Zarándok eső a tenger
(Halmai Tamás Rezervátum című kötetéről)
„…ha egyszer az élet a vízből keletkezik, akkor az újjászületés is a vízen keresztül történik, ugyanúgy, mint az előző születés esetében. Az újjászületést azonban nem csak e világi értelemben szokták a vízzel társítani, hanem szellemi értelemben is, amikor az ember meghal a létezés egy szintjén, világi személyiségében, és újjászületik egy magasabb szinten, a szellemi dimenzióban, mint szellemi ember.”
(PRESSING Lajos, Az élet vize: Szellemi tanítások a magyar népmesékben II.)
S megérkezünk egy aprócska kapu elé, A/5 ív terjedelemben, lábmagasságban elhelyezett felirat: Rezervátum. Egy a környezetből kiszelt, elzárt, nyers és vad térre gondolunk, már csak a „belépni tilos” táblát keressük, gondolkodunk, jelenlétünk itt minden bizonnyal csak kárt tehet. De vajon mi ellen az elkerítés? A hely sajátos funkciójáról azonban jobbára megfeledkezünk. Mint ahogy ennek a kapunak, a szó szemantikájának is kár hátat fordítani: a latin reservatio (’fenntartás, megőrzés’) címke egy talált kulcson, e héjon belül kerülve pedig hallanunk kell a kagylóűr tengerét; vatum… A vátesz latin többese: látnokok, a látnoki képességekkel rendelkezőket idézi meg vagy invitálja maga köré, de melyiknek is érezzük magunkat hirtelen? Már itt belebotlunk látens identitászavarunkba. Zavarunk mindenképp jó jel, hiszen felhívja a figyelmet, talán arra, hogy figyeljünk…
Mágikus öt ciklus, hetven vers, kilencvenkilenc oldalon… Halmai Tamás ez évben megjelent, bizalmas, mély, benső szellemi kalandra invitáló kötete út a magas rezgésszámok felé.
A kompozíciójában is dicséretet érdemlő könyv Halmai transzcendens szinteken mozgó létfilozófiájába enged betekintést. A kötetkompozíció teljesség-orientáltsága engedheti, hogy a ciklusok címjelzetét a rezervátumi látogatás útfelein előforduló jelzőtábláknak tekintsük; egymás mellé helyezve e sorokat szimbolikus vázlattérképet nyerhetünk. Sorai versszereplők, összeköttetésben lévén a ciklusok benső tartalmi köreivel tehát, összeolvasva így hangzanak:
…ha megszállja az éjszaka a testet
…ők vezetnek a naposabb homályba
…fehér angyal lépdel a fákon
…fölsírnak a hamuból lettek
…összeforrnak a hasadt ábrák
Halmai Tamás metafizikus, objektív költészete fényáteresztő. A körülölelő világhoz útmutatóként szolgáló tudat- és szívtágító, szemfelnyitó, a tanmesék és bölcseletek jellegzetes vonásaival átszőtt, a keleti spiritualitás, szellemiség és az ebből fakadó tiszta energiaáram közvetítője, híd és hívójel az anyagból a szellembe, valódi, felemelő, lelki-szellemi gyógypedagógia.
A ciklusokat bevezető, Baricco Tengeróceánjából kölcsönzött mottó sajátos módon ad jelt magának a versköltésnek az értelméről. A kötetben kiemelten fontos motívum: rengeteg vers-fogalommal találkozunk, melyek felidézhetik számunkra a távol-keleti haikuköltészet mondhatni legmagasabb szintjét, mely szerint a legszebb haiku maga a haiku (és/vagy témája annak művészetéről szól). Ez a metapoétikus visszhangzás ad ütemet a kötetben megbújó halk, barátságos, didaktikus morajlásnak; az átszellemülést segítő lelki kapunyitók lesznek egy magasabb frekvenciájú szellemi térbe. Versben a vers az egyik legelemibb tükör, mely önmagán keresztül ér el a felismerésig, a mostanság egyre nehezebben megélhető valóságtapasztalásig…
„s mielőtt mindenek okát
a Mozgató felfedné
a világ végén a világ
visszaváltozik verssé”
/A szeretet kalandja/
A valóság megtapasztalása e kötetben furcsa ellentmondás lehet, hiszen részben egy kortárs kísérletről van szó: a popkultúrán belül manapság kollektíve favorizált oly népszerű animációs filmeket, a „közös” olvasmányokat; a fantáziavilág mára állandó toposzait és szereplőgárdáját olvasztja egybe a vallásosság, a keleti spiritualitás, az ezotéria, az ősi mítoszok, tan- és népmesék mágikus erejével.
A hitet ébresztgeti; újra élővé és megfoghatóvá próbálja tenni azt, amit a nyugat minden emberi értéket felégető kultúrája már csak fehér zászlóként lenget: hogy a jó ember világosságra lel, elindul útján és felismer, integrál, és hős lesz, hogy a világ jobbá tételére törekedhessen a maga megváltásán keresztül. Összhangot keres a ma felszínen őrjöngő képzelet kelte, illúziókba kergető lelki menedékhelyek és túlszínezett, túljátszott hősi világ, és az eldugott, eltakart szellemi értékek szinte már titokszámba menő szférája között. Remek analógiát találva, könnyed, fesztelen stílusban, tudatos eltökéltséggel, bölcs rálátással fest valósághű rajzot egy járható útról e két dimenzió egymáshoz közelítésével. Hogy az üzenet mindenkit elérhessen… Az Olvasóhoz című, bevezető vers is ennek szócsöve, mindenkit megszólít, akit saját képzelete valaha rabul ejtett, legyen ő akár apacs törzsfőnök, szamuráj, csillagflotta-parancsnok, gyilkos, vámpír vagy unikornis, és így tovább, bárki…
A mesevilág mára jól bejáratott karakterisztikus elemeinek használatától függetlenül a kötet szemernyit sem komolytalan. Nyelviségét a monumentalitás jellemzi; a mikro- és makrokozmosz aktív egyensúlya jelenik meg az első ciklus verseiben. Beavatás-jellegénél fogva tematikájában az asztrofizikán, az ontológián és kozmogónián keresztül haladunk a titkot megsejteni.
„látni arányaikból
s ahogy napra forognak
kozmikus aranykorból
törmelékek a holdak
szíved körül kerengő
tárgyak nehézkedése
emlékeztet az eredendő
és bűnös fénytörésre”
/Kozmogónia /
„de hány lehunyt szem látja a világon
hogy a világ csak szemhunyásnyi álom”
/Őslobbanás/
Érdekes rendre hívást figyelhetünk meg; feltétlenül és a legparányibb erőszakosságtól is távol tartva magát építi fel Halmai a maga módján ezt a nyitásra, feloldásra, oldódásra lehetőséget nyújtó, végig is járható utat, melyről könyve szól.
„tündöklő szemmel
éneklő szájjal
élni az ember
holtan se átall
visz éber mámor
aranyaránya
árnyékirányból
istenirányba”
/Éber mámor/
Versei nyitásra hívó lelki gyakorlatok tehát, hogy az elkövetkező ciklusokban mélységeinkbe merülhessünk. Az ezen átvezető árnyék és fény motívumok lesznek különösen érzékletesek, fénymívesek és árnyékszobrászok, és egyéb különös fantázialények, mint pl. a létszerészek vagy a szélmesterek világából merítünk részt tanulságul.
„körbeállják a körből jöttek
a jók s a jóság küldte rosszak
mert üres kézzel nem jöhettek
gyönyörű üres kezet hoztak
s áll a torony tajtékfehéren
tenger lakja és sűrű sodrás
elvegyül a sötét a fényben
üres ködben az árnyékszobrász”
/Tajték/
Ám a kötetben legkiemelkedőbb fikciós alak az angyal. A tisztaság, a legfinomabb anyagú szubsztancia, az asztrális szférából származó, hozzánk legközelebb álló lény, Halmai pedig a legmélyebb szeretettel viszonyul hozzá, s törekszik a vele való lehető legteljesebb azonosság megélésére és annak felmutatására. Másféle látásmódot kínál: a hozzájuk való közeledést, észrevételüket, megismerésüket gyakorlatnak, folyamatnak tekinti. Hogy a valóság látásához felszabadíthassuk energiáinkat, feloldhassuk gátjainkat, meg kell változzunk: az angyali létsíkot megérteni aktus, újrarendezés. A kötetben a legfőbb közvetítőnek minősül, s megérthetjük miféle objektivitás szükséges ahhoz, hogy a megfelelő irányba fordulhassunk. Szimbolikus angyal-leírásai páratlanok.
Áll a platán aranytalárban
tudása szétterül a tájban
az eszmélés az eredetre
angyal vetette mag az elme
vonakodó talajában
/Aranytalárban/
Az egész kötet fő mondanivalója a köztes én, az árnyékszemélyiség befolyásoltsága alól való szellemi felszabadulást hirdeti. Többek között a Szilencium helyett záró soraiból is bölcs rámutatást nyerünk arra a kérdésre, miért is szenvedünk, önmagunktól:
„s ne hagyd hogy gonoszul legyőzzem
szabadítsd meg
a gonoszt tőlem”
A Miatyánk parafrázisaként értelmezhető fentebb idézett sorok, és a keresztény szellemmel átitatott vers a kötet egy másik fő motivikus elemét, a biblikus hagyományozódás korunkban is ható aktív jelenlétét erősíti meg. A szolidan, néhol előforduló nyugati, keresztény vallásosság józan megnyilvánulása az istenközeliség, az istenélmények egy lehetséges megjelenítési módja, a kötetben megbújó isten-fogalmakból is ez tükröződik. Az írásban ez az erősen vallásos érzület így inkább a szakralitás felé vezető út egy mértékadó pontja, mint vallásos közösségbe invitáló propaganda. A többi, fantasztikumból kiragadott karakter és mesebeli alak felsorakoztatása mellett az angyal egy magas szintű szakrális lény, s emiatt szemantikája és szimbolikája nem korlátozódhat a biblikus, mitikus történetekre. A kevésbé szakrálisnak tűnő kreatúrák azonban valahol felemelkednek az angyalhoz, egyenrangúvá válnak vele, mely megerősíti, hogy bármilyen lény lehet magasabb szellemi szférákba hívó létező, s ez valóban csak hit kérdése. (Ennek persze semmi köze az avantgarde művésziséghez.)
Jobbára utólag lep csak meg, mennyire pozitív kicsengésű a kötet. Szeretettel átitatott sorokkal ülünk szemközt, és alig vesszük észre, hogyan bomlik le lassan bennünk a pesszimista, zord világszemlélet, és hogy szűnik meg a háttérben az emberek szívéből kiérzett rosszindulat és a bizalmatlanság. Mély, impresszív, felemelő hatást gyakorol az oldásra és megnyugvásra vágyó lélekre.
A „…fehér angyal lépdel a fákon” ciklus egy érdekes kérdéskörnek foglalata: a mesékké lett múlt valóságáé. A történelmet, melyet egykor elhittünk, mert úgy mesélték, megtanultuk, mert úgy kellett, azért, hogy végül valódi mesévé lehessen? S most egyre érdeklődve figyeljük, mik is vagyunk mi. De tévedünk, mert a jelenünk is mesévé vált, és minden tárgy és állat előhívása csupán képzeletbelinek, régvoltnak, hal(l)ottnak tűnik. Miért lesz mese a valóság? Miért is menekülünk át, hisszük talán, hogy ott örökké megmaradunk? Talán… A kötet címadó verse Kosztolányi egyik legszebb költeményének vázára épül, nem véletlenül, hiszen úgy tűnik folytatása, amolyan második rész. Ebben a versben kulcsot ad a címhez, „ha megtalálsz a szerelem / a legutolsó rezervátum / kelj át velem”, de a megfelelő kérdés is elhangzik előtte, melyet pár sorral följebb tesz fel a költő: „megtalálsz-e, ha megtalállak”.
A szeretet-szerelem a kötetben tág értelmezésű életelem, isteni rezgés, Isten halmazállapota (Szeretők), szimbóluma a teljes odaadásnak, a hídnak, a kapcsolatnak, a világteremtés egy magasabb létszintje.
A megőrzés képlete itt teljesedik ki; hol maradsz meg, az emlékezetben leginkább, ember? Kérdezhetnénk. Ha nem a szeretetben, akkor úgy látszik, sehol. A test emlékei elvesznek: „a világ végül elszivárog”, ahogy írja Halmai a második ciklust záró versében, a Vizesárokban. A szerelem emlékszik; a szóban szójátékkal benne él a szó töve. Úgy érezhető, a szerző gyerekek nyelvén beszél hozzánk, de miért csak így értünk a szóból? Talán akkor tanultunk meg szeretni, amikor minden mese valóság volt, mégis minden mesévé vált azóta…
A kötet szövegszerkezetében folyékony; a versek központozás nélküliek. Ez a likviditás kegyelmet ad, lehetőséget, engedélyt arra, hogy elhagyjuk ezt a jogok és törvények által mára cafatokra szaggatott világot. A természeti energiák erejükben teljesen kifordítottan jelennek meg, benső, esszenciális rétegeikben találunk támogatásra. Ugyanígy nagy hangsúly helyeződik a nyelvre, a beszédre és a hallgatásra, mindennek problematikáját foglalja össze a kötet egyik leggyönyörűbb verse: A hófehér mágus.
Esőnek hívjuk a zarándok tengert
a láthatatlan lovasokat szélnek
sivatag mondjuk pedig jelmezes kert
s örökbe fogadott halál az élet
de eljön majd ki virradatra
a dolgok nevét visszaadja
kezünk ügyébe szebb kezet
nyelvünk alá csöndet varázsol
megolvas mint a szenteket
s minden szót ért a hallgatásból
A nyelv átvezető, transzgresszív jellegének, a hangzás misztikus, transzcendens, tudatban végbemenő tér- és állapot-transzformációjának folyamata talán a Tengerkerülő című költeményben figyelhető meg leginkább. A tenger-motívum Halmai kötetében mély és igen leleményes szimbolikát rejt; uralomban lévő támogató természeti energia a víz bölcsessége.
„hosszan nézett tengerszemekbe
és a tengerből szemek nézték”
/Álommenüett/
A kötet alapvető transzcendens irányultságát azonban leginkább a zenei motívumok erősítik. Minthogy a legközelebbi érintkezés a szó és a zene között a vers, nem meglepő, hogy e szellemi magasrezgésben fogant könyv a zenei skálán is oly híven játszik. A blues, a jazz és a klasszikus zenei hullámokon keresztül tükröződik a rezervátumi világ hangulata, a Tengerkerülőben mindezekbe bepillantást is nyerhetünk:
„tudni a tudás mit jelent
és mit a mennyek körei
és hány szólamban szól a csend
amely a zenét követi
és megérkezni sehova
és ott maradni semmikor
fényszerzet-fülben zenbona
elvarázs-szívben esz-minor
mindegy miféle gondolat
beszél benned a nyelv helyett
hogy kereszteled orkodat
vagy marasztalod elfedet
közel az üdvök távlata
forró az Isten hűlt helye
hozzá magadban általa
vele igyekszel nélküle”
A legmagasabb nyelvi szintet az angyali beszédben találjuk, ezt az Angyalok nyelvén láttatja igazán, melyet mindamellett lágyan, de határozottan szintetizál a vers, mint olyan lényegiségével.
„Sziklák között gazdátlan sóhaj
szél fú tétova és törékeny
imára kulcsolt mondatokkal
áll a vers a világ tövében
a madarak nyakában súlyok
zuhan az égbolt szakadatlan
de angyalnyelven suttog
akiben szeretet van”
Beenged, hogy nyugodt szívvel elengedjünk és észrevegyük, miért is járt itt az ember a Földön egyszer… Az Álomkelte ennek ad hangot, egészében olyan, mint egy ébresztőt mesélő édesanya, aki megnyugtat afelől, hogy az álom a valóság része.
„Ez az idő az álomkelte
most kel útra a tárgyak lelke
most vándorol a föld az égbe
készül kései vendégségbe
(…)
azt hiszed hogy a képzelet?
úgy képzeled a hit?
s minden elmés történetet
az elme alakít?
lények sereglenek
a falból
– tartsd nyitva a szemed
ha alszol
(…)
áldott poklokra alászálló
merész élő az ember
horgony vagy hal vagy halászháló
és néha tenger
fanatizmusa csak fantázia
csak fikció és aranykori virtus
az életéből kitalálnia
ki kell találnia egy labirintust”
A harmadik ciklus szimbolikájában a mese és a fantáziavilág határán mozog. A két megelőző ciklus rávezet a megértésre, hogy ne csak mosolyogjunk ezeken a könnyű, magával ragadó, fenséges, mesebeli költeményeken.
Az emberben rejlő hőst, az álmai túlélőjét hívja életre: az ember jobbik felét, játékosan, hihetetlen költői kreativitással. Halmai jó mesélő, hogy a vers csodaszerével képes gyerekké kápráztatni újra: erről tanúskodik a kötet.
Furcsa kémiát visz végbe az elmében. A harmadik ciklus meséi olvasás közben szabályosan tapasztalásélménnyé válnak. A rejtett üzenet, mely a hitre és szeretetre ébreszt, beleül a szívébe annak, aki figyel. De ezek a versek nem gyerekeknek íródtak. A felnőtt pedig rájön végül, hogy sosem volt felnőtt, csak a világ hitette el vele, hogy az. A szív- és érszűkülés gyógyírja ez a költészet.
A mesék átélhetősége, a szeretetben és a jóságban, korunk cserépdarabjai között lépdelve, ahol sebek sebeken taposnak, és talán, mert rámutat, talán mert egyszerűen említi, de talán mert, a vers az, ami, képesek vagyunk behegedni, bizalmat gerjeszteni, újra kinyílni és újra harmóniára lelni a folyton ostorozó diszharmonikusságban. Halmai szó- és képhasználata igazi költői lelemény, mely képes a szívben súlyokat arrébb lökni, és helyet teremteni annak, amit oly régen elvesztettünk, s úgy hittük, már nem lesz meg többé.
A negyedik ciklus bölcseletek ciklusa, egyben a legrövidebb. Részben animista szemléletű, minden létezőt mozgásba hívó, teljességet megcélzó versek. Az út ambivalenciájáról, a támogató erők öntörvényű, alakváltó, felismerhetetlen, de bölcs rálátással megismerhető ellentmondásosságairól ad költői definíciót, többek között kóanszerű tanmesékben. Az út, a sors, Isten, a teremtés és a nyelv analóg rendszerét tárja fel. A krisztusi tanítás ebben a szakaszban jelenik meg és teljesedik ki a következő, záró ciklusban.
Az anyaghoz való leereszkedést és az abból való felemelkedést jó tanító módjára mint feladatot, utat mutatja, ennek összegzése és konklúziója tudatosan és kiemelten az Éneklő tenger című gyönyörű költemény, alfástul-omegástul.
„nem az ördög kér erődből
te adsz erőt az ördögödnek
maradj gyönge s mindent legyőzöl
indulj s egy világ jön mögötted
(…)
mintha a semmin meditálva
néznél végig a teremtésen
végül fekszel így érsz a révbe
ahol a tenger vet keresztet
ha meggyógyít az lesz a vége
ha meggyógyulsz az lesz a kezdet”
Egyhegyűségre összpontosító világi tudat; a semmivel rendelkezve minden rendelkezésre áll – beszéli el a Földközi-ember fiktív párbeszédében:
»Gyönyörű hajót építettél
gyorsabbat minden régieknél
de kivonszolni a fejedből hogy fogod?«
»A tenger is bennem csobog«
S, hol volt, hol nem volt, nem egy képzeletszülte mesevilágról beszélünk, hanem magáról az életről, melyből fáradhatatlan munkálkodással kicsempésszük hosszú, de oly rövid egzisztálásunk során azt a varázst, melyet egyszerűen kifejezve hitnek hívunk. De a hit nem valami szemfényvesztmény, nem a képzelet szüleménye, egy egész világ jár vele és mögötte, melyet karon fogva kell hagynunk, hogy vezessen. Erre kínál bensőséges gyakorlatot a Rezervátum, Halmai tiszta és bizalmas költői hangján. Olyan szferikus tartományban való léthez mutat utat, melyben magának a teremtésnek lehetünk átélői. A szavak rendjében ennek ilyen szintű, didaktikus felmutatása igazán elismerésre méltó teljesítmény.
(Illusztráció: Pastel hour, Toshio Ebine)
