Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy én aztán soha nem leszek részese olyan típusú szardobálós veszekedésnek, amiben még egymás hetedízigleni felmenőit is melegebb éghajlatra küldjük, azon túl persze, hogy alaposan lekurvázzuk meg érzéketlen parasztozzuk, majd válogatott szidalmakkal vérig sértjük egymást. És azt gondoltam, te nem tudnál akarattal bántani. Aztán egy nap veszekedtünk. Épp ilyen csúnyán. Ahogy az lenni szokott, valami piszlicsáré ostobaságon pattant ki a vita, majd ez a szikra éktelen pusztításba kezdett, ahogy kezdtük belelovallni magunkat, és répamese módjára rángatták elő egymást a régóta halmokban pihenő sérelmek.

Fullasztó hőség volt, a sarkig kitárt ablakon a huzat az utcára rángatta a függönyt, mintha ki akarná szellőztetni az indulatokat, vagy segítségért integetne, aztán már úgy lobogott, mint ami nekilendül, és inkább kiugrani készül a negyedikről, mint hogy tovább hallgassa ezt az undorító mocskolódást. Semmiféleképpen sem a megadást jelző fehér zászló volt. Egyikünk sem adta fel, nem engedett a maga hülyeségéből. Utálod, hogy ott hagyom a bögre alján a kakaót, belekövül, este már olyan nehéz kivakarni belőle, a faszért nem bírom legalább beáztatni. Erre azt mondtam, ha annyira zavar, áztasd be te, de persze azért is piedesztálért kiáltasz, ha fényévente egyszer elmosogatsz. És különben is, folytattad, felnőtt ember nem iszik kakaót, ez is azt bizonyítja, milyen gyerekes vagyok. Meg nemtörődöm. És lusta is. Te vagy a gyerekes, replikáztam, folyton szedegetem össze utánad a koszos gatyát, nem vagyok az anyád. Micsoda átkozott szerencse, felelted, mire éktelen dühbe gurultam, hogy mégis mi bajod az anyámmal. Innentől indult csak be igazán a cirkusz. Aznap a kanapén aludtál, a langyos lepedőn forgolódva úgy éreztem, sokkal inkább a mellkasomon telepedtél meg, mind a hetvenöt kilóddal és az évek óta hurcolt keserűséged súlyával egyetemben.

Szúrt a hasam. Egyre elviselhetetlenebbül. Már hetek óta. Amióta duzzogva kerülgettük egymást negyvennégy négyzetméteren. Hosszú hetek, hónapok kínlódása következett. Labor, belgyógyászat, vizsgálatok. Tályog. Ki kell vágni. Rutinműtét. Segítettél összepakolni a kórházi motyót, de nem éreztem rajtad az aggodalmat. Feladat ez is, amit teljesítened kell. Utálom a hálóinget, meg a fehér pamutbugyit, de valami belső kényszer folytán dédnagyanyám óta ezt kell viselni, ha orvoshoz vagy kórházba megy az ember. Te hazamentél, mielőtt még betoltak volna a műtőbe. Majd jössz, ígérted üresen. A műtőasztalon fekve figyeltem a sebészek gyöngyöző homlokát, láttam, hogy megpróbálták kimetszeni azt a tályogot, de felhasadt, és betűk peregtek ki belőle. Szétgurultak, az orvosok és a nővérek először próbálták összeszedni, de aztán azt vettem észre, hogy értelmes szavakat próbáltak meg kirakni belőlük. Közben én csöndben összevarrtam a hasfalamat, suta öltésekkel, sosem sem ment a hímzés, és még hatott a bódítószer, kértem elvitelre is, de nem adtak. A szemetek. Átvettem a véres köpenyt egy tisztára, de mielőtt visszacsoszogtam volna a kórterembe, a földön kuporgó egészségügyi személyzet válla fölött bekiabáltam, hogy te ostoba picsa. Felnéztek, mondtam bocsánat, nem önöknek mondtam, csak azt még nem rakták ki, nekem megvan az összes szó és kifejezés, amit ezekből, még emlékszem.

A zárójelentést már a kórtermi ágyamban olvastam, az állt benne, egy betokosodott, elgennyesedett tüske volt. A kakaó rászáradt a pléhbögre peremére, amíg a műtőben voltam. Akkor jutottál először eszembe megint. Újra szúrni kezdett a hasam.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A piros szín manipulálói)