Közeledett a tél. A nappalok egyre rövidebbek, a levegő egyre hidegebb lett. Szépen lassan Szilvásvölgyben is előkerültek a sapkák, sálak, kiscsizmák és nagykabátok.  Ebben a városban minden és mindenki olyan barátságos volt! Az emberek mosolyogva üdvözölték egymást, és néhány összezördülésen kívül szinte soha nem történt semmi rossz vagy rendkívüli. Ám egy szép napon, még a tél elején valami nagyon furcsa dolog történt. Volt egy lány, a Kovács Lili. Nem volt ő rossz gyerek, csak nagyon szeleburdi. Az anyja alig bírt vele. Sokszor kapta azon, hogy a leckeírás helyett telefonozik, vagy hogy se szó se beszéd kiszökik éjszakára bulizni. Azon a bizonyos napon is, amikor az eset történt is veszekedtek. Csak úgy, mint mostanában mindig.
– Kislányom, ez nem mehet így tovább – mondta Lili anyja.
– Jajj, anya, hagyjál már! Majd megcsinálom később, amit kértél.
– Aha, persze. Mindig ezt mondod. Aztán meg azon kapom magam, hogy mégiscsak nekem kell megcsinálnom. Szerencséd van, hogy menned kell az iskolába. De azért majd órák után elbeszélgetünk.
– Aha, jólvanna – mondta Lili, majd éppen indulni készült mikor az anyja utána szólt.
– Várj csak egy kicsit! Így akarsz menni? Egy vékony dzsekiben? Hideg van már hozzá. Vedd fel a téli kabátod!
Lili sóhajtozva tett eleget anyja kérésének, holott biztos volt benne, hogy még nincsen szüksége melegebb ruhára. Hiszen még hó sincs. Már hogy lenne így hideg? Lili visszament a szobájába és a szekrénye mélyéről előrántotta a kabátját. Egy rövid búcsút követően pedig már újra úton volt az iskola felé. Ahogy ment és ment, egyre inkább érezte, hogy az anyjának bizony igaza volt. Kellett az a meleg kabát. Éppen a fázós kezeit próbálta a kabát zsebébe dugva felmelegíteni, mikor egy furcsa dologra lett figyelmes. A zseb nem volt üres. Meglepődve tapasztalta, hogy valami van benne.
De hát én mindig kiürítem a zsebeimet mielőtt elrakom – gondolta.
Ekkor mélyebbre nyúlt, és kirántott valamit. A szája is tátva maradt a csodálkozástól. Egy fül volt az! Lili sikoltva ejtette a földre. Elképzelni sem tudta, hogy hogyan került a kabátzsebébe. Gyorsan megtapogatta mindkét fülét, hogy nem azokat hagyta-e el, de mindkettő megvolt, hiánytalanul. Lili egész testét átjárta a félelem. Nem tudta, hogy mit tegyen. Az utcán csak úgy nem hagyhatta. Felvette a földről és visszarakta a zsebébe. Talán a legjobb az lenne, ha elvinné a rendőrségre. De mit kezdenének ott egy füllel? Még az is lehet, hogy azt hinnék, hogy ő szerezte. Ki hinne el egy olyan képtelen történetet, hogy csak úgy a téli kabátja zsebében találta. Lehet, hogy inkább ki kéne dobni a kukába. Igen. Az lesz a legjobb. Lili körülnézett. Szerencsére az utca, amin járni szokott, nem volt valami forgalmas, így talán nem látja meg senki. Lili ismét óvatosan körbepillantott és kidobta a fület a legközelebbi kukába. Egész nap nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy vajon kié lehet, hogy került hozzá és mi történt vele miután ott hagyta. Még az órákon sem tudott figyelni. A barátai is hiába kérdezgették, nem mondta el, hogy mi baja van. Tudta, hogy úgy sem értenék meg. Amint hazaért, az anyja termett előtte.
– Szia, Lili! Mi volt ma az iskolában? Remélem, végre tudunk beszélni – mondta.
Lili egy percre elgondolkodott. Talán az anyját be kellene avatni. De mi értelme lenne? Máskor sem mond el neki semmit. Ráadásul már megszabadult a fültől.
– Nem történt semmi. Később beszéljünk, légyszi. Fáradt vagyok.
– Rendben. Vacsoránál beszélünk. Jut eszembe, ugye, hogy kellett az a télikabát?
Lili görcsbe rándult. Megint eszébe jutott a kabátzsebben talált fül.
– Igen, persze – motyogta, majd a szobájába indult.
Egész este szótlan volt. Hiába is próbált az anyja beszélgetni vele, a máskor annyira fecsegő lány meg sem szólalt. Az anyja arra gondolt, hogy talán beteg, de mivel nem tűnt annak, így annyiban hagyta a dolgot. Kamaszok. Lili egész éjjel álmatlanul forgolódott. Amint lehunyta a szemét, a fül jelent meg előtte. Másnap nyúzottan indult az iskolába. Amint elhaladt a kuka mellett, amelybe a fület dobta, már nem találta ott. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Valaki biztosan megtalálta – gondolta.
Ahogy sétált tovább, egyre jobban fázni kezdett. Kezét megmelegítve ismét a kabátzsebébe dugta. Abban a pillanatban elfogta a jeges rémület, mert amint kiemelte kezét a zsebéből, benne volt pontosan ugyanaz a fül.
– Nem, nem, nem! – kiáltott, majd elsírta magát.
Addig sírt, míg az egész világ elsötétedett előtte. Mikor kinyitotta szemét, már otthon feküdt az ágyában. Anyja pedig aggódó tekintettel vizsgálta.
– Lili! Kicsikém – ugrott hozzá. – Jól vagy? Nagyon aggódtam. Még szerencse, hogy Szabó bácsi rád talált. Ott hevertél az utcán ájultan.
Lilinek hirtelen minden eszébe jutott. A fül.
– A fül…a zsebemben – mondta.
– Miféle fül? – kérdezte az anyja.
– A fül…a fül. A zsebemben – mutatott a kabátjára, ami most a széken hevert.
Az anyja oda lépett, de hiába is kutatta át a zsebeket nem talált benne semmit.
– Nem értem, hogy miről beszélsz. Most pihenj kicsit. Később még rád nézek.
Amint Lili anyja kiment, Lili kiugrott az ágyból és a kabátjához szaladt. De ő sem talált semmit.
Az nem lehet – gondolta. – Biztos, hogy nálam volt.
Hiába is kereste, továbbra sem találta. Már ő maga sem volt biztos abban, hogy mikor elájult, akkor vesztette el, vagy talán a fül soha nem is létezett.

A napfény olyan erővel lobban az utastérbe, hogy ösztönösen visszarántom az ablaknál a meggondolatlanul felengedett vászonrolót, Ruth szerencsére nem ébred fel, az utazás fáradtságától enyhén elnyíló szájjal alszik a szomszéd ülésen, vörös haja zilált keretbe foglalja az arcát. Néhány óra elteltével rendezett frizurával, gondos sminkkel, gúnyos oldalpillantásokkal figyeli, amint álomittasan próbálok megkapaszkodni a valóság elérhetetlen peremébe, mire magamhoz térek, túlesünk a reggelin, a pilóta fokozatosan csökkenti a magasságot a leszálláshoz. Johannesburg üzleti negyedének csupaüveg felhőkarcolói lézersugárként verik vissza a napsugarakat a kabinablakra, ha oldalra pillantok, az északi fennsíkon önmaguk generálta szürkésfehér ködben úsznak az ipartelepek gyárai, s ezt a látványt tetézi az ismeretlentől való félelmem is, ezért úgy érzem, hogy ennek a tízmilliós metropolisnak az organikus ereje örökre elnyeli repülőgépünket. Ruth szó nélkül eltűnik az érkezési oldal fémkorlátokkal szabályozott labirintusában tolongó tömegben, semmi okom rá, de átfut rajtam, egy-két perc múlva azt is elfelejti, hogy útitársa voltam a hosszú repülőúton. Nekem ez nehezebb, talán azért, mert valljuk be, túlságosan megtetszett ez a vöröshajú nő, akit önhatalmúlag Ruthnak neveztem el, s jó szokásomhoz híven, ismeretlenül is olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, melyekkel nyilván nem rendelkezik. Mielőtt túlságosan belemerülnék az önsajnálatba, a külső felszállópályán zömök Boeing 747-esre leszek figyelmes, éppen nekifut a szögesdrótkerítéssel lezárt horizontnak, hogy fehéren csillogó pontként felolvadjon a felhőtlenül vakító kék égen. A karórámra pillantok, biztos vagyok benne, hogy a fedélzetén üresen maradt a 63-as ülés, mert a mutatók állása szerint nem kétséges, hogy ez a Port Elizabeth-i járat, aminek – a müncheni váratlan hóvihar miatt – lélekben már a bajor fővárosban búcsút mondtam. „What is the purpose of your visit?“ kérdezi az üvegezett fülkében üldögélő hivatalnok, válaszomban igyekszem a tömör tényközlésre szorítkozni: „I’m going to my cousin.“, a vékony testalkatú, göndör hajú férfi felnéz az útlevélből: „Which city?“, ezt sem cifrázom: „Port Elizabeth“, mondom közönyösen, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne az életemben, de az officer nem éri be ennyivel: „How long do you intend to stay?“, ha már ilyen messzire utaztam: “For three weeks.“, a férfi az üvegfal alsó résén kitolja az útiokmányomat:  „Great, have fun.“, teszi hozzá, s ezzel a rövid párbeszéddel hivatalosan is a Dél-Afrikai Köztársaság területére léptem. Az alagsor rideg hodályában többszázan várakozunk a csomagjainkra, meredten bámuljuk a szállítószalagon kerengő bőröndök monoton körforgását, sajátom fogantyújára otthon – a jobb felismerhetőség kedvéért – piros-fehér-zöld nemzetiszínű szalagot kötöttem. Az óriási repülőtér termináljának nyüzsgése, a mozgójárdák surrogása, az üzletek vásári zsivaja és a folyamatos lárma a gyermekkori vidámpark kísértetkastélyára emlékeztet, azonban kénytelen vagyok gyorsan visszazökkenni a jelenbe, önként ajánlkozó férfiak hada rohan meg, akik ókori kórusok kitartásával harsogják a fülembe: PORT ELIZABETH, Port ELIZABETH, PORT Elizabeth, PoRt EliZabeTH, POrt ElizAbeth, PoRT EliZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ElizaBETH. Hogy honnan sejtik úticélomat, az örök rejtély marad, mindenesetre az erőszakos hordárok ötven randot kérnek szolgálatukért, hiába rázom tagadólag a fejem,  nem tudok tőlük megszabadulni, kénytelen vagyok súlyos csomagjaimmal majdhogynem elfutni előlük, ezt lenéző megvetéssel fogadják, a pénztelen utasoknak ez mindenhol kijár. A dél-afrikai légitársaság ügyfélpultjánál a szolgálatos fiatalember, ingére tűzött névjegye szerint Jacob, tehetetlenül széttárja a karját: “Sir, the rural officials working in Johanessburg and Pretoria are flying home for the weekend, so we only have tickets for the morning.“ Rémülten hívom David unokatestvéremet a mobiltelefonon, aki azzal nyugtat, hogy a túl nagy távolságok miatt errefelé teljesen természetesek a késések, tehát ne essek pánikba, vegyek ki szobát a repülőtéri gyorsvasút hetedik megállójánál, a négycsillagos Smaragd Hotelben, aztán rövid hallgatás után hozzáteszi: ne feledkezzek meg arról, hogy Johannesburg veszélyes város, szóval, a hotel személyzetén kívül mással ne elegyedjek szóba. Ettől szinte rám szakad a mennyezet, mintha leomló súlya az örökkévalóságig a várócsarnok színes műanyagszékébe szorítana, s minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy  összeszedjem magam, legyen erőm megkeresni a gyorsvasút végállomását a repülőtéren. Budapesttől Münchenig egyszerű volt az út, egy ismeretlen idős férfi szóval tartott szülei holocaust-történetével, azonban leszálláskor jött a feketeleves, a szakadó hóesés, ráadásul nyolckilós kézipoggyászom pántja meghúzta a vállamat. A South African Arlains Airbus-a három órás késéssel indult, zsúfolt volt az Európából hazafelé tartó dél-afrikaiakkal, az utószezon előnyeire spekuláló skandináv és német nyugdíjasokkal, az ülés kényelmetlenül szűkös a turistaosztályon, a felszolgált ételek tetszetősnek tűntek, de a kabin túlnyomása miatt az ízük a menzakosztra hasonlított, erre magyarázat lehet az, amit valahol olvastam, hogy az overpressure teljesen megváltoztatja a fogások ízkarakterét. A Líbiai-sivatag fölött zuhantam álomba, a Közép-Afrikai Köztársaságnál lestem ki az ablakon, a tűző napsütés mélységében vörösen szikrázott a szikár föld, ekkor rántottam le a szürke vászonredőnyt, nehogy felébresszem utastársnőmet, akinek homlokán halvány forradás futott keresztbe, feltételezhetően valami baleset következményeként. Éjszaka arra riadtam fel, hogy alvás közben öntudatlanul a vállamra hajtotta a fejét, álmában nyilván azt gondolta, hogy a férjével utazik valamelyik turistaparadicsomba; a volt feleségem egyszer csókolgatni kezdett a régen kihűlt hitvesi ágyban, aztán kinyitotta szemét, lassan megértette, hogy otthon van velem, halk nyögés szakadt föl belőle, gyorsan a másik oldalára fordult, szegény, azt hitte a szeretőjénél alszik; kimentem a konyhába, ittam egy pohár vizet, a kisszobában szuszogtak a gyerekek, visszabújtam az ágyba és hajnalig néztem a plafont. A pénztelenség végül legyőzi a félelmemet: a repülőtér meglepően gyors és ingyenes wifijén a négycsillagos Smaragd helyett a Kempton Park-i háromcsillagos panziót választom éjszakai szálláshelyül:

Maradjon közel az O.R. Tambo nemzetközi repülőtérhez, mint a térképen is láthatja, szállásunk alig három kilométerre fekszik az Ön légikikötőjétől, a hotel otthonos reggeliző helyiséggel és tágas szobákkal várja vendégeit, a jó ízléssel berendezett szobákban íróasztalt és televíziót is talál, mindegyikhez saját fürdőszoba tartozik káddal zuhanyzóval, a szálloda területén ingyenes a wifi, kellemes, parkosított a környezet, a reggelihez, kérésre hideg ebédet csomagolunk, a vendégházunk mosodai szolgáltatást, túrákat is kínál Johannesburgban.   ******

A Kempton Park jellegzetes johannesburgi külváros, ahonnan az apartheid idején a fekete lakosokat erőszakkal kitelepítették a hatvan kilométerre fekvő Thembisába, mindezt az értem küldött mikrobusz fekete sofőre meséli, miközben az autókkal telített körgyűrű sűrűjében rutinosan váltogatja a forgalmi sávokat, ennek a helyismeretnek jelentős szerepe van abban, hogy húsz perc alatt odaérünk a Galambdúc Fogadóhoz. Szálláshelyem utcafrontján szelídgesztenyék, aleppói fenyők takarják a kíváncsi szemek elől az épületet, a murvával felszórt udvaron hasas cserepekben madagaszkári pálmák, karcsú koronás liliomok nyújtózkodnak, a kerítésnél az őshonos bokrok ágaira szertelen, rózsaszínű tölcsérjázminok kapaszkodnak. A recepció pultjánál körülményesen kitöltöm a bejelentőlapot, a portás hivatalos szívélyességgel elkísér földszinti szobámhoz, ahol a zuhany alatt didergésig engedem magamra a hidegvizet; a fürdés után trikóban és rövidnadrágban heveredek a bevetett ágyra, az éjjeliszekrény fiókjában megtalálom a Bibliát: „John 8:28-30 So Jesus said, When you have lifted up the Son of Man, then you will realize that I am he, and that I do nothing on my own, but I speak these things as the Father instruc ted me. And the one who sent me is with me; he has not left me alone, for I always do what is pleasing to him. As he was saying these things, many believed in him.“ Fiatal férfiak állítanak meg az utcán, a szemükbe húzott színes, kötött sapka alóli gyanakvó nézéssel faggatóznak: honnan érkeztem Thembisába;  Magyarországot, de Európát sem tudják hova tenni, így kiegyezünk a tizennégy órás repülőútban, amit készséggel elfogadnak igazodási pontnak, majd nagylelkűen utamra engednek. A bódévárosi alkonyatban jókedvű gyerekek labdáznak a szabadban, arra is futja az erejükből, hogy tenyerükkel rápaskoljanak az úttesten haladó autók csomagtartójára; mutatványukat a férfiak dühös dudálással, a nők nevetéssel nyugtázzák. A bódék közötti keskeny közök labirintusában kószálok, az egyik udvaron széparcú asszony guggol nagymintás, színes ruhájában a szabadtéri tűzhelynél, bal tenyeréből vékony sugárban csurgatja a kukoricadarát a forrón lobogó vízbe, a jobb kezében lévő fakanállal pedig körkörös mozdulatokkal kevergeti a kormos fazékban fortyogó kását. Jólelkűen megkínál az ételből, de mielőtt belekanalazhatnék az odanyújtott alumínium tányérba, zakatoló szívvel ébredek a Kempton Park Galambdúc Fogadójának puritán szobájában, a telefonomon hajnali fél négyet mutat a digitális kijelző, a bekapcsolva felejtett televízió képernyőjén nőstény oroszlánok kerítik be a bivalycsordától elkóborolt növendékborjút, a nagyragadozók az elejtett állat lágy részeit marcangolják. Hirtelen jelentkező szorongásom motorja az a tízezer kilométer, ami elválaszt az otthonomtól, David unokatestvérem, akivel soha életemben nem találkoztam, tőlem nyolcszáz kilométerre valószínűleg békésen alszik az ágyában, senkihez nem szólhatok, a Biblia betűi is összefolynak a szemem előtt, mindenféle légzőgyakorlatokkal próbálom csendesíteni szapora pulzusom, ez olyan jól sikerül, hogy szinte észrevétlenül újra álomba ringat a félelem. A München-Johannesburg járaton vagyok, Ruth mit sem tudva magáról, a vállamra dőlve szundít, a hajtóművek egyenletes zúgásában vészterhes sípolás jelzi, hogy repülőgépünk folyamatosan veszít a magasságból, ezért kénytelenek vagyunk leszállni Banguiban. A Közép-afrikai Köztársaságban évek óta kilátástalan polgárháború dúl, a lázadó iszlám erők felégetik a keresztény falvakat, azok elkeseredett lakói fegyveres osztagokat szerveznek saját védelmükre.  A fedélzetre keveredett francia békefenntartó ezredes a feszülten figyelő utasoknak beszámol arról, hogy találkozott a lázadók vezetőjével, a turbános férfi asztalán nyitva felejtett dossziéból kisilabizálta, hogy a felkelők kétmillió darab géppisztolylőszert kaptak egy semleges ország kormányától, erre az iszlamisták parancsnoka gúnyos mosollyal egyszerűen behajotta a mappa fedelét. A Bangui repülőtér forró betonján elviselhetetlen a hőség, szomjasan várakozom az ivóvizes tartálykocsi előtt a kannákkal, mosdótálakkal, műanyagballonokkal sorakozó férfiak, nők gyerekek társaságában; tömzsi teherszállítógép fog talajt a kifutópályán, a szögesdrótakadályokkal, fegyveresek katonákkal őrzött raktárakhoz gurul, teherautókon innen hozzák a zajongó tömegbe a vászonzsákokba kimért élelmiszeradagokat. A tolongásban váratlanul mellbe taszít egy piros fezt viselő férfi, a lökés erejétől hátra tántorodom, hiába nézek segélykérőn körbe, csak ellenséges tekintetekkel találkozom, a kétségbeesett helyzetben  rémülten észreveszem, hogy az Airbus nélkülem felemelkedett a levegőbe. A fülsüketítő csöndben fenyegető hadonászással tartanak felém az emberek, mindez szerencsére semmivé lesz, verejtékezve ülök az ágyamban, a kivilágosodó ablak jelzi, hajnalodik. A Galambdúc Fogadó parkolójában jár a mikrobusz motorja, hogy visszavigyen az Oliver Tambo légikikötőbe; a recepción az éjszakai portás csinos műanyag dobozban átnyújtja az ígért hideg reggelit, közben diszkréten közelebb hajol: „Usually we dont have white guests, but how would you know that? You are not from around.”

Illusztráció: M. C. Escher