A szatyor mindig vele volt. Sohasem lehet tudni, kerül-e bele valami: megveszi, ajándékba kapja, megtalálja. Jól kinéznénk, ha nem tudná hová tenni az ember! Hogy miket nem tesznek ki a kuka mellé! Bele soha nem piszkálna, irtózik még a szagától is. Nem feltűnő, hogy a szatyor nála van. Kicsi, zsebbe gyűrhető. Színe sem feltűnő, halvány piszkos-zöld. Most lapul a zsebben, ő céltalan kószálónak látszik, nem vadászik semmire. Szeret emberek közé járni, felpezsdíti, ha mozgás van körülötte. Az emberi hangfoszlányok még eljutnak füleihez, néha érteni véli. Mondják, mostanában az utcán hangosabban beszélnek az emberek. Az lehetetlen, mert akkor jobban hallaná, megértené. Egyre jobban figyeli a szájmozgásokat, a gesztusokat, a testtartást, a karok, a lábak olvasható játékát, ahogy az egymáshoz tartozók, néha idegenek önkéntelen jeleket adnak. Egyáltalán észreveszik? Mióta hallása egyre rosszabb, a jeleket olvassa. Ez a szórakozása. Olvas. Az utcán. Könyvet már nem tudna, két hete a rozzant szemüvege is eltörött.
Zsibong a tér. Pár hete beindult a régi megszokott élet, már külföldiek is jönnek. De kár, hogy nem érti a nyelvet, ezeknek az olaszoknak minden szavát hallja. Ott is egy csapat, körben állnak, sárga esernyős idegenvezető magyaráz pergő nyelvvel. Dallamos, szép nyelv, jó hallgatni. Szívesen leülne a közelükben. A pad messze, megteszi ülőkének a virágágyás betonszegélye. Olyan sámli-magasságú. Valamit rá kellene tenni. Nem piszkos, de még hűvös a tavaszi levegő, a beton sem melegedhetett fel a délelőtti gyenge napban. A szatyor a segítség, négyrétbe hajtva éppen megfelelő. Kis nyögésekkel elhelyezkedik, becsukott szemét a Nap felé fordítja, kedvtelve ringatózik a szapora olasz mondatok lágy hullámain. Elszenderül.
– Hoppá, most vigyázz, elesel! – Anyuka szól, már későn, a kicsi elhasalt, visítva sír, megüthette magát. A gyereksírásra ébred, figyeli a jelenetet: Anya vigasztal, a gyerek ruháját paskolja, nem igazán poros, inkább cirógatásnak szánja, s rendületlenül mondja: – Nincs baj, kicsim, katonadolog, nézz a lábad elé, anyuka is járt így, ő nagyobbat esett, a térde vérzett. –Közben a fiúcskát öleli, arcát puszilgatja, odasandít az öregúrra, száját elhúzza, fintorít – mit bámulsz öreg –, az csak somolyog, észrevette, nem lehet kellemes a könnyes-maszatos, sós pofit nyalogatni.
Az asszony mérgesen dobbant, a földre mutat:
– Ki az ördög vette ki innen a térköveket? Már mindent ellopnak? Két ilyen vacak kő ki a fenének kellett? A gyerekem csaknem halálra zúzta magát.
A kisfiúnak már kutyabaja, a hiányzó térkövek helyét vizsgálja, leguggol, a mélyedésekbe nyúl, majd hirtelen feláll, két lábát belehelyezi a lyukakba, pontosan illik oda a picike lábfej, kétszer, háromszor ki- meg beugrik, újra leguggol, kis kezeivel megpaskolja a követ, megfenyegeti a lyukakat, mintha büntetést, verést osztana ki a bűnösöknek. Gyönyörű kék szemét az öregre villantja, értik egymást. Az anyuka már régen nem figyel, a telefonján babrál, hosszan pörgeti az oldalakat, közben hívást vesz fel, járás közben beszél valakihez, a gyereket húzza maga után a szabad kezével. A kicsi csetlik-botlik, nagyon sietős lett a lépés, fejét visszafelé forgatja, lopva integet az öregúrnak.
Elmélázott az eseten, másnap is eszébe jutott, amikor arrafelé járt, megint leült a betonszegélyre, az üresen ásító lyukak most még közelebb, a szeme előtt voltak, kicsit előre hajolva a kezével is elérhette volna. Szeme nyitva, figyel, a térre befordulók sora ott halad el. Egy-egy kisebb botlás, megtorpanás, ha az illető észrevette. Sok figyelmetlen áthaladót csak a szerencséje mentette meg az eleséstől, majd egy mókás langaléta, aki rátekintett az egymáshoz kapcsolódó lyukakra, másfél arasznyi cipőivel teljesen lefedte, vigyorogva ment tovább: „Van itt valami probléma, kérem szépen?” – ragyogott arcán a jel. Jöttek, jöttek az emberek, de a lyukak láthatóan csak őt foglalkoztatták. Ma délelőtt csak a lyukas eseteket „olvasgatta”.
Hetek teltek, a nyár is eljött, változás semmi. „Akkora feladat ezt megoldani? Két vacak térkő! – morfondírozott. – Az egész javítás öt percig sem tartana”. – Aztán reálisabban kezdte látni: az ilyen aprócska közfeladatokhoz túl nagy az apparátus, nehezen mozdul, addig bonyolítja, míg nagyobb ügyet tud csinálni belőle, és felvonulhat egy javítóbrigád, akár egész napra letáboroznak itt a szakik. Egészen közel ült, még jobban vizsgálni kezdte. „Kell két darab ugyanilyen, négyzet alakú térkő. Talán szerszám sem kellene hozzá, a helye megvan, az eső már kimosta, potty, bele kell tenni, aztán elhelyezkedik magától”. Ez a „bele kell tenni” makacsul a fejében ragadt, a dolog személyessé vált. A tevéshez egy ember kell, akár ő is meg tudná csinálni. Aztán elhessegette magától a képtelen gondolatot: „Életemben nem csináltam semmi hasonlót, meg hát anyagbeszerzés. Hol kapható pont ilyen kő? Két darab? Valószínű csomagban árulják…” Ebben maradt. „Fene azt a két követ, legközelebb rá sem nézek, vagy nem jövök ide, mi közöm hozzá?”
Mégis jött. Sietve ment át a téren, szatyorjában olcsón vett, szép gyümölcsök, kedveskedhet a nővérkéknek a szállón. Mindig mámorító érzés, ha eredményes a kószálás. Kifelé a betonszegély mellett veszi a kanyart, szemben csinos, fiatal hölgyike vonul, előtte-utána szolid illat lengedez, ami jó az jó, pláne, ha szép is. A lába alá nem néz, aztán potty, botlás… azok a fránya kövek még mindig hiányoztak. Földre huppant, végül sután a hátára feküdt, felállni nem tudott, szatyrából szerte gurult a gyümölcs. Ezt vehették észre az arra járók, mert egy kis segítséget kapott, összekapkodták a gyümölcsöket, a betonszegélyre ültették, kérdezték, van-e komolyabb baja. Teljes a zavara, szabadkozik: „Ó, nem, már semmi, köszönöm a segítséget, csak elüldögélek itt egy kicsit, nem fáj semmim, az ijedség nagyobb nálunk öregeknél” – toldja hozzá a bölcsességet. Hagyják, sietnek tovább, s a később érkezőknek semmit nem jelent az üldögélő öreg, rá sem hederítenek, miért hajlik a lyukak fölé, miért méricskél széttett ujjakkal, a kisaraszával, és saccolja, hogy hányszor hány centiméter lehet egy térkő?
Egy hétig a várost járta. Végül a külváros nagy építőanyag-áruházában talált rá a köveire. Raklapon, hatalmas tömb, ki tudja hány darab lehet benne. Egy idősebb munkást sikerült megszólítania, a cég logóját látta a mellényén, ott szorgoskodott sepregetve:
– Mondja, szakikám, mennyibe kerül ez a kő?
Furán néz a kérdezőre, mi köze hozzá, ő csak sepreget, s már mondaná, kérdezze mástól, de aztán megsajnálja, és odabök az árcédulára:
– Itt van, nézze!
Odébbáll, sepreget tovább.
Az árát nézi, négyzetméterre adták meg. „Hú, de sok!” Olvassa: Egy sor 0,82 négyzetméter. Le is learaszolta, úgy 90×90 centi. Beleizzadt, mire kijött a számítás. „Egy sorban mennyi lehet?” Számolná, de nehezen boldogul, alig látszik a fóliaborítás alatt. Az osztás az iskolában sem volt erőssége, nem tudta kiszámolni, mennyibe kerülhet egy darab. Sok, az biztos, ha ennyi ezerbe van egy négyzetméter. Csüggedten ment haza. A szállón a nővérkék is észrevették, hogy mogorva, szótlan, éppen csak odabiccentett az ügyeletesnek.
Két hétig nem foglalkozott a dologgal, a teret módszeresen elkerülte, nehogy… De pont emiatt jött eszébe, újra meg újra, mert máshol is a térköveket vizsgálgatta. „Mennyi van a városban! És hányféle? De nagyon divatba jött, pedig nem olyan tartós, mint a régi macskakövek meg a gránitkockák. Ahol autók mennek rá, besüpped, girbegurba, eltörik.” Aztán nem tudta legyőzni a kíváncsiságát, elment megnézni a köveit, azaz a hiányát, a lyukakat. Ott voltak.
Aznap felgyorsultak az események. Késő délután járt a belvárosban, számára ismerős helyen, a nagyobb építkezés befejezése után térkövezni kezdtek. Halomban állt a kő, az a kő! Már megbontották a nagy tömböt, néhányat el is törtek, hanyagul félredobálták. Olyan izgalomba jött, hogy beleizzadt. Kicsit távolabb ment, visszanézett, átment az utca túloldalára, de nem tudott szabadulni a helytől. „Kettőt, csak kettőt, észre sem vennék. Nem magamnak vinném el, közfeladatot oldok meg, szívesen megteszem a városért” – így nyugtatta, biztatta magát, s közben újra és újra visszatért a széthajigált darabokhoz. A cselekedet villámgyors: két darabot pottyantott a szatyorjába. „Kicsit hibásak, a kicsorbult sarkokat majd alulra teszem”. Feldobta hangulatát a hőstette, ragyogott, végtelen boldogsággal töltötte el a kész munkaterv. Sietve távozott a helyszínről, szedte a lábát, már alkonyodik, be kell érnie a hajléktalan szállásra. „Majd holnap, majd holnap, majd holnap…” – zakatoltak benne a mámorító érzést kiváltó szavak, lépéseit a ritmusához igazította. Könnyűnek, fiatalnak érezte magát, a kövek súlya semminek tűnt.
Nyugtalan alvás, korai kelés, még az éjszakai portást is ott találta. Viszi a lába, a szatyor a kézben, dudorodik az oldala, a köveket reklámújságba csomagolta, azt a rossz kabátját meg mellé gyömöszölte, puhább lesz, ha leejtené, nem törik, nem üt meg senkit. A villamoson a lába közé lógatta, a padlóig ért, így könnyített a súlyán. Alig tudta kivárni, hogy odaérjen. Megy, megy, sietős a lépés, légzése szapora. Most a szíve nagyot dobban, a cselekvés mámoros érzése megfakul, mellében ismerős fájást érez. Le kell ülnie… „Jaj, ne, most ne!” Szeme elhomályosul, sötétség. Fektében eszmél, arcokat lát, fölé hajolnak, két piros kabátos mentős a testén matat, mellkasán műszerek hideg vasát érzi. Hordágyon viszik a rohamkocsiba, a mentőket hívó járókelő a teli szatyrot viszi utána:
– Itt ne maradjon, ez volt nála, úgy szorította, alig tudtam a kezéből kivenni, hogy lefektessem.
Egy hét a kórházban, csoda, hogy eddig tartották, valamit nagyon vizsgáltak, sokat tanácskoztak fölötte, néha az orvostanhallgatók egész csoportja sorakozott fel az ágya körül. Már-már büszke volt, érdekes szívbetegsége van, tanulhatnak belőle a leendő orvosok. Mégis vágyott már kimenni, el-elgémberedett a lába a sok fekvésben, hiányzott a napi városjárás, a kószálás. Egy nagyvizit után váratlanul tették ki. A szigorú tekintetű professzor fojtott hangon korholt valakit. Nem hallott, nem értett egy szót sem, de tudta, róla van szó, mert beszéd közben rá mutogatott. Délben már az utcán volt, elsőre azt sem tudta hol van, tétován indult a forgalmasabb keresztutca irányába. Kezében a szatyor, most nehezebbnek érezte. Kint hűvösebb idő volt, gondolta, hogy magára vehetné azt a rossz kabátot. Belenyúlt a szatyorba, a kövek szépen becsomagolva lapultak az alján. „Kidobjam, vagy cipeljem tovább?” – morfondírozott, de közben rájött, hol jár. „Nincs is messze a tér, odamehetnék, miért kellene szégyellenem, befejezem a kövezést, eleget szenvedtem érte.” A lépesei nem olyan szaporák, de határozottak.
Itt a betonszegély, a virágok hervadtabbak, elöregedtek tavasz óta. Szeme a lyukakat keresi. Nincs! Leül a szegélyre, hogy közelebbről lássa: két világosabb színű térkő, valamennyire elüt a többitől. „Kijavították!” Ernyedten ül, a szatyor a lábai között, kezei görcsösen markolják a füleket. Nagy-nagy csalódás és parányi büszkeség vegyes érzései kavarognak benne, a szeme meghomályosul, egy könnycsepp is ott rezeg: „Megcsináltuk hát, megy ez, ha nagyon akarjuk.”