A harmadik szint

1. szint

Hajnal kettő körül járhatott az idő, mikor a vég elrendeltetett. Eleinte játéknak indult, egyikőnk sem tudhatta, hová vezet.  Amint belekezdtünk, késő volt.

Hajnal kettőt üthetett az óra, mikor először megmozdult körülöttünk a sötétség. Semmit sem láthattunk, a gerincünk mentén éreztük. A hideg egész lényünket átjárta. Az üresség a lelkünkbe látott, ekkor valamelyikünk a nevemet kiáltotta…

A monitor kéken villogott, fénye a szemközti falon tükröződött. Telefonunk egyszerre szólalt meg, megnézni azonban egyikünk sem merte.

– Kérlek, mondja valaki, hogy álmodom – ekkora már könnyeinkkel is meg kellett küzdenünk.

Gépies mozdulattal nyúltam a zsebembe, a kijelzőn új üzenet ikonja:

II. szint, 1:23,4 múlva

Egy tompa puffanás, mások könyörögnek, valaki Isten nevét emlegeti… Én pedig emelkedem.

 

 

2. szint

Hajnal 4 óra is elmúlt már. Megkezdődött a következő fázis. Néhányan alszanak, mások úgy tesznek, megint mások ájultan hevernek a kavargó árnyak között.

Néha mintha az ürességnek szeme volna. Másszor elhomályosul látásunk. A tér zsugorodik, az idő szálai megnyúlnak. Gondolataink egyre összefüggéstelenebbek, a látomások egyre vadabbak.

Rothadás szagát érzem, vér íze a számban. Gyűlölet ködösíti az emlékeimet, szúró érzés bal oldalt, a bordáim felett. A látható láthatatlanná válik, az értelem kész letenni fegyverét.

A háttérben csámcsogás, fröcsögés, valaki levegőért kapkod. Csont reccsenése hallatszik, és néma, súlytalan csend.

Bujasággal telt sóhaj, kéjes sikolyok, ütemes csattogás. Egy vak szempár mered ránk a szoba végéből, arca azonban nincs. Lábunk hideg vízben tocsog.

Mind könnyűnek érezzük magunkat, a folyosó végén lépcsőforduló. Szirénázás; majd egy mély hang. Elértétek a harmadik szintet.

 

 

3. szint

A sötétség az utat keresi szívünkhöz. Beszivárog a fülünkön, orrunkon, szájunkon, szemeinken át. Lelkünk lélegzetért küzd, az élő húst elevenen tépi le magáról. A lehulló húscafatok látványa vágyat fakaszt ágyékomban.

Az eufória lesben áll, prédára vadászik. Amint az értelem maradék darabkái is felszívódnak a nyálkás-édeskés őrületben, fekete fekéllyel tölti el egész lényem. A tomboló szörnyeteg védelmébe fogad, gyengéden dédelget, vállain hordoz. Lassan indulok legközelebbi társam felé.

Hajnali kettőt ütött az óra.

Pályázat

Meséld újra!

 

Filmnovellát, horrorörténetet, illusztrált mesét, képregényt várunk tőled,

A pelikánymadár bánáti népmese( http://ujnautilus.info/a-pelikanymadar/)

-át-vagy újrafeldolgozását, továbbírását.

 

Terjedelem: max. 5000 karakter!

A pályázati műveket az ujnautilus@gmail.com címre várjuk .

 

A legjobbak bekerülnek az ÚjNautlius próza rovatába, miként a pályázat nyertesével készített interjú is.

 

Beadási határidő: november 15.

 

A szerkesztők által az első fordulóba beszavazott pályázatokat az ÚjNautlius Fórum felületén közöljük, így azok a művek is nyilvánosságra kerülnek, melyek nem jutnak az első három legjobb közé.

 Eredményhirdetés december 15-én.

A szavazataitok alapján közönségdíjas nyertest is hirdetünk.

 

Próbáld meg Te is!

Mesélj!

 

http://ujnautilus.info/

Hermelinda Forlan: Fiatal erdő

Hova rejti az erdő a halottakat?

 

Hiszen minden lény pompás, friss, ügyes, fiatal – kibukkan

árad, feltűnik, kirobban, átszalad. De hol van az alatt és a mögött,

ahol a szarvasok és madarak haldokolnak? Hol vannak a rések,

az éjhomályos zugok, ahol megadják magukat? Hol ez a rés,

melyik domb mögött, melyik lapály alatt? Mi csak ezt az erdőt látjuk,

a fiatalt, a lármásat. De van egy másik is, egy titkosabb, hatalmasabb.

 

(Egy nép élt itt, aztán egy második, aztán egy harmadik,

végül a negyedik. Mint a szerelmek, jönnek-mennek

a bálványok, a nemzedékeink, hogy pár összeszáradt

mondatot, egy szívmaréknyi port hagyjanak itt. 

Próbálnak reménykedni rajtad keresztül)

 

                                               Orseolo Judit fordítása

 

A Rom

       

Egy énekben

     Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai,
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harcolt elszántan régi haragból.
Első a dúlás komor istene, ROM, jöve, és az
Elhagyatott lakon, a szélvészek bús palotáján,
Hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött,
És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,
Merre nehéz ónlábaival sétált el az óság
S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé
Semmi csodálandót: – ott Rom kívána tanyázni,
S messzünnen feltolt falakat készül vala tenni
Földdel egyenlőkké. VÉD, a ház őre, kiálla
Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit,
A rombolni jövőt nagy erővel visszaszegezvén.
Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a puszta tetőkről
A Mentő szomorún, és a fejedelmi gyönyörlak,
A hírben ragyogott Országok háza, leomlék.
     Rom pedig a düledék palotán fölütötte tanyáját,
Nagy Siva pusztáin egyedűl őrszellem az éjben.
És ha ki szürke világánál félholdas időnek
Jőne felé, láthatta, miként tört oszlopon ülvén
Hosszu szakálla mohát lengették pusztai szellők,
S várkoszorúzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztva,
A szomorú sivatagba miként nézett ki merően,
Messze Araltónak látszván hallgatni zugását.
Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban
Fárasztotta eszét, s ha talán vész harsoga által
S a föveny országát felvették szárnyai, akkor
Ébrede álmaiból s hullván gyér hosszu szakálla,
Zenge szilaj dalszót és a zivatarba sohajta.
Már század múlt el s még nem jöve senki, az elmúlt
Fénynek hajlékát romjaiban látni, sem útast
A vak eset s balsors meg nem téveszte s az isten
Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában:
“Ki legelőbb düledékeimet leborulva köszönti,
Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.
Boldoggá teszem őt, fogadásom tartja s ez így lesz!”
Szóla s körüljárdalt őr gond kísérve személyét,
S mélyebben sűlyedtenek a düledékek alatta.
Múlt az idő, s untig változtak benne zaj és csend.
Sokszor az ősz Romhoz lemosolyga az égutazó hold,
Fellegeket gyakran látott harcolni s koronként
Dúlva sötét vésznek ment által rajta haragja.
Ő pedig ült egyaránt s kőhalmai omladozának.
De mikoron másod századnak folytanak évei,
S a forró fövenyek pusztáin nem vala szellő,
Harmatot éj nem hinte alá, regtől pedig estig,
Mintha világot gyujtana föl, heven égete a nap;
Ifju kalandor jött egy távol honni vidékről.
Sors és a szerelem nem hagyták béke ölében
Lennie boldoggá, nem harcok förgetegében.
Búva futott a két hatalomnak előle, szivének
Gondjaival, s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent
Választotta utúl. Melytől nem rettege s mely baj
Annyi ezerből még egyedűl vala hátra – halálát
Vélte találni itt. Lankadtan s lelke szakadva
Lép vala lassan elé s lerogyott a barna köveknél.
Tüstént fekte helyét meglágyította Romisten,
S ő, nemes Országok feledett ivadéka, lakatlan
Földön erőtelenül feküdött: vas fegyveri rajta
És mellette, nehéz keziből elhullva, hevertek.
Szelleme tükrében feltüntek az álmok azonban,
S láta kies tájat dombbal változva s virágok
Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak az ormon,
Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák.
A ligetek csendét patakok csörgési vidíták,
Kisded bokrok előtt szökdeltek fürge juhnyájak,
S a vezető ürünek mélyen hangzott ki kolompja.
A nyáj pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában
Íjasan és balján teljes puzdrája zörögvén,
Köztök járt egyedül, s a nyáj örvende urának.
Ébrede most s mit imént álomnak véle, való lön.
     Legszebb pásztori táj közepett, már távol előbbi
Gondjaitól, bámulva magán és mindenen, ott járt
Nyájai közt, fiatal pásztor sorsverte vitézből.
A vezető ürünek hallotta zörögni kolompját,
Látta vidám ihait szökdelve legelni, s előtte
Minden az álomtól festett tárgy képe jelen volt.
Így élt jó ideig. Gyakran megjárta virágzó
Völgyeit, ormairól gyakran letekinte vidáman,
Távol az elsiető patakoknak lesve futását.
Íja vad állattól s nem erőtlen karjai védék
S kiktől búcsút vőn, embert nem láta határin,
S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert!
A keserű osztály nem bántá: fája gyümölcseit,
Nyája tejét nem ohajtá el szomszédos irígység,
S méreg nélkül folyt epedő szomjának az ép kút.
Villám nem keresé alacson kalibája tetőjét:
Béke ölén egyedűl állt az, nem lakva bajoktól,
A csend és nyugalom gyönyörének hagyva tanyáúl.
S a boldog szerelem s balsors feledője igyen szólt:
“Járj kies útaidon, ligetemnek nyája s tenyésszél,
Völgy, te virágozzál, és szellős dombja lakomnak,
Folyjatok el csendes patakok, mérői időmnek,
A koszorús partok kebelén, hogy kelve, lenyúgva
Víg csevegésiteket lelkem meghallja s örüljön.
Csak soha embertárs s ember szűlője, az asszony,
Meg ne zavarhassák ridegét e néma magánynak.
Nem! soha emberi nép e tájat látni ne jőjön!
Jobb társak nekem e szédelgő nyájak azoknál,
És e néma mező, s fedezője, az égi derűlet.
Vajha szemem még mindezeket láthassa sokáig.
Vén fejem így e béketanyán fáradjon el egykor
S testemet a völgy harmatozó ivolái födözzék.”
Szólt s az üres levegő kebelébe fogadta beszédét,
És elenyészni hagyá a térnek végtelenében.
Így tölté az időt, ura és uralója magának.
S éle remény- és vágytalanul, nézője futamló
Napjainak; de soká nem tarthata békelakása.
Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerü tájnak,
Kis laka, nyája s az egy környék, a mindig egyenlő
Hajnalok és estvék unalomnak tárgyai lőnek.
Még az örök tavasz is, mely nem sorvasztva teleknek
Vészeitől ligetén folyvást zöldel vala, bántá.
A kipihent szívnek megjöttek előbbi reményi,
Visszakivánkoztak tovapártolt vágyai: embert
S ember-lakta vidéket kért a puszta magányért.
Mint partot haladó folyam árja, zajogtak agyában
A raj gondolatok s nyugodalmat lelni hiába
Mentenek el, mind anélkül tértek meg urokhoz.
Egy vala még kísértetlen s azt tenni megindúlt.
Elment a romhoz, leborult a barna köveknél,
Ott elszúnyada és feltünt a második álom.
S lát vala álmában bércekkel büszke vidéknek
Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel: az erdő
Méla, borús folyosóival, és – hol az álmadozásnak
Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak,
Ahova ormairól forráshoz jára le a vad
És egyedül zavará robajával az alkonyi csendet:
A titkos teremű völgyek megnyiltak előtte.
Bérci sorok hátán folyamok harsogva futának
S a hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal
S a falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított;
Közben egész tájnak látója, az úri lak állott,
Büszke toronyviselő tetejével messzeragyogván.
Ő pedig amiket elláthat vala, völgynek, oromnak
És ura leggyönyörűbb rónáinak, ébrede s lelkén
Vágya betölte után, az öröm szilaj árja csapongott.
Mint idegen földön hosszú utazásban időn túl
Elmaradót, fiatal szolgák és szolgaleányok
Üdvözlék urokat s az imént bús ifju, lakója
Pusztai kunyhónak, népes palotában örömmel
Szálla meg és fényes pályát ígére magának.
Ólaiban paripák, szél s tűztől vemhes anyáknak
Gyors ivadékai tomboltak; s kürt, fegyverek álltak
Termeiben, célhoz repülő szolgái vadásznak.
Csűreit eltartó gabonával rakta meg a nép;
Lélekadó bornak tele volt nedvével az al bolt,
S ménesek és csordák legelének szerte, sajáti:
Dús gazdát mutatott a ház, urodalma hatalmast.
     Nem volt késedelem, vendégei jöttek; az ifju,
A tehetős gazdát szomszédok s messze vidéknek
Vándori látogaták. És ő nyilt kedvü barátja
A fiatalságnak, tisztelni tudója az érdem
Őszeinek, minden rendnél ösmert vala s kedves.
Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan
Udvara vendégért látszott mosolyogva kinézni,
S szüntelen a járt út hoza és vive látogatókat.
Gyakran az ifju sereg fölment harcolni vadakkal
És a szarvasünő és sok bogu híme, az ugró
Zerge s, ki szellőként fut, az őzfi, lehulltak az ifjak
Vesszeitől; s ha ki sárga vadat, vén bojtos oroszlánt
Kergete föl, ha szilaj párduc szökkent meg előttök,
Vagy makevő kannak hallott robogása, erővel
Állt az erő szemközt s ellentállása mulatság
S kéj vala szívöknek. S mi gyönyör volt inni patakból,
És ha ki eltévedt, a kürtszó lassu nyögését
Messzünnen jött szél szárnyán elfogni s utána
Váró társainak fáradtan jutni körébe;
Ott lejtős halmon pázsit nyoszolyára pihenni
S vígan elosztozván nem finnyás étkek ebédin,
Hallani másoktól és mondani tréfabeszédet:
S hány nyilat és mint vitt hátában el a makevő kan,
A kőszáli szökő mint hulla le szökte felében
Nyíl ütvén derekát, a párduc merre osontott
És az oroszlánnak fene bőgésére ki réműlt;
Ilyeneket hallván, zöld halmon látni terülten
A szél lábu bikát, hűvös források ivóját,
Ahogy hátravetett szaruval még mintha szaladni
Vágyna, merő szemeit dőlesztve kinyúlik, eláradt
Vére halálszerző sebből szívárog azonban
S a rohanó lábnak nincs többé semmi hatalma.
Így mulatának ezek s a bérchát zenge utánok!
Ha pedig a vizes ősz s zivatar-nyargalta mezőkön
Nem vala dísz többé s a kedv a társas örömmel
Szűkebb térre szorúlt, teremeikbe vonultanak akkor
S vagy tündér regeszón függöttek egy éltes ajakról,
Vagy vigadó dallal hallottak hárfai zengést,
Hol gyönyörű lányok legszebbike horda piros bort
S a szomjnak nevető kellemmel tölte kupákat.
Végig mindezen a szabad úrnak kénye csapongott
S kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak
S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet:
Szíve rokont keresett s szívet, mely érte dobogjon.
     Tág uradalmaiból egy hely vala kedves előtte,
A zárt völgy; ott ő kisded halom oldala mellett
(Vérlobogó volt a halmon, zászlója halottnak)
Láta ülő lánykát szomorú gondokba merülve.
A halovány bánat gyászolt szépséges alakján,
És leomolt hajait szabadon ragadozta futó szél.
De gyönyörű fiatalság volt minden tagon és a
Bánat után sanyarú nyomait nem hagyta sötétség:
Tetszett a gyász és a gyásznak szép viselője.
S már közelíte, verő szívvel, készítve vigasztó
Szózatokat; de ijedt őzként fölrebbene a szűz
S merre borongós utcáit megnyitja az erdő,
Elvesze a lemenő völgynek végében. Utána
Hasztalanúl sietett, nyomait sem lelte az ifjú.
Így sokszor jöve a völgyet s a völgyi leányzót
Látni, haszontalanúl vágyván az előle futóhoz.
Honn az egész élet megfordúlt. Vizsga cselédi
Kedvtelenűl láták megtérni, s ha honn vala, búsan
Ülni s merőn és szótalanúl távolba kinézni.
Társai elhagyták a tőlök visszavonúlót,
S ő, egyedűl a völgy szeretője s a völgyi leányé,
Nem vágyott rájok s a ház csendes vala és bús:
Csak maga a háznak rémlelke dobog vala benne
S hosszu sohajtás volt szívének néma beszéde.
Majd hogy az oly sokszor látottat bírni reménység
Nem csalogatta tovább, elhagyta kevély laka táját,
El gyönyörű rónáival a bérc rengetegét is,
S túl azokon szomorú düledéken lelte Romistent.
Fáradtan leborúlt kövein s jött harmadik álma.
S mit látott, mi kivánt tüneményt, mely ritka szerencsét!
Állnia gyászdombnál látá a völgyi leánykát
Búja siralmában, mint rég vala állni szokása,
Majd hogy sejte tanút, félénk szaladásnak eredni,
Ő pedig a szaladót mint könnyű felleget a szél,
Űzte merész lábbal s a sír környében eléré.
Ott amint epedő ajakát hév csókra kinyitná,
Ébrede s álmainak nyilt szemmel látta valóját.
S még kétlé, még féle, hogy álmodik és zavarában
Szólni tudatlan volt; de örömmel láta leomló
Fürtöket a pihegő kebelen fodrokba szedődni,
Láta dicső szemet, s léleknek mennyei tükrét,
S halla patak zengésü szavat, szerelembe merítőt
A szív hangjaival. S a szűz, mint aki örömmel
Futna s marad, ha utóléré szeretője örömmel,
Két gyönyörű ajakat nyita meg s így szól vala hozzá:
“Haj! boldogtalan én, mi kegyetlen kéz zavar engem
Gyászom napjaiban? s te ki vagy, mely föld nevedéke,
Aki, mikor jövök és mikor elmegyek, anda szemekkel
Bánatomat lesed és könyeimnek hulladozását,
És nem hagysz egyedül lennem gyászomban az édes
Testvérért, nem hagysz siralommal nála mulatnom!
Őt nekem, a gyönyörűt, egy atyától jó anya szülte
S ketten az emlőről tehetetlen gyenge leánykák
Függöttünk csecsemők. Remegő lábakkal egyenlőn
Kezdtük az életadó földet tapdosni s erőtlen
Szókat együtt csevegénk (mondják) még gyermek ajakkal.
Majdan serdűlők, játékon nőve örömnek
Társaivá, e völgyhöz együtt járánk le virágért,
Itten együtt fűzénk koszorút a zsenge tavasznak;
És gyönyörű volt ő, s örömem s öröm én neki, míg élt;
Most pedig itt hervad megemésztő pornak ölében,
S árva keservimnek meg nem hallgatja nyögésit.”
Így szólt a testvér elhúnyt testvére poránál,
S szép feje megnehezűlt búval kebelére lehajlott.
Erre varázsoltan vesztegle az ifju kalandor
S vétke gyanújában csak alig vala szólani képes,
Szólt pedig így s mentő szavait mondotta rebegve:
“Engedj meg, te keservim után megadója szivemnek,
Engedj meg, gyönyörű, ne nekem, sok kellemeidnek;
Mert csak azok ragadák hozzád tündéri erővel
Lelkemet, és a lélek után e szolga tagoknak
Késni lehetlen volt. Jöttem, mert kelle s az észnek
A szív láz zaja közt nem hallott semmi parancsa.
De ne legyen gondod, gyászodban senki ezentúl
Meg nem háborgat: szent az mindennek előtte.
Csak ha kijősz, ha siralmid után haza térni megindúlsz,
Engedd a leghőbb szerelemnek járni nyomodban,
Hogy veszedelmektől ójon, hogy lássa szemednek
Fényeiben sorsát mosolyogni; s ha bánatod enyhűl
S képes léssz ön búdon kül hallgatni panaszra,
Akkoron elmondom, mi nehéz gyötrelmek emésztik
Ifjú napjaimat, mint nem lehet élnem ezentúl
Nélküled, és mi halál küszködnöm csalfa reménnyel.”
S úgy lön, mint mondá. A gyász órái lefolytak
S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos
Szókat az édes lány s ellent nem mondhata szíve;
Abban az új vendég az örömnek nász-seregével
Megszállott s az egész házat fölverte zajával:
Győzve lön és odaadta magát szeretője szivének.
S a szomorú palotát, az urával búba merűltet,
Újra robaj tölté; a fény beleszálla ragyogni,
Mindünnen koszorús lánykák, velök a vigadó nász
Jöttenek ünneplő dísszel s a völgyi leányka
Rózsa szemérmében gyönyörűn fellépe közöttök;
És áthágta rideg küszöbét, még gyenge menyasszony,
A nőtlen háznak, s örömet vive abba magával:
Kedv vala künn és benn s a kedvnek tapsa körösleg!
Mindennél inkább pedig éreze üdvöt az ifju
S a szerelem karján kipihent sok régi csapástól.
Kétszer az álom után már láta világi szerencsét:
De boldog vala most s gyönyöreinek kútfeje háza.
Évek után fia is serdűlt, szép mása virágzó
Anyja vonásainak, atyjának mása erőben;
Új öröm és a boldogság hű záloga köztök.
Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát!
Várost és falukat ment látni s azokban az élet
Búját és örömét; s vizsgála, tapasztala mindent.
Egy népet lele, mely gyéren vala s lelke törötten
Ősei honnában, melyet megronta örökre
Harc és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét
Hasztalanúl vezeté, nem örűlt munkája dijának.
Átok volt az egész földön. Másnak vete a kéz
S másnak gyüjte kepét. A tőt más mosta veríték
Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma helyében.
Még az erős folyam is, mely gáttalan úton aláfoly
S önként ontja szabad vizeit, idegennek adózott;
Dús aranyaknáját idegennek nyitta meg a bérc –
Ily népet látott, a pártus népnek utóját
Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat.
S újra sötét gondok dulakodtak lelke nyugalmán:
“Ím mi derék nép ez, gondolta törődve, mi méltó
Istennek képét a nap láttára viselni,
Mégis mely nyomorú, mint van rabigáig alázva.”
S már elméle, hogyan gyüjtsön hadat, a had után mint
Tégye virágzóvá népét s a földet alatta,
Őseinek földét. Komoran tért vissza s tünődve,
S a megijedt háznép alig ösmert szótlan urára.
A szép hölgy kérelmeinek zárt keble ki nem nyílt:
Régi vidámságát meg nem hozhatta szerelme,
Gyermeke látásán örömes mulatása rövid volt,
Honn vala hontalanúl: lelkét nagy gondjai bírták.
Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédül
S a nép harcának titkon forralta veszélyeit:
De legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért
S vágyaihoz képest még kére negyedszer is álmot.
Új kérelme szavát a Rom hallotta haraggal
S engede, kényén túl adván s fogadatlan az álmot;
Ah nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg.
     Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség.
És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte.
Két roppant hadnak távol hallotta csatáját,
Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni
S kardcsengést, megütött paizson nagy dárda törését
S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását,
Végre halálhörgést s zajt; többé semmit azontúl.
Majd kiderűlt a táj és látta kietlen Araltót,
Nagy Siva bús fövenyein a napnak látta lehúnytát,
S haj mi nem úgy ébredt, mint volt nyugalomra menése!
Álma való képét látá és látta sötéten
Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.
     Így kele fel, s mint jött, tovament a messze világba,
A hírben ragyogott fejedelmek végivadéka,
Nőtlen, hontalanúl, fényes birodalma elesve,
S a rideg országnak szomorún elhagyta homokját.
Rom pedig ült egyedűl és a sivatagba kinézett.

1829 második fele – 1830 eleje (?)

 


     

Aki mást megdob kővel, az maga esik bele

 

– Aki mást  megdob kővel, az maga esik bele! Azért magyarázom el, hogy megértse!

Katja egy szót sem értett.

De mi mást tehetett, figyelt. Dohákné majd összetekeredett igyekezetében a fotelben.

Kezdődött a petevezetékkel. A bal elzáródott, aztán a jobbal voltak komplikációk. Végül a sebek a méhszájon, aztán a túlságosan laza szalagok! Őrskút nem egy világváros, Doháknét nem is biztatták különösebben az orvosok. De ő nem adta fel, végigcsinálta az első hónapot, a másodikat, a harmadikat…, végigcsinálta a rettentő megpróbáltatásokat, hogy ő is, mint a szerencsések, a karjába szoríthassa a kislányát.

De a kislány, aki megérkezett az elzáródott petevezetékek útvesztőiből, erre a ragyogó bizalomra, erre a különös kötelékre nem volt méltó. Hogy mennyi gond volt! Mennyi csalódás, mennyi félreértés! Dohákné vacsora után megkérdezte, jóllaktál-e, Évike, ennyi elég volt-e, a gyerek bólogatott, de éjjel a hűtőhöz lopakodott. Merthogy ő nem bír krumplit vagy húst enni, semmi sósat vagy keserűt, ő csak az édeset bírja megemészteni. De a sok lopakodás még hagyján, sunyi is volt, örökké csak áskálódott. Hogy mért nem volt becsületes, egyenes gyerek, azt Dohákné nem értette. Pedig zongora, német, kosárlabda – mindent megkapott, amit lehetett. Ő csak egy kis őszinteséget várt volna cserébe, nem azokat a sunyi oldalpillantásokat, nem azokat a mellébeszéléseket, az örökös hisztiket, hogy mért nem szeretsz jobban, anyukám! De Dohákné szerencsére rájött, mért viselkedik így.

Katja fészkelődni kezdett.

– Önző volt, egyszerűen önző! Csak kapni szeretett, nem adni. És nemtörődöm volt, amit csak lehetett, elhagyott: zoknikat, tollat, esernyőt, tolltartót. Az iskolát félvállról vette, a feladatait nem fejezte be. Ha egyáltalán hajlandó volt észben tartani őket! Egy gyönyörű gyermek, de a haja kócos, ragad a tenyere, olyan nemtudommilyen, olyan olyan – a hangja megint megbicsakllott –, egy olyan gyerek, aki csak szégyent hoz mindenki fejére.

Katján végigfutott, hogy Dohák Éva talán már biztos nincs életben. Ha a lány itt ülne a kisszobában, vagy csak leugrott volna a zöldségeshez, akkor mért avatná be őt az anyja az ő különleges kapcsolatuk részleteibe?

Az élőktől félünk. De a holtak az élők tulajdonai lesznek.

Egyetlen hang nélkül, könyörtelenül.

– Nehezen kezelhető lány volt, értse meg! Ha egy gyerek eltűnik, az anyát hibáztatják. Kővel dobálják, kígyót-békát szórnak rá, sárral mocskolják. Hogy az anya nem törődött vele. Hogy nem volt a kapcsolatuk különleges! Hát el tudja ezt képzelni? Én, aki a két kezemmel. A tulajdon két kezemmel! Én, aki a kilenc hónapig…

Most már szinte sikoltozott. Katja közelebb csúszott hozzá a méregdrága ülőgarnitúrán.

Bézs, gyöngyszürke, óarany. Csillog itt minden szépen, finoman. És ez itt a Szépvölgyi út – ha csak kinyújtod a kezed vagy csak lélegzetet veszel, százezreket kell fizetned.

Honnan van ennyi pénz az eltűnt lányok közelében?

– És mit mesélt Évike? Hova került tizenkét évesen?

– Hát nem érti? Nem érti mégsem? Hátmégmindignemértihogymit..? Semmilyen gyerekrablás nem történt. De egy kisvárosban a szülőkre kígyót-békát szórnak,  sárral mocskolják, kővel dobálják. Pedig kinek kell egy olyan gyerek, aki mindent elveszít? Akinek csak a szája jár, aki csak a tükörben illegeti magát, akit nem érdekel semmi. Akinek csak a…, akinek csak a… hiszen tudja, csak az jár a fejében…

Katja tudta. A nemszeretem gyerekek kamaszkorukban nemi verejtékben fürdő fenevadak lesznek – legalábbis a szüleik szemében.

– Ezek szerint a lányok összebeszéltek és elszöktek? Mire alapozza ezt?

– Hogy mire? Hát a tulajdon gyerekemre! Huszonhét évesen megjelent itt kifestve, elegánsan, körömcipősen, hogy szia, anyukám, eddig nagyon hiányoztál, én meg most szeretnék egyetemre menni. De talán ilyenek a szexrabszolgák? Vutton-táska, igazgyöngyök, ötvenkét darabos manikűrkészlet. Azt azért elvárta, hogy a reptérről a taxit kifizessem.

Most már fel-alá csúszkált Dohákné hangja, alig lehetett érteni.

– Csak nyafogott, könyörgött, zsarolt, ahogy régebben. Látod, itt vagyok, anyucika, hol a net, hol a zsebpénz, hol a laptopom, hol az egyetem? Mégmindignemérteszmeg? És ahogy Őrskúton szokta, csak csapkodta az ajtókat, utána zokogott. Hát mit kezdtem volna én egy ilyennel? Mi a kisebbik lányommal túléltük a botrányt, tíz körömmel kapartunk ki magunknak egy másik életet! Erre a nagyobbik hazajön a csavargásból, az ágyon heverve várja a vacsorát, és követeli, hogy kifizessük a taxiját, aztán követelné, hogy kifizessük a tandíját is. Hát csoda-e…?  Csoda-e, hogy…? Még mindig nem érti?

– Ajtót mutatott neki?

– Ó, ne így értse! Ne úgy értse, hogy szívtelen vagyok! Eltelt két hét, és csak feküdt az ágyon, zsarolt, követelőzött, zokogott. Ajánlgatta, hogy felolvassa a verseit, hogy majd tiszta vizet öntünk, hogy majd mindent megbeszélünk.  Lakkozgatta a körmeit. Kérdezgette, nem megyünk-e egyszer fagyizni, kirándulni, kibeszélni, tiszta vizet önteni. Úgy viselkedett, mintha valami borzasztó dolog történt volna vele. Érti, ugye?

– De merre volt? Mit mesélt magáról?

– Hogy ült egy kertben, egész nap verseket írt és egy öregúr virágait öntözte.

– Hol, milyen kertben?

Dohákné rámeredt: – Csak beszélt össze-vissza mindent. Nem volt teteje.

De ők a kisebbik lányával már kikapartak a tulajdon kezükkel egy másik életet. Ők nem üldögéltek egy virágoskertben.

– Csak össze-vissza beszélt, higgye el! Hogy itt járt, ott járt, hogy beutazta a fél világot. És közben azért milyen ügyes lány volt! Három hét múlva már összeköltözött egy szír orvostanhallgatóval a Lórántffy utcában. Éjszakánként pedig engem hívogatott. Hogy mért nem értesz meg engem, anyukám? Higgye el, borzasztó volt!

– De utána mi történt?

– Különleges kapcsolat volt a miénk – Dohákné elsírta magát. – Megmondták az orvosok, hogy csak különleges szerencsével… de nekem nem volt szerencsém. Se én, se ő nem volt szerencsés. Talán összeveszett Faiddal, a szeretőjével. Aki mást megdob kővel, az maga esik bele. Senki sem tudja, hogy mit miért. Hogy mért vett be annyi altatót.

Dohákné egy fényképet tolt Katja elé.

Elképedt emberek egy koporsót állnak körül, olyan arckifejezéssel, mintha ebben a percben vették volna föl a telefont, és kaptak volna hírt az öngyilkosságról. Egy bajszos, alacsony fiatalember – Faid nyilván – elkerekedett szemekkel, Dohákné a szokott mogorva, megbotránkozott arckifejezésével és két sötétszőke, molett idősebb nő – láthatóan vidéki nagynénik, kisvárosi példányok – a kezükben összehajtott, talán még csöpörésző automata esernyő.

– A nővéreim Sümegről – sziszegte Dohákné. – Mert szeretnek az emberek áskálódni, követ hajigálni. Hogy miért a Faid fizette a temetést? Hogy miért…? Hogy egyáltalán…? Hogy miért ilyen későn szóltam? Hogy mi ez az egész? Csak azért jöttek, hogy piszkálódjanak a temetés után.

Ebben Katja nem volt annyira biztos. A gyermek Dohák Évával talán nemcsak az őrskúti védőnők éreztek együtt, hanem ezek a nagynénik is. A borítékból kicsúsztatott óvatosan egy másik fényképet is: a tizenegy-tizenkét éves Dohák Éva mosolygott egy halhatatlan nyáron, egy balatoni stégen.

Reménykedő, ritka pillanat lehetett.

És sokkal élesebb kép volt, mint amit az Őrskúti Tükör 1992-ben leközölt.

– Nem kérhetném kölcsön ezt a fotót, asszonyom?

Dohákné felszegte a fejét.

Évike szép volt, meg aztán egy sok megpróbáltatást átélt, különleges kapcsolat az övék. Ami azt illeti, kevés fényképe van, és ő bizony nem szívesen szórja szét, ami megmaradt. Talán vannak fényképek a Lórántffy utcában, ki tudja. Faid többször telefonált, hogy vigye el a lánya ruháit, az iratait, a fotóit, de még nem érzett magában elég lelkierőt… És ki tudja, hogy mikor fog érezni?

Katja bólogatott. Hogy végre elutasíthatott egy kérést, Dohákné sokkal magabiztosabbnak tűnt.

– Tragikus sors jutott a lányomnak – mondta, miközben az ajtó felé terelte a vendégét.

– Tragikus sors – visszhangozta Katja.

Bezárult az ajtó. De valami ottmaradt Dohákné keserű izzadtságszagából.

No de a Lórántffy utcában magányosan gyászoló Faid! Az a piros bőrönd, azok a naplók, levelek…

A két sümegi néni – a két vidéki példány – Katjának remek ötletet adott. Egy fiatalember, egy igazi fiatalember rá se hederít idősebb asszonyok vonásaira. Ha pedig ez így van, akkor ő is összecsomagolhatná a szegény, gyászoló édesanya helyett a ruhákat… De hogy Faid feltehetően nem emlékszik a sümegi nagynénik nevére és arcára, az nem jelenti, hogy ne őrzött volna meg róluk valamilyen emléket.

Kiskosztüm, csöpögő esernyő, lakkozott frizura, kocka alakú szemüveg, aggódó, kotkodácsoló hang…

 

Három óra múlva Katja egy turkálóban vett, ágmintás ruhában és egy utcai közelharcra alkalmas retiküllel ott ácsorgott a Lórántffy utcában.

Fontoskodó arcot vágott, mert komoly küldetést teljesített.

A szemközti kisközért előtt talált egy irattárcát sok dollárral és egy szír útlevéllel. Van benne egy boríték is, magyarázta egy másik idős hölgynek: ezek szerint ez a bizonyos Faid az utcában lakik, de a házszámot sajnos nem tudja kiolvasni… Márpedig a mai világban az ember se postásban, se rendőrben nem bízik…

Hát nem tudja valaki…?

A drapp kosztümös hölgy bizony tudta. Itt laknak az arabok a 19-ben.

De nem olyan arabok, nyugtatgatta Katját. Egyetemisták, nem seftelősek.

Katja a retikült lóbálva, a turkálós ruhájában odaügetett a házhoz. Mielőtt becsöngetett volna, aggodalmas képet vágott.

– Szegény Évike ruháiért jöttem – motyogta.

Az ajtót nyitó fiatalember, mintha csak a közös vízóra miatt zaklatnák, zavart képet vágott.

– Sümeg! Sümeg! – sóhajtozta Katja mély meggyőződéssel.

De Faidnak mondhatott volna Trianont, Doberdót vagy akár Esztergomot is. Aztán mégiscsak fény villant a fiatalember szemében, és mielőtt hellyel kínálta volna, átölelte a vállát, mintha Katja egy rég nem látott, kedves rokon lenne.

–Szegény Évi!

A nappalin végigtáncolt egy vékony, félmeztelen szőke, nyilván az új Évike.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info