Nyisd ki a dobozt, edd meg a pralinét, és bocsásd meg a hisztérika bűneit!
Wislawa Szymborska költészetét a Nobel Bizottság kifejezetten pontosan írta le, miszerint „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus.” Ugyanis Szymborska versei a humánum antropológiai és szociológiai leírásaiban teljesednek ki igazán. Külső szemlélőként írja le a világot, amiben elhelyezi öregedő önmagát (amit folyamatosan kigúnyol, ha van rá lehetőség), miközben empirikus pontossággal ír le minden alapvető dolgot, ami körülvesz minket. Nagy bátorság kell ahhoz költőként, hogy olyan hangzatos címeket adjon verseinek, amelyek olyan gyűjtőszavak, amikre tömérdek definíciót találni. Worowska azt írja esszéjében, hogy Szymborskát érdekelték a tudományok, sőt az „Élet és Tudomány” jellegű lengyel folyóiratnak lelkes olvasója volt, innen meríthette a pontos tudományos leírásait (Teresa Worowska: Létünk esetlensége, Távlatok 35-36., 1997, 485-490.). Én mégsem erről fogok szólni ebben a róla szóló esszémben, hanem arról, amit pár mondattal előtte zárójelben jegyeztem meg. Szymborska költészetének azt az oldalát szeretném bemutatni, amely segítségével megismerhetjük magát a szerzőt is. Bevallom őszintén, amit tudok róla, anekdoták által az csupán hab a tortán. Verseiben a higgadt, kimért és a köznapi beszéd egyszerűségével kifecsegi saját életét is. Ez is indokolja azt, hogy interjút nem szeretett adni, és ahogy Jerzy Illg fogalmaz a Beszélőben megjelent beszélgetésben, Szymborska nem akart és nem szeretett volna személyiséggé válni, azt szerette volna, hogy őt, mint embert a költészete által ismerjék meg (Marian Stala, Jerzy Illg, Tadeusz Nyczek: Beszélgetés Wisława Szymborskáról, Beszélő).
Az utolsó verseiben Szymborska egyre közvetlenebb volt és egyre közeledett ahhoz a hangjához, amit limerickjeiben meg lehetett ismerni. „Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek./Azt akarja, minden percét végig hallgassam,/de én csak izgek-mozgok, röfögök,/figyelek is, meg nem is,/kimegyek, visszajövök, aztán újra el.” – írja Nehéz együttélés az emlékezettel című versében. A lírai én távol szeretné tartani magát az öregségtől, nem akar tudomást venni arról, hogy megöregedett. Halála után a lakásában nagyon nehezen találtak rá magára a Nobel-díjra, kacatok és lomok legalján volt, akik rátaláltak úgy érezték magukat, mint a Macska az üres lakásban: „Minden a helyén, mégis szanaszét.”
Olyan volt, akár egy hedonista kamaszlány, élvezte az életet, és az az öreg dáma, akit a tükörben látott, már nem volt élvezetes számára, inkább a gúny tárgyává tette: „Elég mélyen eltérünk egymástól, /teljesen más dolgokról beszélünk és gondolkodunk./Szinte semmit se tud – /de makacssága ennél sokkal szembetűnőbb./Többet tudok nála – /de semmit se biztosan.” Az emlékezésről máshol is hosszasan ír. A költő és a világ című esszéjében a „nem tudom” fontosságáról beszél: „Rövid, de erős szárnyú szavak. Életünket kiterjesztik oly tájakra, amelyek ott vannak a bensőnkben, és olyanokra is, melyekben tünékeny Földünk lebeg. Ha Isaac Newton nem jelentette volna ki, hogy “nem tudom”, kertjében úgy potyoghattak volna az almák, mint a jégeső, ő legföljebb csak lehajolt volna értük, s jóízűen megette volna azokat. Ha honfitársnőm, Maria Sklodowska-Curie nem mondta volna azt, hogy “nem tudom”, a legjobb esetben életfogytiglan kémiatanárnő maradt volna egy jó házból való úrilányok számára létesített nevelőintézetben. De ő kimondta, hogy “nem tudom”, s ezek a szavak vezették kétszer is Stockholmba, ahol a nyugtalan lelkű, mindig újat kereső embereket Nobel-díjjal jutalmazzák.” Hiszen, miért gondolnánk azt, hogy bármit is tudunk? Az idő múlásának a tudáshoz való viszonya érdekelte őt leginkább, a mondataiban megbújó kozmikusság ennek a jele. Fiatalon és felnőtt korában is azok a nagy szavak izgatták, amelyekkel megválaszolhatta a világban történő eseményeket. Úgy gondolom, mindig is az volt a szándéka, hogy ő, mint költő is le tudjon tenni olyan dolgot az asztalra, ami a világ megértéséhez szükséges. A költőnek is megvannak a maga eszközei, amik hatással lehetnek a változásra, és mindenekelőtt felelőssége van. Ezért, ha elolvassuk az égről, a felhőkről, a vízről írt verseit, akkor rendkívül pontos leírásokat fogunk találni, ezek első olvasatra talán feleslegesnek tűnő fecsegések, de végső következtetésében, ahol magával szembe állít mindent, mi magunk is rácsodálkozunk arra a tudásra, amit át akart nekünk adni. Talán az egyik legnagyobb versében, az Utópiában bontja ki a legjobban azt a hitvallást, ami egész költészetére érvényes.
Az Utópia minden elvont fogalmat antropomorfizál, ami egyszersmind emészthetővé és rendkívül emberközelivé teszi azokat. Az utópia egy olyan sziget, ahol világossá válik minden emberi gondolat. Ebben a versében mintha Szymborska maga is rátalált volna a fáról leesett almára, mint Newton. A gondolatok azon dimenziójában mozog a vers, ahol nincs idő, vagy ha van is, lényegtelen. Ilyen helyen képzelte el önmagát. Mégis, valahol ez az elképzelt világ, amiben minden olvasó benne van, amikor olvas, kegyetlenül magányos: „A sziget lakatlan, minden kedvessége ellenére./A bátortalan lábnyomok szétszóródva,/kivétel nélkül, a tenger felé néznek.” Ez a platóni ideák világának leképzése, ez kétségtelen, ahova minden ember vágyik, ahol minden emberi gondolat legnemesebbje, a szeretet lakik, ahova maga a költő is vágyik, de vágyakozása közben rájön, hogy minek is keresi ezt a hipófehér, nyugodt és semleges világot, ahol nem uralkodik a megszokott fejetlenség: „Hogyha mindent, amit tettél, itt hagysz,/és alámerülsz, vissza se nézve, a mélységbe./ A feneketlen életbe.”
