Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Túlélni, megmaradni. És mégcsak erősnek sem kell lenned hozzá! Be kell osztanod a haldoklást. Óvatosan, pontosan, mindent kiporciózva.
Nicophorész nem sajnálta az időt Rioldától. Hisz mindig lesz, aki alulmarad, értsd meg, Riolda. Mindig lesz, akit kihasználnak, akit megerőszakolnak, akik arra valók csak, akik egész életüket sanyarú szolgaságban… Mi értelme van azokat babusgatni, akik mindig alulmaradnak?
Riolda egyre csak a ruháját gyürkészte, hümmögött, bólogatott.
Valakiket halálra ítél a természet. Ilyen a világ, Riolda. A nagyobb kutya megeszi, cserben hagyja, szétmarcangolja: aki nem bírja ésszel, az hamar a föld alatt találja magát, aki kapja, marja, hiszen érted… Aki először enged, az a kígyók-békák lakomája lesz: kezdetben szolga, legvégül halott ember. Na de többet csellel, mint erővel, mert láthatod, nem az izmos daliák boldogulnak a legkönnyebben, hanem a ravaszok, a bölcsek, akik számon tartják az ellenfél hibáit. Akik mindig időben, akik többet ésszel…
Az olyan bölcsek, mint Nicophorész is.
Riolda ámult-bámult. Hát nem mindenkit halálra ítél a természet? Előbb a születés, aztán a szerelem, aztán ki hogyan, de a vége ugyanaz, a haldoklást senki sem hagyhatja a szolgáira. Akárhogy éltünk, mindennek vége lesz, a barátoktól búcsút kell venni egyszer De ez is csak szépítés, hisz azoknak is meg kell halni, akik senkinek sem hiányoznak.
Nicophorész gúnyosan ránevetett, mintha csak olvasna a gondolataiban. Te aztán jó kislány vagy! Alázatos, engedelmes. Királylánynak születtél, de már kiirtották belőled az önbecsülést és a józan észt. Talán azt hiszed, hogy aki rigófüttyöt hall, annak nem fáj a foga, hogy a kecsketej jámborrá tesz, a szívjóság meghosszabbítja az életet… Talán még abban is biztos vagy, hogy a legvégén találkoznak a szerelmesek…
Riolda lehajtotta a fejét, tűz körül fölharsant a nevetés.
Nicophorész barátai nem viseltek fegyvert, túl öregek, túl rozogák voltak a világ bármelyik hadseregéhez. No de kik lehetnek? Honnan jöttek? Riolda óvatosan csetlett-botlott köztük, rakott a tűzre, ha kérték, szó nélkül hagyta, hogy kinevessék, és mindig nagyon zavartan tett-vett, mert láthatóan ezt szerették. A mi Rioldánk… Nicophorész egyszer megígérte, hogy hazaviszi a saját szigetére, hogy útközben gondját viseli, de most már csak vigyorgott, ha erre emlékeztette.
Kilencen vagy tízen lehettek. Riolda meg sem tudta számolni őket, hogyan is tudta volna, hisz egyformán csúfak voltak, és csak a tűz körül látta őket. Mert égett a tűz éjjel-nappal, de ha eljött az alkonyat, ők szertefoszlottak a sötétségben. Ilyenkor ők is nyugovóra térnek? De hol, hova? Hogy lehet, hogy sohasem látja aludni őket? Hol térnek azok nyugovóra, akiknek semmilyen nyugalmuk nincsen? Vénségtől görbe ujjak, zavarodott, gúnyos pillantások. És az a nevetés, ami úgy sistereg elő a fogaik közül, mint az utasok szájából a párás lélegzet …
Igen, mintha csak tél lenne.
Ilyen furcsa nyarat még nem látott Normandia! Ahogy a mórok betörtek, leszakadt az eső, hatalmas szelek támadtak, mintha a nyár meggondolta volna magát. De milyenek is az igazi nyarak, milyen is egy igazi ország? Még az emlékek is bizonytalanok lesznek néhány átdidergett éjszaka után. A kastély, ahol Nicophorész tanyát vert a barátaival, kastély-e valóban? Ha az is volt valaha, holtabbnál holtabb kezek már régesrég elhagyták, régesrég tönkretették, leverték a mozaikokat, mindent elhordtak, kiszórtak, a tornác köveit kihajigálták az udvarra, és Riolda egyre csak rettegett, hogy a szélroham fejükre dönti a falakat.
Még abban sem volt biztos, hogy háború nélkül bárki ráakadt volna ezekre a romokra.
No de hova menjen, kihez sodródjon? És addig hova forduljon? Nem volna jobb egyszer s mindenkorra véget vetni a kapkodásnak? Mit csináljon itt? És mit tegyen ezekkel a vénségekkel? Talán igaza volt a régi cselédeknek, akik azt vallották, egy káprázatokkal teli világban, halottak közt élünk, de csak akkor látjuk őket, ha mi is meghalni készülünk.
Most már nem volt gazdája. Megszokásból szolgálta ki a többieket, mindig csak úgy-ahogy, ímmel-ámmal, és rengeteg ideje maradt töprengeni.
Félni és töprengeni. Hiszen mindig meghalni készülünk. Ha lefekszünk, ha felkelünk, ha elengedjük az életet, ha visszavesszük. No de a herceg udvarában nem voltak ilyen rémpofák, ilyen alkonyatkor szertefoszló rémalakok. Nem voltak, vagy csak ő, ő és a hercegné nem látta szemtől szemben őket? Hiszen örökké merénylőktől rettegtek.
Mert egy igazi udvarban még a gyilkosok is tapintatosak, nem érzed a bűzüket, csak ülsz szépen, fegyelmezetten a hercegné szoknyája mellett, ringatod a bölcsőt, ha kérik, felugrasz, elviszed-odahozod, mosolyogsz, bólogatsz, és nem is érted, mitől félsz annyira.
De most már ennek a jól megszokott bizonytalanságnak is vége.
Te vagy az én leánykám, az én aranybáránykám, az én csillagocskám! Te vagy az én gyereklányom! Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Ha rám hallgatsz, én majd kitanítlak téged. Ez a világ az okosoké, hisz mindenki retteg, a föld recseg-ropog, már csak a jóslatok tartják össze. Nincs az a herceg, aki ne ijedne meg, ha azt mondod, Odaátról jöttél, ha mélyen a kedves felesége szemébe nézel, ha végigpillantasz a drága apróságokon, a gyerekeiken. Hány éves a fiacskátok, herceg? Kiveri őket a víz, egy pillanat alatt kibuggyan belőlük a rémület. És ilyenkor hogy igyekeznek! Nem fázol, nem vagy éhes, testvérem? És már készítik is a különszobát, a hercegné saját maga melegíti a mosdóvizedet. A vacsorán főhelyet kapsz: a legjobb kenyér, a legjobb vörösbor – de mondd, mit parancsolsz még, testvérem? Krmmmrrmmm, mire ezt kinyögöd, vagy valami hasonlót, leteszik lábad elé a legféltettebb kincseiket.
Nicophorész szélhámos lenne? Vagy egy ravasz kereskedő, aki nem prémekkel és fűszerekkel, hanem félelemmel üzletel? Mert Nicophorész úgy vélte – és talán ez volt a legjobb trükkje –, hogy az emberek mindenekelőtt rémüldözni szeretnek. Borzongani, félni, a gyerekeik életéért aggódni. Keresztül-kasul járta a frankok földjét, végül a normannokét, mindig mindenhol megfejthetetlen írásokról beszélt, soha nem hallott birodalmakról suttogott, egyre csak ijesztgetett, célozgatott. Ahol keveset mondott, ott féltek tőle a legjobban. Nagyon kényelmesen járt-kelt a nyugati birodalomban.
Csak fogadj szót! Majd kitanítalak!
Mióta kiderült, hogy Nichophorész nem a muzulmán kém, nem a halál angyala, mikor világos lett, hogy soha, de soha nem fogja őt visszavinni a szülőföldjére – ami azt illeti, még csak nem is járt a tengeren – Riolda nem becsülte semmire sem. De tartani tartott tőle. Mert lehet, hogy önmagukat sem ismerik jól a kísértetek… Hogy Nichophorész csak hiszi, hogy mindenféle baljós mormogás, csalafintaság révén kiügyeskedte magát a halálból?
Mi van, ha tényleg, ha tényleg nem tud meghalni?
Aranyhalacskám! Aranyvirágom! Aranygombolyagom!
De Nicophorész történeteit már megszokta, ahogy a dereka köré fonódó, vénségtől megfeketedett ujjait is. Mutasd magad! Majd meglátod, hogy kitanítalak! Riolda soha nem mert a tűz mellől elhúzódni, mert még jobban rettegett a többiektől, a többiek pedig a mindig maga elé motyogó Nicophorésztól.
A szemükben ő, Riolda Nicophorész aranygombolyagocskája volt.
De kik ezek a ködben el- és feltünedező rémségek? Akik úgy csevegnek a csecsemők nyársra húzásáról, az öregasszonyok megerőszakolásáról, a felgyújtott erdőkről, mint mások az időjárásról? A tűz körül minden arc élesebbnek, minden kéz mocskosabbnak tűnik. Az emberi fejek olyanok, mintha jól meggyötörték, aztán megnyúzták volna őket – de vajon ezek a mindenen röhögő öregek tényleg ilyen öregek-e? Ha a köd visszahúzódna a tengerre, nem ismerné-e fel bennük a Vilmos herceg katonáit, a teherhordókat, a kocsisokat vagy a saját édesapját?
Valamikori apák, valamikori katonák, valamikori testvérek. Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. A mórok csak a férfiakat ölik meg, az asszonyokat magukkal hurcolják, hogy mandulán és szárított gyümölcsön hizlalják őket. Azok a férfiak maradtak életben, akik meg se próbálták megvédeni a feleségüket. Te tudod, hogy hány lyuka van a tehénnek? Teletömöd, ha fiatal, ha meg megmegvénül, agyonvered. De melyik asszony bírja a legtöbbet?
Mint a felizgatott denevérek, úgy röpködtek a tűz körül a gonoszabbnál gonoszabb történetek.
És még nincs is itt az éhség, gondolta Riolda. Még nem fedezték fel az összes éléskamrát a kastélyokban, még találhatsz félérett, esőtől lottyadt gyümölcsöket a sárban. De mi lesz majd az agyonázott gabonával? A nedves ruha módjára elnyúló rozstáblákkal? A földekkel, amin a mór katonák végigtrappoltak? Riolda is tudta, aki őszig nem hagyja el Normandiát, az szemtől szemben találkozik majd a szülei szellemeivel.
Te majd jössz velem, én majd megvédelek, én majd kitanítalak mindenre…!
A legjobb áru a félelem. És az a legjobb, ha hozzábilincseli magát egy gonosz öregemberhez.
Hajnalban arra riadt, hogy egy lenyúzott arcú agg a gyerekeit szólongatja. Riolda gyorsan a másik oldalára fordult, és úgy tett, mintha aludna.
Az eső végre kisírta magát, csend volt, a felhők végre megindultak, hogy elvigyék az őszt a tengeren túlra. Vagy nem is az őszt, hanem a megbánást? A nyöszörgő férfi nagy óvatosan visszalopakodott a tűz túloldalára.
Ahány férfi annyiféleképp szégyelli magát.
De hamarosan felszáradnak az utak. És ha megnyugszik a szél, visszatér az élet a kikötőkbe is. Az eső surrogása helyett mintha most egy dallamtöredéket sodorna felé a szél.
Mi kötné őt egy gonosz öregemberhez?
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a tűz mögött gubbasztó férfi.
– Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem, vannak-e kísértetek? És hogy jutok Kerkorvian kikötőjébe?
Az agg – aki nem is volt agg, csak egy összekormozott arcú férfi – rábámult. Ám túl elgyötört volt ahhoz, hogy akármit is mondjon életről-halálról. Viszont pontosan tudta az utat Kerkorvianba, és még azt is elmagyarázta, hogy jobb lesz, ha nagyon vigyáz magára, ha nagyon óvatos lesz, mert az utakon rabszolgakereskedők járnak. És mit számít, hogy élők vagy halottak, ha a rabszolgák sorsa rosszabb a kínhalálnál is…! Kormozza be ő is az arcát, lisztezze be a haját, borítson sok ruhát a vállára, és ha lát valakit az úton, lépkedjen úgy, mint az öregasszonyok.
De legjobb, ha nappal sehova sem kóborol. És ha éjszaka az úton lépteket hall, akkor jobban teszi, ha ledől az árokba, és halottnak tetteti magát.
Riolda boldogan felugrott.
Mire várt volna?
Tizenöt éves volt.
Csóka Kata fordítása
Régebbieket lásd itt:
Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
