Kipattantja a rügyekből a színeket,

a sebekből a nedveket – nincs irgalom, hát

itt a július. Rákönyököl a nap a horizontra,

ma háromszor is meghalnak a gonoszok,

és beteljesül minden, aminek csak teljesedni kell,

cselszövés, ígéret, szerelem. Árad, hullámzik

millió lepke, repdes a fény, megtelik illattal,

jó ízzel a pincegádor. Forr, lobog a délután,

a nyár majd’ összerogy a saját súlyától.

 

(Illusztráció: Paul Cézanne Fürdőzők)

 A vallási szinkretizmus meghatározó jelenség az egész amerikai kontinensen. A különféle vallások találkozásából és összeolvadásából létrejövő új irányzatok igen színes kavalkádot alkotnak, és nemcsak a Karib-térségben, hanem Észak-, Közép- és Dél-Amerikában is. Ámde az egykori európai gyarmattartók tengeren túli birtokain a történeti, kulturális és környezeti változatosság következtében egymástól egészen eltérő irányzatok jöttek létre. A legtöbbjükről elmondható, hogy a kereszténység, illetve különböző afrikai és/vagy indián hagyományok összeolvadásából erednek.

A latin-amerikai indiánok egészen a XV. századtól nemcsak túlélői, hanem befogadói is voltak a kereszténységnek. A gyarmatosítók hitét a saját hitrendszerükhöz igazítva születtek olyan mindmáig létező és meghatározó kultuszok, mint a Santa Muerta Mexikóban.  Több esetben ez a hit tovább színesedett afrikai elemekkel. (Jó példa erre a brazil Umbandaime, amely a bennszülött hagyományokon és az ayahuasca kultuszán alapuló Santo Daime és az afrikai Umbande összeolvadásából született.)

Ám a Karib-szigeteken a fenti folyamatok nem mehettek ilyen tisztán elemezhető módon végbe. Az itt élő bennszülöttek, az arawak, tainó és karib indiánok igen hamar a gyarmatosítók kegyetlenségeinek áldozatául estek. Ezért is furcsa, hogy vallásuk nem tűnt el teljesen, az őslakosok vallása és kultúrája valami módon – még ha csak nyomokban is –, de tovább hagyományozódott a szigetek későbbi lakóira. (Ennek mikéntjével több modern tanulmány is foglalkozik.)

De a Karib-szigeteken létrejövő vallási metamorfózis legfontosabb elemei a kereszténység, illetve a különböző afrikai hitrendszerek voltak. Hiszen ennek a térségnek a múltját a kisszámú keresztény fehér elit által irányított, fekete populáció határozta meg. Ilyen körülmények között alakult ki a vudu[1] Haitin, a szantéria[2] Kubában illetve a később elemzendő obeah a brit nyugat-indiai gyarmatokon.

Jamaica fejlődése vallási értelemben azonban nem csak a fent említett etnikai megoszlás miatt mutat eltérést Latin-Amerika többi gyarmatától. Latin-Amerika gyarmatosítói (a spanyolok, portugálok és a franciák) mind jelentős katolikus birodalmak voltak, ellentétben a Jamaicát leghosszabb ideig birtokló angolokkal. A protestáns angolok sokkal kevésbé bántak emberségesen rabszolgáikkal, mint a katolikus gyarmattartók, és rabszolgáik megtérítésére is csak jóval később próbálkoztak.

Tanulmányom további részében a Jamaicán szinkretizmus útján kialakult legfontosabb vallások történetét mutatom be, miközben kitérek a szigetországban előforduló legfontosabb kultuszokra, mozgalmakra, szektákra és azok jellemzőire.

Az afrikaiak megjelenése Jamaicán

Jamaicát Kolumbusz a második tengeren túli útján: 1494. május 4-én, fedezte fel a spanyol birodalom számára. A sziget lakói az arawak nyelvcsaládhoz tartozó tainó bennszülöttek voltak. A gyarmatosítás korai időszakában a spanyolok számára a mai Latin-Amerika aranykészlete volt a legcsábítóbb, ezért elsősorban ennek kiaknázására törekedtek. A legnagyobb figyelem ezért a Karib-térségtől délre fekvő területekre irányult, ahol az azték és inka hagyományok alapján meg is született az El Dorado mítosza[3]. Jamaica ebben az időben a kontinensen tevékenykedő spanyol csapatok utánpótlási bázisául szolgált.

A szigeten élő bennszülött populáció elképesztően gyors kipusztulásának hátterében, (ami legkésőbb 1655-ig megtörtént,) az európaiak kegyetlensége, az adott területen ismeretlen betegségek megjelenése, illetve a bennszülöttek elhurcolása állt, akiket más, aranyban gazdagabb területek aranybányáiban (pl. Kubában) dolgoztattak.

Jamaicára Kolumbusz vitte az első afrikai rabszolgákat 1498-ban az elpusztult, gyengének bizonyult indiánok munkaerejének pótlására. Ez nem jelentett túl magas lélekszámot, 1540-ig összesen mintegy tízezer fekete rabszolga érkezett a Karib-térségbe. A sziget döntően afrikai arculata csak az angolok uralma alatt alakult ki, akik nagy hangsúlyt fektettek a rabszolgákkal megműveltetett nagy ültetvényekre.

A Brit Korona már a17. századtól igényt tartott Jamaicára, amelyet több sikertelen támadás után 1624-ben foglaltak el. A spanyolok többször is megpróbálták visszahódítani a szigetet. A döntő vereséget 1658-ban Rio Nuevónál szenvedték el, az 1670-es madridi békében már szentesítették a terület feletti angol fennhatóságot.

Az angol uralom alatt sokat változott Jamaica képe. a kor egyik legjövedelmezőbb ültetvényes rendszerévé vált. A telepesek az Újvilágban eleinte kisüzemi gazdaságokat hoztak létre. Később a Karib-szigetek, illetve Amerika bizonyos részei váltak a tömegesen piacra előállított termékek központjaivá. Elsősorban cukornád-, gyapot- és dohány-ültetvényeket alapítottak. A britekélen jártak ennek a gazdasági formának a kialakításában. Első ültetvényüket 1640-ben hozták létre Barbadoson. Huszonnégy évvel később Jamaicát, „brit korona ékkövét”  már mint a világ legnagyobb cukor-előállítóját tartották számon. Az ehhez szükséges nagyszámú afrikai rabszolga pedig végérvényesen megváltoztatta a sziget etnikai és kulturális arculatát.

Míg 1673-ban 7 700 fehér telepes élt a szigeten, az afrikaiak száma meghaladta a 9 500-at. A fehérek száma a következő ötven évben nem változott jelentősen, a feketéké azonban 74 000-re nőtt. 1655-től 1809-ig több mint 600 000 afrikai rabszolgát szállítottak a szigetre. Ez évente mintegy két és nyolcezer fő között váltakozó rabszolgatömeget jelentett. Jamaica számított brit gyarmatok legnagyobb rabszolga-importőrnek[4]. Ma a sziget lakossága 2,5 millió feletti, a lakosság több mint 90%-át a feketék teszik ki[5].

Többek között ennek az etnikai aránytalanságnak tudható be az a tény, hogy Jamaicán több felkelés történt, mint bármelyik másik brit gyarmaton. A legnagyobb lázadások, az első maroon háború (1729-1739), a Tacky-féle felkelés (1760) és a Sam Sharpe-féle felkelés (1832) voltak. Mindegyikben több ezer rabszolga vett részt[6].

A maroonok szökött rabszolgaként a sziget belsejében fekvő magas hegyek között, afrikai minta alapján megszervezett törzsközösségekben telepedtek le. Évszázadokon keresztül gerillaharcot folytattak az angolokkal szemben. Ezek a közösségek tudták megőrizni leginkább az afrikai hagyományokat, kultúrát. Emellett a szabadságért vívott harc mélyen beleivódott mind a maroonok, mind a fogságban élők világképébe, nagy hatást gyakorolván  kultúrájuk minden elemére, vallásukra, zenéjükre is.

A pán-afrikai tudat megszületése

A szigetre szállított afrikaiak etnikai megoszlása igen változatos. Mivel az idő előrehaladtával Afrika délebbi partjain egyre olcsóbbá vált a megvásárolható munkaerő, a rabszolgákat az Aranyparttól egészen Kongóig terjedő területről gyűjtötték össze. A legnagyobb számban az akan etnikumhoz tartozó törzsek, mint fantek, asantek, nzianik, agnik és brongok érkeztek a szigetre[7] a mai Elefántcsontpart illetve Ghána területéről. Nagy számban hurcoltak még be között fonokat, igbokat és ibibiokat a mai Nigéria és Benin területéről is[8]. A kongói népelemek – többnyire bakongok – többségében a rabszolga felszabadítás (1834) után, mint szerződéses munkások kerültek Jamaicára.

Az első jelentős vallási egybeolvadás tehát Jamaicán is, akárcsak a többi nyugat-indiai gyarmaton, különböző afrikai etnikumok között ment végbe. A nyugat-afrikai népek, bár egymástól elkülöníthető vallással és kultúrával rendelkeztek, mégis sok egyező vonást mutattak. Leginkább a természetfelettiről alkotott elképzeléseikben és a vallási elképzeléseikben hasonlítottak[9]. Ez nagyban segítette a különböző törzsekből származók fúzióját a szigeten.

Az angolok ugyanis jellemzően nem törekedtek rabszolgáik megtérítésére, sőt, mi több, igen hosszú ideig még rabszolgáik emberi mivoltában is kételkedtek. Az afrikai rítusokat ugyan igyekeztek tiltani, hiszen azokban egy esetleges felkelés csíráit látták, de azok helyett nem próbáltak új modellt nyújtani alávetettjeiknek. Alfred Caldecott 19. századi anglikán egyházzal foglalkozó kutató szerint a misszionáriusok nem végeztek megfelelő hittérítő munkát. Ha esetleg mégis megpróbálkoztak, akkor a rabszolgatartók ellenállásába ütköztek. „A rabszolgaság első évszázadában a misszionáriusok gyakorlatilag nem tettek lépéseket az afrikaiak megtérítésére.[10]”

Így hát a rabszolgaság utolsó két évszázadáig nem is találkozott egymással a klasszikus afrikai vallásosság és a kereszténység. Vallási szinkretizmus Jamaicán a 18. század végéig elsősorban csak a klasszikus afrikai vallások között alakult ki, tekintjük ezt amolyan pán-afrikai vallási szintézisnek. Leonard Barett szerint a karibi kultúrákban épp ez a pán-afrikai tudat a domináns. Véleménye szerint – annak ellenére, hogy ezt törvényekkel, illetve a misszionáriusok munkájával próbálták megtörni –, a többségi társadalom számára ma is ez a meghatározó.

 

Az obeah kultusz

Egy ilyen mindmáig meghatározó – ha nem a legmeghatározóbb – afro-keresztény kultusz az ún. obeah vagy obia. Ennek pontos meghatározása azért sem könnyű, mert ez nem varázslást, mágiát vagy vallási szervezetet jelent, hanem egy bizonyos képességet, ami nagyon sok mindenre kiterjedhet. Pontos és elfogulatlan bemutatását nehezíti az a több évszázados előítélet, amivel a szigetet uraló fehér elit kezelte a feketék vallásos eszméit.

Az Encyclopeadia Britannica – jellemzően – a következő meghatározást adja: „Az obeah a Nyugat-Afrikai mondavilágban egy hatalmas szörny, ami belopakodik a falvakba és elrabolja a lányokat a boszorkányok nevében. A Karib-térség bizonyos kultúráiban a kifejezés a varázslás és a boszorkányág formáit jelenti, ezek általában nagyon erősek és rendkívül gonoszak…[11]”

Az obeah ilyen téves és előítéletes bemutatásának forrása az európaiak félelme volt minden határozottan afrikai jelenségtől. Ez a félelem nem is volt teljesen alaptalan, hiszen az afrikai származású rabszolgák gyökereinek, identitásának legtisztább megjelenése vallási elképzeléseikben, hitvilágukban élt, ami az uralkodó fehér osztállyal szembeni mindenkori ellenállás alapját képezte. A maroon háborúk sok vezető alakja, mint például Achapong Nanny, a híres amazon is rendelkezett az obeah erejével.

Korabeli bírósági ügyek jegyzőkönyveiből, a misszionáriusok és az ültetvényesek naplóiból gazdag leírást kapunk az obeahról alkotott képről és annak gyakorlásáról. Ezekből arra lehet következtetni, hogy egyszerre élt több egymástól eltérő felfogás is, melyek sokszor át is fedték egymást. A legjellemzőbbek az alábbiak voltak:

1. Az obeah, mint méreg.
2. Az obeah, mint ördögi varázslat, boszorkányság.
3. Az obeah, mint tényleges misztikus erő.
4. Az obeah, mint láthatatlan és látható erők rituális tárgyai (eskütétel, fizikai sérthetetlenség).
5. Az obeah, mint farmakológia és energia.
6. Az obeah, mint jóslás.
7. Az obeah mint a papság által fenntartott meghatározott vallási ismeretek.
8. Az obeah mint vallási intézmény alapvető vallási kozmológiával, vagy több kozmológia, mint filozófia, teológia, ikonogáfia és rituális nyelv[12].

Az obeaht gyakorló férfit obeahmannak, míg az ezt a képességet birtokló nőt obeahwomannak hívják. Számos per folyt ellenük, melyek közül sok halálos ítélettel is végződött. 1856-tól kezdve számos törvényt is elfogadtak, melyek az afrikai kultuszok visszaszorítását tűzték ki célul. Ezek hatására az obeah természetesen még jobban elszigetelődött.

A társadalmi elit rosszallása miatt az obeah(wo)manok tevékenysége sok ellenséges reakciót váltott ki. Sok feljelentés történt, hiszen nagyon sokan nem tudtak elszakadni a korabeli előítéletektől, másrészt azért, mert sokan az őket ért szerencsétlenségek miatt egyes obeah(wo)manokat kárhoztatták.

A tárgyalásokról fennmaradt feljegyzések tömve vannak nyilvánvaló elfogultsággal és túlzásokkal. A vallomások egyik sztereotíp eleme a vallást gyakorlók visszataszító fizikai megjelenésére vonatkozott. Thomas Banbury szerint – aki pedig egyike volt kevés színes bőrű anglikán papnak a késő 19. században – az obeahman „a Sátán ügynökének a megtestesülése… megtestesítője, mindannak ami gonosz, erkölcstelen és álnok.[13]” Leírása szerint az obeahman megjelenése piszkos, testalkata görnyedt, és ritkán néz bárkinek a szemébe.

Az obeah(wo)manok képességeit leginkább, szerelmi praktikáknál, jövendőmondásnál és gyógyításnál vették és veszik ma is igénybe. A fehérek ellenszenvét már az ezekkel kapcsolatos gyakorlatok is kiváltották, hiszen eltértek a keresztény világban elfogadott és használt módszerektől. Van azonban egy olyan aspektusa is az obeahnak, amelyet többnyire kifejezetten ártó céllal használnak, ez az ún. duppyk irányítása. (A duppy megfelelője a jumbi Guyanában, a zumbi Brazíliában és a zambi Haitin.[14] A bube[15] nyelv dupe szavából ered, jelentése szellem[16].) Alice Spinner szerint a duppyt nem lehet megfeleltetni az angol szellem fogalmának, hiszen ez az elhunyt árnyékát jelenti, és teljesen elkülönül a szellemtől[17].

Ezek megjelenése igazán változatos. Nemcsak emberi testben bukkanhatnak fel, hanem többféle állat alakját is felölthetik. Nagyon veszélyesek, mert az obeah képes az akaratát rájuk erőltetni, így azok árthatnak az élőknek. Azonban saját akaratukból is kísérthetik rokonaikat, ismerőseiket, vagy éppen ellenségeiket.

Az európaiak az obeahval kapcsolatos vádjai komoly hatással voltak a kultusz gyakorlóira. Nemcsak félelmet keltettek bennük, hanem meg is határozták a feketék vallási elképzeléseit. A klasszikus afrikai morál korántsem rögzített természetű. Így az érintkezés a keresztény teológiával – még ha kegyetlen módon is –, de oda vezetett, hogy idővel befogadták azt a keresztény elképzelést, hogy a jó és a rossz szöges ellentéte egymásnak. Végül meg is személyesítették őket, mint Istent és Sátánt[18]. A keresztény figurák így a rabszolgaság utolsó évszázadaiban váltak aktív részeseivé a kultusznak.

Az obeah egységesítette az afrikai eredetű vallásokat, olyan módon, hogy ebbe belevonta az Újvilág terét és materiális kultúráját.  Az afrikaiak igen babonásak voltak, így a rontásoknak, vagy azok megtörésének fontos szerep jutott. Továbbá a kultusz a szociális kontrollt is szolgálta[19]. Feszültségek és ellentétek megoldásaként is igen komoly szerepe volt a rabszolgaközösségen belül. Például, ha a rabszolga azt hitte, hogy megbabonázták és veszélyben van az élete, az obeah(wo)man képes volt azt megtörni. Ezen kívül az európaiakkal való szembeszegülés alternatívájaként is szolgált, így aztán társadalmi, ideológiai szerepet is betöltött a felkelések hátterében.

Ennek köszönhető, hogy megjelent az obeahval szembekerülő, úgynevezett myal irányzat. Ez magát, mint jó, az obeaht, mint rossz varázslatot definiálta. A kutatások szerint azonban ezeknek közös gyökereik vannak és hasonló célt szolgáltak korábban. Szétválásának egyértelmű oka a keresztény teológiából eredeztethető, a jót és a rosszat antagonisztikusan szétválasztó értelmezés volt[20].

Az afro-katolikus egyházak megjelenése Jamaicán

Ámde a sziget fehér urai nem tudták a két irányzatot egymástól elválasztva kezelni, hiszen számukra minden afrikai rítus a gonoszságot és a boszorkányságot testesítette meg. Elzárkóztak minden, számukra ismeretlentől, és még rabszolgáik megtérítésére sem igen vállalkoztak. A 18. század végén azonban a nemzetközi események és a politika változásának köszönhetően megkezdődött a feketék megtérítése.

Jamaicán az első igazán sikeres missziós tevékenységet az ún.: Native Baptist (Született Baptista) Egyház látta el.  Ez az egyház 1783-ban kezdte meg működését a szigeten. Vezetői Észak-Amerikából származó, volt rabszolgák voltak, akik komoly missziós munkát végeztek Jamaicán. (Három személyt kell közülük név szerint is kiemelni: George Lisle-t, George Gibb-et és Moses Baker-t[21] . )

A fehér misszionáriusok csak az 1820-as években kezdtek neki komolyabban a térítésnek. Az afrikai gyökerű keresztény szekták addigra már jó negyven éve léteztek. A Native Baptist Egyház integrált részévé vált a fekete kultúrának, amely versengett is az európai misszionáriusok által hirdetett vallással[22]. Ez azt jelentette, hogy a fekete társadalomban addigra rengeteg sztereotípia alakult ki a keresztény szertartásról, illetve morálról.

Az ipari forradalom megváltozatta az addig megszokott gazdasági folyamatokat. A francia forradalom eszméinek terjedése miatt a rabszolgaság intézményrendszere nem felelt már meg a kor szellemiségének. A Jamaicához közeli Haitin 1791-ben sikeres rabszolgafelkelésre került sor, ami tovább növelte a jamaicai rabszolga társadalom szabadság-igényét.

Ezek az események is hozzájárultak Samuel Sharp vezette, 1831-ben kitört rabszolgafelkeléhezt, amit a britek csak csellel tudtak leverni. Ezt a felkelést „baptista háborúnak” is szokás nevezni, mert sok lelkipásztor és hívő is részt vett benne. Vezetője Samuel Sharp művelt, fekete baptista lelkész volt.

A nemzetközi politikai helyzet, illetve a nagyon véres Sharp féle fölkelés azt eredményezte, hogy Anglia 1834-ben eltörölte a rabszolgaság intézményét. A törvény elrendelt egy négy éves átmeneti időszakot. Ezalatt a volt rabszolgák már kaptak fizetést, de nem hagyhatták el az ültetvényeket. Az ültetvényesek kegyetlensége ekkor nagyobb méretet öltött, mint előtte. 1838-ban viszont elnyerték a szabadságukat. Ez a különféle vallások gyakorlásának szempontjából is határkő volt. A sziget elitjét ugyan továbbra is egy szűk fehér réteg alkotta, de a fehér urak már nem tudták olyan könnyen tiltani az afrikai eredetű rítusokat.

Mindeközben új egyházak alakultak az USA-ban, amelyek nagy hatású missziós munkát tudtak kifejteni Jamaicán is. Ilyenek voltak a Hetednapi Adventista Egyház vagy a Krisztus Egyháza. Más egyházak pedig elszakadtak az angol anyaegyházuktól és új felekezeteket hoztak létre. Így jött létre több metodista és baptista irányzat.

Ezek eredete még a 18. századba nyúlik vissza, ekkor kezdődött az USA-ban a „Great Awakening[23]” amely a kereszténységhez való visszatérést tűzte ki célul. Ezt a szellemiséget próbálta Jamaicán meghonosítani a Morva Egyház, aminek a missziós munkája nyomában új vallási mozgalmak születtek meg, mint a kumina, a revival Zion vagy a pocomania. Ezekben a myal és obeah kultuszok összekeveredtek a kereszténységgel.

Az új vallási irányzatok ugyan a kereszténységen alapulnak, de nagyon markánsan jelen vannak bennük az Afrikából származó vallási elemek is. Az afro-jamaicai vallások besorolása hagyományosan a leginkább európaitól a markánsan afrikaiig történik. Ilyen felfogásban a legkeresztényebb a revival Zion, a legkevésbé pedig a kumina[24]. Utóbbiban a vallási extázist rituális tánccal és törzsi dobolással érik el. Isteneik ugyan többnyire afrikai eredetűek, de megjelenik a keresztény szentek tisztelete is. A szentek tiszteletét az 1834 után a szigetre érkező kongói bérmunkások hozták magukkal.

A revival Zion a hagyományos kereszténységnek csak két fontos elemét tartották meg. Ezek a megkeresztelkedés megmerítkezés útján, illetve a Szentlélek szerepe. A szellemekkel teletűzdelt afrikai kozmológiába a Szentlélek nagyon jól beleillett. Istent a Biblián keresztül ugyanis csak az írni-olvasni tudók ismerhették meg, Isten szellemével viszont minden hívő találkozhatott, ha kereste. Felfogásuk szerint ez a szellem eredményezte a hiteles élményt. Mindemellett mélyen élt a társadalomban az az elképzelés, hogy mind az egyéni, mind a társadalmi problémák hátterében állhat boszorkányság, varázslás, vagy ősi szellemek. A szellemek rangsora a következő: Atya, Fiú, Szent Lélek, arkangyalok és próféták, a négy evangélista, a tanítványok és a meghatározó ősi atyák[25].

Az afro-cionizmus megjelenése

Ezek a vallások nem csak az afrikai hagyományok továbbélését jelentették, hanem a fekete hitrendszer szembehelyezkedését a kereszténnyel is. Ennek a morálnak a leglátványosabb megtestesülése az afro-cionista mozgalmakban érhető tetten. Ennek kialakulásukban még a Panama-csatorna építése is szerepet játszott. A munkálatokban ugyanis főként közép-amerikai térségből származó feketék vettek főként részt, akiknek a vallásos elképzelései ott találkoztak egymással. Az Etiópiával kapcsolatos vallási jellegű kötődésnek a képe is ekkor terjedt el. Etiópia igen fontos szakralitással bír mind a mai napig nagyon sok afrikai számára az amerikai kontinensen. Ennek okai a következők:

• Etiópiát egyetlen európai ország sem gyarmatosította.
• Etiópia az egyik első keresztény ország volt, ahol ugyanakkor komolyan tovább éltek a zsidó hagyományok is.
• A frigyláda köré épült kopt egyház szervezet.
• A Tafari királyi család leszármazási története, a Kebra Nagast, amely a család Dávid királytól való leszármazását hivatott bizonyítani.

Ezek is közrejátszottak annak a több jamaicai eredetű afro-cionista mozgalomra jellemző eszmének a kialakulásában, miszerint a jamaicai feketék zsidó származásúak, a tizenkét zsidó törzs tagjai, akik nem tértek meg a mózesi törvények keletkezésekor, ezért az Isten újabb rabszolgasággal sújtotta őket. Sok jamaicai származású politikai aktivista, mint Marcus Garvey és maga a rasztafári mozgalom is ezekre az elképzelésekre.

Ezeknek a politikai mozgalmaknak fontos, központi elemük volt az Afrikába való visszatérés gondolata. Marcus Garvey Delawareben megalapította a Black Star Gőzhajó Társaságot a célból, hogy megkönnyítse az Afrika és Amerika közti közlekedést. Feltett szándéka volt, hogy a hazatérésre készülő amerikai feketék számára megszerzi a német birodalom korábbi afrikai gyarmatait.

Elképzelései a 20. század elején aztán több Etiópiához kapcsolódó vallási irat megszületését is inspirálták. Közülük a legfontosabbak a Holy Piby (1924), a Royal Parchment Scroll of Black Supremacy (1926), és az A Blackman Will Be the Coming Universal King (1924)[26]. Valamennyi ilyen írás a „fekete büszkeséget” próbálta megalapozni. Etiópia és a fekete messiásra való várakozás mindegyikben központi teológiai szerepet töltött be.

A rasztafári, ez a kora 20. századi szekta és vallási mozgalom pedig össze is kapcsolta ezt a két elemet. A mozgalom legfontosabb alakja a Tafari házból származó Ras Tafari Makonnen[27], aki 1930-as császárrá koronázása után felvette a Haile Selassie[28] nevet, és komoly személyi kultuszt épített ki Etiópiában. Magát, bibliai származására utalva Királyok Királyának, Urak Urának, Júdea Törzsének Hódító Oroszlánjának, Isten Választottjának, a Keresztény Hit Védelmezőjének, a Világ Fényességének titulálta[29].

Selassie, a „fekete messiás”, illetve az Etiópiába való visszatérés voltak a mozgalom alapeszméi. meghirdették a feketék felsőbbrendűségét. A korai rasztafáriknak sok összeütközése volt a törvénnyel, melyek többször fegyveres konfliktusba is torkoltak. A 80-as évekre azonban – nagyrészt jamaicai raszta zenészek világsikerének köszönhetően – elfogadottakká váltak.

 Ajánljuk: https://www.youtube.com/watch?v=aBdzo4O8YhU

és ennek az 1978-as filmnek az első jelenetét: https://mail.google.com/mail/u/0/#search/demetergbor%40gmail.com/145c7bdb2d0d1678?projector=1

 

(A szerző, Demeter Gábor a KRE Latin-Amerika Kutatócsoportja diák-szekciójának a munkatársa.)

 

Jegyzetek:

 

[1] A vudu leghíresebb magyar kutatója Kéri András, akinek több könyve is megjelent már a témával kapcsolatban.

[2] A magyar kutatók közül eddig egyedül Dornbach Mária dolgozta fel a témát „Istenek Levesestálban” címmel (Eötvös Kiadó, Budapest, 2009.)

[3]Bryan, Patrick: Spanish Jamaica. Caribbean Quarterly (1992: Június – Szeptember). 26.

[4] Klein, Herbert S.: The English Slave Trade to Jamaica. 1782-1808. Economic History Society (1978: Vol. 31) 25. o

[5] http://www.oxfordaasc.com/public/samples/sample_country.jsp 2014 01. 16.

[6]Stewart, Diana: Three Eyes for the Journey. Oxford, England: Oxford University Press, 2005, 18.o

[7] Stewart 2005. 23.

[8] Stewart 2005. 20.

[9]Stewart 2005. 23.

[10]Stewart 2005. 28.

[11] http://www.britannica.com/EBchecked/topic/423763/obia 2014 01. 15.

[12]Stewart 2005. 58.

[13]Moore, Brian, Johnson, Michele: Neither Led Nor Driven. Univerity of West Indies Press, Kingston, 2004. 16.

[14]Stewart 2005. 36.

[15] Egy bantu nyelv, amelyet a Bube törzs beszél.

[16]Morrish, Ivor: Obeah, Christ and Rastaman. 7 All Saints’ Passage, Cambridge. 1982, 43.

[17]Stewart 2005. 36.

[18]Stewart 2005. 64.

[19]Bilby, Kenneth, Handler, Jerome S.: Obeah: Healing and Protection in West Indian Slave life. The Journal of Caribbean History (2004).156.

[20]Stewart 2005. 61.

[21]Moore, Johnson 2004. 51.

[22]Moore, Johnson 2004. 53.

[23] „Nagy Ébredés”.  A kifejezés az USA-ban végbement 18-19. századi vallási mozgalmakra utal, amelyek célja a vallási megújulás volt. Vezetőik többnyire protestáns lelkipásztorok voltak. A korábbiaktól eltérően  sokszor a feketék megtérítésére is törekedtek az angol-amerikai területeken.

[24]Guano, Emanuela: Revival Zion. An Afro-Christian Religion in Jamaica. Anthropos, (1994: Bd. 89, H. 4./6.). 517.

[25]Moore, Johnson 2004. 54.

[26]Murell, Nathaniel Samuel: Afro- Caribbean Religions. Temple University Press, Philadelphia, 2010.

288 o.

[27] A mozgalom elnevezése a rastafari az ő nevéből ered.

[28]Jelentése geez nyelven a Szent Háromság ereje.

[29]Murell 2010. 288.

A lehető legnagyobb gonddal tanulmányoztam a város térképeit, mégsem akadtam többé a rue d’Auseil nyomára. Nem csupán modern térképekkel próbálkoztam, hisz tudom, hogy az elnevezések megváltozhatnak: átbogarásztam az antik anyagot is, személyesen néztem végig minden területet, olyan utcanevet keresve, mely a későbbi rue d’Auseilnek felelhetett meg. Minden igyekezetem ellenére azonban tény marad, zavarba ejtő tény, hogy nem lelem a házat, az utcát, de még a környéket sem, ahol néhány hónappal ezelőtt szegény, metafizikát tanuló egyetemi diákként Erich Zann muzsikáját hallottam.
Nem csodálkozhatom azon, hogy emlékezetem cserbenhagyott, hisz testileg és lelkileg egyaránt megszenvedtem azt az időszakot, amelyet a rue d’Auseilben töltöttem. Tudom, kevés számú ismerősöm sosem keresett fel ott. De hogy nem lelem az utcát, mégis egyszerre különös és zavarba ejtő, hisz alig félórányi járásra lehetett az egyetemtől, és jellegzetességeinek hála, aligha feledheti a környéket az, aki akár egyszer is látta. Mégsem találkoztam senkivel, aki ismerte a rue d’Auseilt.
Málladozó téglájú, bedeszkázott ablakú raktárépületek szegélyezte, sötét vizű folyó partján kezdődött az utca. A folyón fekete kőből összerótt, masszív híd ívelt át. A part mentén örökös félhomály uralkodott, mintha a közeli üzemek füstje homályosította volna el tartósan a napot. Maga a folyó gonoszul bűzlött, efféle szagot sehol másutt nem éreztem még, s meglehet, épp ez segít majd hozzá, hogy egy nap visszataláljak, mert ezt a bűzt nyomban felismerném? A hídon túl sínekkel át- meg átszőtt, szűk utcák sorakoztak, ezután következett az emelkedő, mely először szelíd kaptatónak tűnt, s csak a rue d’Auseil bejáratánál vált igazán meredekké.
Sosem láttam még olyan szűk, olyan meredek utcát, amilyen ez volt. Szirtnek is beillett; egyetlen jármű sem juthatott fel rajta. Sok helyütt lépcsősorok kezdődtek, az utca legtetején pedig repkénnyel benőtt fal tornyosult. A burkolat nem volt egyenletes, emitt kőlapok, amott kockakövek sorakoztak, sok helyütt látszott a szürkészöld gyomtól felvert, csupasz föld. A házak magasak voltak, csúcsos tetejűek, hihetetlenül régiek, s őrült módon előre vagy hátrafelé, illetve oldalra dőltek. A szemközt fekvő épületek némelyike szinte összeért, amolyan boltozatot formált, napfény alig-alig jutott a kövezetig. Néhol híd kötötte össze a házakat.
Különösképp mély benyomást gyakoroltak rám az utcában lakók. Az okot először abban láttam, hogy mind olyan csöndesek, visszahúzódóak, később abban, hogy mindannyian nagyon öregek. Fogalmam sincs, miért éppen ezt az utcát választottam lakhelyemül: nem lehettem egészen önmagam, amikor mellette döntöttem. Sok szegényes helyen éltem már azelőtt, s pénz híján gyakorta kényszerültem odébbállni. Ekkor választottam azt a düledező házat ott a rue d’Auseilen, a házat, amelynek tulajdonosa a béna Blandot volt. Az utca legtetejétől sorrendben harmadik épület jócskán kimagaslott a többi közül.
Az ötödik emeleten kaptam szobát, magam voltam az egész emeleten: a háznak alig akadt lakója. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, különös muzsikát hallottam kiszűrődni az oromtető alól. Másnap kérdezősködni kezdtem a vén Blandot-nál. A tulajdonos elmondta, hogy egy öreg német hegedűs él odafent, egy különös, néma alak, akit Erich Zann néven ismernek. Esténként egy olcsó kis színház zenekarában játszik, s mert hazaérkezése után szeret tovább muzsikálni, az oromtető alatti, elhagyott szobát választotta, ennek ablakából – az utca lakói közül egyetlenként – kilátása nyílt a romladozó kőfalra és a falon túli tájra.
Eztán minden éjszaka hallgattam Zann muzsikáját, s bár aludni nemigen tudtam tőle, különös volta megragadott. Magam, bár keveset konyítok a zenéhez, bizonyos voltam abban, hogy az általa felidézett harmónia egyetlen azelőtt hallott dallammal sem rokon. Zann kétségtelenül maga komponálta eredeti géniuszra valló darabjait? Minél tovább hallgattam, annál inkább növekedett elragadtatásom, s egy hét múltán elhatároztam, hogy megismerkedem vele.
Egy éjjel, mikor épp hazatért a munkából, elébe toppantam a lépcsőn, elmondtam neki, hogy szeretném megismerni, szeretnék vele lenni, úgy hallgatni játékát. Zann apró termetű, görnyedt és sovány figura volt, elhanyagolt öltözékű, kék szemű, groteszk mitológiai szatírra emlékeztető képű, csaknem tar fejű öregember. Szavaim hallatán egyszerre látszott haragosnak és rémültnek, barátságos viselkedésem azonban végül megnyugtatta. Kelletlenül intett, s én a nyomába szegődtem az oromtetőre vezető meredek, recsegő lépcsősoron. Szobája – egy az oromtető alatti két helyiség közül – a nyugati oldalra nézett, az utca felső végét elzáró fal felé. Hatalmas volt, és még hatalmasabbnak tetszett ridegsége, elhanyagoltsága miatt. Mindössze egy keskeny vaságy, egy ütött-kopott mosdótál, egy kis asztal, egy jókora könyvszekrény,
egy vasból való kottatartó meg három ódivatú szék akadt benne. A kottalapok rendetlen összevisszaságban hevertek a padlón. A csupasz falak tán sosem láttak vakolatot; a por meg a pókhálók miatt a szoba elhagyatottnak tűnt inkább, semmint lakottnak. Erich Zann elképzelését a kényelemről kozmosznyi messzeség választotta el a megszokottól.
Intett, hogy üljek le, azután bezárta az ajtót, helyre tette a jókora fareteszt, utána még egy gyertyát gyújtott, odahelyezte amellé, amit magával hozott. Előszedte hegedűjét molyrágta tokjából, s leült vele a legkényelmetlenebb székre. Nem nyúlt a kottatartóért, hanem választást sem kínálva, emlékezetből muzsikálva bűvölt el több mint egy órán át, minden bizonnyal maga szerezte dallamokkal.
A zenében járatlanok előtt hasztalan próbálnám megvilágítani e dallamok lényegét. Holmi fúgát hallhattam, a legmegkapóbb visszatérő témákat, ám e témákból hiányoztak a rémisztő zengzetek, melyeket szobámból a megelőző alkalmakkor hallani véltem. Azokat a különös dallamokat megjegyeztem,gyakorta dúdoltam, fütyörésztem kontár módjára magamban, így hát, amikor vendéglátóm letette vonóját, megkértem, idézzen fel néhányat közülük. Szavaim egyszeriben szétdúlták a ráncok szabdalta szatírarc játék közben látott nyugalmát: az unott kifejezés helyett Zann vonásairól a dühnek és rémületnek ugyanaz a fura vegyüléke sütött felém, melyet megfigyelhettem már, mikor első ízben megszólítottam. Úgy véltem, nógatással hathatok rá, kihasználhatom szenilitása szeszélyességét. Baljósabb hangulatát úgy élesztgettem, hogy elfütyültem pár taktust a múlt éjszaka emlékezetes dallamaiból. Egyetlen percnél tovább nem próbálkozhattam, mert a néma öreg, alighogy ráébredt, mit fütyülök, leírhatatlan módon eltorzult arccal kapott számhoz hosszú, vénséges, csontos jobbjával, hogy véget vessen a durva utánzásnak. Ezután, zavarodottságának újabb bizonyítékát adva, ijedten pillantott elfüggönyözött ablakára, akárha holmi betolakodótól rettegne? Abszurd gondolat volt, hisz a padlásszoba elérhetetlen magasságban maradt a szemközti háztetőktől. A ház tulajdonosa elmondotta, ez az egyetlen olyan szoba a meredek utcában, ahonnét az ember átláthat a kilátást elzáró kőfal túloldalára. Zann pillantása most eszembe juttatta Blandot szavait, s szeszélyem vágyat ébresztett bennem a dombon túli vidék, a holdsütötte háztetők, városi fények lélegzetelállító panorámája után, melyben a rue d’Auseil valamennyi lakója közt csupán a mogorva muzsikus gyönyörködhetett. Az ablakhoz indultam hát, s már-már elhúztam a meghatározhatatlan anyagú függönyt, amikor a néma bérlő még a korábbinál is nagyobb rémülettel ismét megállított. Ezúttal már az ajtó felé intett fejével, miközben két kézzel markolászva, idegesen próbált elvonszolni onnét. Megelégeltem e bánásmódot, rápirítottam, eresszen el, s közöltem vele, hogy nyomban távozom. Szorítása engedett, undoromat és felháborodásomat látva haragja is elpárolgott. Ismét karon fogott, ám ezúttal barátságosabban, s egy székre ültetett, azután elkeseredett képpel asztalához ment, ahol ceruzájával, az idegenből jöttek csapnivaló franciaságával hosszú szöveget vetett papírra. Üzenetében, melyet végül átnyújtott, türelemért, bocsánatért esdekelt. Mint írta, öreg már, magányos, ráadásul furcsa félelmek, idegi természetű nyavalyák gyötrik, melyek kialakulásában a zenén kívül egyéb dolgok is ludasak. Örül, hogy végighallgattam játékát, s szívesen Iát más alkalmakkor; ügyet se vessek különcségeire?
Különös dallamait azonban képtelen eljátszani mások előtt, azt sem állhatja, ha mástól hallja őket, nem szenvedheti továbbá, ha szobájában bárki bármihez hozzányúl. Míg a folyosón elébe nem toppantam, nem sejtette, hogy szobámból hallottam zenéjét. Arra kér, állapodjak meg Blandot-val, és vegyek ki szobát az alsóbb emeletek valamelyikén, ahová már nem hallatszanak le éjszakai dallamai. A bérleti díj különbözetét, írta, kifizeti majd.
Miközben a gyatra franciasággal íródott szöveget böngésztem, ellágyultam az öregember iránt. Testi és lelki nyavalyák gyötörték, akárcsak engem; metafizikai tanulmányaim könyörületességre intettek. A csöndben valami zaj támadt az ablaknál: egy zsalugáter reccsenhetett meg az éjszakai fuvallatban, valami okból azonban csaknem olyan hevesen rezzentem össze, mint Erich Zann. Miután végigolvastam üzenetét, kezet ráztam vele, s barátságban váltunk el.
Másnap Blandot drágább szobát adott a harmadik emeleten, egy vén uzsorás meg egy tiszteletre méltó kárpitos lakosztálya mellett. A negyediken senki sem lakott.
Egykettőre ráébredtem, Zann korántsem szomjazik annyira társaságomra, amennyire állította, mielőtt rávett, költözzem le az ötödik emeletről. Nem hívott magához, s mikor mégis felkerestem, kelletlenül bocsátott be, s lélektelenül muzsikált. E látogatások mindig az esti órákban zajlottak; Zann nappal aludt, olyankor senkit nem eresztett szobájába. Szimpátiám nem növekedett irányában, noha padlásszobája és rémisztő muzsikája egyaránt hatott rám. Különös vágy élt bennem, hogy kitekintsek a falon túlra néző ablakon, lepillantsak a dombról, le a mélybe, a csillogó tornyokra, háztetőkre. Egy ízben, míg a színházi előadások folytak, s Zann távol volt, fellopództam a szobájához vezető lépcsőn, ajtaját azonban zárva találtam. Sikerült ellenben kimódolnom, miképp hallgathatom továbbra is éjszakai muzsikáját. Előbb ötödik emeleti régi szobámba lopakodtam fel lábujjhegyen, majd, elég bátorságot gyűjtve, felóvakodtam az oromtető alá vivő, recsegő-ropogó utolsó lépcsősoron. Ott, a szűk előtérben, az elreteszelt ajtóval, letakart kulcslyukkal szemközt kuporogva gyakorta jutottak fülembe olyan hangzatok, melyek a ritka csoda és a lappangó titok nehezen meghatározható félelmével töltöttek el. Nem mintha rémületesek lettek volna – hisz nem voltak azok -, ám egyes zengzeteik e földön idegen hangulatot árasztottak, olykor pedig olyan szimfonikus hatást keltettek, melyet bajosan tulajdoníthattam egyetlen ember munkájának. Erich Zann nyilván kivételes géniusz lehetett? Ahogy múltak a hetek, mind vadabbul és vadabbul játszott, viselkedése mind ridegebb, elutasítóbb lett; olyannyira, hogy már nem szemlélhettem szánalom nélkül. Egyáltalán nem engedett be szobájába, s kitért előlem, valahányszor a lépcsőn összetalálkoztunk.
Azután egy éjjel, miközben ajtajánál hallgatództam, a hegedű cincogása hangok bábeli zavarába fúlt, démoni összhangzatba torkollott. Kész lettem volna kételkedni józan eszemben, az elreteszelt ajtó mögül azonban tüstént siralmas bizonyítékot kaptam az iszonyat valódiságára: artikulátlan, borzasztó kiáltás harsant, amilyet csak egy néma hallathat, s csakis a rettegés, a megszorultság legszörnyűbb pillanatában. Kopogtattam, de nem nyitott ajtót. Ott várakoztam a sötét előtérben, reszkettem a hidegtől és a félelemtől, mígnem meghallottam a boldogtalan zenész erőtlen próbálkozásának neszét: egy székbe fogódzva igyekezett bizonyára a padlóról feltápászkodni. Azt hívén, hogy egy ájulásos roham után épp most nyerte vissza eszméletét, ismét kopogtattam, nevemet ismételgettem bátorítón. Hallottam, hogy Zann az ablakhoz támolyog, s hogy becsapja, elreteszeli. Ezután visszacsoszogott az ajtóhoz, melyet reszketegen kinyitva bebocsátott.
Érkezésem ezúttal valódi örömmel töltötte el, eltorzult arca megkönnyebbülten felragyogott. Úgy kapaszkodott kabátomba,
mint a gyermek anyja szoknyájába. Szánalmasan vacogott, miközben leültetett egyik székére. Ő maga egy másikra telepedett, háta mögött hegedűje és vonója félrehajítva hevert a földön. Egy ideig tétlenül ült, furcsán bólogatott; paradox módon úgy tetszett, ijedten, erősen fülel. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert átült az asztal melletti székre, rövid üzenetet vetett papírra, átnyújtotta, azután újból az asztal fölé hajolt, és sebesen, megállás nélkül írt tovább. A levélkében az irgalmasság nevében – no meg kíváncsiságomra számítva – arra kért, maradjak a helyemen mindaddig, amíg ő elkészíti német nyelvű beszámolóját mindazon csodás és iszonytató eseményekről, melyeknek részese lett. Vártam, az öregember ceruzája pedig egyre szántotta a lapokat.
Tán egy jó órával később történt – én egyre várakoztam, a vén muzsikus meg lázasan dolgozott, s a teleírt lapok halma növekedett –, hogy Zann egyszerre összerázkódott, akárha valami iszonyú megrázkódtatás érte volna. Tüstént az elfüggönyözött ablak felé tekintett, s borzongva fülelt. Aztán nekem is úgy tűnt, hangot hallok. Nem holmi rémítő neszt, inkább valami különösen halk, végtelenül távoli zenei hangot. Mintha a szemközti házak valamelyikében vagy a felmagasló fal általam sosem látott túloldalán szólaltatta volna meg egy zenész. Zannra tett hatása iszonyatos volt. Az öregember elhajította ceruzáját, felpattant, felragadta hegedűjét, s hamarosan vad dallamot indított útnak az éjszakába, a legvadabbat, amit hangszeréből valaha kicsikart, leszámítva tán az elreteszelt ajtó előtt hallottakat.

Hasztalan próbálnám szavakba önteni, miképp játszott Erich Zann ezen a borzalmas éjszakán. Szörnyűbb volt ez mindannál, amit azelőtt hallottam, hisz ez alkalommal láthattam arckifejezését is, s megértettem, hogy játékára a puszta félelem sarkallja. Zajt akart csapni, hogy elűzzön valamit, esetleg hogy túlharsogjon valami egyebet. Hogy mit, elképzelni se tudtam, noha éreztem, rettentő lehet. Zann muzsikája fantasztikus, lidércálomszerű, hisztérikus volt, ám a végsőkig hű a különös vénember kimagasló géniuszához. Felismertem a számot: a színházakban oly népszerű, vad magyar tánc volt, mire eszembe ötlött, hogy Zann először játssza egy másik komponista művét.
A hegedű kétségbeesetten, mind hangosabban és hangosabban, mind vadabbul és vadabbul sikongatott. Zann teste szörnyű verítékbe fürdött, s vonaglott, mint valami majomé. Tekintete iszonyodva függött az elfüggönyözött ablak négyszögén. A vad dallam hatása alatt szinte láttam a felhők, tátongó mélységek, pára és villámlás közepette őrült módján táncoló kísérteties alakokat, szatírokat, bacchánsokat? Azután, így tűnt legalábbis, egy magasabb, tisztább hang hallatszott, nem hegedűhang. Nyugodtan, megfontoltan, céltudatosan s kihívón szállt messze nyugat felől.
A zsalu rázkódni kezdett a hirtelen támadt éjszakai szélviharban, melyet mintha Zann őrült dallamai kavartak volna. Az öregember még önmagán is túltett: olyan hangokat csiholt ki hangszeréből; aminőket sosem hittem hegedűből kicsiholhatónak. A zsalu egyre csattogott, elszabadult és az ablaknak ütődött. Az üveg végül betört, dermesztő szél csapott a szobába, meglebegtette a gyertyák lángját, szerteszórta az asztalon tornyosuló kéziratlapokat, melyeken Zann kezdte felfedni előttem borzalmas titkát. Az öregemberre pillantottam, s láttam, hogy magánkívül van már: két szeme kigúvadt; üvegesen, vakon meredt előre. Kétségbeesett muzsikája gépies, felismerhetetlen hangzavarba torkollt, ennek természetét írótoll aligha érzékeltetheti.
Egy az eddigieknél erősebb, hirtelen széllöket felragadta a kézirat lapjait, s az ablak felé sodorta őket. Kétségbeesve utánavetettem magam a szállongó íveknek, de azok eltűntek, mire a bezúzott üvegtábláig jutottam. Ekkor ötlött eszembe régi vágyam, hogy kitekintsek ezen az ablakon, a rue d’Auseil egyetlen olyan ablakán, ahonnét megpillanthatom a falon túli lejtőt s az alant elterülő várost. Hiába volt igen sötét, hisz a város fényei mindig égtek. Arra számítottam, szélben, esőben is megláthatom őket. Mégis, mikor a tetőablakok legmagasabbikán kitekintettem, míg a gyertyalángok hajladoztak, s a nekivadult hegedű versenyt vonított az éjszakai orkánnal, nem láttam várost odalent. Nem láttam az utcalámpák fényénekismerős füzéreit, csak határtalan, fekete ürességet. Ezt a felfoghatatlan űrt most mozgás és zene töltötte be minden földi dologhoz hasonlíthatatlanul; ahogy ott álltam, rémülten bámultam, a szél kioltotta mindkét gyertyalángot az ódon oromtető alatt. Könyörtelen, áthatolhatatlan sötétségben hagyott e démoni összhangzat közepette, szemközt a káosszal, hátam mögött
az éjbe vonító hegedű pokoli őrjöngésével.
A sötétben hátrahőköltem, nem állt módomban világot gyújtani; az asztalnak ütköztem, felborítottam egy széket, végül elértem a feketeség azon részét, ahonnét a megrázó muzsika szállt. Meg kell próbálnom a magam életével együtt megmenteni Erich Zannét, bármilyen erők támadnak ellenünk! Egy ízben úgy éreztem, hűvös valami érint meg, felordítottam, de hangomat elnyomta a hegedű vonítása. A sötétségben egyszerre beleütköztem a vadul dolgozó vonóba, megértettem, közel járok Zannhoz. Előretapogatództam, megérintettem az öregember székének támláját, azután megleltem,
s megráztam a vállát, hogy észhez térítsem.
Nem értem el semmit, hegedűje szüntelenül vonított tovább. Kezem most a fejéhez ért, megfékezte a gépies bólogatást. Fülébe ordítottam, hogy menekülnünk kell az éjszaka ismeretlen teremtményei elől? Nem válaszolt, nem szüneteltette kétségbeesett, leírhatatlan muzsikáját sem, s közben különös szélörvények kavarogtak az oromtető alatti sötétségben, bábeli zűrzavarban. Mikor kezem Zann füléhez ért, magam sem tudtam, miért, összeborzadtam. Nem tudtam, miért, egészen addig, míg végig nem tapogattam merev arcát, e jéghideg, mozdulatlan, lélegzetből kifogyott arcot, melyből vakon meredtek a semmibe a szemek? S ezután, valami csoda folytán, megleltem az ajtót s a jókora fareteszt, azután vad menekülésbe fogtam, menekültem, el attól a sötétben gubbasztó, üveges szemű teremtménytől, el a sátáni vonítástól, a hegedű őrjöngésétől, melynek heve még akkor is fokozódott, mikor megiramodtam.
Ugrálva, lebegve, zuhanvást távolodtam a végtelennek tetsző lépcsősoron, ott, a sötétbe borult házban. Öntudatlanul rohantam ki a meredek, szűk, ódon, csupa lépcső, csupa romladozó épületből az utcára. leszáguldottam a lépcsőkön, végignyargaltam a kőburkolat kockáin, le az alsóbb utcákig, a magas partok közt futó, szennyes folyóig. Átloholtam a roppant, sötétlő hídon, meg se álltam a túlpart egyenesebb, tisztább, mindannyiunk által jól ismert utcáiig, bulvárjaiig, de magammal cipeltem szörnyű élményemet. És, ahogy visszaemlékszem, szél se rezdült, sütött a telihold, s köröttem ott hunyorgott a város minden fénye.
A leggondosabb kutatás és vizsgálódás ellenére azóta sem sikerült újra rábukkanom a rue d’Auseilre, de nem bánom igazán. Sem ezt, sem azt, hogy az elképzelhetetlen semmibe vesztek a sűrűn teleírt lapok, melyek megmagyarázhatták volna Erich Zann muzsikáját.

Gáspár András fordítása

 

 

Skordai Anna: A titok ábrázolása Lovecraft Erich Zann muzsikája c. novellájában

A novella atmoszférája már az elejétől kezdve egyfajta földöntúli sejtelmet sugároz. Főszereplőnk egy olyan utcát keres Párizsban, ahol metafizikát hallgató egyetemista korában lakott, és amely nincs rajta egyik várostérképen sem. A metafizikai tanulmányok számunkra is jelzésértékű lehet, ami már kijelöli, hogy milyen irányból közelítsük meg a művet. No de mit kezdjünk magával a Rue d’Auseil-jel? Ha valóban létezik ez az utca, akkor miért nincs rajta egy térképen sem?

Annak ellenére, hogy egy ilyen utca megtalálása színtiszta őrültségnek tetszik, mégis az az érzésünk támad, hogy tovább kell olvasnunk – meg kell találnunk, mi folyik itt. Ebben nagy szerepet játszik a környezetnek, az utca és tájékának pontos és sokat sejtető leírása. Az olyan szerkezetek, mint „sötét vizű folyó”, amely „gonoszul bűzlött”, ferde, oldalra dőlő házak, „örökös félhomály”, nem egyenletes burkolatú utcák előrevetítik a titokzatosságot, az ismeretlent. Nemcsak szerkezetekben, hanem a jelzőkben is érződik a „baljóslat”, amitől az embernek a gyomra bizseregni kezd. Lovecraft az ’odorous’ jelzőt használja, amely egy igen ritka melléknév – leginkább a főnévi ’odour’ alak elterjedt, mely egyszerre jelent szagot és illatot, de mindenképpen egy karakterisztikus, szaglószervvel érzékelhető dologra utal. Ha az ’odorous’ szót szagosként értelmezzük, tükörfordításban azt kaphatjuk, hogy a folyó ’ gonosz bűzökkel szagos’ volt, melyet redundanciának is tekinthetünk. A „gonoszul bűzlő” tehát egy igen szokatlan szószerkezet, mely egy határozószóból és egy beálló melléknévi igenévből, és amely így, együtt jelzőként funkcionál. Ugyanakkor ha az angol eredeti ’odorous with evil stenches’ kifejezésből az ’evil’-t nem gonosznak, hanem ördöginek fordítjuk, közelebb vagyunk e csonka metafora hiányzó részének megfejtéséhez. Az ördögi bűzökkel szagos folyó akár az ördög folyója is lehet. Az ördögé vagy egyben az alvilágé is. Ebben az esetben ez a mitológiai Styx, mely az élők és holtak birodalmát választja el egymástól.

 De ebben az utcában minden más is halál-közeli: az emberek öregek vagy bénák, ilyen a ház tulajdonosa, Blandot is. Színek nincsenek, ami azt sugallhatja, annyira jelentéktelenek, hogy említésre sem méltók.

A következő titokzatos elem maga a főszereplő: Erich Zann. Ő egy német, néma hegedűs, akinek némasága a késleltetés eszközévé válik majd. Valamely „olcsó” színház zenekarában hegedül, de gyakorta játszik lakásában is és mint a szövegből kiderül, nem a zenekari darabokat, hanem főként általa komponált műveket. Erich Zannról tudjuk még, hogy „furcsa félelmek, idegi természetű nyavalyák gyötrik”, melyek kialakulásához nemcsak a zene, hanem más természetű dolgok is hozzájárultak. Ugyan nem mondatik ki feketén-fehéren, de megtudjuk, hogy a hegedűs elbeszélőnk feje felett lakik – ami azt jelenti, hogy a hatodik emeleten. Ha a számmisztikát és egyéb misztikus forrásokat tekintetbe veszünk, a 666-os szám nem más száma, mint az ördögé. Más egyéb nem derül ki Zannról, és ezek a dolgok is olyan sejtelmesen, inkonkrétan, mellékesen,  hogy sok kiegészítést, plusz információt igényelnének. További furcsaság, hogy csak az ő szobájából látható a kőfalon túli városrész, amely az alsóbb szinteken lakóknak nem adatott meg. Elbeszélőnk úgy írja le ezt a helyet, ahol a „holdsütötte háztetők, városi fények lélegzetelállító panorámája” terül elénk. Ez a nagy titok másik része, melyet egy másik titok, maga Erich Zann rejteget előlünk – illetve elsősorban elbeszélőnk elől. Az egyetlen ablak, amelyen keresztül láthatjuk a kőfalon túli világot, el van függönyözve, és amikor végre elénk tárulna a látvány, az öreg muzsikus megállítja elbeszélőnket, és kitessékeli a szobából arcán valami hatalmas rémülettel.

A rejtély fentebb említett ördögi mivolta más dologban is megmutatkozik. Erich Zannal való második találkozásunk alkalmával elbeszélőnknek levélben szeretné tanúságot tenni „mindazon csodás és iszonytató eseményekről, melyeknek részese lett” és mindezt németül, amely arra a hiedelemre is utal, mely szerint – gondoljunk csak az átutazó német vendégművészként bemutatkozó Wolandra (Bulgakov: Mester és Margarita) az ördög tulajdonképpen németül beszél.

A történet előrehaladtával az ismeretlen megismeréséhez egyre közelebb jutunk, de csak apró információmorzsák formájában, amelyek – mint már utaltam rá – még kiegészítésre, magyarázatra szorulnának. A csúcsponthoz közeledve a feszültség egyre csak nő. Lovecraft a szavak intenzitásának fokozásával éri el mindezt, egyre vibrálóbb légkört terem: az őrület immár minket is magával ragad. A szavak intenzitása mellett még Zann hegedűjátéka az, amely már-már elviselhetetlenné fokozza a feszültséget. Elbeszélőnk leírásából kiderül, hogy Zann akkor ragadta meg hangszerét, amikor valami „különösen halk, végtelen távoli zenei hangot” hallott, mely nem volt mondható nesznek vagy kellemetlen zajnak. Vadságából és hisztérikus mivoltából elbeszélőnk számára világos, hogy a muzsikus azért játszik, mert fél és el akarja nyomni a távolból jövő hangokat. Joggal kérdezhetjük: vajon miért akar elnyomni egy zavarónak nem mondható, jelentéktelen dallamot játékával Zann?

Elbeszélőnk szerint ekkor a hegedűs először játszotta valaki másnak a művét, melyben  később aztán felfedezni vél egy vad magyar táncot.  Netán – Tomas Mann Doktor Faustusának egyik mintájául szolgáló – Bartók Béla egy művét játssza Zann? Ha igen, akkor véleményem szerint éppen a II. hegedűversenyét.  Ennek a zeneműnek az első tétele fejezi ki leginkább a végső, a muzsikus szobájában lezajló jelenet hangulatát. Feszes ritmus, ugyanakkor (feltehetőleg) allegro moderato tempójelzés jellemző a főtémára, mely a „vad magyar táncok” hangulatát idézi. A mű előrehaladtával az egyre gyorsuló ritmus, kromatikus menetek, hátborzongató dallamok és disszonáns hangközök az őrület közeledtét mindig határozottabban jelzik, mindezt lírai, idilli betétek beszúrásával, ezzel is tágítva az űrt a józan ész és az elmebaj között. Itt is, mint a legtöbb concertónál, a kadencia hozza meg a mű csúcspontját, rövid időn belül a semmiből építkezve éri el az abszolút tetőpontot.

A csúcsponton, mikor elbeszélőnk kinéz az elfüggönyözött ablakon, nem látja a lent elterülő házakat, csak sötétséget, de ez a sötétség nemcsak kint, hanem bent, a szobában is úrrá lesz, míg végül felfedezi elbeszélőnk, hogy Zann halott (vagy legalábbis annak látszik) és elmenekül a házból amilyen messze csak tud. A befejezés különösen a lidércnyomásból való menekülést idézi. Végül minden szál hirtelen megszakad, nem tudjuk meg pontosan, mi is történt a házban/házzal. Meghökkentő a befejezés, de még furcsább a fentebb említett pillanat, mikor is az egyik titok leleplezésekor szertefoszlik a titok, ám egy nem várt esemény következik be – így mintha maga a megfejtés (bármiféle megfejtés!) is érvényét vesztené.