Tinta, festék és ami mögötte van

Lator László: Szürke műterem

 

szurke_muterem
Váli Dezső: Szürke műterem

A Szürke műterem 1 egy festmény leírása (vagy legalábbis úgy tűnik, hogy az), de fényjátékának, szín- és formakezelésének aprólékos elemzése megidézi az alkotás folyamatát is, azt a folyamatot, ahogy a festmény megszületik, az üres vásznat megtölti alkotója. Azt az előzetes feltételezést azonban, hogy a vers nem több, mint csupán Váli Dezső azonos című képének 2 egyszerű, tárgyilagos bemutatása, többszörösen is megcáfolja Lator. Ugyan a költő valóban pontosan írja le a festményt (mind a nagy fehér fényfolt, mind a keveredő színárnyalatok tekintetében), úgy reflektál a festmény sajátos vonásaira, hogy a vers annak átírása és továbbgondolása lesz.

 

A vers tehát fokozatosan elszakad az eredeti képtől, a puszta szemlélés mozzanatától, és a képleírás a (vers)kép létrejöttének és mintegy az alkotói gondolkodásnak a leírásává és megragadására, megfejtésére tett kísérletté válik. A szürke műterem így nemcsak azáltal jelenik meg a versben, hogy ez annak a festménynek a címe, amelyről íródott, de azáltal is, hogy a vers ténlyegesen az alkotó (átvitt értelemben vett) műtermébe invitálja olvasóját.

 

A vers egésze tulajdonképpen a megszülető ihletnek, nemcsak a képzőművészeti alkotás folyamatának, de a kész műnek és az értelmezésére tett kísérletnek, valamint az értelem megfejthetősége-megfejthetetlensége folyamatos párbeszédének leképeződéseként is felfogható. Azzal egy időben ugyanis, hogy a vers maga egy ekphraszisz, azaz egy vizuális alkotás verbális reprezentációja, 3 a festmény, amire a vers referenciálisan utal, csak részben, de valójában egyáltalán nem ad kulcsot a vershez, ami az ekhprasztikus olvasaton egy metaforikus viszonyt teremtve egyben túl is lép.

 

Ezzel szintén adott lesz egy metapoetikus olvasat lehetősége, amely olvasatban a vékony ecsethegy akár a vékony tollhegy, a fehér fal a fehér papírlap metaforájaként is értelmezhetővé válik, a megrajzolt vonalak, geometriai alakzatok – amelyek vázat adnak a térnek – ilyen módon pedig a szavak lesznek – amelyek a versbe szerkesztve fejeznek ki mögöttes gondolatot. Vagyis éppen úgy ahogy a festményen a „függőleges vízszintes fekete / teremt egyensúlyt ad vázat a térnek / mert ez nem színek versengése de / lapok és síkok szerkezete”, az írásban a (fekete) betűk rendezettsége ad keretet a végtelen (horizontálisan és vertikálisan is kitágított) térnek.

 

Egyébként pontosan itt kerül implicit módon párhuzamba (és egyszerre ellentétbe) festmény és vers: míg előbbi színek és fények játéka, utóbbi a lapon, síkban formálódik, a betűkből „megrajzolt” szavak által teljesedik ki, válik egésszé. Sőt, miként a festmény kerete a versformához hasonlóan bezár egy (elképzelt) világot, úgy Váli festményének kontúrnélkülisége, sejtelmessége, egybecseng azzal, hogy a vers mögötti ihlet nem fejthető meg egyértelműen, pusztán csak sejthető, eredete nem ismert. Ahogy a festményen a műterem sem lesz határozottan beazonosítható, úgy a vers születésének körülményeiről, az alkotó szobájáról is csak elképzeléseink lehetnek.

 

A versfelütés rögtön a formára hívja fel a figyelmet, amit azonban az alkotás folyamatára irányít Lator azzal, ahogy mintegy kimutat a festményből egy külső fényre mutatva, aminek forrása magán a festményen sem jelenik meg: „a vékony ecsethegy rajzolta rácsnak / úgy feszül a külső fény szinte átcsap”. Úgy tűnik, hogy Lator ezután is folyamatosan ki-belép a festmény teréből annak vonásait elemezve, majd a festmény sajátos világát átfordítva a tőle csak részben független külső világra többnyire azzal, hogy a kivűlről érkező fényt vonja be a festmény (értelmezésének) terébe („a tárgyak csak azok izzanak / a forrástalan fényesség alatt / még fehérebben éppen csak kiválva / közegükből”), vagy azzal, hogy a színekről a vázra helyezi át a hangsúlyt („mert ez nem színek versengése de / lapok és síkok szerkezete”), ami részben a festménynek a sajátja, ugyanakkor mind a külső fény, mind a forma lehet a tényleges alkotástól független tényező is.

 

A festményből kimutatás mozzanatával egyrészt a formák és tárgyak mellett a mögöttük felvillanó fehér háttér is hangsúlyos szerepet nyer („fehér fekete szürke barna tér / de legtöbb benne mégis a fehér”), másrészt pedig maga a semmi, az üresség is központi szerepet kap. Utóbbi viszont nem pusztán az üres vásznat vagy papírlapot jelenti, hanem a megfoghatatlant, aminek az alkotás folyamatában „bizonyosan meg fog majd jelenni / körülrajzolható alakja”. A fehér szín tehát nemcsak a még lefestetlen tiszta vászon képét idézheti fel, hanem a megformálatlan, tiszta gondolat is egyben.

 

A megszerkesztett forma mögött a folytonosan kitörni vágyó, szétáradó, végtelen üresség, a szétfolyó gondolatok, az alkotáshoz képest a külső forrás rejtőzik, ami „a fekete kékesszürke barna / zárt mezeit hiába ostromolja”. A fényesség forrástalansága viszont mintha az alkotás mögötti gondolat megfejthetetlenségére utalna, ami a az alkotás folyamatában kap formát, szerkezetet.

 

Az alkotás teremtő ereje jelenik meg az anyaméh képével, ezzel pedig egyszerre lesz az alkotás folyamata azonos magának a megszületésnek és a felnövésnek a mozzanatával is: a kész forma ilyen módon úgy jöhet létre, ahogy a gyermek megtanulja szavakkal kifejezni magát, egyre érthetőbb és kézzelfoghatóbb formát adni gondolatainak. Ám az anyaméh egyben az én igazán belső és rejtélyes világának metonímiájaként is tételezhető, ezzel a vers az alkotás valóság- és énleképező jellegét is felidézheti. A belső, az anyaméh végtelen tágassága a formában ölt testet, a tárgyak által válik „szilárd” létezővé, rendezetté, ugyanakkor bár ezek a tárgyak a külső-belső lényeg fényében válnak láthatóvá, attól el is szakadnak, „kiválnak” belőle, így pedig valódi eredetük mindig pusztán sejthető, valójában azonban soha el nem érhető marad.

 

A „majdnem-geometriai rend” ugyanakkor a maga ambivalenciájával tökéletlenséget is sugall, éppen úgy, ahogy a szürke sem tiszta szürke, semmi sem megragadható, megfejethető. A festmény különösen, de voltaképpen minden alkotás egy valóságos világ megragadására törekszik valamilyen formában, akár úgy, hogy maga egy valóságos történetet ábrázol, referenciálisan utal a valóságra, akár úgy, hogy el akarja hitetni, hogy valóságos történetet ábrázol, pedig valójában csak álom, kreáció, kitaláció. Az alkotás valósága többszörösen tökéletlen, hiszen egyfelől a valóság pontos megragadása bármilyen módon lehetetlen, másrészt a kreáció már önmagában nem lehet tökéletes.

 

A vers a medialitás jelenségével élve nem pusztán az alkotói folyamatot ragadja meg, de ezzel egyidőben felvázolja az értelmezői oldalt is. Azon túl ugyanis, hogy a vers tulajdonképpen részben egy festmény értelmezése, önnmagában a vers szerkezete is az értelmezés folyamatára játszik rá: az első versszakban még hangsúlyosan az első pillantásra leírt alkotásról van szó („síkidomok formák elkülönülve / ez egy majdnem-geometria rendje”), majd lépésről lépésre, túlmutatva a jól megragadható és körülírható formán, a belső, mögöttes tartalom és az alkotói folyamat mikéntjének megfejtésére tesz kísérletet a vers.

 

Az alkotás megértésének feltétele pedig ez esetben éppen a forma lesz, pontosabban az elkülönölő formák, az egyes szavak. Az e mögött meghúzódó rejtett gondolat, ami egyszerre mindenkié és senkié, egyszerre az enyém és másoké, egyszerre ismerős és külső, ismeretlen, mindig fel-felsejlik („a festett térnél tágasabb / ürességben valami felszakad / hogy ez a senkié és semmié”). Ugyanakkor viszont megfejthetetlen. A formában, a tárgyakban objektivizálódik a belső én, azonban mégsem a festőállvány, az asztal, nem az alkotó tárgyai, nem a műterem, hanem egy rejtettebb dimenzió lenne a kulcs a festmény, az alkotás megfejtéséhez. A gondolat és az alkotás tényleges folyamatának megismerhetetlensége, és az erre irányuló folyamatos kísérlet (miként a vers alapvetően maga is próbálja megfejteni a festményt) a befogadói pozíció bizonytalanságaként, a „nincs egy igazság” közhelyes formula leképeződéseként is értelmezhető.

 

A vers leghatározottabban megnyilvánuló sajátsága azonban mégis csak az, ahogyan mintegy ars poeticaként működik, a költészetnek arra a feltételezett tulajdonságára rájátszva, hogy benne a szavak és tárgyak képesek volnának legalább részben visszaadni a rejtett belső tartalmat. Másrészt éppen azzal, hogy egy képzőművészeti ágat idéz meg az irodalomban, implicit módon az ut pictura poesis elvével, voltaképpen egyszerre foglalkozik a költészet talán két legfontosabb kérdésével: a mögöttes tartalom képi és nyelvi (tárgyi) megjeleníthetőségének, objektivációjának problémájával.

 

Lábjegyzet:

  1. Lator László versét az alábbi kötetből veszem: Lator László: Az egyetlen lehetőség. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2007.
  2. Váli Dezső: Szürke műterem. A/87/13, olaj, farost, 60×60 cm, 1987.http://mek.oszk.hu/09400/09494/html/v-vendeg.htm [2013. 07. 28.]
  3. Mitchell, W.J.T.: Az ekphraszisz és a Másik. In Uő.: A képek politikája: Válogatott írásai. Szeged, JATE Press, 2008. 194.

Virtuális vallatás

 

 

─ Adja meg a telefonszámát ─ mondta a gép, és még erősebb fényben vibrált a monitor, mintha reflektorral világítanának az arcomba.   
─ Nem ─ válaszoltam habozás nélkül.
─ Másképp nem engedjük vissza ─ vágott vissza, márpedig vissza kellett jutnom. Ha nincs profilom, akkor mindentől és mindenkitől búcsút mondhatok.
─ Nem adom meg! ─ kiáltottam fel.
─ Úgyis tudjuk, csak formaság az egész ─ kacarászott a gép.
─ Akkor hadd lépjek be.
─ Addig nem, amíg önként nem adja meg ezt az adatát.
─ „Ezt az adatát”… Nem fogom beírni, értse meg! ─ és a gép hosszú időre elhallgatott.
─ Na, ugye, hogy mégis.
─ Most már mehetek?
─ Még nem.
─ Hogyhogy nem?
─ Mit csodálkozik? Ha ez ilyen egyértelmű, hogy visszaengedjük, minek kérdezte meg?
─ Már elmondtam mindent magamról.
─ Az igazság az, hogy még mindig nem hisszük el, hogy Ön, Ön. Most arra fogjuk kérni, hogy ismerje fel ezeket az embereket, hogy valóban az ismerősei.
─ Mit szórakoznak?
─ Kérjük, hogy három ismerősét lehetőleg ismerje fel.
─ Lehetőleg? És, ha nem sikerül felismerni őket?
─ Itt az első. Tudja ki ez?
─ Ez egy girhes macska.
─ Nem a véleményére vagyunk kíváncsiak.
─ Nem, ez tényleg egy macska.
─ Igaza van… Mégis, valami ötlet?
─ Rudolf.
─ Rudolf…? Vezetéknév?
─ Kóbor Rudolf, maguk idióták, honnan találjam ki, hogy ez melyik ismerősöm, amikor bejelölték egy átkozott cicán?
─ Térjünk rá a következőre.
─ Ez a nagymamám.
─ A nagyanyjának van Facebook profilja?
─ Miért, ezt eddig nem tudták? Egyáltalán van olyan, amit nem tudnak? Minek kell ez az egész?
─ Azonosítsa. Nagyon köszönjük. Következő.
─ Ez egy tábla csoki. Írjam be a mezőbe, hogy „Tábla Csoki”?
─ Ez sem fog menni? Eddig csak egyet talált el.
─ Elegem van.
─ Feladja?
─ Igen.
─ Azért szép próbálkozásnak minősítjük az esetet.
─ Köszönöm.
─ De továbbra sem hisszük, hogy Ön, Ön.
─ Lassan már én sem.

 

 

 

 

Francesco

Azt a sötétkék ruhát vette fel, amit aznap viselt, amikor először találkoztak. Angéla még egyszer megnézte magát az előszoba egészalakos falitükrében: a keret nélküli képet úgy nézte, mintha már az elkészült festményt vizsgálná. Tetszeni akart a fiúnak, de egyben azt is érezte, hogy most valami olyan készül, amire aztán büszke lehet. A régi dámák jutottak eszébe, akik a múzeumok falán lógnak. Éjfélre talán belőle is ilyet varázsol Francesco, a fiatal művész.

Gondosan bezárta az alsó és a felső zárat is, majd nagy levegőt vett, mint aki valami jelentőségteljes lépést készül megtenni. Maga is érezte a helyzet nevetségességét, mosolyogni mégsem volt kedve. Ha a Laci hamarabb hazaér, mint mondta, minden kiderül. Ezt pedig már csak azért sem szeretné, mert akármit is érzett éppen, a férfit nem akarta megbántani.

Az augusztus a vége felé járt már, így sötétedett, mire Angéla kilépett a zuglói bérház kapuján. A szellő sem volt olyan lágy, mint júniusban, amikor először találkozott Francescóval a budai hegyekben.

A fiú egy padon ült, elmélyülten bámult hol egy fát, hol pedig készülő szénrajzát. A lába mellett egy híres amerikai színésznő arcképe mosolygott, alatta pedig a felirat: Portrékészítést vállalok. Angélának megtetszett a bozontos hajú, festékfoltos pólójában magabiztosan alkotó fiú. A korát hirtelen nem tudta volna megmondani: huszonéves? Harminc?

Francesco észrevette, hogy bámulják, és barátságosan integetni kezdett a lánynak. Angéla zavarba jött, elszégyellte magát, amiért ilyen nyíltan megnézte a fiatal művészt, de mivel rajtuk kívül nem látott sehol senkit, aki megmosolyogná a jelenetet, bátran elindult a fiú felé. Még így, visszatekintve is meglepődött azon, milyen gátlásossá vált akkor még idegen emberek előtt.

De a festő más volt. Nem nevette ki semmiért, minden szavát figyelmesen hallgatta, és a válaszaiban, vagy észrevételeiben mindig elgondolkodtató szavakat talált. Semmi modorosság, vagy hátsó szándék nem érződött a fiú hangjában, amikor megkérte, hadd rajzolja le. Angéla szabadkozott, hogy neki nincsen erre pénze, de Francesco rögtön, olaszos vehemenciával magyarázni kezdte, hogy valójában neki kellene fizetnie, amiért modellt ül neki.

Így kezdtek el beszélgetni. A fiú még csak tanonc volt egy jó nevű művésziskolában, ahol rendszeresen kellett emberalakot, vagy testrészeket rajzolniuk. Ilyenkor nők vagy férfiak pózoltak nekik, amit az iskola honorált, csinos összegekkel. A fiatal festő felajánlotta, hogy megkérdezi a mesterüket, mit szólna, ha Angéla is eljönne néha.

A lány először nem akart menni, hiszen dolgozott, és amúgy is sejtette, hogy Laci nem örülne neki. A fiú erre meglepődött. Azt hitte, gondtalan egyetemistával van dolga. Erre Angéla – maga sem tudta, miért nyílik meg ilyen könnyen az őszinte tekintetű fiúnak – elmesélte, hogy a gimnázium után nem tanult tovább. A szülei nem tudták segíteni, a barátja sem keresett annyit, hogy elég legyen, így munkába állt. Reggel hattól délután kettőig dolgozott egy büfében. Lacival ketten annyit keresnek, ami elég egy olcsó lakásra, meg az ételre. Ezt a kék ruhát is egy éve kapta, ebben volt a ballagási ebédjén. Most is csak annak évfordulójára vette fel, hogy érettségizett.

Francesco szó nélkül végighallgatta a lányt, majd csöndesen megjegyezte, hogy az órák, ahol szükség lenne Angélára, este hattól nyolcig tartanak. Talán tudna új ruhát venni a pénzből, csak Lacit kéne meggyőzni.

Ez szinte lehetetlen, mondta mosolyogva Angéla, és elmesélte, hogy a barátja rettentően féltékeny, biztosan nem engedné, hogy őt akár ruhában, akár anélkül idegenek lássák. Szegény egész éjszaka dolgozik, kora délután már elmegy, és hajnalban ér haza. Együtt élnek, de alig látják egymást, csak hétvégenként, de olyankor meg leginkább alszanak, vagy nézik a tévét, annyira fáradtak.

Francesco hosszan nézte a lányt, aki próbálta állni a tekintetét, de akaratlanul is elpirult, és inkább a fákra meredt. A fiú törte meg a csendet, bár csak annyit szólt, hogy az órák este vannak.

Ahogy a villamoson ülve Francescóhoz igyekezett, Angéla az új cipőjét nézte, amit nemrég vett, de csak délután merte hordani, azon kívül pedig a szekrénye aljában tartotta egy régi dobozban, nehogy Laci észrevegye. Minden fillérnek helye volt, és a férfi nem tudta, hogy kedvese plusz keresetre tett szert. A lány titokban, egyedül moziba járt, beült egy olcsóbb helyre vacsorázni, óvatosan elköltötte a plusz pénze nagyobbik felét, a többit pedig félrerakta egy borítékba. Kellemetlen érzése volt, mint aki tilosban jár, de sem egyetlen falat hús, sem egyetlen perc a drága filmből nem esett rosszul neki. Megérdemelte.

Modellt állni ugyanis nem volt könnyű. Akár egy órán át mozdulatlanul kellett ülnie, vagy állnia, hiszen tizenöt ember munkája múlt rajta. Eleinte ruhában pózolt, azt hitte nem is kell már levetkőznie. Ennek nagyon örült, hiszen ez is nehezére esett. Az első alkalommal be sem akart menni a terembe. De Francesco elé sietett, és pár duruzsoló, suttogó mondattal bátorságot öntött belé.

Mire fehérneműre kellett vetkőznie, már egyáltalán nem volt lámpalázas, sőt büszkén vette le a ruháit. Az előtte ülő művészek pedig hamarosan a barátai lettek: tudta a nevüket, együtt nevettek a vicceken, többen neki akarták adni az elkészült munkájukat (Laci miatt ez persze elképzelhetetlen volt) és mindenki egyértelműen dicsérte csinos alkatát, vagy a mellének domborulatát. Elképesztő módon tudtak beszélni a csípőjéről, mint valami remekműről. Nem udvarlásnak szánták, nem volt tolakodó, Angéla inkább úgy érezte magát, mint egy kiállítás népszerű darabja. Ehhez képest otthon Laci kéjsóvár pillantásai, füttyentései otrombának és ízléstelennek tűntek.

Mire Francesco elé állt az ajánlatával, Angéla már nem tudta tagadni maga előtt az érzelmeit a fiú iránt. A festő azt kérte tőle, hogy jöjjön el hozzá a lakására, és álljon neki modellt egy egész alakos képhez. Ez ugyan több időt vesz igénybe, és szeretné, ha a ruháiból is többet levenne majd, de természetesen megfizeti az árát. Van rá pénze az utcai portréfestésből.

Olyan összeget mondott, amire Angéla két hónapja is nehezen mondott volna nemet. Akkor még ugyanis elhajtotta volna, és arcátlannak nevezi. De mostanra ingyen is elvállalná. Ezt azért nem mondta meg a fiúnak, hiszen a lopott órák az egyszerű fényűzésben egyre fontosabbak lettek neki.

A lakás a belváros egyik elegáns részén volt, egy emeletes téglaház tetőterében. A liftből kiszállva még egy szintet kellett menni, de oda már csak gyalog lehetett eljutni. Kopott fa ajtó fogadta Angélát, amire egy ócska matricát ragasztottak, jelezve, hogy ki a lakó: Kovács Ferenc „Francesco”. A lány megszédült: persze eddig is elgondolkodhatott volna azon, hogy a fiú arca, vagy alkata egyáltalán nem olaszos, és ráadásul akcentus nélkül beszél. Kissé csalódottan kopogott be, és az elé ugró, vidám mosolyú fiút száraz szervusz Ferenc köszönéssel üdvözölte. De a festő kedve ettől nem változott, csak megjegyezte, hogy a Francesco ugyan csak művésznév, de ő igaziként használja, mindenki így hívja, még az anyja is.

Angéla kért egy percet a fürdőszobában. A fiú erre megjegyezte, hogy azzal nagyjából akkor meg is nézi a lakást. Igaza volt, a szűkös előszobából jobb oldalra nyílt egy apró konyha, amiben leülni már nem lehetett volna, a bejárattal szembe pedig az egyetlen szoba állt, abból nyílt a fürdő. Ahogy végigment a szobán, a lány láthatta, hogy az egyszerre szolgál nappaliként, amit egy félig üres könyvespolc képviselt, a keret nélküli, foltos ágyneművel teledobált matrac miatt hálónak is nevezhetnénk, és a középen felállított festőállvány miatt műteremként is funkcionált. A fürdőben áporodott szag, lepattogzott falak, sárgafoltos kád, repedt fedelű WC és néhány átöblített alsógatya alkotta a berendezést.

Angéla nem akarta, hogy mindez befolyásolja. Már döntött, eljött otthonról, felvette az új fehérneműjét, és egy drogériában a tesztparfümök közül az egyik legdrágábbal fújta be magát. Megigazította diszkrét sminkjét, majd tervével ellentétben inkább nem nyitotta fel a WC repedt fedelét.

Francesco felkapcsolta a szobában az összes villanyt: égett az ócska csilláron az öt izzóból három, egy kislámpa a könyvespolcon, és még egy az állványtól nem messze a földön. Angéla megkérdezte, nem lenne-e hangulatosabb gyertyafény mellett, de a fiú, mint aki nem érti a célzást, finoman közölte, hogy akkor nem lennének elég jók a fényviszonyok.

A lány várt egy kicsit a ruha szegélyét babrálva, hátha Francesco maga veszi azt le, de csalódnia kellett. Ehelyett Ferenc sürgetően rászólt, hogy kezdjen vetkőzni, mert kevés az idő.

Angéla hazafelé a villamoson olyan megalázva érezte magát, hogy ültében inkább hasonlított törött szárnyú galambra, mint dámára. Teljesen meztelenül pózolt három órán át a festőnek, aki végig mosolytalanul dolgozott, sőt még egyszer rá is szólt, nyersen és keményen, hogy ne mozogjon. Azután már csak annyit mondott: felöltözhetsz.

Büszkén mutatta meg a képet, ami valóban remek akt volt. A lány elképedve nézte, milyen gyönyörű teste van, még szebb, mint az otthoni tükörben látta. Szinte hallotta, ahogy a fiú tanára elismerően hümmög a lenyűgöző combíveken, a finoman lesikló karokon, vagy a barokkosan csigaformás hajtincseken. Mégis, csak annyit tudott kimondani, küszködve a fojtogató hányingerrel, hogy szép. Nagyon szép.

Aztán felkapta a táskáját, és Lacira hivatkozott, hogy mennie kell. Erre a fiú még utána szólt, és mint egy utcalánynak a munka után, leszámolta a pénzt. Szép estét kívánt, és be sem csukta az ajtót, rohant a képéhez, hogy még valamit igazítson rajta a csípőnél. Ez is rosszul esett. Jó az a csípő, ahogy van.

Ólomsúly húzta a lábait az albérlethez vezető lépcsőkön. Nem engedte meg magának, hogy sírva fakadjon az utcán. Azt a kis időt, amíg hazaér, meg tudja várni. Már a torkában volt a fájdalom, miközben a lakáskulccsal babrált. Bedugta a zárba, de hiába próbálta elfordítani, nem ment. Megremegett a lába, miközben lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva várta.

Jorge Luis Borges: Dal egy emlékről

 Dal egy emlékről

 

Mondd el nekem, kérlek, hol nem találok rád

hol nem lehetek a hiányod,

hol élhetek anélkül, hogy emlékezzem rád,

és hol emlékezzem úgy, hogy ne fájjon.

 

Mondd el nekem, kérlek, mely hézagban

árnyékod a központokat nem tölti be ;

ahol az én magányom önmaga,

és nem távolléted érzése.

 

Mondd el nekem, kérlek, milyen úton

járhatnék anélkül, hogy nyomdokod legyek;

ahol rohanhatok, de nem azért, hogy keresselek,

ahol minden bánatot kipihenhetek.

 

Mondd el nekem, kérlek melyik az az éjjel,

amely nem hordozza pillantásod színét,

melyik az a nap, amelynek magányos fénye van,

nem pedig azt sejteti, hogy hangod megidéz.

 

Mondd el nekem, kérlek, hol találok egy tengert,

amely fülem hallatára nem suttogja szavaidat.

 

Mondd el nekem, kérlek, melyik zugban

nem látja senki keserűségemet;

mondd, melyik vánkosom ürege,

amely nem támasztja alá fejed.

 

Mondd el nekem, kérlek, melyik éjszakán

jössz el, hogy vigyázzam álmod;

mert nem tudok élni, mert hiányzol;

mert nem tudok meghalni, mert szeretlek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bőröndnyi fejezet

Egy cipzár mögé elrejthető az egész eddigi létélmény. Vannak olyan dolgok, amelyek terebélyesek és kilógnak itt-ott. Vannak olyanok is, amelyek kisebbek, jelentéktelenebbek és elvesznek a sok között, de fontos részét képezik a hatalmas utazóládának. Barnabás éppen most alkotja meg gondolatainak, emlékeinek és álmainak körbezárható dobozát. Fesztelenül pakol, dobál, hajigál és helyez. Csendesen repkednek a ruhák, már szinte suhannak, szétzúzva az éjszakai csendesség statikus porát. Nem bánik velük kedvesen. Tenyere közé gyűri és már tovább is adja őket a kínzó szobát betöltő levegő futószalagjának, amely belehajtogatja a fekete bőröndbe. Csiszolatlan manufaktúra ez, egy fővárosi bérház első emeletén.

Barnabás ritkán, de néha lelassul és a kezébe akadt dobozolni valót mereven megszorítja és mélyen kiszívja belőle az általánosságot és tudatának egyik zárt fiókjából a varrás mentén emlékeket sző bele. A sok póló, nadrág és atléta közül leginkább egy kockásingnél merengett el hosszan. A szekrénynél állva kezei közé fogta és odalépdelt az ablakhoz. Kibámult a sötétbe. Egy belvárosi utcarészlet, hatalmas utcai lámpákkal, amelyeknek fénye verdesi a talajt, kiemelve a kukákat, álló autókat és a léttelenséget. Hasonlóan érezte magát: az álmainak szóló reflektort hirtelenjében a valóság felé kapcsolták és a többi kis összetevőt darabokra zúzták mindaddig, míg pusztán porrá és szemcsékké nem váltak.

Jól emlékezett erre az ingre. Feleségétől kapta csak úgy ajándékként. Tavaly tavasszal, bár ahogy édesanyja szokta volt mondani egy tavasz az ravasz nappalon. A felesége lábujjhegyen osont mögé, miközben ő éppen a konyhát festette. Ujjaival bordái közé bökött, de nem támadóan, inkább finoman. Olyan finom mozdulattal. Barnabás mindig arra gondolt, hogy nem is a felesége ujjai fúródtak a csontok közé, hanem az erkély ablakán át beáradó reggeli szellő lökte meg. A nő azt mondta, hogy emlékeztette az ingre, amelyet még évekkel ezelőtti első találkozójukon viselt a férfi. Az az ing teljesen beletelepedett szembogaraiba, így nem hagyhatta ott ezt a darabot, pótolva a fonállá szétmálló eredetit. A nő számára ez kapcsolatuk alapkövének számított. A férfi kicsit elcsépeltnek vélte akkor, de most valahogy megértette az egészet. Szégyenkezett az akkori gondolatai miatt.

Barnabást teljesen megszállta ez az emlékfonál. Fullasztóan teste köré tekerte direkt és csak húzta a végeket, hogy egyre jobban belevájódjanak a húsba, egyre és egyre inkább fájjon az egész szerkezet, az egész pillanat. Azóta nem viselte ezt az inget, azóta kerülte tudatosan. Mindig érezte esténként, hogy szellemként száll ki a szekrényből. Álmaiban visszatérően felesége sziluettjét látja az ingben, aki a körgangon virágokat locsolva fesztelenül, kócosan sétálgat fel és alá egy álmos szombaton. Számukra a szombat reggelek mindig törvénybe vésett menetrenddel működtek. Fényre virradó volt, kényelmesen nyújtózkodós. Mindketten felhúzták a papucsukat és csoszogva kimentek a konyhában. Nagyot kávéztak, miközben elméjükben még mindig az álmukat rótták. Felesége életet töltött egy törött fülű bögrébe, majd egy másikba is. Hosszú kortyolgatás. Hosszú kortyolgatás. Üres. Mindketten visszacsoszogtak az ágyba és folytatódott a szombati napjuk, ameddig ők akarták. 

Barnabás szerette azt a napot. A mostaniakat azonban már nem. Számára egy ideje nem számítottak a napok, a reggelek, éjjelek, naptárak és egyebek. Most csak ő volt és az az ing. Egy autó lassan eldöcögött az utcában. A kipufogó zakatolása a férfi agytekervényeit csettintésre visszahelyezték a jelenbe. Meglátta önmagát az ablaküvegben. Sápadt volt, kialvatlan és szétmálló. Őt azonban ez cseppet sem érdekelte. Ujjai közül kifonta a ruhadarabot, amely finomkodóan rogyott össze a padlón. Felemelte bal lábát és kisebb erővel berúgta a már bevetetlen ágy alá. Visszabillent a robotikus pakolásba. Gyűrt, hajtott és préselt. Egy egész fejezetet akart beletömöríteni egy kockatáskába. A cipzár sikítva jelezte a lehetetlenséget, azonban a férfi nem hagyta magát. Ütött, püfölte miközben idegesen igazgatta homlokába omló hajszálait. Kifulladt. Egy nagyobb puffanással az ágyra huppant, amelynek eredménye egy seregnyi felreppenő porciklus lett. A mihasznák ringva lebegtek az éterben, köröztek jobbra-balra, miközben a beáradó mesterséges fények által megvilágosodtak. Barnabás egy volt a sok kis mihaszna között. Lebegett, körözött jobbra-balra, miután hatalmas pofonnal érte őt a hajnal. Egyszerűen el akart ballagni az egészből. Rést szeretett volna nyitni az egész rendszeren és elbaktatni csendesen. Esetleg ugrani egy nagyot. Körhintaszerűen előrepörögni az életösvényén.

 

Hiányzott neki a felesége. 

 

 

 

 

Nincs bárány

Gobi_girl_and_lamb_by_Noctilucous

 

Ez a vers most szólhat a szerelmünkről.

Olyasmi, mint amikor két mókus kerge-

tőzik a park fáin, hiába, erdő kicsit ez is,

ha körül is van kerítve, mint egy tábor.

Meg hogy két napig álltunk egy esőben,

de ilyen se volt, most találtam ki ezt.

Vannak filmek, melyekben a szerelem

egy városban játszódik, utcákról szól,

könyvekről, italokról, a nő hajáról és a

szélről, s végül csak tárgyak maradnak,

melyek elfelejtik, hogy ki érintette őket.

Más filmekben a szerzetes lemond az

örök fényről egy lányért, s ez azt sejteti,

hogy szeretni valakit, nem a másokéval,

hanem olyan szerelemmel, mely csak az

övék, s vállalni ezt a kockázatot végleg,

többet ér az egész örökkévalóságnál.

Mintha azt mondanám, itt állt egy fa,

amott volt egy kapu, a fa nem ment be

a kapun, a kapu nem mászott a fára,

nem érti senki, s nem is kell, hogy értse.

Néha azon gondolkozom, hol van az

egészben a csapda. Gregoriánt hallgatsz,

én mostanság feminista, elbeszélgetünk

a kurvákról, hallgatod a korzikaiakat.

Rappet írok, de nem sikerül, nem baj.

Képzeletben Japánba utazom, ott látok

a felhőkarcolók között egy őzikét, nem

messze onnan, hol atombomba robbant.

Te Mrozek halála alkalmából fölolvasod,

hogy sajnos nem tudjuk biztosan azt sem,

hogy létezünk-e, vagy sem, mire én: ez is

ugyanaz, de hogy mi, te nem kérdezed.

Egyszer tényleg elutazol Los Angelesbe,

egy buzibárban érzed igazán jól magad,

majd a templomban, hol kántor volt Johann

Sebastian. Én leugrom kicsit Siófokra,

bámuljuk a mezítelen napot, politizálok,

gyógynövényt gyűjtesz, egyszóval irigylésre

méltó mindez, egész más, mint a filmekben,

föl se kell nézned, hogy tudd, mikor vannak

veled a csillagok. Olyan mégis, mintha egy

rossz mozdulat elég lenne, hogy egy egész

világ eltűnjön, s csak az öreg föld maradjon,

a terméketlen, lánggá barnult vén föld,

és persze nem tudható, hogy melyik lesz

az a végzetes mozdulat, talán épp a halál,

óvatoskodni s hősködni viszont szigorúan tilos.

Egyesek szerint az Égből jön, nem tudom,

lehet, de ha éppen most meghatározást kéne

adnom, azt mondanám, a szerelem idő és

munka, vagy fény és türelem, vagy remény

és reménytelenség, mert nincs más, de te vagy.

Lehet még parázs, melyre ha újabb ágat tesznek,

kihunyhat, így viszont talán egész éjjel kitart.

A cím pedig onnan jön, hogy az egyik örmény

templomban van egy szobor, melyről bizony

hiányzik a bárány. A szobor közepes, nem

tűnik csonkának, s hogy nincs bárány, azt

így lehet elmondani. De amíg ezt írom, alszol

és lehet, hogy melletted is ott alszik a bárány. 

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info