Kérdezd – haikuk

 

meredek szurdok
mélyén a szabadságról
kérdezd a szelet

*

megsárgult rétet
borító por súlyáról
kérdezd az esőt

*

táncoló szirom
halhatatlanságáról
kérdezd a telet

*

az olvadó hó
hajthatatlanságáról
kérdezd a folyót

*

felszálló imák
beteljesüléséről
kérdezd az eget

 

(Illusztráció: RealArtIsBetter: This painting is of a “carpet” of Aspen leaves in an Alaskan forest in September after a rain storm)

Egy eltévedt múzsának…; Emlékezetketrec

 

Egy eltévedt múzsának…

A titkaidból rakhatlak össze,
Mélység határol,
kiemelve a még mélyebbet…
(Urbán Gyula, Invokáció)

A tiltott határzónán hiába
próbálom átcsempészni magam…
jeleket adsz a túloldalon,
de minden próbálkozást
szétmorzsolnak láthatatlan kövek.
A szél széthordja hangod,
a villámok sátáni vigyora
szakadékot hasít az égen,
csődöt mondott minden emberforma
próbálkozás, nem hallod
a hegyeken átszökő dallamot.

Gondolatom árnyéka ott
áll mögötted, szőkén, szelíden…
nem tudod, hogy én is ott rejtezem,
nem tudod, hogy el akarom árulni holléted.
Első akarok lenni a felismerésben,
elmondani akarom mindenkinek,
amit nem mondhatok el senkinek.

Pedig te magad elől is inkognitóba
menekülsz, már nem tudsz újra
beleszületni a ragyogásba.

Hiába kiáltok utánad, betakarja
a távolság a hegyeket, s én ott maradok
az üresjárat agyontaposott nyomvonalán.

 

Emlékezetketrec

Tolvaj gondolatok fogságában
sínylődsz nap mint nap,
lopsz magadnak mennyországot,
a csillag-öbölből elkötöd a béke szigetét,
mert kell neked a kárpótlás, kell
minden sérelemért, kell, hogy végre
mindenütt Isten töltse be a teret.

Benned a múlt úgy néz ki, mint
szárítókötélről leesett ruha, gyűrött
és piszkos, szövetébe beszivárgott
a kétségbeesés; a sebek begyógyultak,
a szenvedés maradt…
s most úgy dobál a szél, mint egy
leértékelt, kidobott múzeumi relikviát,
melyből az érték már rég elvesztette
önmagát…

Megszárítottad sok éves traumák
könnyeit, a szövetbe belehímezted
saját teremtményedet: a Félelmet,
s már csak a könyörületes vég
szépsége éltet…

Leeresztett redőny mögött van a
csatatered, gyűjtöd a homályból
kitüremkedő valóság darabkáit,
fénysugarakat telepítesz árnyék-erdődben,
s alteregód kiskamaszos ölelésében
naponta összerakod magad.

Gyertyád aurájában magad vagy
az élő Csend, kiáltás fehér zajban.
Füledben dobol a lenni vagy nem lenni
tanácstalansága; perceid és másodperceid
romlott keveréke vastagodik,
s arcod térképén sokasodnak
a megroggyant domborulatok.

 

(Illusztráció: Molnár C. Pál: Szürrealista látomás)

Charles Bukowski: hogyan válj híres íróvá

rengeteg nőt kell megdugnod.
gyönyörű nőket
és írj néhány ütős szerelmes verset.
és ne aggódj a korod miatt.
és/vagy a frissen érkező tehetségek miatt.

csak igyál több sört
egyre több és még több sört.

és járj a lovira legalább egyszer egy évben.
de inkább hetente.

és nyerj,
ha tudsz.

nehéz megtanulni nyerni.
viszont bármelyik lúzerből jó vesztes lehet.

és ne felejtsd el a Brahmsot.
Bachot és a Brahmsot,
de főleg a sört.

ne eddz túl magad.

aludj, amíg fel nem jön a hold.

kerüld a hitelkártyák kifizetését
vagy bármiért fizetni
időben.

ne feledd, hogy nincs egy olyan segg sem e világon,
ami többet érne 50 dollárnál.
(1977-ben).

és ha van a lehetőséged szeretni,
először magadat szeresd.
de fogadd el a totális vereséget
vereségek lehetőségeit is.
függetlenül attól,
hogy jó vagy rossz dolog miatt következnek be.

a halál korai érintése nem feltétlenül
rossz élmény.

maradj távol a templomoktól, bároktól és múzeumoktól,
és mint a pók,
légy türelmes.
az idő mindenkinek kereszt,
plusz
száműzetés,
és győzz le minden
árulást.

ez az egész fekália.

maradj a sörnél.

a sör folyamatos vérátömlesztés.

egy állandó szerető.

szerezz be nagy írógépet
és kalapáld, ahogy a léptek járnak fel-le
ablakod alatt.

üsd, vágd ezt az izét.
üsd egyre erősebben.

ez nehézsúlyú küzdelem legyen.

légy olyan bika, aki először ront be a porondra.

és emlékezz az öreg kutyákra.
akik annyira jól harcoltak:
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun.

ha azt hiszed, hogy ők nem őrültek meg
apró szobáikban,
mint ahogy te is teszed most.

nők nélkül.
étel nélkül.
remény nélkül.

akkor még nem állsz készen.

igyál több sört.
az idő neked dolgozik.
ha nem, az se baj.

Márkus László fordítása.

irodalmi félreolvasások 60., 61.

 

irodalmi félreolvasások 60.

szövegét szerte a Kárpát-medencében és a másvilágon felolvassák a nemzeti ünnep alkalmából
(nagyvilágon)
*

Ózd a csodák csodája
(Óz)
*

ókori érmekre kívánkozó pedofil
(profil)
*

vasárnap volt szeptember legelője
(legeleje)
*

Harry Flutter
(Potter)
*

előkerült Kosztolányi Dezső
(rég elveszettnek hitt Byron-fordítása)
*

így előzd meg hogy Goethe törölje a leveleid
(a Google)
*

katéterek gyűrődése a Marson
(kráterek)
*

a jachtkikötő túlsó végén dohányzott egy tábla
(hiányzott)
*

 

irodalmi félreolvasások 61.

a regényhősök személyiségük integritását próbálják megelőzni
(megőrizni)
*

egy perc különbséggel kétszer mondta el szóról szóra ugyanazt a felszólalást a parlamentben a fideszes képviselő
(egy hónap)
*

a költészet nem salgó-terem
(társalgó)
*

a szüleik hazajöttek a koplalásból
(kapálásból)
*

Aha Lujza tér következik
(Blaha)
*

százmilliók megélhetését fenyegeti az új kínai őrület hogy zselatint főznek a szavakból
(szamarakból)
*

puszilják a magyar ember lelkét
(pusztítják)
*

jogdíj felosztási kertek
(keretek)
*

írta Troppauer Hűbér
(Hümér)
*

igazából minden dal egy korábbi naplementéje
(komplementere)
*

ingyen elvihető legendák
(gerendák)
*

Lóvé Story
(Love)

 

(Illusztráció: Christine Krigovsky: Sunset Flood!)

EGY „HONTALAN IDŐKOLDUS” VALLOMÁSAI. REFLEXIÓK MARTON ÁRPÁD SZEMKÖZT A NAPPAL CÍMŰ KÖTETÉRE

Hogy mi az ember? Semmi más:
abszolúttal eljegyzett relativitás,
egyszeriség az elvontban,
absztrakció egy nemvoltban,
angyal fényből és árnyékból,
isteni szikra ágyékból
ösztöne testi, de égi a mérce,
ez léte örök kelepcéje…
(Marton Árpád, Zsoltár)

                                                             (Marton Árpád: Zsoltár)

Marton Árpád szegedi művészeti újságíró, költő, kritikus, koncertek és kiállítások szervezője, az idén jelent meg első verseskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.

    Marton Árpád költészete nem az elmúlt évek nyelvi destrukcióira épülő, manapság nagy népszerűségnek lírai beszédmód vonulatába illeszthető, sokkal inkább a hagyományokat megőrizni és megtartani akaró költői univerzumot jeleníti meg, ahol az olvasó kapcsolódási pontokat talál a zene, a képzőművészet és az irodalom között. A szerző kellő filozófiai érzékenységgel teremt hangulati-érzelmi lírát, verseinek zeneisége, rímelése és erőteljes képisége azonnal magával ragadja az olvasót.

      A szerző nem rendezte verseit ciklusokba és a keletkezési dátumokat sem tüntette fel a kötet összeállításakor, de biztos vagyok benne, hogy korai versek is helyet kaptak benne. Ennek ellenére megállapítható, hogy a kötetben nincsenek szárnypróbálgató ’zsengék’, valamennyi vers a maga homogenitásában a lírai én belső világának rezdüléseit hangszerként szólaltatja meg nagyszerű poétikai megoldások segítségével. A homo aestheticus arcéle rajzolódik ki előttünk, írásai szemlélődő, értékelő, meditatív reflexiók, a szerző legtöbbször tartózkodik az erkölcsi ítéletektől, a beletörődés és az elfogadás rezignált hangvételét valamiféle örökéltű vágyakozással itatja át, ahol időkoldusként tisztában van azzal, hogy az ember folyamatosan önmagát keresi egyszemélyes darabjában, de tudja, hogy a teljességet sohasem érheti el. A Teljesség ott zsong tebenned, / …Keresed önmagad körül, / de hasztalan – nem sikerül, /bármint hajszolod és reméled, / önmagad utol sosem éred.

     Ez az érzés hullámzik a kötet darabjaiban, legtöbbször a beletörődő, a változást befolyásolni képtelen ember hangja köszön vissza: A lelkek fáznak / de enyhületére egymásnak / mi sehogy sem lehetünk…az ember mindig árva, – panaszolja egy versében. A veszteségeket és a csalódásokat pedig nem felejtjük, de megtanuljuk őket átértékelni. Marton Árpád verseiben a táj a mindenség szerves része, magába foglal minden bánatot, mégis…elégedett a táj. Nem számít, bármi fáj. Úgy érezzük, mintha Nietzsche magány-élménye költözne a sorokba. Valójában a magány költészetének ihlető forrása, s talán a hagyományos transzcendenciatudat megváltozása is szerepet játszhat ebben, inspirálja a vágy, hogy az ember eljuthasson meg nem járt utakra, hogy átérezze a meg nem értettség fájdalmát, a kilátástalannak tűnő élethelyzeteket, az el nem ismertség hiányát, az önmagának feltett kérdésekre adható megnyugtató válaszok hiányát. Olykor a szintén szegedi költő Juhász Gyula sóhaja is ott kering az éterben. (Magam a parton egymagam vagyok / Tiszai hajók, néma társatok)

    A tájleírás bűvöletében is érezzük, a nyarat felváltó ősz – ahogy megtapasztaljuk a természet változását – beláttatja velünk, hogy nagyon nehéz igazi önmagunkra rátalálni, hiába szeretnénk olyannak látszani, ahogy mások látnak bennünket. Csak sodródó látszatok vagyunk, hangoztatja Marton Árpád több versében, s ahogy álmodunk, közben nem is vesszük észre, mennyire kegyetlen a valóság.

     Marton Árpád tisztában van vele, hogy nincs beteljesedett jó, melynek állapotában minden kívánságunk és akaratunk szerint történne. Az ember nem foghatja fel balsorsát úgy, mintha morális vétségeinek következmény lenne, bár találunk erre is utalást a Tanulságban: Lásd be: nem volt szeplőtlen a kezdet, / A romlás magvai mindig benned tenyésztek mindig mindenben csak a fonákját / látod valami sohasemvoltnak. A kegyelemből fakadó szabadsággal pedig, ahogy az Oltárkép sorai is erre utalnak, az ember nem igazán tud mit kezdeni. Vacogva mondok vén zsoltárokat. / A láng, mit bennem lobbantottál, éget. / Áldott kezedtől ért e kárhozat.

    Pál apostol is beismeri a rosszra való hajlamot, tudja, hogy megigazulást, megváltást csak Isten kegyelmétől nyerhetünk. Ez a felismerés Marton Árpád vívódásainak is mozgatórugója, tudja, hogy az emberi létezés dimenzióit a szakrális és a profán létmód kettőssége határozza meg. Azt hiszem, abszolút profán létmód nincs, az ember nem tudja teljes mértékben deszakralizálni a világot. Marton Árpád is a szent térben találja meg igazán a helyét, itt érzi igazán, hogy a lét és szentség módozatai egyesülnek benne. A kételyeket pedig az ébreszti az emberben, hogy örökre befejezetlen alkotás marad, mintha Isten azt a feladatot adta volna nekünk, hogy önerőből jussunk el a tökéletesség állapotába; ez azonban lehetetlen. Látod: a dolgok boldogok. Ők csak vannak…te mindegyre faggatod őket…Torzó maradsz, s ők csak mind vázlat.

     Az ember nem tud önmaga alkotója lenni, a szakrális mindenképpen akadálya a szabadságnak. A szabadság pedig a humanitásból meríti motivációját, hogy önnön tökéletessége és embertársainak boldogsága megvalósuljon. A Teodícia hangvétele mégis meglehetősen szkeptikus: Szívünkben él a vágy, hogy eljutunk / utunk végén valami véglegesbe…Tudásunk semmi. Egyedül hitünk / ad bizonyosságot a zuhanásban…

    Talán a belső szabadság birtoklása motiválja végső döntéseinket igazán, amit a cselekvő személy szelleme határozza meg, hiszen külső szabadságunk erősen korlátozott, a külső kényszer legtöbbször ott mozog a háttérben.

    Marton Árpád költői univerzumában immanens Isten van jelen, egyszerre személyes és antropomorf, egyszerre elérhető és elérhetetlen, mégis érzi: mind a bűnben, mind az erényben Isten akaratát teljesítjük. És ez a gondolat korántsem újkeletű. Hadd idézzem Eckhart mester egy kijelentését: Isten annyiban van, amennyiben én vagyok. A gondolat azonban mégsem annyira meglepő, hiszen a hívő számára az ’objektív’ Isten szubjektív képe jelenik meg.

    Az örök változásban az ember nem más, mint abszolúttal eljegyzett relativitás, hangsúlyozza a szerző, s a kozmosz titkai is megfejthetetlenek maradnak: Opálos fénytörés / Egy üveggolyóban a létezés.

    Marton Árpád alkotói folyamatában a homo aestheticus és a homo religiosus szorongásérzése, boldogságkeresési igénye rajzolódik ki. A szövegszubjektum pozíciója szorongástudatának világba-vetettséget interpretálja a létezés hátterében. Talán az Isten látomása / csupán a lét, s te, földi mása / keress bár értelmet, jelentést /mindhiába… 

    Marton Árpád költészete egy véget nem érő szimfónia, a sorokban hangszerek rejtőznek, a rímek és a belső ritmus pedig csak fokozzák a zenei lüktetést. Mindezt a versekkel közvetített üzenetet létrehozó teremtő erőt vagy feszültséget magasabb feszültségre transzformálja.

    A szerző, ahogy a kötet címében is olvashatjuk, ’szemközt a Nappal’ áll, az évszak pedig számára nemcsak az életet biztosító fény jelenléte. A nyár ’kristálykehely’, amit ki nem üríthetünk soha, nem is lehet a mienk, minden csak vágy és illúzió marad: A boldogság nem-emberi állapot / Talán angyalok, talán állatok, / – ezek, mert időt nem ismernek… Az ember valójában nem termett boldogságra, tudomásul kell vennünk, hogy csak ’időkoldusként’ tapogatózunk az útvesztőkben.

   Marton Árpád verseiben meghatározó önmaga és a természethez való viszonyrendszer, melyben a ’dolgok lelke’ – fák, virágok, vizek, madarak, égitestek – egzisztenciális szférákba emelkednek…amit nappal elföd / a fény s a dolgok kontúrja/ s most a nyáréj mély azúrja/ engedi néhány percre látnod / e mélységesen-egy világot…

     Költészetét Northrop Fry Az Ige hatalma című munkájából kölcsönzött gondolattal így jellemezhetnénk: A vers egység, melynek minden részlete az egységhez való viszonyával magyarázható.

    A szerző utolsó verse, a Szófogyatkozás, az emberiség helyzetének kilátástalanságát vetíti elénk, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy az ember nem boldogul igazán a maga teremtette világban. De talán mégis eljuthatunk a megvilágosodáshoz! Így látja ezt a József Attila-díjas szegedi költő, Simai Mihály is, akinek egy mondatával szeretném méltatásomat lezárni: Végre egy költő, aki úgy rímel, mint Kosztolányi ! Ezek nekem fénysugarak!

SZÜLÉS; SZERENÁD; EGY KALAP ALÁ; A VILÁG PEREMÉN

 

SZÜLÉS

Szót kaptam, de napokig tartott, amíg
kihevertem a kinn felejtett csöndet.
Nem akarok olyan lenni, amilyen
lehetnék, persze csak akkor, ha hinne

bennem az ég angyala, ami meg azt
eredményezné, hogy ebből a versből
is hiányozna a mennyei sáros
költészet, a pokoli poétika.

Hiszen amikor még nem éltem együtt
a testemmel, jól elvoltam a saját
bőrömben, a tolerancia köpeny,
amiből kibújunk, mint az anyánkból.

 

SZERENÁD

János féltékeny a jóbarátjára,
még elszereti előle Julit, majd
rádöbben, a fél világra féltékeny
lehetne, ez végleg lecsillapítja,

mától nyugtatót se vesz be, issza az
erdei sós gyógyforrás szent szavait,
legurít mellé a fanyar vadkörte
pálinkából jó pár kupicával és

megáll Juli kitárt ablaka alatt
a legjobb barátjával, akinek a
kezében sír a hegedű, hogy vidám
éjjeli zenét, szerenádot adjon.

 

EGY KALAP ALÁ

János a múltat, a régi gyepűt, a
gyepföldet méri, bolygatja, büszke a
gyökerekre, melyek kitüremkednek,
mint a keleti, többszáz éves platán

gyökerei a falu határában,
amibe többször belecsapott a menny-
kő, tükörsima szilánk János szeme,
megfürdik a felejtés patakjában,

amitől kígyókövesre pattog a
bőre, fejére kapva a fejfedőt,
gyíkra, békára hagyva a fejfájást,
az üres és léha kalász magasan

hordja a fejét, a silány repcető
virágzik ki a legesleghamarabb,
idő előtt, bocsánatos bűne, hogy
van rá oka, legalább egy röpke kis

pillanatra odafigyelnek rá, ki-
csalja a sima kígyót a bőréből,
ha virágba borul az összes repce,
a kutya se figyel rá, nem még János,

aki a múlttal van elfoglalva, rá-
eszmél, míg a rossz ellen küzdene, hogy
a bűn léhűtői, gyilkos szándékkal,
önzőn, békepártivá vedlenének.

 

A VILÁG PEREMÉN

Jánossal a lehető legjobban bánt a
nagyapja, csak amikor elhunyt, akkor
értesült anyai nagybátyjától, hogy az
öreg fűvel-fával csalta a nejét,

s amikor felesége már haldoklott,
a fia kezébe adott egy égő
gyufát, gyújtsa fel anyja véres ágyát,
máskor, egy hideg, zord téli éjszakán

kidobta a forró péterkályhát az
udvarra, borgőzösen, szitkozódva,
mivel viszketett még a torka, bort kért,
részegesnek a bor az édesanyja

teje. János azt hitte, biztosan két
ember lakozhatott nagyapjában, vagy
belébújt apró testébe az ördög,
a Teremtő tudhatná, nem a legjobb

kicsi embert fellovalni, nem jó, ha
ördögöt engednek belé. János bús,
akár az ördög, akinek letörték
a szarvát, sehol sem találja helyét,

barangol, mint a Jób ördöge, szárnya
nő, nincs ég, hova repülhetne, tarka-
barka, akár az Isten madárkája,
ha Jánosra ül, magasról leszarja.

 

(Illusztráció: Mykola Kaftan: Native colors)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info