Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!
Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát – délután ott volt a borbély -, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.
Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.
Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina – akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie – nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.
Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve… Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:
– Rosszat álmodott, Józsika? – és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.
Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: – Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim… ennek örülök.
De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentől, és süllyedtem a bűnbe.
Ekkor egy időre – csak rövid időre – elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.
Persze, ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a “becsület útján”.
Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.
Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent – vörös haja megcsillant – és rám nézett. A vörös Eszti volt. Ő is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát főzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.
Eszti szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.
Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.
Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerű paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.
Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.
Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.
Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.
Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése – Lőwy József sírkőraktára – Snuncer Jakab só- és lisztraktára – Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.
Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt… A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.
Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.
Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:
– Kezedet csókolom, édesanyám!
Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.
– Hála istennek, alig van lázad – mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székről és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.
– Kezét csókolom, tekintetes asszony.
Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.
– Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám – szólottam hirtelen. – Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.
Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:
– Mit olvastok még Andersen bácsiból?
– A Hókirálynő történetét – felelte Eszter.
– Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk – mondtam.
– Szép történet – szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját –, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.
– Igen – mondtam álmosan –, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.
– Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina – válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.
– Nem is azért gondoltam Esztire – szólottam –, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között… ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt… – Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűen kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.
Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.
– Fiatal barátom – szólott –, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást… meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?
– Igen – suttogtam.
– Hát emlékszel-e még az anya történetére? – kérdezte.
– Emlékszem – feleltem –, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.
– E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.
– Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind – mondtam gépiesen és szomorúan.
– De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám… – szólott Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. – Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki… – Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. – De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?…
Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:
– Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is… Úgy ám. No, Isten veled.
Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.
Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.
Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az első utam; azt mondották ottan, hogy az előtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.
Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.
[JEGYZET]
Az elbeszélés olvasható a gyerekkorhoz kapcsolódó valós vagy fantazmagórikus teljesség szétrendeződésének folyamataként. A gyerekkor világa itt még nem egymással szemben álló polaritások feszültségekkel teli rendszere, hanem egymással érintkezésben lévő síkok átjárható, többdimenziós, mégis burokként zárt, a valós veszélyek ellenére is védettséget adó többszintűen egységes világ.
Alapvetően három síkról van szó: a valóság (szülők, testvérek, szolgálók, a meghatározó térbeli környezet); a fikció vagy mese szintje (aminek az apától kapott Andersen-mesekönyv, és azok szereplői a szimbóluma); végül pedig az álom szintje, ahol a két előbbi sík egymással fúzióra lép. A síkok közti átjárás itt még zavartalan, aminek az elbeszélésben a címadó szereplő a garanciája. Ő az, aki mindhárom szinten szerepel: valós személyként mint szolgálólány; mesebeli szinten mint a szép Katerina vagy a táncosnő; az elbeszélő álmaiban pedig mint az előző kettőhöz kapcsolódó vágyak maga alkotta, erotikus színekkel jellemzett figurája. Az elbeszélő (gyerek) úgy él és jár át a felnőttek számára átjárhatatlan világok között, mint a csecsemő a szakadék szélén: még nem ismeri a félelmet.
Ez a három szint egymással ugyanakkor kompenzatórikus viszonyban van: ha az elbeszélő álmában (mint egy magánmoziban) újra lejátssza A rettenthetetlen ólomkatona meséjét, ezúttal úgy, hogy saját magát és Esztit teszi meg főhősökké, a mese tragikus vagy traumatikus befejezése feloldódik azzal, hogy fölébredve ott látja maga előtt a valóságos Esztit, akit az álombeli vágytól fűtve szájon csókol. Az egyik síkon (például az álomban) bekövetkező trauma vagy veszteség a másik síkon kiegyenlíthető: emiatt kapcsolódik valamifajta befejezett teljesség asszociációja a gyerekkorhoz.
Hűen a modernitás nyitányához az elbeszélés ugyanakkor sajátos önreflexív szerkezetként is olvasható. Legalábbis gyanakodhatunk, hogy ha könyvről, írásról, meséről, fikcióról esik szó egy írott alkotásban, akkor a mondottak sajátos önértelmező viszonyban lehetnek magával az elbeszéléssel: a szöveg megteszi, amit mond, és azt mondja, amit tesz. „Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta…” – kezdi az elbeszélő, s ezzel maga a könyv mint fikcionális alkotás is szereplőjévé válik az elbeszélésnek. Sőt azt mondhatjuk, hogy szinte szövegszerű egyezések vannak az elbeszélés és a mesekönyv között, hiszen az elbeszélő kivonatolja, röviden összefoglalja több mese tartalmát, metatextuális érintkezésbe lép a mesékkel, újramondja, értelmezi, kommentálja őket. És ahogyan kommentálja, az azt is elárulja, hogy milyen viszony van a mesék világa és saját énelbeszélése között: „Az algebrai leckék után úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben.” A képes mesekönyv egy háttérben maradó, egészében megmutathatatlan teljességet és szépséget, a „gyerekkor panoptikumát” képviseli, amihez képest maga az elbeszélés csak töredékes reflexió. Csáth különösen egyedi eredménye, hogy ez a teljességigény a töredékben is teljességhez közelítő hatást vált ki, s hogy az elbeszélés múltideje ellenére is úgy érezzük, hogy mindvégig írás, megértés, történés jelenében mozgunk, hogy nem is lehet ennél többet és közelebbről mondani. Ez az ő saját titka: prózájának kíméletlenül csábító érzékisége.
Valóság, mese és álom mondhatni harmonikus, kompenzatórikus viszonyának szétvetülését, polarizálódását legelőször éppen a mesekönyv igazságigényének megkérdőjeleződése jelzi: „A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.” Látjuk, hogy „a szépség és igazság”, amiről az imént volt szó, már nem fordítható át zavartalanul a valóság, vagyis a „naturalista írók” nyelvére. Valamilyen burkolt vita zajlik itt az őszinteség/hazugság és az igazság/szépség irodalmi és ismeretelméleti értékeire vonatkozóan – mintha ez két különböző és konvertálhatatlan rendszer volna, egyikről nem lehet átlépni a másikba. Ezáltal megtörik a szépség és a valóság közti kompenzatórikus viszony. Különös továbbá, hogy az Andersen bácsi könyvének „bölcsességére” vonatkozó következtetést az elbeszélő a bonctani és szövettani ismeretek hatására (vagy ellenhatásaként?) vonja le. Azaz: szembesülve a biológiai valóság tényeivel, egyfajta hárításként megpróbálná újraalkotni a „gyermekkor panoptikumát” – csakhogy ez most már, felnőttként, inkább csak egy pszichózisban történhet meg, ami bizonyos kényszerítő tények tagadásának következményeit is maga után vonja.
Nehéz eldönteni, hogy az elbeszélő másodszori találkozása Esztivel Pesten már ennek a pszichózisnak a kivetülés-e, vagy tényleg megtörténik. Valóság, álom és fikció itt már nem képesek olyan kompenzatórikus teljességre, mint gyerekkorban. Gyanúsak az Esztit mentegető leírások: „Öltözéke azonban cseppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dicsértem ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki.” Közvetlenül ezután ez a „nem rossz nő” teára invitálja, és beavatja a naiv elbeszélőt az erotika rejtelmeibe. Vajon nem arról van szó, hogy az elbeszélő a „rossz nő”-ben is a régi Esztit akarná látni, mivel ezt kívánja tőle pszichózisa? Egy helyen, amikor visszautasítja magában Margit néni javaslatát a „becsület útján” maradás kapcsán, elismeri, hogy nincsen kifogása az ilyesfajta élvezetekkel szemben, és hogy férfi és nő e tekintetben szerinte nem egyenrangúak. De apjának és anyjának mégis szégyelli bevallani, hogy „kitartaná” Esztit. Nyilvánvaló, hogy árnyalt feszültség van a vágyak és a normák között, ami így elindíthatná egy kényszerpszichózis kialakulását, amennyiben ez elviselhetetlenné fokozódik.
A bonctan, a gyerekkori erotikus emlékek, s a felnőttkori szexuális kényszerek összeegyeztethetetlen, ambivalens, diszharmonikus tapasztalatai itt már nem kiegészítik és kompenzálják egymást, hanem megbontják a tapasztalat koherenciáját, és megteremtik azt a fantazmagórikus és infantilis világot (erre az infantilizmusra amúgy a felnőtt elbeszélő „mesterséges gyerekhangja” hívja föl a figyelmet, ami, másfelől, akár az elbeszélő távolságteremtő öniróniájaként is érthető), amely megpróbálja elfedni, leplezni a vágyak, az álmok, a valóság tényleges, megkerülhetetlen feszültségét. Miközben ez az infantilis hang, a leplezés műveleteinek működtetője ugyanaz, mint amelyik megpróbálja racionalizálni (azáltal, hogy elbeszéli) egy fantazmagória történetét. S ez a kettősség talán sokatmondó: a racionalitás, ami a leplezés elleni „stratégia”, egy másik szinten maga is valamilyen elrendezhetetlen „valóság” elfedéseként lepleződik le.
Az elbeszélés befejezése azt sugallja, hogy ez a racionalizálás sikeres volt: a vörös Eszti eltűnik az elbeszélő életéből. Andersen bácsi utolsó, „soron kívüli” meséje a két egy tőből nőtt nagy virágról (árnyalatnyi didakszissal) utal a veszteségre, ami a „teljesség panoptikumáról” való szükségszerű lemondással jár.
Mi pedig azt kérdezhetjük, hogy vajon létezik-e a „felnőttkor panoptikuma”, megélhető-e valami, ami éppen a hiány és a veszteség leplezetlenségében talál rá valamifajta meztelenebb egészre?
