Érzem, hogy a szombat reggeli napsütés melegíti a szemhéjamat. Pislogok egy keveset, próbálom nyitva tartani a szemem. Ez azok közé a reggelek közé tartozik, amikor olyan jót alszik az ember, hogy enyhe fejfájással ébred. Lehúzom a telefonom a töltőről, s hunyorogva olvasom a tegnap éjjel érkezett üzeneteimet. Nem sok volt, csupán pár hibabejelentés az albérlőktől. Gyorsan reagáltam is rájuk, aztán videókat nézegettem. Már lassan egy órája próbálok kikelni az ágyból, de hétvégén mindig olyan lassan telik az idő, soha nem tudom lekötni magam. Nem mintha hétköznap tudnám. A lakásom és a ruhatáram megszállott tökéletesítésébe már belefáradtam, célokat akarok kergetni, mint a barátaim, akik soha nem érnek rá.
Ekkor pattan ki a fejemből egy gondolat. Angolt kellene tanulni. Ugyan elboldogulok nyelvtudás nélkül is, de kétségtelenül jól jönne ha folyékonyan beszélném, külföldi érdeklődőkkel is könnyebben szót értenék.
Felütöm a laptopomat és tanfolyamok után kutatok. Szerencsére találok is egy nyelviskolát, épp a mai napra hirdet nyílt napot, este hatra. Gondoltam egy kis kocsikázást is csempészek a napomba, mielőtt oda vezetne az utam, beautózom a Pilis dombjait. Az ilyesmi jól kikapcsol és utána tökéletesen tudok fókuszálni huzamosabb ideig.
A mai relaxációmat azonban egy holló szabotálja. Már a nyelviskola felé tartok, amikor nagy huppanást hallok a bal fülemmel, s a szemem sarkában egy nagy fekete folt jelenik meg. Ösztönből elrántom a kormányt, az autóm megcsúszik a nedves úton, de szerencsére meg tudok állni. Az ablakra pillantok és egy nagy vérfoltot látok, aminek közepén egy fekete folt sötétlik, körülötte nedves tollakkal. Erre nem számítottam. Utamat folytatom tovább, egy benzinkutat is útba ejtek, ahol a magam kínos ügyetlenségével először egy fogpiszkálóval próbálom eltávolítani a szétkenődött madár holttestének nagyobb darabjait, mielőtt nekiesnék az ablakpucoló kefével. Természetesen magamhoz híven sikerül a cipőmre pöckölni a madár vértől ragadó csőrét, amit próbálok minél diszkrétebben lerugdosni róla. Közben a pénztáros kissé érdekes arcberendezéssel figyeli, ahogyan árnyék boxolok a kút mellett. A művelet után gyorsan visszaülök a kocsiba és a nyílt napra igyekezek.
Az óra előtt negyed órával érkezek. A recepciós szól, hogy addig nyugodtan üljek be a tanterembe. Óvatosan be somfordálok a szobába. Először kíváncsi szemekkel körbe pásztázom a falakat, asztalokat, székeket és egyéb bútorokat. A szagokat is analizálom. Mosoly ül ki a szám sarkára, jó hangulatot áraszt a hely, a falakon olvasható “élni, nevetni, szeretni” és hasonló feliratoktól eltekintve. Az ötödik emeleten vagyunk, a teremből egy kellemes kis tetőterasz nyílik, az ajtaja is nyitva. Szép tavaszi idő van. Az óra háromnegyed hat-ot mutat, a nap lemenő sugarai melegítik a termet. A mosolyt gyorsan le is törli az arcomról egy hollófészek, amit az az egyik szemközti villanyoszlopon pillantok meg. Legalább tanulni hagyjatok már! Gondoltam…
A teremben rajtam kívül ketten vannak, két középkorú hölgy. Köszöntjük egymást, s egy rövid small talk-ot is megejtünk. Rokonszenvesek…
Két perc múlva hat óra, elkezdenek özönleni az emberek. A terem gyorsan meg is telik, különböző arcok foglalják el a helyeket. Szokásomhoz híven végigfuttatom rajtuk a szemem, s elgondolkodok, vajon ki min mehet épp keresztül az életében az arckifejezése és az egész energiája alapján. Ennek nem érek a végére, ugyanis másodperc pontosan hat órakor, belép a terembe egy különös alak.
– Jó napot kívánok! Mondja csak…
–  Jó estét! – válaszol mindenki, és tekintetüket visszaszegezik a telefonjukra.
Az arcberendezése különösen egységes és szimmetrikus. Mintha egy viasz figura lenne. A haja barna, tökéletesen vasalt. Szemöldöke is barna. Szeme szúrós világoskék, nem illik sem az arcához, sem a haja színéhez. Olyan, mintha utólag megváltoztatta volna a szeme színét, valamilyen puccos magánklinikán. Az arckifejezése arra enged következtetni, hogy a kezelés után sírva fakadhatott, benzintemető terepjárójának visszapillantó tükrébe tekintve.
Azta, gondoltam.
Olyan mereven ül az asztalfőnél, hogy képes lenne egy ceruzát is kibalanszírozni feje búbján. Szemét nem mozdítja, a tanár érkezéséig a tábla kellős közepét bámulja egyenes nyakkal.
Testalkata rendkívül vékony, az anorexia határait súrolja. Vakond szürke kasmírpulóvert visel, szűk fekete farmernadrággal, s comb fölé érő tűsarkú csizmával.
Közben eszébe jut, nem akasztotta fel kabátját, s nem vette elő jegyzetfüzetét. Lassan feláll, kiegyengeti a gyűrődéseket felsőjén. Mintha a kifutón menne végig, mérges tekintetet szegez a fogasra, míg odaér. Felakasztja fekete gyapjú kabátját, táskáját leteszi a kanapéra, feléje hajol, majd szisztematikusan egymásra pakolja különféle jegyzetfüzeteit majd öt különböző színű filctollat. Végül egy kék golyóstoll is kerül a kupac tetejére. Megismétli a sétát, kihúzza a széket, majd óvatosan helyet foglal. Az egész egy aprólékos procedúra volt.
A tanár belép a terembe, hatalmas életkedvvel üdvözli tanulóit. Pár viccet is el lő, néhányan óvatosan kacagnak, mások csendben figyelnek.
– Üdvözlök mindenkit szeretettel, a középszintű kurzusunkon, először is fussunk egy bemutatkozó kört.
Mindenki mond pár dolgot magáról, melyik városban él, mit csinál, csak a szokásos.
A görcsös hölgyre esik a sor.
– Hollós Angéla vagyok, Budapesten élek és biobolt-üzletláncom van, valamint vitaminnagykereskedést üzemeltetek.
Angéla értetlenül néz rám, nem érti miért lesem üveges tekintettel.
– Ennyit tudok mondani magamról.
Elmosolyodik, s átadja a szót a tanárnak. Fura mosoly volt, a szeme nem követte a mimikáját.
Körülbelül az óra felénél járunk, Angéla lefordul a székről. A többiek gyorsan odaugranak hozzá.
– Eszméletlen! Valaki gyorsan hívjon mentőt! –  szól az egyik résztvevő.
Negyed órával később megérkeznek a mentők, de már nem tudják megmenteni.
–  A halál időpontja tizenkilenc óra hét perc. Kérem, most mindenki hagyja el a termet! –  mondja a mentős.
Üres tekintettel és összerándult testtartással araszolnak ki a teremből. Én vagyok az utolsó a sorban. Már a főbejárathoz érek, amikor gyanúsan ismerős puffanást hallok a hátam mögött.