Bizonyos tudósok, egyesek közülük nagyon komolyak, manapság azt állítják, hogy a világ és az ember között van egy viszony, mely nem magyarázható másként, mint egy intencionális korreláció posztulálásával: ez a világ ezért az emberért létezik, míg ez az ember ezért a világért létezik. Az „antrópikus elv” azon fáradozik, hogy bizonyítsa, ha ennek a világnak a szerkezete nem olyan lenne, amilyen, az élet megjelenése lehetetlen lett volna. Másfelől az ember az élet legmagasabb terméke, tökéletesen megfelelő arra, hogy ebben a világban működjön. Ha egyetlen másik világban se jelenhetett volna meg az ember, egyetlen más teremtmény sem felel meg jobban ennek a világnak, mint maga az ember.
Összefoglaltam, tökéletlenül persze, annak tartalmát, amit a tudós bonyolult formulákban bizonyít. Az antrópikus elv lényegében egy mítosz, melyet lelkesedéssel üdvözölnek mindazok, akik hitelt adnak a világ bibliai teremtése mítoszának. A Bibliában az ember a teremtés megkoronázását képviseli, aminek jelentése az, hogy a világ alá van rendelve az embernek.
Természetesen számtalan variációja létezik ennek a mítosznak a rabbinikus változattól, mely szerint a világ a Jóknak lett teremtve, egészen a karteziánus változatig, mely szerint egy Isten, aki nem tehetett mást, mint hogy az emberi értelemre bízza a közte és a világ közti különös inkompatibilitások megértését, csak perverz Isten lehet.
Meg kell említenünk, hogy noha az antrópikus elvet a kereszténység egész története során fenntartották, léteztek pillanatok, mikor mély és meggyőző teológiai érvek alapján ezt az elvet elutasították.
William Occam szigorúan az apofatikus vagy negatív teológia szellemében jár el, amikor azt állítja, hogy Isten nem írható le pozitív állítmányokkal, olyanokkal, mint „jó”, vagy „szép”, vagy „nagy”. Isten fölötte áll az összes pozitív állításnak: következésképp nincsen alárendelve a jó, a szép, vagy bármi más antrópikus koncepciójának. Helyes tehát kijelenteni, hogy „Isten nem jó” (és világos, hogy a fenti okoknál fogva nem is „rossz”) és helytelen kijelenteni, hogy „Isten jó”. Evidens, hogy lehetetlen a tömegeknek ilyen teológiát prédikálni – az elragadó misztikus Eckhartot 1326-ban el is ítélték, mert mégis megtette. William Occam, talán kifinomultabban, még tovább ment: mint „abszolút lehetőség”, Isten kifürkészhetetlen és megismerhetetlen, csak abban a mértékben ismerhető meg, amilyen mértékben a Teremtésben mint „rendezett lehetőségben” megnyilatkozott.
Az idős Duns Scotus számára, akit Pierre Chaunu azon öt teológus egyikének tart, akik a történelemben tényleg számítanak, a probléma bonyolultabb és zavarosabb volt. Valóban, az antrópikus elvnek ez a manifesztuma, a niceai hitvallás kijelenti a nem túl merész elmék számára, hogy Isten megtestesült propter nos homines, értünk emberekért. Vagyis az emberek iránti szeretetből az Atyaisten leszállt a Fiúistenbe, hogy megszabadítsa a világot a bűnből. Ami Duns Scotust feszélyezi, az az ember iránti szeretet. Hogy lehet, hogy Isten, ez a határok nélküli hatalom, elhatározhatja legfőbb tettének – az isteni Ige megtestesülésének – megvalósítását egy olyan hitvány lényért, amilyen az ember? Ez azt jelentené, hogy Krisztus nem az isteni szabadság terméke, hanem egész egyszerűen egy alkalmi munka (occasionatum), ami elsősorban az embernek köszönhető. Isten nem határozhatja el a megtestesülést „értünk emberekért”, csakis saját magáért. Ezért Duns Scotus javasolja a niceai formula megváltoztatását és a propter nos hominum helyettesítését a propter se ipsum-mal.
Az eretnekség határát Nicolas D’Autrecourt lépte át (1346-ban ítélték el), aki egészében tagadta az antrópikus elvet. Számára az emberek az univerzum ökonómiájában teljesen jelentéktelen lénynek számítanak, és teljesen abszurd azt állítani, hogy az univerzumot Isten értük teremtette. Magától értetődő, hogy ennek a pozíciónak az elfogadása nem lehetséges addig, amíg a kereszténység az Ótestamentumot használja, amely az ellenkezőjét állítja. Ugyancsak magától értetődik, hogy noha elméletileg Duns Scotusnak nyilvánvalóan igaza volt, minden elmozdult volna, ha a niceai hitvallást módosítják.
Nem tudok – és nem is akarok – belemenni az antrópikus elv tudományos részleteibe, de fenntartom a jogot, hogy egy másik alkalommal megtegyem. Olyan tudományfilozófusok és -történészek, mint Stephen Toulmin, manapság azon a véleményen vannak, hogy a tudományos vállalkozás nem örvend nagyobb objektivitásnak, és nincsen közelebb az igazsághoz, mint a múlt akármelyik mitológiája. Van egy mitologikus masina, amely megalkotja az elemi igazolásokat a matematikai formulák segítségével. Ezek a maguk részéről önmagukban semmilyen garanciáját nem adják az „igazságnak”, mint ahogyan legkésőbb a Reneszánsz óta hitték. (Persze itt a szituáció majdhogynem faragatlan leegyszerűsítéséről van szó, mint ahogyan a sokat tárgyalt Gödel-tétel esetén, melyből következik, hogy matematikai állítások semmilyen készlete nem tartalmazza magában az önellenőrzés lehetőségét.)
Történelmi nézőpontból tehát nem jelenthetjük ki, hogy a mai tudomány ellenőrzése alatt tartja az ősi antrópikus elvet, ellenkezőleg, az antrópikus elv egy ősi mítosz, amely más mítoszokkal együtt a tudomány járművén halad tovább. De vajon meg tudjuk mondani, mi akadályozza meg, hogy egy adott mítosz „igaz” legyen a tudomány szempontjából? Az evolúció neodarwinista elmélete után bizonyos gnosztikus mítoszok igazaknak tűnnek (l. Gnosticismo e pensiero moderno /Róma, 1985./ című dolgozatomat). Másfelől sok episztemológus úgy tartja, hogy a neodarwninista teória tiszta metafizika és nem működhet a Jacques Monod által közölt „lényegi kockázat” elvének megfelelően. Az univerzum bonyolultságának mértéke végtelenül eltávolítja annak lehetőségét, hogy egy adott mítosz „igaz” legyen, miközben más mítoszok „nem-igazak”.
Az antrópikus elv esetében minden azon múlik, hogy miként fogjuk föl az intelligenciát a természetben. Egyrészt, ha elfogadjuk, hogy intelligencia nem létezhet organikus alap nélkül, akkor az ember a földi ökoszisztéma által egy körülbelül 5 millió éves evolúció során létrehozott legnagyobb eredmény. Másrészt mi magunk létrehozunk más energiaforrások segítségével organikus bázis nélküli intelligenciát. Világos, hogy az intelligencia más berendezésekbe is bezárható, nemcsak a koponyába. Ugyanígy, elfogadva, hogy létezik intelligencia a kozmoszban és hogy beszélhetünk egy „univerzumot átfogó ökoszisztémáról”, akit ha akarunk, nevezhetünk „Istennek”, újra elesik az organikus bázis feltételezésének szükségessége.
Az ember előnyének az tűnik, azokhoz a gépekhez képest, amelyek intelligenciát képesek elraktározni, hogy kommunikatív, aktív és mozgékony. De a mi számítógépeink is képesek kommunikálni egymással anélkül, hogy elmozdulnának, míg az ember aktív és mozgékony karaktere a hátrányára válik, amikor arra gondolunk, hogy az emberiség szaporodása lassanként a földi ökoszisztéma elpusztításához vezet. Semmi nem akadályoz meg abban, hogy például azt mondjuk, intelligencia található a gyémántkristályban, és ez igen finoman aktiválódik a napenergia által; ugyanilyen egyszerűen föltehetjük, hogy intelligens ásványaink képesek az egymással való kommunikációra ugyanannak a napenergiának a segítségével. Az ásványok evidens előnye az emberhez képest elképesztő élettartamuk, ami haszontalanná teszi a reprodukció szükségességét. Az anorganikus intelligencia, lévén tiszta és üledék nélküli, sokkal különbnek tűnik, mint az organikus intelligencia. Továbbá, ha az élet célja az intelligencia – és ez látszik az egyetlen nyilvánvaló célnak –, akkor az élet létezésének előnye az ásványokkal raktározódó tiszta intelligenciához képest kérdésessé válik.
De térjünk vissza egy pillanatra az emberhez: valóban olyan rendkívüli gépezet ez, ahogyan az antrópikus elv állítja?
Az általunk alkotott gépekkel szemben az ember előnye, hogy organikus szövetből áll, mely lehetővé teszi, hogy reprodukálja magát. Másrészt az organikus szövet nagyon rövidéletű más anyagokhoz képest; egyes ásványokkal való összehasonlításban ellenálló-képessége és életkora végtelenül kicsi. Az emberi intelligenciával összefüggésben – mely nagyon redukáltnak látszik – az ember egy rendkívüli gépnek tűnik, mivel nem tudja (még?) önmagát létrehozni. Összevetve egy olyan intelligenciával, amilyen az említett szoláris ökoszisztéma lenne, az emberi gép nem látszik olyan rendkívülinek. Ha nem is tudjuk létrehozni, el tudunk képzelni sokkal jobb, ellenállóbb, tartósabb, tisztább, funkcionálisabb gépeket.
Messze annak kijelenthetőségétől, hogy az ökoszisztéma intelligenciája, mely létrehozta a földi élet formáit, rendkívüli lett volna, arányosan ítélkezve nagyon is csökevényesnek tűnik: el tudjuk képzelni, hogy egy ökoszisztéma „dísze” lehetne az embernél sokkalta tökéletesebb lény.
Sokan jelentik ki, hogy az ember telve van az evolúció lehetőségeivel, s hogy egy napon sokkal jobban ki fogja tudni használni lehetőségeit, mint ma. Ez az evolúció azonban nagyon bizonytalan elképzelés: mint minden állatfaj, az ember is csak kollektíven fejlődik, míg az az irány, amerre jelenleg fejlődik, semmiképpen nem látszik „forradalminak”, vagy olyan fejlődésnek, amely előnyösen hatna intelligenciája teljesebb kihasználására vagy növekedésére.
Amennyiben az intelligencia az élet célja, akkor az antrópikus elv ellenfeleinek mindig is igazuk volt; amennyiben nem (főként a „tudomány” jelenti ki, hogy az életnek szigorúan véve nincsen semmilyen célja), akkor még inkább igazuk volt.
Groningen, 1986.
(l. Principiul antropic = Ioan Petru Culianu, Jocurile minții – Istoria ideilor, teoria culturii, epistemologie, Iași, Polirom, 2002.)
ford. Borbély András
