Bejegyzések

Álom havában

2013. december 17. kedd Lőrincz P. Gabriella

Gábriel egy hosszú ima után

szárnyait elégette és elköltözött.

Felmondását ímélben küldte el.

A betlehemi csillag

még az újkenyér havában

lehullott.

Meteoreső, így mondták a hírekben.

János a Jordán vizében

Magányosan mézet majszolt.

Heródes nem őrjöngött,

nem mészárolt.

Saulból nem lett Paul.

A leprások leprások maradtak,

a vakok pedig vakok.

A templomokat ellepték a kufárok,

a kereszten nem feszült

a Bűntelen.

Mária elvetélt.

Azt mondják, sokat stresszelt,

pedig szedte a terhesvitamint

és az ultrahang sem utalt semmi gondra.

Nem született meg Immánuel.

Nincs Karácsony,

a fenyőállítást meg betiltották.

Hogy gyógyító nélkül mivé lesz

a beteg világ,

csak az Öregisten tudja…

És nem történt még

annyi-annyi minden,

elmaradt a szeretet ünnepe.

Bár a szupermarketek

polcai roskadoznak,

évről-évre több a műanyag.

De boldog karácsony helyett

maradt a „kellemes ünnepek”

A történet elejére már nem

emlékszik senki.

Bejgli és fahéj illat,

csodás…

új légfrissítő.

Bejegyzések

A szellem által elcsábítva

2013. december 16. hétfő Csuka Botond

A csábításról való gondolkodás immár hatalmas filozófiai tradícióra építhet, amely könnyedén beláthatatlan terrénumokat ölelhet fel, amennyiben a csábítás vonzásteréhez számítjuk nem csupán az „érzéki zsenialitást”, a „kacérságot”, azaz a puszta testi vonzerőt vagy annak megfontolt irányítását, de a szerelem ez utóbbiaktól nem elválasztható, ám ezeken több irányban is túlmutató kérdéskörét. Gabriel Liiceanu, a kortárs román filozófia egyik központi gondolkodója, azonban ennél is tágabbra feszíti a kis könyve által befogni irányzott területet. Vagy legalábbis úgy tűnik. A csábításról címet viselő kötet ugyanis „a szellem” általi elcsábíttatás kérdéskörét beemelve látszólag kiszélesíti a tárgyalt problémák körét – ekként a csábítás-fogalom bevett értelmének szűkösségére mutatva rá –, ám valójában a szellemi felé való mozgásban az érzéki csábítástól való eltávolodás érhető tetten – a sokat emlegetett „hús partitúrája” üresen marad.

Liiceanu szellemes, érdekes és helyenként gondolatébresztő könyve jó értelemben értett filozófiai lektűr – amelynek ekként meg kell birkóznia olvasóközönségének sokrétegűségével, címének köszönhetően pedig a giccses borítóval –, amely egyszerre egyensúlyoz a csábítás sekélyes fenomenológiája, a helyenkénti aprólékos és igényes szövegértelmezések, valamint az európai civilizációnak – ehelyütt Platóntól nyomon kísért – szellem és hús oppozícióján alapuló történelmének közhelyes felskiccelése között. Röviden: az egyes fejezetek a szellem általi elcsábítás történeti lehetőségeire kérdeznek rá, meglehetősen elnagyoltan, ellentmondásoktól és zavaroktól sem mentesen.

A könyv nyitányaként szolgáló fenomenológiai vázlat középpontjában – Heidegger román fordítójától nem meglepően – egy etimológiai belátás áll: a latin seduco ige jelentései között megtalálni a „félrehúzni”, „távolabb helyezni” jelentéseket is, vagy később a „tévútra vinni”-t. Liiceanu definíciója ezek szerint alakul: a csábítás olyan aktust jelöl, mely „félre-von”, mégpedig egy, a csábító által megnyitott, és az örömelv által szervezett „külön világba” emel át. Az „elvarázsolt”, a „megszokottól eltérő” világba való „félre-vonás” ereje révén csábít a csábító, s ebben a világmegnyitásban áll a csábítás aktusának szubverzivitása (18.). A csábítás ekképpen a hatalom egyik formája, mely egyszerre rejti magában az elcsábított rossz és jó útra való áthelyezésének lehetőségét, a jóakarat megléte vagy hiánya szerint.

Ezeknél sokkal érdekesebb a Liiceanu által többször hangsúlyozott „a priori vágy”, „lesben álló kívánságaink sorozata”, lévén „[m]inden csábítás a várakozás és a vágy által előkészített talajra hull.” (12.) A fantazmák homályos közegében berendezkedve mintegy készen állunk arra, hogy elcsábítsanak, „minden csábító úgy lép életünkbe, hogy magával hozza egy meghatározatlan várakozás teljesülésének ígéretét.” (13.) Liiceanu példái pedig szépen alátámasztják e rövidre zárt fenomenológiát, egyszerre beszél szerelmesekről, szeretőkről vagy egyetemi tanárokról. Ezek a későbbi, kultúrtörténeti fejezetekben részletes illusztrációt is kapnak, helyenként egy esettanulmányban sűrítve össze az előbbieket.

De már e leírásban is takarásba kerül a csábítás érzéki vonása. Számomra ez a könyv egyik mulasztásának, később elhallgatott előföltevésének tűnt, míg explicitté tett állásfoglalássá nem vált a könyv Kierkegaard-t tárgyaló fejezetében, ahol a csábítást – Johanneshez kötve és Don Juantól elválasztva – mint cselekvést, (verbális) retorikát, cselvetést és megtervezettséget különíti el az „érzéki zsenialitástól”, a spontán, lehengerlő, őszinte érzékiségtől: a „csábító, mert lényegét tekintve értelmes (vagyis nem-érzéki), ellentéte Don Juannak.” (155.) A csábításnak ezen Kierkegaard-ra alapozott szűkebb meghatározása természetesen vitatható. Kierkegaard gondolatmenetének és érveinek rekonstrukciója ugyanis rejtve hagyja a kierkegaard-i gondolkodás és fogalomhasználat specifikusságait, s azoknak eredeti kontextusukon túli általánosításának problematikusságát. Amennyiben az „érzéki zsenialitás” képviselőjét a tudatos tervezés hiánya okán nem is tekinthetjük csábítónak, ez még nem zárja ki az érzékiséget en bloc, amint arra Liiceanu egyértelműen utal. Don Juan „nem használ szavakat. És ha nem használja, tulajdonképpen nem is csábító.” (155.) A csábító a moralitás és nem az esztétikum területén mozog. De vajon az érzéki ennyire egyszínű lenne? Tényleg híján lenne a testi a retorikának, a mozdulatok, a hangok, az érintések vagy az illatok koreografáltságának a csábítás célja érdekében? Szinte banális már a kérdés maga is.

És Liiceanu valóban elfelejti a húst. A kultúrtörténeti fejezetek adják ennek bizonyítékát. Mindegyikben egy nagy csábító áll a középpontban: az ifjakat a tiszta létezés világának távolába átcsalogató Szókratész; az „emberiség történelmének legnagyobb csábítója”, Jézus, aki a platonikus csábítás logikájának megfelelően von félre a szellem, az Isten oldalára; a trubadúrlíra fetisizált imádottja, a madonnává transzformált nő, kinek jelentősége abban állt, hogy alakjában megjelent a hús, de a csábítást mozgásba hozva zárójelbe is került. A hús győzelmét Liiceanu Don Juan előtt, a Dekameron kolostoraiban életre kelő férfi és női testekben látja bekövetkezni, a szellem fensőbbségét hirdető platóni-keresztény premissza tarthatatlanságát mutatva föl ezáltal. Ez utóbbi fejezet azonban áldozatául esik a kultúrtörténeti ív felvázolására való törekvésnek. Kevés szó esik a csábításról mint félrevonásról vagy világmegnyitásról, helyette a vágyak felszabadulása, a szexualitás természetességének boccacciói felismerése áll a középpontban, illetve a nő iránti vágyakozás vagy imádat kilépése a szoborrá merevítő udvari szerelem gyakorlatából.

A két princípium egyensúlyát Liiceanu Rómeó és Júlia történetében, valamint Martin Heidegger és Hannah Arendt kapcsolatában éri tetten. A csábítás fentebb ismertetett, a Kierkegaard-fejezetben megjelenő, a verbális stratégiára való redukciója már itt tisztán körvonalazódik. Rómeó és Heidegger egymás mellé kerülnek mint csábítók, akik „a szellem valóságos retorikai tobzódását” (68.) választják a szexuális kapcsolat létrejöttéért és fenntartásáért. Előbbi természetesen a költészet, utóbbi a fenomenológia diskurzusát választja, de Liiceanu interpretációja mindvégig e „szellemi partitúrát” tartja előtérben – Heidegger és Arendt levelezését, e kapcsolat szellemi párlatát elemezve –, háttérben hagyva a mellékesen említett „hús partitúráját”. Mellékessé válnak mind Rómeó kamasz vágyai, mind Heidegger „furfangos” csábítása, fiatal tanítványa gondos rejtegetése felesége, Elfriede asszony előtt, kapcsolatuk „a kezdet kezdetétől […] az egészséges szexuális vágyra” alapozottsága.

A Heidegger-Arendt levelezés kezdeti éveinek elemzése mindenekelőtt azért tarthat számot szélesebb érdeklődésre, mert a levelezés magyarul sajnos hozzáférhetetlen. Azonban óvatosan kell bánnunk Liiceanu olvasatával: erősen érezhető a mítoszteremtő szándék, mely nem meglepő a filozófiatörténet híres szeretői esetében (Kierkegaard és Regine Olsen, vagy ennek mintájára Lukács és Seidler Irma stb.). A szerelmi szál – és itt sem, ahogy a könyvben másutt sem, tisztázódik a szerelem pozíciója – az akadémiai környezet, s a két főszereplő rövid jellemzésével kezdődik, állandó tekintettel a levelek tartalmának a heideggeri filozófiába ágyazhatóságára (Arendt leveleinek legnagyobb része nem maradt fönn). A fölmerülő szempontok némelyike szellemes (a Rejtekutak összecsengése a csábítás-irodalomban megjelenő erdő-toposszal), némelyike éles megfigyelésen alapszik (a szerelem hiányzó heideggeri fenomenológiájának rekonstrukciója), de van, amelyik készpénznek veszi a levelezés csábító-retorikáját (Hannah-t Heidegger „kairoszi kísérőként” indítja el, nem csupán nőisége kibontakoztatásában, de – „hatalmas sorsretorika keretében” – önmaga lehetőségei megtalálása felé is), vagy amelyik inkább tanúskodik a Heidegger életébe Hannah alakjában belépő „nagy áldás” még nagyobbá tételének szándékáról (erre példa a kettejük közötti kapcsolatnak a Lét és idő megszületésének „érzelmi forrásaként”, az egzisztenciálontológiájához vezető „kegyelmi állapotként” való értelmezése).

Talán most érdemes röviden szólni Karácsonyi Zsolt fordításáról. A román eredetit nem áll módomban ismerni, azonban nem lennék meglepve, ha a könyv modorosságait – helyenként a heideggeri „költőiségig” való alászállást – nem a fordítás hibájának, hanem Liiceanu Heidegger-fordítói tevékenységének kellene felrónunk. Erre példa lehet maga a „félre-von” vagy az „el-csábító” írásmódja, valamint olyan helyek, mint: „mindannyian az élet tágas tájai felé tekintünk” (13.). Az egyetlen kifejezetten zavart okozó terminológiai probléma Octavio Paz „szenvedély geometriájának” rekonstrukciójában található, ahol a szexualitás és a szerelem melletti harmadik elemként az erotismo megfelelőjeként az „érzékiség” szerepel, és nem az adódó eroti(ci)zmus/ erotika terminus. Ennek köszönhetően helyenként homályossá vagy értelmetlenné válik a szöveg: „Az érzékiség a szexualitásnak emberi szinten történő megszelídítése. Szabályok, rítusok és tabuk alkotják, »becsatornázzák a nemi vágyat, ugyanakkor meg is védik a társadalmat annak túlcsordulásától«.” (60.) Az olyan apróságok, mint hogy a kiadásban nem található a fordítás alapjául szolgáló mű, már a szerkesztés számlájára írandó kínos igénytelenség.

A könyv legproblematikusabb fejezete azonban az utolsó, a „kultúra csábításáról” szóló, mely alapvetően helyezi át a kötet hangsúlyait és tétjeit: „lehetséges-e szellem általi csábítás az »itt«-ből való végleges távozás felvetése, egy egyértelmű transzcendencia ígérete nélkül?” (159.) – kérdezi Liiceanu. A könyv egyik végső, felszínes és érdektelen összegzése szerint „az európai ember mindig két szélsőség – az aszkétizmus és a kicsapongás – között ingadozott, ezért nem részesülhet olyan csábítási formában, mely a hús feláldozása nélkül teszi számára lehetővé a szellemmel való találkozást.” (173.) Ez alapján világos: a csábítás, mely Liiceanut érdekli, a szellem csábítása, az ember „félre-vonása” arra „az egyetlen oldalra, amelyen az […] a maga »emberségében« elhelyezkedhet.” (161.) És csupán a kultúra – a „szellemi fejlődés során átdolgozott anyag” (161.) – liiceanui értékorientált fogalma az, amely képes egyensúlyt tartani szellem és hús között, elfoglalva helyét a tárgyalt csábítás-paradigmák sorában. A „kultúra csábítása” ugyanis a szellem oldalára von félre, azonban az érzékit – a szellemi objektivációit – használja föl ennek érdekében. (Az, hogy Liiceanu felskiccelt kultúraelméletében alkotókra és nem-alkotókra osztja fel az embereket, valamint azokra a „másodlagos csábítókra”, a kulturális elit tagjaira, akik az „alapító források” – a megerőszakolt heideggeri terminológia ehelyütt az alkotók kasztjára utal – felé csábítják a többieket, most mindegy.)

Látható, a kezdeti csábítás-fenomenológia olyan ütőkártya, melynek logikája mindenre kiterjeszthető, s valódi tétje nem az interperszonális széptevés vagy kacérkodás kicsinyes ügyködése, hanem „a szellem” és „a hús” csatározása. A csábítás-paradigmák, melyek az előző fejezetekben előkerülnek, valójában „az európai csábítás útvonalát” adják ki, annak „irányváltását a két kifejezés” – a szellem és a hús – „egyike vagy másika felé” (171–172.). A kultúra mint csábítás önmagában provokatív és vitára ösztönző értelmezése, s felvázolt, nem kis mértékben elitista vagy nosztalgikus kultúraelmélete is igényt tarthatna a figyelemre, azonban e könyv kereteit a „szellem érzékiségét” tárgyaló fejezet egyszerűen szétfeszíti. Végképp háttérbe szorulnak a rövid, ám korántsem érdektelen csábítás-fenomenológia, valamint a korábbi fejezetekben megbúvó éles részletmegfigyelések, s előtérbe helyeződik a ma már romokban heverő oppozícióra építő közhelyes történeti hadakozása szellemnek és húsnak.

Gabriel Liiceanu: A csábításról, ford. Karácsonyi Zsolt, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013.

Bejegyzések

Csillagködben II. (Repülő!)

2013. december 15. vasárnap Balogh Virág Katalin

(Repülő!)

Éppen akkor értem oda, amikor a Nagy ott járt, hogy a csoport létszáma tizenhárom, nem hiányzik senki, felmentést ne… ja de felmentést kér a Boldog, javított gyorsan. Ja de felmentést kér, ismételte meg a Herczeg, ja de miért kér felmentést a Boldog? Tán a fejecskéje fáj? Vagy a hasikája fáj? Vagy micsodája már megint??? A kis lelke, mi? Boldog! Tán csak nem hogy szomorúak a boldogok? Mert nem vigasztaltatnak meg, he? Nézze meg az ember!

Néztem én, és láttam, hogy nincs jó kedvében a Herczeg, pedig idén még nem is kértem felmentést, csak egyszer, akkor is a térdem volt felhorzsolva, de tényleg, de ő láthatóan azt sem hitte el, és mégsem engedte meg, hogy megmutassam neki. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy anyád, de aztán csak annyit válaszoltam, hogy a torkom, az fáj. A hangom rekedtes volt, pont, mint egy hétpróbás szimulánsnak, pedig tényleg fájt. Akkor már minden fájt. Á, a torka, így a Herczeg, jól van, akkor pihenjen csak a kisasszony, kímélje a becses hangszalagjait, bár ez itt nem énekóra, itt kuss van, nem igaz? Néhányan röhögcséltek, de a kérdésre válaszul mindenki elhallgatott. Az a helyzet, folytatta a Herczeg, Boldog, de nem rám nézett, hanem a tornasoron futtatta végig a tekintetét, hogy ha nem kérsz ma felmentést, magam kértelek volna meg rá, hogy legyél kedves tartózkodni a tanórán való aktív részvételtől, ugyanis ma test-nevelés órát fogunk tartani, érted, test-nevelést, nem pedig holmi labdázást, egy kis lóti-futival, meg jó sok lazsálással, és semmi kedvem 10 perc után a mentőt hívni érted. Érted?

Értettem. Még mindig nem rám nézett, hanem a tornasorra, és a tornasor kezdett rosszat sejteni. Pénteken a közmegegyezés szerint kosarazni szoktunk, most is mindenki erre számított, nem pedig test-nevelés órára. Ami a labdázást, a lóti-futit meg a lazsálást illeti, ilyenkor én a Kútásót szoktam fogni, ő meg engem, ami úgy néz ki, hogy le-föl sétálgatunk, tisztes távolból követve az egyes támadásokat, és közben megtárgyalunk ezt-azt. Olyan is volt már, hogy a Kútásó véletlenül kosarat dobott, én meg egyszer elvettem tőle a labdát, de aztán a Mohácsinak adtam, mert kérte, és a többiek majdnem megvertek. Nem volt valami nagy fair play ez a Mohácsi részéről egy rövidlátóval szemben, de a csapatom szerint én voltam a hülye, hiszen ők is integettek. Tényleg mindenki integetett, de én annak dobtam, aki a legközelebb volt, mert bár látni már nem láttam el odáig, dobni még csak-csak el tudtam. Többet inkább nem szereztem meg a labdát a Kútásótól.

Herczeg azt is közölte még, hogy ezentúl minden hónapban tartunk legalább egy normális test-nevelés órát, és akinek ez nem tetszik, az nyugodtan kérhet felmentést, nekem mindjárt fel is ajánlotta az összes soron következőre, pedig meg sem mukkantam. Aztán kiléptetett minden második embert, és kiküldte őket a szertárba medicinlabdáért, majd pedig mindenféle válogatott borzalom következett: volt sánta róka, négyütemű fekvőtámasz meg lépcsőzés, ahová engem is kihajtott, és odaállított ahhoz az oszlophoz, hogy számoljam a megtett köröket, de hogy kíméljem a torkomat, nem bekiabálnom, hanem mutatnom kellett, és még így is aggódott, nehogy meghúzzam az ujjamat a végén, mert az nyilván nagy tragédia lenne nekem, vigyorgott. Aztán újra bementünk, és előkerültek a kötelek is a bordásfal mögül, meg a zsámolyok, zárásul pedig következett a mélypont, a tűz, víz, repülő. Aki elrontotta, annak ki kellett állnia, és akár erejük fogytán, akár készakarva, a többség gyorsan kihullott, hamarosan már csak hárman ugráltak lihegve. Akkor a Herczeg belefújt a sípjába, Jóború 2, Mózes, Petike, sorolta a talpon maradtakat, majd elküldte őket zuhanyozni, a többieknek meg három kör békaügetést rendelt levezetőnek. Erre a Joború 1, aki csak egy pillanattal hamarabb dőlt ki, mint a 2, nem bírt magával, és felnyögött, hogy ez nem igazság, és a Laczkó már túl későn rúgta bokán, mert a Herczeg felhorkant, hogy valóban, úgyhogy legyen négy; és ha még egy nyikkanást hallani, akkor öt. Hajrá, aki készen van, leléphet.

– Csak okosan, a segédem mindent lát! – és a sípot letette a padra, hogy csak úgy koppant, részéről lezárva ezzel a testnevelésórát, majd felém fordult, és nyájasan megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Mondtam, nem. Erre ő, hogy látszik rajtam, elég pocsékul nézek ki. Mondtam, tudom. Nem úgy érti, mondta, hanem úgy, hogy látszik, hogy valami bajom van; ő végig figyelt engem, és még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor bejöttem: hullasápadt arc, vérvörös fülek, higgyem el, ez nem normális. Elhittem. Javasolta, hogy menjek el orvoshoz, ő majd szól a Szentmiklósinénak. Most-most, mire várok. És menjek szépen haza, és pihenjem ki magam. És néha kocogjak a nővéremmel, az jót fog tenni. És ne szívjak mellre mindent, és ha most rossz is, azért még olyan is lesz majd, hogy jó, neki elhihetem. Jó. És köszönöm. Csókolom.

Mire kicsöngettek, már az utcán, mire be, a rendelőben voltam. Körülöttem üvöltő csecsemők és gyerekek és anyukák, nagy részük alig valamivel idősebb a nővéremnél, de a szemük fele akkorának tűnt, mint az övé, a szájuk kicserepesedett, és a hajuk sem volt különb állapotban, mint az enyém. Ott volt köztük a Feri felesége; ő is eléggé rosszul nézett ki, és nemcsak a Sziszivel vagy a korábbi önmagával összehasonlítva, hanem úgy általában is. Így utólag elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ültem ott egy órát a taknyos bőgőmasinák között egy hülye igazolás miatt abban az állapotban, alighanem képtelen voltam felállni, de aztán egy kisfiú lehányta a cipőmet, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Amíg lemostam a vécében, egyúttal levakarva róla a friss festés nagy részét, szólítottak, de helyettem a hányós kisgyerekkel mentek be, aztán mire kijöttem, egy nő már ott állt szorosan az ajtónál, hogy ő csak gyógyszerért jött, a következő meg csak injekcióra, az pedig soron kívüli, ha nem tudnám, én meg inkább nem álltam le vitatkozni, féltem, hogy egy tanítási napon belül másodszor is megütnék egy édesanyát, azt pedig már nehéz lenne kimagyarázni. Aztán már csak a Feri felesége volt hátra, meg a kislánya, őket meg nem tudom, miért, de előre engedtem, igazán nem vártam köszönetet érte.

Dél körül aztán bejutottam, a doktor néni pedig nagyon meglepődött, hogy itt lát, és hogy jó ég, mekkorát nőttem. Egészen elérzékenyült. Végre valaki, aki nem taknyoz össze, gondolhatta, és én igyekeztem megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. Bár az elmúlt évben biztosan nem nőttem egy centit sem, ráhagytam, lehet, hogy azóta nem is jártam nála, különben is, már régen tudtam, hogy ezt a nagyotnövést ahelyett mondják, hogy nahát mennyit híztál, és milyen pattanásos lettél – bár erre is volt példa. Hogy akkor mondjam el, mi fáj, kért, miután arra a kérdésre, hogy mi újság a suliban, nem reagáltam. Akkor nyeltem egyet, a torkod, ugye, kérdezte, én pedig bólogattam, és hogy mondjak egy nagy Á-t, hát mondtam, ő meg hümmögött, hogy végül is egy kicsit piros, most menjek szépen haza, és feküdjek le, szedjek C-vitamint, mára ad igazolást, ha holnapra rosszabb lesz, jöjjek vissza, ha jobb, talán néha eljárhatnék kocogni a nővéremmel, az biztosan jót fog tenni. Higgyem el, ha most rossz is, hamarosan jobb lesz, csak fel a fejjel. Jó, mondtam, és köszönöm. Csókolom!

Naná, hogy jobb lesz, gondoltam, és mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy fogom csinálni. A kutyát kiengedtem, de amikor rám ugrott, odébb rúgtam, és eltökélten továbbmentem. Kinyitottam a konyhaajtót, aztán elvettem az asztalról a konyhakést, és végigmentem az apa szobáján, aztán át a folyosón, aztán az anyáén, be a miénkbe, és ledobtam a táskát a földre, aztán a kabátomat is, és letérdeltem a szőnyegre, oda, ahová besütött a nap, mint valami rivaldafény, és felhúztam a pulcsim bal ujját, és nekiálltam. Jó sokáig csináltam, egyre vörösebb lett a bőröm, én pedig egyre dühösebb, végül beláttam, hogy nagyon hülye vagyok. Felpattantam, és kirohantam, de a folyosón egyszer csak apába ütköztem, még jó, hogy fel nem nyársaltam.

Te meg mit csinálsz itt, kérdezte, és a kést nézte a kezemben, mire én belekezdtem, hogy az úgy volt, hogy a Herczeg elküldött az orvoshoz, mert szarul voltam, az orvos meg haza, és mivel anya csak egy után jön, vágni akartam magamnak egy szelet kenyeret, de akkor meg eszembe jutott hirtelen valami, és beszaladtam, a TV miatt volt, be akartam kapcsolni, hogy legyen zene, és ennyi. És csend volt, egy légy zümmögött csak bele a magyarázkodásba, hát ezek sosem döglenek meg? Aztán meg hallottam, hogy jön valaki, és megijedtem, pontosítottam még. Aha, mondta apa, hát akkor ha beteg vagy, feküdj le, de előtte tekerd fel a fűtést, egy jégverem ez a ház, meg lehet itt fagyni, mondta még, most rohannom kell, csak hazaugrottam valamiért.

Jó, mondtam, és kikísértem az ajtóig. A szél belekapott a körtefa lehullott leveleiből összehúzott kupacba, nézd, mondta apa, aranysárkány, és rám mosolygott, hát nem szép, kérdezte még, és elment. De, tényleg szép a kertünk az őszi napsütésben, gondoltam, hát akkor gereblyézd is össze újra, amit a szél most szétfújt, és holnap égesd el, addigra talán kiszárad, és közben gondolj a bogarakra, akik benne égnek, és integettem még neki, hátha visszanéz, de nem. Úgyhogy most már egyenesen a fürdőbe mentem, és átkutattam minden zsebet, de már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam, hogy egy kurva penge sincs ebben a rohadt házban, csak villanyborotva, meg epilátor, meg kisolló, talán a szemöldököm kéne leborotválni, de inkább beszaladtam a jéghideg szobába, és leroskadtam a szőnyegre, arra a meleg napfoltra a közepén, és csak sírtam, amíg csak bírtam, és csak sírtam, és sírtam.

Aztán visszamentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Kifújtam az orrom is, a zsepi tiszta vér lett, szóval van még remény, gondoltam, csak lógatni kell a fejemet, estére talán elvérzek. De már csak fél óra, jutott eszembe rögtön, és anya hazaér, és mire ezt kigondoltam, már be is hegedt a seb. Visszamentem szépen a szobába, és elővettem a fiókom mélyéről a vastag spirált, amire megtévesztésül azt írtam, hogy Gyakorlófüzet. Nem baj, gondoltam, ha senki sem szeret, legalább van miről verset írni, ez a lényeg, és már írtam is a címet, Csillagködben, és aztán a verset, hogy kibe szerelmes reménytelenül az, aki odafönt van, és egyáltalán minek.

Gyorsan kész lettem vele, és akkor elolvastam újra, és egészen jó lett, csak egy szót kellett kihúzni, kettőt lecserélni és a végére még egy sort beletenni. És bekapcsoltam a magnót, és énekeltem, hogy nagyon szép, a haja lobog, és feltekertem a hangerőt, aztán a fűtést, és felültem a kályhára, és néztem, ahogy a kismadarak a kertben kaparásznak. És aztán kibújt a nagy fekete kandúr balról, a meggyfa alól, mellén a fehér folttal, jött puhán lépkedve, bajsza megremegett. A szívem majd kiugrott, úgy szurkoltam, de éppen a legjobb résznél bejött anya, töviről-hegyire kifaggatott, pedig már régen tudott mindent, és az ágyba parancsolt. Hozott C-vitamint meg körömvirágteát, aztán kiment, én pedig végre elgondolkodhattam rajta, hogy hétfőtől kezdve minek járok iskolába, de mielőtt még bármit is kitalálhattam volna, elaludtam, és álmomban futottam, és nagyon szép voltam, és a hajam lobogott, és sikerült végre a fektetett dobás is, és mire felébredtem, fent voltak a csillagok az égen, szép volt.

Bejegyzések

A k.u.k. hadsereg megjelenése…

2013. december 14. szombat Vincze Ferenc

In memoriam BMA-MAGD-IR423.1

A teremben még a hófehér papíron végigfutó tollak sercegését sem lehetett hallani. Legalábbis eleinte. Aztán mindenki választott a táblára fölvésett feladatok közül, s vagy az osztrák–magyar közös hadsereg gasztronómiájáról, esetleg a prostituáltak és katonák viszonyáról, vagy életvezetési tanácsok a közös hadsereg katonáinak témájában írt. Lassacskán oldódott a hangulat, s a kezdeti ellenkezést felváltotta a feladat megoldására való törekvés. Egyre-másra előkerültek a szabadon használható kötetek és fénymásolatok, s az írásokból legények, altisztek, tisztek ugrottak a porondra.

A közlegények zsebre tett kézzel álldogáltak, eleinte zavartan, s megilletődve figyelték a fehér papírosok fölé görnyedő embereket, mivel nem igazán értették, miért is kerültek ide. De minthogy most sem erősen vettek tudomást róluk, hamarosan az egyik sarokban kis kört alkottak és rágyújtottak. A szolgálat alól ideggyengeség miatt felmentett Infanterist Csupak civilben érkezett, hosszú gulyásgúnyában, s többek között ennek köszönhetően volt nála egy csomag cigi is, amit előzékenyen körbekínált. Infanterist Alexander Bézső, Kovács Márton közvitéz, Kaál Samu és Joseph, a másik tisztiszolga örömmel éltek a lehetőséggel, s elégedetten szívták tüdejükre az Alföldön megtermelt dohány keserű füstjét. Ilyet szívtak a negyvenhatosok, mondta kaján vigyorral Infanterist Csupak, főként, ha már hazatértek, tette hozzá még, kicsit halkabban.

Ez utóbbi mondatra a hófehér lap fölé görnyedők közül többen is felkapták a fejüket, pillanatra elgondolkoztak, de aztán ismét visszahajoltak, némelyek őrült módra kezdték lapozgatni a fénymásolatokat, s időközben elkészült vázlataikhoz hozzátoldottak még egy-egy kifejezést.

Az időközben kissé megőszült, ámbár még mindig fess Gustl és Anton Lerch, ez utóbbi kis lyukkal a homloka közepén, a közlegényektől távolabb ácsorgott, s meglepetten figyelték a vizsgázókat, majd egymás szavába vágva kalandjaikat kezdték mesélni. S ha másban nem is, de abban kiválóan megegyeztek, hogy mind Stefi, mind Vuic egyedülállóak voltak a maguk nemében, még akkor is, tette hozzá sunyin körbepillantva Gustl, ha nem is mindenben felelnének meg a mai kor elvárásainak.

Talán tovább is folytatódott volna a társalgás, ha a szanaszét álldogáló tisztek közül nem lép elő Rofrano báró, aki egyetlen pillantással szétválasztotta Gustlt és Antont, akik között már-már barátivá oldódott a csevej. Lerch óvatosan, alázatos kutyatekintettel lépett hátra, s finoman félresimította homlokába hulló fürtjeit, majd határozott lépéssel a negyvenhatosok egy őrmestere és amellé a kis csöndes huszárkáplár mellé sorolt be, akik halkan pusmogtak kissé távolabb a legénységi állománytól. Rofrano kapitány ekkor visszalépett, és kivett egy szál Virginiát Wilhelm Kasda főhadnagy tárcájából. A főhadnagy előzékenyen kínálta körbe a szivarkákat, és Ullrich főhadnagyon kívül mindenki kiszolgálta magát. Azaz mindenki, akinek felajánlották. Mert hát Kasda főhadnagy hanyag eleganciával kattintotta össze tárcáját, éppen akkor, amikor Vallon Hugó, volt gyalogsági hadnagy és Otto von Bogner, egykori főhadnagy egyszerre nyúltak a szivarkák irányába. Szivart így nem kaptak, de még az egyik asztal mellett búslakodó Ullrich főhadnagy is észrevette Hugó kezén a gyűrűt, mely – főként poétikus lelkű tisztünk szempontjából – ha nem is volt fegyvertény, de mindenképpen felért egy pompázatos rózsakerttel.

És a szivarkák füstjében felengedő Kasda főhadnagy az egyik asztalhoz lépve egy pakli kártyát vett elő zsebéből. Játszhatnánk egyet, nézett körül, mire a tisztek megcsóválták a fejüket. Wili, Wili, nem gondolod, hogy elég volt a játékból, mosolyodott el egy délceg huszárhadnagy, aki közben fegyelmező tekintettel intette csöndesebb kvaterkázásra a terem másik sarkában nevetgélő Kaál Samut. A tisztiszolga azonnal elhallgatott. Gustl szokásához híven magában motyogott, valami párbajt emlegetett, de senki sem figyelt rá. Mióta volt az a kis botránya az orvossal, azóta megtűrték ugyan, de komolyan nem vették. Így hát csak motyogott, párbajról, nőkről, színházról, aztán nőkről és megint csak nőkről.

Máskülönben éppen Ullrich főhadnagy volt az, aki egy idő után megunta a fegyelmezett várakozást, körbesétált a teremben, s hol itt, hol ott ragadt le néhány pillanatra, beleolvasva a közben egyre sűrűbben teleírt papírosokba. Néhány lázadó gondolattól megihletődve odasompolygott a tiszti kompánia szélén kesergő Udvardy Pál főhadnagyhoz, s miután hevesen gesztikulálva megtárgyalták a lehetőségeiket, Ullrich főhadnagy mély levegőt vett és odalépett Rofrano kapitány elé. Kihúzta magát, sarkát összecsapva tisztelgett, s engedélyt kért szólni.

A többiek – még a távolabb álldogáló Kaál Samuék is – aggódva pillantottak a századparancsnok előtt magához képest is feszesen álló tisztre. Azt mind tudták, hogyha Ullrich főhadnagy megszólal, mi több, jelentést tesz, annak jó vége nem lesz. Tudta ezt Udvardy Pál főhadnagy is, akit a szolgálati szabályzat iránti ellenérzései és népet, nemzetet, hazát jobbító szándékai és ennek az ezredparancsnokság részéről történő tökéletes elutasítása olyan mély depresszióba süllyesztettek, hogy abból talán csak Ullrich botrányos megszólalása zökkenthette volna ki.

Volna, mert végül a főhadnagy nem kapott szót. És ez nem Rofrano vérteskapitányon múlt, hiszen a századparancsnok jól tudta, nem tagadhatja meg magától és századától, főként a vigyázzállásba merevedett Ullrich főhadnagytól az előírásban is rögzített megszólalás lehetőségét. Így hát beletörődve az elkerülhetetlenbe, szemét szigorúan tisztjére szegezve, kezét óvatosan a pisztolytáskájára csúsztatta, s rezzenéstelen arccal készült kiadni az engedélyt jelentő parancsot.

Ekkor több dolog is történt. Az A épület negyedik emeletén, a 429-es teremben, 11 óra 18 perckor Rofrano kapitány ismerős mozdulatára Anton Lerch strázsamester mintha tett volna egy lépést hátra. A kis huszárkáplár összerezzent, és minden irtózása ellenére őrmestere takarásába lépett. Gustl, Kasda, Udvardy és a többi tisztek kihúzták magukat. És mielőtt még a századparancsnok kiszáradt ajkát elhagyta volna a vezényszó, minden előzetes jelzés és engedélykérés nélkül az egyik papír fölé görnyedő vizsgázó fölpattant, s teleírt lapjával a katedrához sietett.

Végeztem, mondta kissé izgatottan, majd a közlegények, altisztek és tisztek csodálkozó pillantásaitól kísérve kilépett az ajtón. Szabályellenes, gondolta Rofrano, és kioldotta pisztolytáskáját, de amikor a második, a harmadik vizsgázó is hasonlóképpen vonult ki a teremből, meghökkent. Meredten figyelte az elsietőket, s közben nem vette észre, hogy a többiek eltűntek. Előbb Kaál Samu és Joseph, majd a negyvenhatosok őrmestere, Koppel Benedek őrmester, a kis huszárkáplár, aztán Gustl hadnagy, Kasda és Ullrich főhadnagyok. Végezetül Vallon Hugó volt gyalogsági tiszt maradt, aki fejcsóválva pillantott Rofranora, majd hirtelen felszívódott, mint a Virginia édeskés füstje.

Ennyi, gondolta keserűen Rofrano, a Wallmoden-vértesek kapitánya, s kényszeredetten visszacsatolta pisztolytáskáját, majd sisakját feltéve, rezzenéstelen arccal, mint ki csatába indul – vagy randevúra, szokta volt mondani az ezredes – kihúzott derékkal kilépett az ajtón.

Bejegyzések

Mönch von Salzburg: A csordakürt

2013. december 14. szombat Havasi Attila

Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!

A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;

hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
most felijed:
fejésre várnak
a tehenek.

„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja Isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”

Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.

„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

Anyajegyek, apajegyek (Patrick de Mela: Fordított)

2013. december 14. szombat Csóka Kata 3 hozzászólás

A mentségeimet nem sorolom.

Ahol számít a szeretet, ott mindannyian áttetszőek vagyunk.

De kérlek, minél előbb indulj el Bretagne-ba, és keresd meg a gyerekeimet! Nem adok melléd katonákat, az a mamlasz, akit a férjednek nevezel, majd megvéd téged. De azt mondják rólad, hogy félig-meddig tündér vagy. Szükséged van-e egyáltalán bármi védelemre?

Ahogy eléred Bretagne-t, menj Galhan kikötőjébe! A romos majorság mellett találsz egy halászcsaládot, náluk rejtettem el a gyerekeimet. Nézd meg, van-e takarójuk, ennivalójuk, és van-e valamire szükségük?

Talán emlékszik a nagyobbik fiam, hogy trónörökösnek született. De te ne plántálj hiú ábrándokat a fejébe! Mondd meg neki, hogy nincs más dolga, mint hogy megérje a felnőttkort, és jó halász legyen.

És vésd a fejébe: eszébe ne jusson megkeresni engem.

Hildi

A tarisznyából diszkrét csörrenés. Kis útravaló: tizenöt cirkalmas aranytallér a gyerekek apjának, a halott Vilmos hercegnek a képmásával.

Sjön szeme csak úgy ragyogott, őt egészen felvillanyozta ez a kis kiküldetés. Hiszen öt nap alatt még az üres gyomor eltelik, a lélek pedig megcsömörlik az örökös lustálkodásból. No és a tavasz! Ez a mindent beborító virágpor! Ilyen időkben még egy csellengő parasztfiú is hős lovagnak képzeli magát, igazi hősnek, akit titkos feladat űz a személyes sorsát beteljesítő kastélyhoz. No és Bretagne! Azok a vastag kenyerek, azok a sziklák közt lapuló tündérek, és micsoda nevek! Farfaxcorhigan, Iterstexrieia… Hát mikor menjen az ember világgá, ha nem májusban, mikor a rémálmok is kezesebbek, és könnyen beleférnek az utazók tarisznyájába.

Pedig a feladat – és azt Riolda nagyon jól tudta –, rémálmok nélkül sem volt felemelő. Tudtára adni három kisgyereknek, hogy amit eddig hittek, az mind képzelgés, lári-fári, és soha többé nem hallanak majd az anyjukról. És ha most éppen Bretagne-ban járvány van? Éhínség, tűzvész? Vagy csak a Nagy Világhódító Ez-vagy-Az tart a földjén seregszemlét? Vagy meghalt a derék, jó halász – bekapta egy nagy hal, vagy csak úgy egyszerűen összeesett az udvarán – akkor hol, kinél keresse Hildi kicsinyeit?

Túsz minden gyerek. A jó vagy a rossz szülők túsza, egyre megy.

– Ha megtaláljuk őket, akkor nem jövünk vissza – fogadkozott Riolda.

Tizenöt arany és három gyerek: Vilmos, Erec, Ilfid. No de mit számít tizenöt arany, ahol úgyis éhínség jön, mert még csak be sem vetették a földeket? Ki fogja megemészteni akkor majd a szakadozott szélű pénzérméket? Talán úgy kell érteni a levelet: ez a pénz az ő jutalmuk itt, a tarisznyában.

De Sjön olykor-olykor egészen rémisztő volt. Rendre összekeverte a Haraldokat a Vilmosokkal, a Kunigundákat a Hildigundokkal, de Riolda gondolataiba belelátott.

–Te csak ne is gondolj erre! Mi becsületesek vagyunk!

Riolda bólogatott: hiszen hogyne-hogyne, mi-mind-a-ketten... No de a levélből még az sem derül ki, hogy Hildi szeretné-e tudni egyáltalán, hogy mit esznek, vagy mit isznak a gyerekei… Hiába, aki a hercegi trónig vitte, annak nem lehetnek puhák a csontjai, akkor sem, ha az ünnepi ruháiban olyan ínycsiklandóan puhának és habosnak tűnik.

– És mi történik majd a fogadott gyerekekeivell? Akikről azt hiszik, a hercegné édes gyerekei?

Riolda legyintett. Ugyan mi történhetne a felesleges gyerekekkel, ha megszületik az új herceg örököse? – Elesnek, leesnek, félrenyelnek – de hirtelen reszketni kezdett. – Mégcsak nem is a halál a legfélelmetesebb! Az csak jön-megy! Egyetlenegyszer…A nagyobbik gyerek már érzi, hogy hiába fogad szót, előbb-utóbb úgyis végeznek vele.

Sjön megrázkódott.

És természetesen egyetértett: mire várnának még itt?

Május végén Normandiában könnyű szőttes borul a sziklákra, bolondos eső a sok ragyogás, napsütés után. Riolda már-már látta a tündéri ujjakat, amik a finom esőszálakat könnyedén egymásba sodorják. Micsoda szabadság! Ahogy elhagyták az illerheini országutat, letelepedtek egy elhagyott udvarház tornácára, és nagy nyugalommal kibontogatták a kosarakat. Nyúlaprólék, malacsült, libacomb, mártás, fehér kenyér, friss gesztenyés kenyér.

Kirándulók. Ártatlan, boldog fiatalok.

És falatozás közben Sjön gyerekkori történeteket idézgetett. Hogy a titokban nevelkedő királyfiak hányféle csudálatos hőstettre képesek: testükön titkos anyajegyeket viselnek, bal kezükkel megállítják a napot, jobb kezükben kardokat forgatnak, amiket hajdan sorsukkal együttérző varázslók rejtettek a sziklákba. A víz megedzette, a könny megedzette, a vér megedzette, a neve is titok – dudorászta Sjön –, anyám szívébe rejtettem el.

Méghogy kardok! Anya- és apajegyek, dohogott Riolda. Bélyegek, amivel elátkozott szülők jelölik meg a gyerekeiket! Ő semmi mást nem akart, mint az eső védelmében beóvakodni Sjönnel az elhagyott szobákba. És mindig újra- és újrakezdeni. Nem gondolkodni többet.

Pedig szép útjuk volt. Reggelenként még végigsuhogtak az esőfelhők a parti városok fölött, de a nap gyorsan visszakönyörögte magát, talán hogy üdvözölje az úton szembejövő fiatalokat. A luziaci völgyek között nagyon sokan kóboroltak. És milyen boldogok, frissek, fiatalok, és már-már előkelően soványak, gondolta Riolda. Talán mert annyira örülnek, hogy életben vannak, hogy nincs idejük figyelni a korgó gyomrukra. Vagy belegondolni, hogy kevesen fogják a következő telet is megérni. – Látod, milyen kevés nő van? – kérdezgette Sjön.

Aztán zsombékok, sziklák, új és új elhagyott városok. Énekelve nyargalászó, vagy a sziklák közt kagylókat kutató fiúk. Riolda napról napra szótlanabb lett. Aki az eseményeket a kezében tartva, kényére-kedvére varázsol pártütést, nyomort, háborút, vajon nem kegyelmez meg néha? Játékból vagy csak a saját teljhatalmában bízva?

A Galhan fölött öblöcskében nem sok nyoma volt a háborúnak.

Mohos kövekből kirakott tornác, tiszteletreméltó körtefák és egy elszánt tekintetű kisfiú. Riolda már hat évvel ezelőtt, a születésekor a karjában tartotta, de most nem ismerte volna föl, ha csak úgy, az országúton sétafikálva találkoznak. Pedig az ő Vilmosa!

– Alig ismereki rád. Úgy megöregedtél, Riolda!

Riolda meghökkent. Először valami vidámat akart mondani, no, nézd, hányat ugrik az egér, vagy valami más effélét, de odarohant a vízhez, és gyorsan megnézte magát.

Mennyi idő telt el? A víz tükrén ott villódzott a kék köpenye – ajándék Hilditől, hogy megfázz, azt nem venném a lelkemre –, az engedetlen, fekete haja és a saját tizenhat éve, amit két ismeretlentől, anyjától és apjától kapott ajándékba.

De én vajon ráismernék-e magamra, ha szembetalálkoznék önmagammal?

Talán vannak évszakok, mikor az emberek túlontúl gyorsan változnak. Hiszen a kis Vilmosra sem lehet ráismerni: megizmosodott, és valami kiszámított álnokság vette körül.

Hildi sem számolt az idővel. És talán a saját gyermekeit ő is alábecsülte.

– Hoztál nekünk valami ajándékot?

Riolda előhúzott a tarisznyából tíz aranyat és odatette a sült hús maradékához.

De hát hogy kezdje?

– Anyád nem akar látni többet. Azt szeretné, hogy itt maradj Breatgne-ba, fogadj szót nevelőapádnak, és tanuld ki a halászatot. – Kis gondolkodás után odaborította a gyerek lábához az egész tarisznyát. – Tizenöt aranyat küldött. De ötre nekünk van szükségünk. Sjön és én új életet akarunk kezdeni.

A kis Vilmos, mintha Riolda valami felmérhetetlen fontosságú üzenetet adott volna át a nyúlpecsenyével és a lapockacsontokkal, elmélyült képpel bólogatott.

A két kicsi, a pufók Ilfid és vöröses hajú Erec pedig mintha már nem is emlékezett volna Rioldára. De azért felmásztak az ölébe, megkóstolták a maradék pecsenyét, leszopogatták a csontokat, az orrukat beletörölték Riolda szoknyájába, míg ő szépen, lassan visszacsúszott a hercegi dadus szerepébe. Lassabban, ne kapkodj! Rendesen-rágd-meg- nem-a-disznóolban-vagyunk!

Micsoda természetes, szívből jövő gesztusok!

De mintha csak a teste emlékezett volna, a szíve nem. Merevnek érezte magát, mint akinek a háború minden emlékét megfertőzte.

A halász és Sjön viszont úgy társalgott egymással, mint a közeli rokonok, akik kényszerű távollét után örömmel ismerik fel a családi hasonlóságot egymás ábrázatán. Talán már találkozott volna Sjön ezzel a vénemberrel?

Hildi mesebeli, öreg halásza nem is tűnt olyan bárdolatlan fickónak! A viskóját a nagyapjától örökölte, de fiatal éveiben bejárta a tengereket: Írország, Dánia, Izland, Hispánia. – Tizenhét életem van – magyarázta Sjönnek – és ebből a tizenhétből csak tizennégyet használtam el. A maradék hármat ezeknek a gyönyörű gyerekeknek szentelem.

Azt mondják, a tenger nemcsak erőszakossá, hanem érzelmessé is tesz, gondolta Riolda. És milyen rátarti ember! Nem hajolgat le a lapockacsontokért – nem alkuszik, nem hálálkodik, nem kíváncsiskodik, tomboljon bár a rettentő éhínség hetedhétország-szerte. Ám miért kéne annak éheznie, akinek a tenger nemcsak méltóságot, tizenhét életet, hanem kagylót és halat is ad? Lám-lám, a kunyhója tiszta, a körtefái is gondozottak. Ha nincs is külön takarójuk a gyerekeknek, de betevőjük mindig akad.

No de hogy képes Sjön mindenkivel így megszerettetni magát? Még az ilyen rátarti, magukat tizenhétszeres hősnek képzelő vénemberekkel is? És mi az, amivel én, Riolda taszítom el magamtól az egyszerű embereket? Végigsimított az arcán, a haján, aztán újra megnézte a tenyerén a körkörösen egymásba futó vonalkákat. Micsoda barázdák! Se úr, se szolga nem látott ilyet. Talán egy szörnyeteg tenyere, akinek nem tizenhét, hanem csak fél élet jutott.

És töprengés közben nem is vette észre, hogy a kis Vilmos milyen kifinomult bosszúterveket motyog magában. Felperzselem-megölöm-agyönütöm-kiirtom. Felfegyverzett óriások, harcos sasok, váratlan cselvetések, alkalmi szövetségek… A segédcsapatok pedig, dünnyögte Vilmos, Holstein felől lezárják az összes kikötőt. Támadás Dánia felől a piktekkel szövetségben! És Hogmur síkján a döntő párviadal, ahol édesanyjának megrontója, a gaz trónbitorló majd holtan végzi. A végzet igazságos! Halálos sasok marcangolják majd a nyakát, az arcát, a szemeit.

Riolda meggondolatlanul folytatta. A kivégzett mostohaapa fiai, az ő féltestvérei, mesélte, némi lótás-futás után megérkeznek Bretagne-ba, talán ide, ehhez a körtefához. – És meglátod, Vilmos! Hamarosan ők is ábrándozni kezdenek, és pár év múlva, talán épp azon a Hogmur melletti síkon párbajra szólítanak téged. Halálos sasok kaparják ki a szemed, és a fiaid majd földönfutók lesznek. – Riolda felkacagott. – Hát nem lenne jobb véget vetni az egésznek? A disznóságoknak és álnokságoknak? A nagy bosszúterveknek? Elfeledkezni a koronáról, és új életet kezdeni? Talán éppen ebben az öbölben…

A kis Vilmos elszontyolodva hallgatott.

–Te nem közénk való vagy – szólt közbe a halász nyugodtan. – A te véred nem a mi vérünk, az álmaid nem a mi álmaink, te csak megrontod ezt a szegény gyereket.

És mint vala mi jóságos nagyapa, szeretettel végighúzta a kezét Riolda fürtjein: – Nem a hajad a furcsa. Ennél már engedetlenebb fekete hajat is láttam Írországban. Nem is a szemed, hiszen láttam sötétebb kék szemeket is Skóciában. Hanem hogy milyen kékesen csillog a bőröd, és hogy a kisujjad helyén csak egy csonk van. No, hát hadd lássam csak a tenyered! – És nevetve lefogta a kapálózó Rioldát, mintha birkózni akarna.

– Ilyen furcsa, kis keze csak a szorgoknak van. Talán jobban tennéd lányom – folytatta nevetve –, ha a szigeteken túl megkeresnéd a tieidet! Ott talán találnál olyan álmokat, amiket nem szégyellsz.

Riolda visítva felpattant. De Sjön, mint egy kard, amit egy láthatatlan hüvelyből pattintottak elő, máris ott termett közöttük. – Hát te mit képzelsz? – fújt dühösen a halászra. – Ki vagy te? Hát mit képzelsz? Az én Rioldám szép, kedves, okos, hűséges. Süt, főz, hímez, énekel. És ha te még egyszer…

A halász elnevette magát: – Mindennel együtt ti derék fiatalok vagytok. De mivel kettőtök közül a lány az okosabb, talán mégsem ártana megkeresni a tengeren túli rokonokat. Nem csellenghettek csak így, fel-alá ebben az országban.

Sjön sóhajtott, mert tulajdonképpen a tengeren túli rokonok ellen sem volt semmi kifogása. És mivel mindennel és mindenkivel hamar megbékélt, gyorsan a halász családjára terelte a szót. Hogy van a kedves felesége? Hol van az a derék asszony, akire a hercegné utalt a levelében? Talán bent pihen?

A halász büszkén kihúzta magát:

–Hozzám már nem valók se az öregasszonyok, se az ok nélkül óbégató, fiatal lányok. Három napig volt itt a ti hercegnőtök. És három éjszakát szánt rá, hogy gondoskodjék a gyerekeiről. Pompás, friss özvegy! Ha nem is süt, és nem is főz, azért szép és ügyes. Én már megleszek nő nélkül a hátralévő életemben. Itt vannak a csemetéi.

Riolda gyorsan lehajtotta a fejét, hogy kerülje a halász tekintetét.

Hildi hát semmit sem bízott a véletlenre! Felkészülvén a háborúra, felkészülvén a békére is, a hercegné mindent gondosan kitervelt.

A halász dudorászva javítgatott valamit, ők pedig egymás kezét fogva hallgattak.

Riolda jól tudta, hogy titokban mind a kettőjükön mulat.

Csóka Kata fordítása

Régebbiek:

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/