árva ifjú s a vén Magány Ült az árok két oldalán. Ültek némán, szavak nélkül Megértették egymást régen. Lágy körvonal tűnt fel lassan A távoli utcavégen. II. Télbe fordult a fáradt ősz, A fák összebújva fáztak, Utca végén, város szélén Új lakója lett a háznak. Aranyhajú, szende leány Tisztítgatta az ablakot. Egy reggelen a vén Magány Mosolyogva elballagott. Eljött lassan a tavasz, és - szinte csodával határos - Halott fáin friss virággal Ébredt álmából a Város. Könnyű szellő simogatta Hűs otthonok fehér falát, Fürge énekesmadarak Zengték fenn az élet dalát. Vadvirágos, tág mezőkön - a füvön még éji harmat - Ifjúnk a szép aranyhajú Lány ölében lelt nyugalmat. III. Ősz derekán varjú szállt le A kerítésre éjszaka- Aranyhajú, szép menyasszonyt Szólított meg a vég szava. Mély álmából felriadva -tudta már a kegyetlen hírt - Alvó ifjú szép jegyese Könnyes búcsúlevelet írt. "Nem e világról jöttem én, És mégis fájdalom éget, -úgy hittem, még maradhatok - Hogy ma el kell hagynom Téged. Tanulni, és látni jöttem, Hogy milyen az emberélet, - ó, s végül: milyen szeretni - Most szívem hagyom itt Véled." Nap követett napot - fagyot Hozott a gyilkos ébredés. Szegény ifjú holt szívében Sosem szűnt a lány tépte rés. ~Megtört pára, lelked kihűlt, Hívogat a szelíd Halál, Hisz kedvesed, bárhogy várod, Többé soha rád nem talál.~ Hűvös, őszi alkony-órán -siratván egy szép mátka-párt - Azóta a Város felett Vér színezi a láthatárt. 2011.09.28.