Tegnap, vasárnap délben
egy negyvenkét éves műszerész felmászott a négyemeletes
lakótelepi ház tetejére és leugrott N. N. Tekintet-,
WillMed-, Sop’ASZ-, Unicum-, IJ-, Palócföld-díjas,
NKA ösztöndíjas író fejére. Mindkét férfi szörnyet halt a balesetben.
– tájékoztat a Bulvár Press.
1.
Ragyog az ég. Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban. A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, süt egy óránál tovább.
– Véletlenek előfordulnak, tudjuk – mondja Kovács II. hadnagy, amikor rátelefonálok, hol tart az ügy, – de ha véletlen is, százmillióból egy sikerül hasonlóan. Mert ilyen aztán nem létezik ép ésszel gondolva végig.
Hát lehet. Nagyvárosban, ha az ember kiugrik az ablakon a zsúfolt járdára, eltalálhat valakit. Sőt, két valakit. De egy városvégi lakótelep vasárnap déli járdája üres, mint a koldus zsebe.
Az eldöntött, végérvényesnek szánt öngyilkosság ténye nem kérdőjelezhető meg. Aki felmászik a tömbház tetejére, nem tervez gyomormosást, nem, hogy látogatók hada nyugtatgatja a kórteremben, hogy szeretik, kötelező élnie. Nem számolhat úgy, hogy látogató hadsereg cipeli üdítőt, drága csokoládétáblát, heti bulvárt, szerelmes regényt.
A harmadik emeleti férfi, N. N. fenti szomszédja nem dolgozta fel, hogy az asszony pakolt, bérelt lakásba költöztette a gyerekeket, vitte az új bikát a munkahelyéről. Búcsúlevelet nem írt (vagy a hadnagy nem hajlandó megosztani a nyilvánossággal, talán nem maradt ideje, hirtelen elhatározásból tette, amit tett). Nyilvánvaló tény, hogy a megcsalt férj számára elviselhetetlen a gondolat, hogy a szeretett asszonyt, gyermekei anyját más öleli, hogy gyerekeinek másik férfi mesél, altatja el, másik ébreszti őket iskolába menet, készíti tízóraijukat. Kibírhatatlan érzés számára, amikor az órára néz, ma is idegen férfit lát a család napi programjában. Fél évvel azt követően, hogy nő hazaköltözött: a kín nem csökken.
A kérdés annyi, baleset vagy gyilkossággal kombinált öngyilkosság. Egy XXI. századi lakótelepi Dugovics Titusz. Ha balesetként kezelik, akkor balesetkén zárja le a rendőrség, nem kérdés. A baleset egyszerűbb, gyorsabb, könnyen pont kerül az ügy végére.
Ha gyilkossággal kombinált öngyilkosság, akkor ott a kérdés, miért? Miért éppen N. N-t? Kinek árt, mivel árt N. N., hogy ilyen csúnya véget érjen?
– Mi legyen? – kérdezem Kovács II. hadnagyot.
– Üljünk össze? – kérdez vissza. – Megtaláltam az öngyilkos férfi jegyzeteit, érdekes, logikátlan részletek olvashatók benne, mintha a fickó behülyült volna a végén. Az utalásai se tiszták.
– Szerintem üljünk össze, hátha találok részletet, ami elkerülte a figyelmét.
– Mikor?
– Várjon. Magánál a férfi jegyzetei. Kimásolta? Gépben van? Ha igen, küldje le a boxomra előbb. Nem ismerek részleteket, csak amit már közöltem a lapban. Átfutom, azután találkozzunk. Jó így?
– Volna egy meglepetésem.
– Nocsak.
– Az íróra vonatkozó jegyzeteket találtunk az öngyilkos számítógépében.
– Mekkora anyag az egész, mikorra végzek?
– Egy nap. Holnap délelőttre végez, ha igyekszik. Nekem ugyan beletelt egy hétbe, de maga a szűkített verziót kapja.
– Akkor várom. Küldje mielőbb.
Közben arra gondolok, N. N. naplójának teljes változata érdekesebb lehet, mint az öngyilkosra vonatkozó reszli, de nem szólok. A hadnagy nem tudja, régen ismerem. Nem kell, hogy megtudja, jobb ez így.
Felhangosítom a laptopot, hogy halljam a konyhában, amikor érkezik a küldemény, kóstolom a fővő pörköltet a gázon. Újabban rászoktam, hogy másfél kiló, háromféle húsból készítek pörköltet, csontos mindenképpen kerül bele, oldalas például, aztán műanyag tálkákban porciózom, lefagyasztom, és amikor enni akarok, három perc alatt csinálok hozzá köretet. Rizst, krumplit, nokedlit, tarhonyát, vagy készen veszek knédlit. A tarhonyás húsom világbajnok, mondaná, ha volna, aki enné, de rajtam kívül nincs, ki egye. Nálam nincs előre megbeszélt, gyertyafényes vacsora, ünnepi ebéd. Bulvárnő a bulvárral ebédel, szendvicset, ha van. Optimalizálja a konyhában töltendő időt. Inkább minimalizálja. De mégse haljon éhen.
Nyitom az ablakot, a pörköltszag elárasztja az egész lakást. Kellene egy konyhai elszívó. Az egyre ritkább bundás kenyér és halsütés olajbűzénél is azt gondolom, kellene egy elszívó a konyhába, mert nélküle borzasztó a helyzet. De várok még egy kört. Nem kell kényesnek lenni, ha nincs miből.
2.
Az öngyilkos férfi ömlesztett számítógépes jegyzetei kondulnak be elsőként, benne egy N. N-szöveg. Tőle aztán nem is kapok mást.
– Lassan olvassa, legyen türelme, mert türelem nélkül egy mukkot nem ért belőle – megköszönöm a hadnagynak, nyitom.
A forrónyomos figyelme felkeltve. Lassan második éve futunk össze különféle helyszíneken, eleinte igen ellenségesen viselkedett, mostanára talán felismerte, nem vagyok bulvármaca, szépen dolgozunk együtt. Nem volna baj, könnyítene a közös munkán, ha egyéb tervei is volnának velem, és azt se mondhatom, nem is mondom, hogy ellenemre volna a rosszkedvű konya bajusz.
Nem nehéz olvasmány. Tiszta, magáért beszélő anyag. Felfoghatatlan, mit nem ért belőle a rendőri agy. Igaz, van némi káosz, néha össze nem függő mondatrészek, mégis világos, mint a nap.
„Hétfő este. Nem tudok aludni. Margó nem jelentkezik, a gyerekeket nem hallom, a lakás üres nélkülük. A kutyát se sétáltatom, itt szarik, a dobozba az erkélyen, képtelen vagyok lemenni a térre, a nagylány jut eszembe róla, és az, ha valaki kinéz az ablakon, azt gondolja, na, ez is egy szerencsétlen fasz, aki nem tudta kielégíteni az asszonyt. Röhög rajtam. Nem tudok enni, se inni. Boltba se megyek.
Ezt találtam N. a sunyi írószomszéd tollából egy irodalmi portálon:
„Érdekes a birka természetrajza. Születését követően szalag a nyakba, barika a neve, mosoly jut neki, tréfás szőrtépés, szeretetteli buccantások. Bárányként már hozzákapcsolódik a báránysült, de ekkor még nem tudatosul, hogy áldozatként regisztrálta őt a Jóisten, a vesztesek közé kompatibilizálta, jópofizik derűsen, hátsó lábára állva produkálja magát, senkit nem szeret jobban, mint az őt dédelgető személyt, akit mindennap lát, aki minden esetben meghallgatja panaszait, segít rajta. Csakhogy az évek telnek, a kisbárány nő átalakul, változik a felállás, bővül a feladatkör. Itt élnek a harmadikon.
Bembó Birka, illetőleg Birka Bembó egy idő után a kicsi bárányok gondos, türelmes apukája, de birkaanyónak meg kell elégednie a kedves jóreggelttel, jojcakáttal. Pedig birkaanyó vasas némber. Igényelné, hogy Bembó lefeszítse róla az egyre szorongatóbb abroncsokat, ha kell, pajszerrel, ha úgy, lángvágóval. Arra gondol: Lángvágó, ohh, Isten, lángvágó! Hol egy lángvágó férfi, aki tűzbe borít? De Bembó nem használ ilyen vad szerszámot. Sőt. Amíg birkaanyó azt nem mondja egy kelletlen szombat reggelen reggeli készítés közben, bazd meg, ha nem kellek, minek vagyunk együtt, közben Bembó azt gondolja, ők, Birkáék, a világ csodája, hiszen kiegyensúlyozott szeretet szövi át az egeket, semmi hisztéria, semmi csalafinta.
Birkaanyó nem így, nem ilyen gorombán szándékozta, de hát itt ez a fasz, most nézzed meg, vihogva keni a vajat közben, én közben éjszakánként megőrülök, kettőig nem alszom, ez meg szuszog, durrogtat álmában, döngeti a mellét, hogy egy csoda, ilyen férfi nincs, mint ő, csak mert gőz és mosogat ahülyéje. Halál komolyan gondolja. Ettől el lehet ájulni.
Bembó elkap a lépcsőházban: képzeljem, mi van. Beszólt neki az asszony.
Bembó tavasszal – tavasszal az elhanyagolt asszonyok beindulnak, a tavasz kémiája kényszeríti erre őket, harmincas, elhanyagolt asszonynak a tavasz kémiája se nagyon kell, elég a hiánykényszer – egy délig elhúzódó reggelt bömböl át az Olvasóban: idegen autóban látta birkaanyót.
Amíg fénykép nincs, ne szipákolj, öcsi, a szemednek se hidd el, amit láttál, a szem csalóka. De bizonyítékot se fogadj el idegentől, mert hamisítvány – mondom én okosan.
Az eset után birkaanyó bejelöl:
„Beszéltek még Bembóval?
„Ritkán látom.”
„Szerinted hogyan fogadná, ha visszaköltöznék?”
„Lejárt az új szerelem?”
„Albérletben gyorsan lejár a szerelem, tudhatnád.”
„Beszélj vele, én mit tudjak mondani a férjednek?”
„De mit gondolsz?”
„Azt, hogy hívd fel. Jó eséllyel hívod.”
„Mit mondjak? Mit lehet ilyenkor mondani?”
„Nő ezt jobban tudja. Te meg aztán nő vagy.”
„Én nem tudom. Szar ügy.”
„Gondoltál rá, mi lesz később, ha ennyire nem igényli szexet?”
„Persze. Ügyesebb leszek, megtanultam a leckét. De mit mondjak neki?”
Na. Mit is. Végül azt javaslom, mondja azt, költözés óta még ki se pakolta a dobozokat, a kartonból öltöznek, mert az első nap óta arra vár, érte megy Bembó, és hazaviszi. Életszerűnek tűnik, emberinek, Bembó nem lát majd a bűntudattól, mert tényleg. Csak várt, nem tett semmit. Egy férfi harcoljon.
Bembó néhány nap után leül az Olvasóban az asztalomhoz: Képzeld, Margó visszajön, mert hiányzom a gyerekeknek, neki is, három hónapja ki se csomagolt, rám várt, de igyekezzek, ha jót akarok. Mit tegyek, barátom? Mit?
Ez a kérdés. De jobb nem szólni. Az érzelmi ügyek kiforrják magukat külső hatás nélkül, azt is sajnálom, amit mondtam. Most ősz, kezdődik az iskola, szépen hordják a gyerekeket óvodába, iskolába, két szép emberpéldány.
Újra belép Margó birkaanyó a csetbe, azt mondja:
Úgy tűnik, igazad volt, megbocsátja a kalandot, jó ötlet volt a dobozos.
Nem hiszem, válaszolom, az ember csak annyira bocsát meg, amennyire az érdekei követelik.”
Így ír rólunk a sunyi alsószomszéd. Tehát mindkettőnkkel kapcsolatban volt a rohadék. De Margóval hogyan? Nem jártunk össze, erről nem tudtam. Dugta Margót?”
„Április, kedd. Nem jön haza délután, ahogy rendesen. Mindkét gyereket én hozom. Azt mondja, túlóra, negyedévzárás, jó volna, ha nem cirkuszoznék, mert a végén elveszíti a munkáját.”
„Április, péntek. Margó este elment az anyjához, vitte a gyerekeket, én be vagyok osztva szombatra.”
„Május, péntek. Margó este elutazott, mert beteg az anyja, vitte a kocsit, a gyerekeket, két hónapon belül negyedszer. De nem érem el telefonon. Hívom az anyóst, a számon előfizető nem található. Margó nem veszi fel. Csak nem baleset?!”
„Május, szombat. Ma sem érek el senkit. Különös. Egész nap hívogatom, semmi. Mit tegyek?”
„Május, vasárnap. Este megérkeztek Margóék. Jókedvű, túlságosan is az. Mintha valami nagy jutott volna neki a jóból.
Miután lepakolunk, rákérdezek, miért nem veszi fel a telefont. A munkába járó táskájában maradt a mobilja, ez a válasz, csak Pesten vette észre, de már nem fordulhatott vissza. És valóban. Előszedi a szekrényből, negyvenhárom nem fogadott hívás. Azt mondja, kétszer próbált telefonálni a posta előtti nyilvános fülkéből, péntek este, amikor megérkeztek, és szombat délelőtt, amikor vásárolt a hétre, de foglalt voltam. Ez is igaz. Kerestem a neten, mi ez az ismeretlen szám, mert amikor hívtam, nem vette fel, de nem találtam semmit. Persze, ha nyilvános, madzagos egy faluban, ki venné fel? De miért nem hallottam a telefonját csörögni, amikor hívogattam? Ez a kérdés. Mert a munkahelyén le kell halkítaniuk, hogy ne zavarják egymást. Nyomom a számát, nem hallom. Nem hazudik a kurva. És mi történt anyád telefonjával? Új van neki, új számmal, a régit elhagyta. Itt van, másold át.
De miért kell pokollá tenned a hétvégémet ilyen baromsággal?
Néz, hogy mi bajom. Nem érti.”
„Július, kedd. Nem tehetek róla, nincs kedvem Margóhoz.
Amikor itt rázza magát, az jut eszembe, néhány hónapja másnak tette. Amikor rábukik, cuppog, az jut eszembe, ugyanígy cuppogott máson. Nem nyaltam meg, mióta hazajött, hiába nyöszörög, nyomkodja lefelé a fejem. Elhánynám magam. Nem tesz jót a szexnek, ha az ember közben más férfi farkára gondol, ami előtt ott járt.
Hiányzik a hit. Nem hiszem egy szavát, egy mosolyát. Hiányzik, hogy bármit teszek, az kettőnké, az öröklété, a gyerekeké. Nem érzem, amit eddig mindig, amikor elvállalok egy nagy munkát, hogy a bevételből kicseréljük a konyhabútort, kettőnké, a lányokkal, négyünké, mert négyen vagyunk, szemben az ártani akaró világgal. Kiment belőlem a biztos tudat, hogy ők az enyémek, bármi történjen, hogy egymásért, egymás védelmében szövetkeztünk. Hogyan lehet, hogy nem kalkulál erre?”
„Augusztus, szombat. Margóék második hete, iskolai szünet, az anyjánál. Kivagyok. Egyedül vagyok. Nem látok semmit, ami a holnapra vonatkozhatna. Margó soha nem hív, nem küld sms-t, pedig minden nap várom. A lányok is leszarnak. Szerencsére elvállaltam egy nagy szigetelő-ablakcsere munkát, a héten levegőt is alig kaptam, egy segéddel csinálom, hogy kisebb legyen a kiadás. De szombaton, vasárnap nem dolgozhatunk a zaj miatt. Nem tudok mit kezdeni az idővel egyedül. Hiányoznak nagyon.
Ez a szemét írószomszéd ül az ablakban, hajnalban is, amikor megyek, este is, amikor jövök. Szerintem Margó a szeretője volt, mi másnak köszönhető a bensőséges cset-beszélgetés, ha nem dugtak? Bámul az ablakból, röhög rajtam. A férfiak mindig kiröhögik az embert, akinek félrekúr a felesége.”
„Augusztus, vasárnap. Seress Rezső összeállítást találtam a neten egy csomagban, azt hallgatom napok óta. Soha nem ismertem Seresst, talán a Szomorú vasárnapot. De itt tömeges Seressek a múlt század első feléből. A Csillogó hópehely, a Gyerünk, Bodri kutyám, a Talán egy perc, talán egy óra, a Nem az a fontos, az ember hány éves, a Szeressük egymást, gyerekek. És persze a Vasárnap. Tegnap óta ez megy, lefut, újraindítom. „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával, álmokat kergető vasárnap délelőtt, bánatom hintaja nélküled visszajött. Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat, szomorú vasárnap. Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és koporsó, virágos fák alatt utam az utolsó, nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak, ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Utolsó vasárnap.”
A műszerész utolsó bejegyzése a most véget ér. Vasárnap a Szomorú vasárnap. Ez a nevezett vasárnap.
A jegyzőkönyvből, a körülményekből világosnak tűnik a folyamat. Vasárnap ebéd előtt N. N-t a felesége leküldi a szeméttel, hogy ne legyen tele az edény a konyhában ebédkor. Ő pedig megy, mi mást tehetne. Kerül, átcsoszog a zebrán, kinyitja a szemetest, beledobja, visszazárja, visszacsoszog. Ha nagy a forgalom, várnia kellett néhány kocsit, percet. A szomszéd látja, hogy viszi a szemetet. Két nap alatt pszichésen ledarálta a Szomorú vasárnap.
Képzeletében, mint egy kamaszéban, amikor gonosz, szívtelen szüleit akarja büntetni, megjelenik a temető, a temetés, a pap, a virágok, a szenvedő, kisírt szemű Margó és a feketébe öltözött kislányok. De látványos dolog legyen a büntetés, soha el nem felejthető, ne hétköznapi, közönséges, és Margó is vegye tudomásul, hogy ő rájött, az alsó szomszéddal is „összekúrt”, érezze magát olyan szarul, ahogyan ő, a férj.
Felrohan a tetőre, az ajtót nem csukja be, számolva azzal, hogy kevés az ideje, ha az író megelőzi a halálát, ne zárja ki magát a lakásból (jegyzőkönyvi adat). De az idő elég. Mire N. N. átjut a parkolón át a lépcsőház ajtajáig, a szomszéd a tetőn várja.
Nézem a műszerész fotóját. Teljesen normális arcberendezés, rendes orr, érdeklődő barna szemek, rövid barna haj. Semmi különleges, semmi extra. Olyan embernek tűnik, aki mellé az ember nyugodtan leül a buszon, beszáll a liftbe.
Egyszer csak kattan valami, és vége a dalnak.
Ennyi. Tiszta és világos, mint a nap. Hívom a hadnagyot, mondom, ez az öngyilkos gyilkos öngyilkos. A halálát használta fegyvernek.
– Én is így gondolom – mondja.
– És most? Hogyan tovább?
– Sehogy. Megírom a jelentést, lezárom az ügyet. Nincs kit becsukni. Az elkövető meghalt, az író megszívta. Főleg akkor, ha nem dugta a szomszédasszonyt.
– Erre nem tenném a nyakam – mondom kedvetlenül.
Rákerestem Margóra, láttam néhány markotányos fotóját, szemre is vad, húsevő macska, akire ráírva a program. Éppen az a fajta szomszédasszony, aki elől nem menekült kilométereken át N. N., már ha egyáltalán.
– Azt javasolja, hallgassam ki a nőt?
– Dehogy. Min változtatna? Kinek segítene? Zárja le. Legyen itt a sztori vége.
Jó kis történet, jó kis véggel, ezt nem közlöm a hadnaggyal, csak gondolom. Azt is gondolom, hülyékkel tele a világ. Ki így hülye, ki úgy. Magukban elvannak, de minden érintkezés életveszély. Az egyik hülye nem érti a másikat, pedig ragyog az ég.
Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban, örül a verőfénynek.
A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, vadul tűz még ebéd után is. Csak N. N. sütheti.
