Baigaagui Alchoor versei

Narának‘


Csöndköntösöm mélyén hallgat egy dallam,
Hívtam,
jött is,
nagy karimájú felhőkalapban.
Nem láttam már oly rég.
Lombkabátja gombjai kék színű ég.
Vállain három picinke cinkefiók,
Zsebéből folyton harkály kopog,
Lába előtt napsugarú sárgarigó szalad,
Szelíden rám néz, s nagyokat kacag:
– Jöjj! Gyere fel a dombtetőre! –
Mentem, mentünk, s hogy ottan – vállvetve ülve –
hosszan nevettünk
Múltra, Jelenre, Jövőre.

 

 

Létfejtő

 

Hunyorgó magány, téged vártalak,
s hogy itt voltál,
tenyerem őrzi vénülő utadat,
őrizője voltál a mindent elemésztő éjnek,
tétova,
lassú léptek,
ásító kapuk tornáca,
kezdete van a felejtésnek.
A harangok örök mozdulatlanságában
álmodó jelen,
fel-felvillanó gyáva kétségek között
állandósuló, néma gyötrelem.

 

 

Heidegger erdeje


„Wir kommen nie zu Gedanken.
Sie kommen zu uns.”
Martin Heidegger

úttalan szórt unalmak
zavaró bizonytalanság
a semmist dicsőítő
ámító önfeláldozás
újra és újra
egy eszmélő ének
pillanat távolsága
a hazavitt emlékezésnek
újra és újra
magában forgó gondolat
keskeny az ösvény és ingatag
gyökeret eresztenek az emlékek
az utak mindig visszatérnek
újra és újra
a megfelelésre késztetés
félelem hogy kudarcot vall
egy kitekintő ölelés
magasztos tölgyet köszönt
lemondásra biztató
feloldást hallgatagon hordva
járása végesség
újra és újra
jelenlevő a jelenlét
szótlan a szó
a tartózkodás igazsága
újra és újra
fogva tartó kiválasztás
borítsa lángba
a mélység őrzőit
újra és újra
fák törzsei közt suhogó szárnyak
lassúságában összezárva
nő a bölcsesség nagysága
újra és újra
már megint mögöttünk jár
aranyos színben tetszelgő
pókhálófonál

 

Törcsi Levente Balázs fordításai

 

(‘Nara: női személynév, jelentése Nap – a ford.)

 

Baigaagui Alchoor (1977–) mongol költő, drámaíró. A kora gyerekkorában történt
események meghatározóak költészetében. Árvaként egy buddhista kolostorban
nevelkedett, a szerzetesi rend elhagyását követően tanulmányait Ulánbátorban és
Berlinben végezte. Itt ismerkedett meg Heidegger filozófiájával, amely – akárcsak
Urjanhaj költészetében – több versében is visszaköszön. Képeiben, motívumsoraiban
erősen képviselteti magát a német filozófus. Színdarabokat, kísérleti színdarabokat és
filmnovellákat ír.

 

 

A nőnek, aki elmaradt

Mother_EarthKIMÉRTEN

 (A nőnek, aki elmaradt)

 

Látod, elmúltak az évek, meglettem,

a sok menekülésbe mégse haltunk bele.

Sok dolog átszivárgott már bennünk, de

a vonalak mindig megmaradtak:

a zöldek, a kékek,

a pirosak főleg. Hiszen sosem

volt színhiány, akkor sem amikor

a kert mögül titokban vártalak,

vagy amikor csalódottan

gyűjtöttem a köveket.

 

Emlékszel, volt idő, hogy lelkesen

festettük a fákat, még van két óránk,

mondtad, s én nem akartam megszokni,

hogy mennem kell haza. Alig fogyott a festék,

megöleltél, nincs mit tenni. Egész úton

fogtad a kezem, megigazítottad a

a nadrágom pántját, kisgyerek vagy,

felnőtt sem érti, mit s miért.

 

Most ahogyan itt állunk a papíron

a vonalak hallgatnak, zajuk nem töri át

a finoman rajzolt odúink jegét.

Minden egyszerű és könnyed, akár

a hangyák. Egyik jön, másik megy,

vonal alatt, vonal felett.

Hallgatsz édesanyám, én is hallgatok:

Legszebb pillanat a figyelem, amikor

két út között van a harmadik.

 

A FOLYÓVIZEK, URAM, A FOLYÓVIZEK

 

Ma ismét egyedül,

mint mindig, mint szoktad.

 Elkészíted a következő kávét,

caffe latte sok tejjel meg habbal,

 kiszámolod a visszajárót,

1 lej 20 bani.

Egy fél élet eltelik így,

egy apró vissza, és egy kis csubuk

neked, mert vagy.

 

A szünetben ott felejted magad,

adod a fagyit, mindig valamit,

összhangban a vadkacsák véjével

és az örökös vándorlással.

 

A szemét az asztalon marad,

rutinos mozdulatokkal lesöpröd.

Letelik az idő, fénylik az éjszaka;

mindenki tartozik valamihez:

én a padlóhoz, te az asztalhoz.

Holnap, már folt sem marad,

két kávé után.

A homokember

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után már részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon, az endorfin. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a hév elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz mégis áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt.

 

 

 

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

 

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és  nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el. 

Tar Sándor

Anna

 

Más nyelvével beszélek. más szájpadlásával,

más fogaival. Aprók, szuvasak, csonkok,

halottak, de én az összeset megszoktam.

Az élő és holt hangokat, a krákogást, a kurjantást,

a rángató fájdalmat. Én vagyok az, aki emlékszem

rátok, a szeretőtök voltam, az anyátok-apátok.

De ne törődj velem, ha lejár a megbízásom,

az „Utolsó magyar” kocsmában az angyalokra várok.

 

Odvas-sötét az éjszaka. Magamhoz beszélek,

magamnak, magamért. Mért ne tenném?

Akár a hold, mikor a sötétben egymaga dülöngél.

Elhurcolva

Pontosan éjjel kettő óra tizennégy perckor tépték fel az ajtót, berontottak és nejlont húztak a fejére. Kihurcolták, a zacskó közben kiszakadt, az volt az érzése, mintha egy gomb nyomódott volna be a testén, és elektromos áram rázná. Máskor is érzett már ilyet. Igaz, hogy egy percig sem tartott ez az állapot, mégis óráknak tűnt. Mire feleszmélt, hogy kap levegőt, belegyömöszölték egy fekete színű zsákba, még a a kisebb zsebek is teleszóródtak az elmúlt időszakban morzsákkal. Hangot akart kiadni, mire behúzták a feje fölött a zipzárt. Órák múlva azt érezte, hogy felemelkedik, és valaki a hátán viszi. Ez már másnap reggel történt. Pontosan reggel kilenc óra öt perckor széthúzódott a  zipzár, levették a fejéről a szakadt nejlont, és látta, hogy egész más környezetbe került. Aztán fogat mostak vele.

 

 

 

Publius Ovidius Naso: Tristia (I/2)

Tengeri- s égi lakók, mi marad más, mint a könyörgés?
  Gyönge hajóm testét óvja a gondviselés!
Esdem, a nagy Caesar dühe általatok ne dagadjon,
  míg egy isten mar, gyakran a másik ad írt.
Vulcanus Tróját támadta, de védte Apollo,
  Teucert óvta Venus, Pallas utálta vizét.
Aeneast nem, míg Turnust Saturnia védte,
  Aeneas bezzeg vénuszi kegynek örült.
Hány neptunusi kínt tűrt el leleményes Ulysses,
  és ettől hányszor védte Minerva meg őt!
És nekem is, noha köztünk ég és föld a különbség,
  míg egy isten sújt, mért ne segítene más?
Én nyomorult, kár is szólnom, szavaim csak enyésznek,
  Tengeri vad viharár csap föl az ajkaimig.
Bezzeg a durva Notus veti-hányja szavam, s a könyörgést,
  és kikhez küldöm, nem jut az istenekig.
Így a szelek, nehogy egy okot adjon a kínra a sors csak,
  jó ég tudja hová űzik a szót, a hajót.
Én nyomorult, hány s hány hullámhegy támad a habból,
  már-már azt hinnéd csillagokat nyal a víz.
Hány s hány völgykürtő tárul, ha kinyílik a felszín,
  már-már azt hinnéd Tartarus-éjig elér.
Bárhova is nézek, nincs más, csak az ég, csak a tenger,
  száz felhő fenyeget, horgad a tengeri ár.
Köztük a roppant izmú szélviharok dulakodnak,
  már nem tudja a hab, melyik uralja vizét.
Eurus a rózsálló hajnaltól kapja hevét már,
  és Zephyrus tombol, küldi a kései éj.
Szikkadt északról a jeges Boreas dühe gerjed,
  és Notus épp szemből nyitja a frontvonalát.
Izgul a kormányos: hol tartson, hol ne hajózzon,
  látva a kettős vészt, már tehetetlen az ész.
Itt van a vég immár, meddő a remény szabadulni,
  míg ezt elmondom, arcom a vízbe merül.
Szívem elönti a hab, s ama száj, a hiába könyörgő,
  kényszerkortyokként issza a durva halált.
Számkivetettségem fájlalja kegyes feleségem,
  egy kínomról tud csak, s amiatt kesereg.
Nem tudván, hogy a testem a végtelen ár veti-hányja,
  nem tudván, mar a szél, nem, hogy a végzet igéz.
Mekkora kegy, hogy nem szállt énvelem ő is a vízre,
  mert úgy kétszeresen törne reám a halál.
Hogyha a végzet elér, őt semmi veszély sem ijeszti,
  s fél részben legalább élhetem életemet.
Jaj nekem, oly hevesen keverednek a lánggal a felhők,
  Már a világtengelyt nyűvi zajos recsegés .
Oldaldeszkáink rohamozza ezerszer a hullám,
  mint csak a várfalakat záporozó lövedék.
minden hullámnál szörnyübb hullám tör elő most,
  Túl a kilencediken, s nem tizenegyedikül.
Nem számít a halál, csak a módja oly elkeserítő,
  vesszen a hullámsír és a halál: adomány.
Jobb, ha a sors vagy a kard révén odaveszve az ember 
  sziklaszilárd talajon halva a földre omol,
szólni szeretteihez, bízván, hogy sír fedi el majd,
  hogy nem a tengeri hal tart tetemén lakomát.
Sújtson a sors, ha ilyen kínt szánt nekem, ámde a bárkán
  más is van, s őket mért veri vétkeimért?
Égilakók s zöld isteneink, ti, a tenger erői,
  mindkét táborotok hagyjon el ennyi csapást!
Élni hadd élhessek, hol a császár annyira jámbor
  mérge megengedi még, én nyomorult, legalább.
Vagy netalán ti kivégeznétek szívesen engem?
  Bírám úgy ítélt, bűnöm azért kevesebb.
Hogyha a styxi habokhoz akarna leküldeni Caesar, 
  ahhoz nem kellett volna segítenetek.
Vérem nem kívánja kiontani mégsem a császár,
  ámde ha kell, mindent elvesz, amit csak adott.
És ti, kiket nem sértett eddig még soha vétkem,
  már ne gyötörjetek úgy, ennyi csapás is elég!
Bárha az életemet vágynátok menteni mind a halálból,
  én nyomorult, bűnöm senki se mossa le már.
Hogyha a tenger elül, ha a jó szél hajtja hajómat,
  bárha ti óvtok meg: számkivetett maradok.
Nem pénzsóvárgás, nem a kalmárság örömével
  szántja hajóm széles sávban a végtelen árt,
és nem Athén vár rám, hova egykor csalt a tudásszomj,
  és nem a rég látott Ázsia városai,
és nem Alexandrosz pompázó városa hív most, 
  hogy, csacsogó Nílus, lássam a bájaidat:
bármily furcsa is, azt kérem csak a drága szelektől,
  sarmata révbe vigyék végre kikötni hajóm.
Bal partjára a zord Pontusnak kéne elérnem,
  fáj, hogy Rómától ennyire messzire van.
Mit tudom én, hogy a föld mely részén lelni Tomit meg,
  kérem az isteneket, légyen az út rövidebb.
Hogyha szerettek még, tartsátok féken a tengert,
  óvja hajóm kegyesen isteni gondviselés.
Hogyha utálnátok, hadd várjon a számkivetett sors,
  bünhődésemnek része az ottmaradás.
Szálljon a bárka, heves szelek! Itt mire várnék?
  Auson partot mért néz a vitorla csupán?
Caesar mást óhajt! Mért veszteglünk, ha elüldöz?
  Lássa meg arcom hát végre a pontusi föld.
Így rendelte – legyen. Hisz nincs jogom és nem is illő
  védeni újra a bűnt, mit maga már elitélt.
Hogyha az emberi tett sose csapja az isteneket be, 
  tudjátok, tettem bunben aligha fogant.
Tudjátok, hogy esett: tévúton jártam idáig,
  szívem túl buta volt, ámde korántse gonosz.
Hogyha az udvarnak segitettem, s ért valamicskét,
  s Augustus minden rendeletét követem,
és neki tömjént áldoztam, s valamennyi utódnak,
  mondva, az ő idején jött el a boldog idő,
hogyha ez élt lelkemben, védjetek isteneim meg,
  hogyha hazudnék, hadd nyeljen a hab maga el.
Tévednék, vagy tán a komor felhok tünedeznek?
  Enyhül a tengeri düh, lanyhul a tengeri ár?
Nem véletlen, egek! Ti, akik sose tűritek azt, aki álnok,
  most igazoltatok, és van menekedni remény!

 

Csehy Zoltán fordítása

(Palimpszeszt XVII)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info