„A tolluknál fogva kell megragadni őket, amíg még fiatalok!” – tartja a mondás a faluban, ahol a férfi felnőtt. E falu törékeny, fehér hajú asszonyai sosem restellték megosztani fiaikkal a lányfogás fortélyát; őket is így fogták meg egykor.
Napfény csillant lenn, a tó fekete vizén, bűvös ragyogásba vonva a szürkületet. Hosszú út vezet a faluba, de a férfi nem sajnálta rá az időt. Ráérősen kikerülgette az úthibákat, a birkatrágyát, és az út mellett magasodó sziklákról lehasadt kőtörmeléket. Feje fölött szúnyograj hullámzott. Letépett néhány szálat az út szélén kihajtott magas fűből, és addig hajlítgatta, sodorta, csavarta őket, míg el nem roppantak az ujjai között. Annyi éve járt már ezekre a találkákra, és mégis minden alkalommal újra kisfiúnak érezte magát. A gyomra is, mintha csak egy tavon ringatózó csónakban ülne.
A Nyúl és Vasmacska cégérén repedések futottak végig, és a festék is úgy elhalványult, hogy alig lehetett kivenni az ezüst horgony mellett kuporgó mezei nyulat. Az omladozó házak, melyek ablakaiban már csak a penész csipkézte a függönyt, szorosan bújtak a kis kocsmához. Itt, a domboldalon a Nyúl és Vasmacska messze volt ahhoz, hogy idegenek merészkedjenek a közelébe. A turistákat a tóparton szolgálták ki, ahol szinte le sem kellett lépniük a kompról, máris eláraszthatták az ajándékboltokat, ruhaüzleteket és olyan kávézókban ihatták a tejszínes teát, ahol a csipkefüggöny is ragyogott a tisztaságtól. Szerelmének el kell haladnia mindezek mellett. Vajon elhagyta már a tavat? Szinte látta, ahogy a lány átmegy a keskeny, kavicsos parton, fellép a járdára, úszóhártyás lábai lábujjakká válnak, víztől csepegő tollkabátja a karján lóg. Karján, amely nemrég még a szárnya volt.
– A szokásosat, Bill?
Mary, a kocsmárosnő félretette a tévéújságot, amit eddig olvasgatott.
– És egy pohár csapvizet és egy…
– Csomag ecetes-sós chipset. Ma este találkoztok, drágám, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, várta, hogy kitöltsék a pint világost, és közben a kandallónál álló üres asztalt bámulta.
– Tudod – mondta Mary –, addig kellett volna megragadnod a tollát, amíg fiatal volt.
Törzsvendégek zsúfolódtak be a kocsmába, szürke hajú, vele egykorú férfiak. Tudta, hogy közülük jó néhány megfogta már magának azokat a fehér tollakat. Legénykorukban, nyári estéken gyakran összegyűltek a tóparton, és minél nagyobb kenyérdarabokat a vízbe dobálva próbálták elnyerni a lányok kegyét. A házi kenyér vált be leginkább. Johnny, az unokatestvére egyszer egy egész cipót hajított a vízbe, ami majdnem rosszul sült el, mert a falánk lány kis híján megfulladt rajta. Persze azért hozzáment végül. Az Eileen nevet választotta magának. Leszámolta Mary kezébe a pontos összeget, majd az italokkal és a chipsszel letelepedett az asztalnál. Nem vallott a lányra, hogy késik. Az alátét, amire a poharakat rakta nedves volt, kezére ráfolyt a sör, le kellett ráznia. A kandalló hidegen ásítozott. Mary spórolt a szénnel, csípős levegő ide vagy oda, szerinte korai volt még begyújtani.
A kocsma berendezését különféle gyűjtemények tarkították: whiskys dobozok, üres borosüvegek, harmincas évekbeli filmcsillagok bekeretezett képe. Színészek, akiknek soha eszükbe sem jutott volna, hogy betegyék a lábukat egy ilyen helyre. Az egyik falon három darts tábla lógott, de arra már senki nem emlékezett, hol lehetnek a nyilak. A kandallópárkányon egy halom porral és hamuval belepett üveg hamutartó tornyosult. Talán a régi időknek állítottak emléket, de az is lehet, hogy csupán azt a tényt bizonyították, hogy Mary sose dob ki semmit.
Nem hallotta, hogy mikor jött be, de egyszerre ott állt a lány. Éjszín szemétől olyannyira elütő sápadt arcán nedvesség csillogott, pillantása idegesen rebbent ide-oda. Sudáran állt pelyhes, fehér ruhájában, kezével kényszeresen babrált, mintha nem bírná ki, hogy ne használja ujjait. Tollkabátját az asztal alá gyűrte, ő maga egy támlátlan székre telepedett. A férfi arrébb húzta a lábát, hogy ne kelljen tudomást vennie a nadrágját súroló tollakról.
Kinyitotta a chipses zacskót, s hogy együtt ehessenek, szétbontotta a csomagolást is.
A lány elmosolyodott, s mosolya nyomán finom vonalak jelentek meg szeme és a szája körül. Mondani akart valamit, de hangja érdesen szólt, így lehajtotta a fejét.
A férfi bólintott. Idő kellett a megfelelő szavakhoz, idő kellett a lánynak, hogy meglelje emberi hangját. Neki azonban nem volt ilyen mentsége.
A lány az ujjaival csipegette a ropogtatnivalót. A férfi mindig érdeklődve figyelte ezeket a mozdulatokat, mintha az ujjak a csőrt, a hosszú, vékony kar a kecses nyakat helyettesítették volna. Ahogy belejöttek a beszédbe, szó esett a tóról, az egyre gyorsabb csónakokról, a nádas szomorú állapotáról, a civakodásról a szomszédokkal – a rakoncátlan szárcsákkal és az örökösen búvárkodó kárókatonákkal –, a vízinövények minőségéről, a mocsári varjúháj terjeszkedéséről.
– Ezeket elvinném – alkalmatlankodott Mary, megragadva a még ki nem ürült poharakat. – Hozok helyette másikat és egy újabb csomag chipset is.
A lány bólintott, de nem szólt Mary-hez, sőt, soha senkihez nem szólt a férfin kívül.
Valaha a férfi nagyanyja is a fehér tollúakhoz tartozott, ugyanaz a fagyos jellem, ugyanaz a szigor. Sose jött rá, hogy férje hová rejtette a tollkabátját. A férfi mindenféle történetet hallott már rebesgetni a fehér tollakról; ahol találsz egy tollat, ott angyal járt, máshol azt beszélték, ha fiatal lányok adják háború idején civil ruhát viselő ifjaknak, akkor gyávának tartják őket. A faluban talált fehér toll azt jelentette, hogy a lányok egyike már elrepülni vágyik. Olykor megesett, hogy egy-egy toll visszanőtt a tarkójukra, vagy a könyökük hajlatába, de ki is hullott hamar. A férfi egyszer rátalált nagyanyja egyik elhullajtott tollára a kenyértartó ládában. Zsebébe rejtette, majd hetekig egy könyv lapjai között őrizte a kincset. Végül egy borongós decemberi napon, amikor esőcseppek táncoltak a tó színén, vízre bocsátotta a tollpihét.
A férfi felesége déli asszony volt, akinek nem volt ideje holmi idétlen hattyúmesékre. Azzal a rengeteg fehér hajú nővel az egész falu különben is egy óriási beltenyészet. Mondott persze még sok más effélét is. Aztán visszarepült délre, amint a gyerekek felnőttek.
Mary hanyagul az asztalra lökte a poharakat. Sörhab és víz folyt az alátétekre, majd takaros tócsába gyűlt az asztalon. Mary várt egy percet, aztán megunta és inkább visszacsoszogott a pulthoz.
A férfi ismét szétbontotta a csomagolást. Egyszerre nyúltak a ropogtatnivalóért. A finom ujjhegyek egy pillanatra hozzáértek az érdes bütykökhöz. A férfi visszarántotta a kezét.
Már most tudta, hogy fog végződni az este. Hogyan hömpölyög lassacskán az egész falut betakarva a köd, amíg ők idebenn visszafojtott hangon beszélgetnek. Túl sokáig üldögélnek majd üres poharaik mellett, kettejük között a kiürült chipses zacskóval, miközben mindketten érzik, hogy ideje menni. Maga előtt látta, ahogy a lány magához ragadja tollkabátját, hallotta a kocsma küszöbén a virágot rég nem látott függőkosarak társaságában elhadart istenhozzádot.
Próbálta elhessegetni magától a képet, ahogy a lány sétál lefelé az úton, egyenesen a tó vizén megcsillanó apró fények felé. Próbálta legyűrni aggodalmát, mert a kinti hűvös levegőn a lány rögtön reszketni kezd majd, de tollkabátját csak akkor veszi fel ismét, ha elérte a tavat.
Próbálta nem halogatni az ingoványos földeken át vezető hazautat, ahol nem kíséri más, csak az alkonyati szürkébe öltözött birkák komor pillantása.
Próbálta kiverni fejéből a magasból érkező szárnycsapások hangját, melyek egészen az otthonául szolgáló zömök kőházig kísérik majd elnehezülő lépteit.
Egyelőre csak a lány morzsák után kutató ujjait nézte, alig érzékelve a pultnál beszélgetők egyenletes moraját, és a Mary színlelt törölgetése nyomán összekoccanó poharak halk, csilingelő hangját.
Tóth Dóra fordítása
Claire Massey 1981-ben született. Lancashire-ben. Magyarországon művei nem ismertek, Nagy-Britanniában novelláit többek között a The Best British Short Stories 2011, a Flax, a Patricide és az A cappella Zoo is publikálta. A Litfest kiadó szerkesztője, a Paraxis című, novellákat megjelentető online magazin társszerkesztője és a Gathering Craps című blog írója.
