Életem legrövidebb napja

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.
Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.
Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.
– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.
– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.
– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.
– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.
– Fél nap. – mondta rosszallón.
– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.
– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.
Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.
Színész lettem!
És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!
Döntöttem hát! Ezt meg kell ünnepelni.
Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.
Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.
Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.
Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.
Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.
Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.
Igen! Megnyertem a csatát! Morgó, vesztettél!
Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.
– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.
– Anya, a múlt héten voltunk nálad.
– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.
– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.
– Jaj, ne hülyéskedj már!
Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.
Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.
Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.
A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.
A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.
A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.
Végre találkozunk, végre újra látom!!!
Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.
De ő nem mosolygott.
Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.
Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.
Kivel fogja megenni Call a vacsorát?

Vége

Vida Gábor “Nem szabad és nem királyi” című novelláskötetéről

“állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be”
Nem szabad és nem királyi, nincsenek kiváltságok, nem megkülönböztetett. Egyszerű lenne még elsőre is azt mondani, hogy a (kis)városokkal kapcsolatban megélt, vagy elgondolt sztereotípiáinknak megfelelő „hétköznapiság”, beszűkültség jellemzi a novellák helyszínét. Bár a szövegek gyakran utalnak erre, például Lőrinc úr bajszát morzsolva, sörét kortyolgatva, a fiatal fizikus tanárra várva elgondolkodik: „miért is szánja el magát egy szépreményű fiatalember arra, hogy városunkba költözzék, és itt vállaljon tanári állást, amikor minden épelméjű ember elkívánkozik innen New York-ba, Párizsba, a Pokolba meg akárhova, ide csak az jön, akinek más nem jut, és csak az marad, aki nyomorult, hülye és tehetetlen.” A történeteket olvasva azonban éppen azt érezzük, hogy itt (is) minden megélhető és megtörténhet, vagy hogy éppen itt élhető meg igazán, egy kiváltságoktól mentes világban. A novellákat az állandó jelzőjével szerepelő (vagyis nem szabad és nem királyi) város és néhány itt található helyszín köti össze, ilyen például a szinte mindegyik novellában megjelenő New York Hotel Casino Restaurant, vagy a gyakran emlegetett Fürdőtelep, és a „világhírű” gimnázium. De fontos szerepet kapnak a várost körülvevő hegyek, a „vademberek” és a pásztorok világa. A szereplők nem ismétlődnek, nem utal a szöveg a köztük lévő kapcsolatokra, csak egy-egy történet erejéig tűnnek fel, majd el.
A novellákban történtekre nem lehet egyértelmű magyarázatot adni, csak sejtések, találgatások vannak, csak a szóbeszéd marad. A mindennapok, tényszerűségek mögött folyamatosan ott érezzük a nem tudhatót, nem kimondhatót, a titkot. Mintha ebben a városban, ami „igazi” krónikással sosem rendelkezett (ahogyan ezt az egyik novella kiemeli), nem is lehetnének elmondhatóak a dolgok. A legtöbb novella azzal végződik, hogy nem tudni pontosan mi történ(hetet)t, a szóbeszéd az egyetlen, amire építhetnénk, az viszont – jellegéből adódóan – inkább tovább fokozza a bizonytalanságot, a lehetséges magyarázatok számát. Erre az állandó befejezetlenségre egyfajta magyarázatot adhatnak az alábbiak: „nincs itt vége még semminek, nem ért véget velünk a történelem, hiába reménykedünk, hogy meglátjuk, kezdet van újra, örökös kezdet, néha egészen csendes, köznapi, alig észrevehető, máskor pedig harsány, rikoltozó, fényes, hogy hallják meg a süketek, és lássák a vakok, állandó kezdet van, állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be” (Egy tavaszi történet eleje). S valóban a legtöbb történet végén marad a bizonytalanság, találgatni lehet csak, hogy például hogyan, miért halt meg Ritók, a kőműves (Az ereklye), vagy hogy hová tűnt el a város nagyreményű fizikatanára, Venyige úr. Nem tudjuk meg, hogy csak egy vászondarabot, vagy valóban egy különös ereklyét találtak-e a falba rejtve (amely nem lesz vizes az esőtől, furcsán fluoreszkál, foltok jelennek meg rajta, amiket nem lehet eltávolítani). Ahogy az sem derül ki, hogy milyen titokzatos erő, vagy alakok támadtak Hantz úrra, illetve hogy hogyan lehetséges az, hogy a szétlőtt vászon mögött a sörétek egy emberi alakot mintáznak, „a sekrestyés felesége esküdni mer rá, hogy pontosan olyan az alakja, mint amilyen a leplen volt látható (..), bár az sem kizárt, hogy éppen a plébánosra hasonlít, aki azon a nevezetes éjszakán tűnt el, nincsen már azóta se papunk, se ereklyénk, csak egy történetünk arról, hogy egy ismeretlen vászondarab leple alatt, ürügyén, vagy miatt plébánosunk elszökött a szépséges Mirellával” (Az ereklye). Egyrészről tehát a szövegek bizonytalanságban hagynak minket a történtekkel kapcsolatban, más csatornákon keresztül gyakran mégis működik a megértés. Abban a „vad” világban például, amiben a fiú és apja él, csak a mozdulatok és a cselekedetek nyelve létezik, „Az apám soha nem mesél, de én tudok olvasni a mozdulataiból. Tudom, mi történt vele, mialatt nem volt itt. Tudok mindenről, csak szavaim nincsenek rá. Mikor azt kérdeztem, hogy vissza jön-e még az anyám, akkor se válaszolt, csak elfordult. Tudtam, hogy mire gondol, csak éppen szava nincs rá.” (Kelj fel, és járj!). Vagy így érti meg a fiú Ritát a mosolyán keresztül (Navigare Necesse…). A cím csupán a latin mondás első részét idézi, ha konkrétan nem is, de megfogalmazódik a mondat második fele is Rita halálával: hajózni kell, élni nem kell („Navigare necesse est, vivere non est necesse!“). De ide sorolható a vakuló fotográfus is, aki a fénykép (az élet) titkát keresi, azt ami a látáson és a vakságon túl van „lehet, hogy ott van minden csak nincsen hozzá szem”. A fény-sötétség, látás-vakság ellentéte, a szem-fényképezőgép metafora végig vonul a novellán. „Így kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle”, hiába csináltat azonban jobbnál jobb gépeket (s teszi fel magának a kérdést, hogy miért is épít fényképezőgépet egy vak ember?), olyan képeket soha sem sikerült készítenie, mint amilyeneket a Mester tudott. A Mester portréjai, függetlenül az emberektől, akikről készült, az üdvözültek mosolyát közvetítették, egyfajta ragyogás, különös derengés vette körül az alakokat, amire semmilyen technikai (és egyéb) magyarázatot nem talált. Egyrészt mesterség a munkája, elsajátítható fogásokkal, másrészt varázslat, a Mester pedig tudott varázsolni, az ő képein ott a megfejthetetlen titok, a csillogás. A halhatatlanságot kereső fotográfus halála előtt végül megsejti a titkot, az önmagáról készített képen látható a vágyott derengés (A fotográfus halála).
A novellák jelentős részében a hétköznapi életre rávetül egy „másik” dimenzió, a bibliai történetek világa. A sorsok, élettörténetek így gyakran egyfajta parabolaként működnek, mert hogy az irodalom, éppen arra (is) képes, hogy így látassa a világot, vagy mert így is látható és megélhető a „valóság”. Elmosódik a határ a „valószerű”, a lehetséges és az imaginárius között. Gyakran éppen az által, hogy nincs lehetőség a tovább, illetve kilépésre, hiszen a történelem körforgásában, mintha például folyamatosan az a „furcsaság” ismétlődne, hogy bár Zsella kisasszony elsüti a fegyvert, a golyó mégsem „koppan”, a megszállás pedig újra és újra kezdődik (Vivát, összes pezsgőt!). A változás, változtatás lehetetlensége jelenik meg a Torony emelkedőben című novellában is, Horgas Artúr főépítész meg van győződve arról, hogy a város épületeinek harmóniáját valami megbontja, mintha egy rejtvény lenne, megtalálni azt a hibát, aminek a helyrehozásával létrehozható a tökéletes városkép. Amikor azonban az „eltűnt” torony révén lehetőség nyílik a „hiba” kijavítására, Horgas döbbenten szembesül azzal, hogy az általa tervezett új torony (és az így létrejövő tökéletes városkép) csupán a régi újraalkotása, amely minden szempontból megegyezik az eredetivel.
E két (hétköznapi és bibliai) világ találkozását jól példázza néhány kívülről jött szereplő, akiket a városban senki sem ismer, akik csak rövid időre jelennek meg, majd tűnnek el végleg. Ilyen a napszemüveges Jézus figura (Kelj fel, és járj), Angelus, aki egyszerre ördög és „segítő” angyal (Torony emelkedőben), a szekerén elhajtó ismeretlen férfi (Az ereklye), vagy a három királyok (A Jézus-film). Megjelenésük mindig baljóslatú, előkészíti a fordulatot, amire általában a hétköznapokból nézve nincsen magyarázat. Semmiben sem lehetünk bizonyosak, semmiről sem mondhatunk biztosat, „nem tudja senki elmondani, hogy egy ködös, novemberi estén, valahol messze, egy nehezen betájolható égtájon azok hárman, vagy ahányan csak voltak, megláttak egy különös csillagot, amelyről ma sem tudni pontosan, hogy meteorit, üstökös, szupernóva, esetleg nem is csillag, hanem valami más, bolygó például, vagy két bolygó, esetleg műhold, repülő vagy ufó, de láttak valami fényeset” (A Jézus-film). Nem derül ki se az, hogy hányan voltak, se az, hogy hol voltak, azt pedig már végképp nem tudjuk meg, hogy valójában mit is láttak. Persze éppen abban próbál elbizonytalanítani minket, amit mindannyian tudunk, hiszen nyilvánvaló, hogy a közismert bibliai történetre, a három királyokra és a betlehemi csillagra utal a szöveg. Vida újraírja ezeket a mindannyiunk által ismert történeteket, s a mindennapok világára vetíti rá, elmosva a határokat átélhetővé teszi azokat, vagy csak egyszerűen arra világít rá, hogy ezeket a sorsokat, történeteket éljük meg sokszor a hétköznapok során. Persze minden esetben ott van a „mai” ember kétkedése, a megkérdőjelezése a látottaknak, történteknek, hiszen ki gondolhatná komolyan, hogy Jézus halotti leplére akadtak, s nem csupán egy különös vászondarabra, s hogy egy útmutató csillagot láttak, műhold, vagy ufó helyett. Talán ezért sem mondhatóak el ezek a történetek, ezért nincs bizonyosság, mert „ebben” a világban már semmiben sem lehetünk biztosak, a sokféle értelmezések hálójában elveszünk.
Szintén bibliai történet tematizálódik a címével is már sokat sejtető (Kelj fel, és járj!) novellában, ahol a gyógyulás, a feláldozás és az áldozathozatal révén válik lehetségessé. Szinte megkettőződik a megváltó alakja, hiszen Anyeszka egyrészt külsőleg Jézussá formálja a fiút, másrészt pedig a folyamatos várakozást követően valóban meg is érkezik (?) egy napszemüveges, napégette férfi képében. Mindez pedig összekapcsolódik a „vadember” apa istenhitének létrejöttével, hiszen az Istenben való hitet a fiú meggyógyulásától teszi függővé. Egyfajta apokalipszis fenyegeti a várost a Torony emelkedőben című novellában, ahol először csak naponta egy ujjnyit emelkedik a torony, majd egyik reggel az órája visszafelé kezd járni, vagyis elkezdődik a „visszaszámlálás”. Az ismeretlen, ápolatlan férfi, aki először Senkinek, majd Angelusnak nevezi magát, furcsán értelmezett segítő angyal (ördög), hiszen azt állítja a tornyot egyedül ő képes megállítani, ehhez azonban az kell, hogy egy nő szeresse őt. A szeretet mint „megváltó erő” itt azonban azt jelentené, hogy a főépítész adja át szeretőjét az idegennek. Egyfajta áldozathozatalra szólít fel tehát Angelus, aminek persze nem tesz eleget Horgas Artúr (megszerzi anélkül is az idegen). A helyzet végül úgy oldódik meg, hogy nincs igazi cselekvés, a főépítész nem tudja megállítani az emelkedő tornyot, az egyik nap „elszáll magától”, a rénszarvast is hiába üldözi éjszakákon keresztül, nem ő öli meg, egy betonkeverőben találják meg a tetemét, s végül az elhibázott városképet sem sikerül helyrehoznia, hiszen a tervezett új torony a régi szakasztott mása, de akár ide sorolható (az Angelusszal történtek fényében) Ágota terhessége is.
A bibliai témákat érintő történetek közül az egyik legizgalmasabb talán a Mielőtt a kakas… című novella. A politikai kontextusba helyezett júdási árulás itt is háromszor következik be, a három (árulás)történet közül talán az utolsó már-már orwelli történetben érezzük leginkább, hogy lehetetlen „helyesen”, „jól” dönteni, hiszen morálisan mindkét döntés elítélendő, ha megírja a férfi a hatalom által kikényszeríttet könyvet, akkor azért, ha nem, akkor azért, mert apját cserbenhagyja. Mindhárom történet a diktatúra – ami ellen a szereplők többsége lázad – szabályainak elfogadásáról szól. Hiába tudja meg az író, hogy apja már nem él (tehát nincs „igazi” döntéshelyzet) az elkészült művet mégis átadja. A történelem, az elnyomó, diktatórikus rendszerek, többször konkrétan a szocializmus, számos novellában fontos szerephez jut (Vivát, összes pezsgő!; Nő volt a dologban…; A pásztorok királya; Mielőtt a kakas…)
Mindenképpen meg kell említenünk azt a finom humort, iróniát, amivel a város lakóiról, eseményeiről mesél Vida. Paul Venyige, a fiatal tanár, minden bizonnyal nagy fizikus és híres feltaláló lehetne, hiszen igazolta a graviton létezését, megalkotta az anti-gravitáció egyenletét, ahhoz azonban, hogy kis energiával hatalmas terheket lehessen felvinni az űrbe, s Venyige felfedezését elismerjék, csupán arra lenne szükség, hogy a föld lapos legyen (Venyige tanár úr zsebciklotronja). Gyakoriak az abszurdba hajló jelenetek, gondoljunk csak a városban felbukkanó rénszarvasra (Torony emelkedőben), Zsella kisasszony és az őrnagy furcsa táncára (Vivát, összes pezsgő!), vagy a „megfeketedettnek” hitt Jack Danielsre, a whiskyjéről elnevezett amerikai katonára, aki ki tudja hogyan és miért landolt ejtőernyőjével a város szélén (Jack Daniel’s).
S mivel „nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet”, valóban a legtöbb novella hátterében ott áll egy nem hétköznapi, különleges nő, akiért érdemes párbajozni (Nő volt a dologban…), akivel érdemes megszökni (Az ereklye), lemondani érte a vágyott hajóról (Navigare Necesse…), vagy éppen elvenni feleségül, miután az életünkre tört (Vivát, összes pezsgő!).

túl sok ég

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

Esztelen

Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…

Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…

Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…

Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…

Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.

Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.

Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.

Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…

Karnevál

              Karneválra készült a város. Mindenki. A polgármester, a kereskedők, diákok, háziasszonyok, utcaseprők, a koldusok is. Minden évben megrendezték, kellett valami, ami a kisváros szürke hétköznapjait, eseménytelenségét megváltoztatja, kilendíti. Készült új ruha, sok új csecse-becse. Gyakran cserélgettek díszeket, tervezgettek, szabtak, varrtak, ki selyemből, ki papírból. Nagy ünnepre készültek. Újságok, hirdetések, rádió, televízió, szóbeszédek, pletykák, irigykedések, mid erről szóltak.

 

               A fő utcát egy héttel előbb kezdték díszíteni. Tarka lampionokkal, csillogó füzérekkel, mű pálmákkal. Utolsóként a felfújt lufikat ragasztották fel a fákra. Több hangosan elpukkadt, nem baj, sokat rendeltek, fújtak újakat főleg a gyerekek nagy örömére.
                A zenekar pontban tíz órakor megfújta az indulót A polgármester adománya volt ez, meglepetés , egy barátját, a híres zeneszerzőt kérte fel komponálására. A sok trombita, harsona hangja szinte beterítette az utcákat, parkot. A galambok ijedten repültek fel az ereszekről. Sok lehullott tollpihét és ürüléket hagyva maguk után. Az összesereglett tömeg nevetve nézett utánuk.
                A díszmenet élén maga a polgármester jött peckesen. Napoleonnak álcázta magát, kezét gondosan kabátja gombolásába tette. Előző nap felesége és tükre előtt többször gyakorolta. Másik kezével álarcot tartott orra elé. Mellette tipegett Maria Antionette szoros fűzőben, kissé lihegve. Fodros álarcát titokban legyezőnek használta és mérgesen gondolt az előző estén bőségesen fogyasztott töltött káposztára.. Mögöttük jöttek a helyi méltóságok hivatalnokok, kereskedők, tanítók. Királyok, koldusok, pékek nagy lapáttal a kezükben, manók, törpék, balerinák, boszorkányok, pocakjukat, kilétüket palástolva, vidáman. Utánuk a város köznépe hintón, lovaskocsin, parádézva, tarka ruhában, parókával, álarc alatt, táncolva, kiabálva, vidáman. A gyerekek mellettük futkároztak, viháncoltak, kutyák ugattak, nem zavarta őket a nyakukon fityegő masni, nyakkendő. A zenekar fújta a ritmust. Boldogok voltak. Mások, mint tegnap voltak, és mint holnap lesznek.
                 A tarka forgatagban egy asszony egyedül jött. Testét súlyos selyemköpeny takarta el, cipője aranyozott, gyöngyökkel díszített. Kalapja nagy, színes hullámos karimáján levő tollak eltakarták arcát. Köpenyét kis bársonyretiküljével szorosra zárta. Többen meghökkenve nézték. Idegen volt, nem mosolygott. Csak ment, keresett valamit, vagy valakit. Aztán már nem figyeltek rá. Táncoltak, nevettek, üvegből itták a sört, mulattak.
                 Az asszony hirtelen megállt. Előtte állt a férfi, akit vár, aki várta őt. Frakkban, csokornyakkendővel, fekete lakkcipőben, kezében sétapálcával. Botját felemelte, mint egy karmester. Intésére az asszony köpenye hirtelen szétnyílt, leesett. Alatta csupán a mez volt. Mez amelyet, szeretetből, tudásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, féltékenységből, indulatokból, gyűlöletből, kevés bátorságból és nagyon sok félelemből szőttek egykor, kizárólag neki. Evvel fedte magát, soha nem volt mez-telemül. De most, a második intésre ez is lehullt és ott állt a forgatag közepén pőrén, ráncosan, öregen, őszintén. Kalapját, gyöngyös cipőjét egy hirtelen jött szellő elfújta.
                  Csak egy percre és csak neki szólt. A férfi mosolygott, felsegítette vastag selyemköpenyét asszonya vállára, megcsókolta kezét és fülébe súgta: köszönöm.
                  Körülöttük az emberek döbbenten néztek, gúnyosan nevettek, csúfolódtak, mutogattak: ezek bolondok, mondták. Ők nem vették észre. Egymást nézték.
                  Összeölelkeztek és titkos, belső mosollyal arcukon eltűntek egy sikátorban.
                  A karneváli mulatozást ez nem zavarta meg. Tovább szólt a zene, táncoltak, bohóckodtak. A felvonuló sokaság a parkban pihent meg, megteltek a kocsmák, ettek, ittak, bokrok alján szeretkeztek, aludtak, mulattak.
                  A közeli part mellett álló csónakos hatalmas csobbanást hallott. Talán egy nagy hal jött mulatni, vagy csak kíváncsiskodni, mondta, és nagyot húzott a borosüvegből.

Irodalmi és Társadalmi Portál