HARCOLOK

Pokolba veled arany középút,
mélybe taszítalak szent mértékletesség.
Két pohár bor, már sok
de három már nagyon kevés.
Vajon hány napom, hány hetem,
hány évem van hátra még.
Fogatlanul nyamnyogom a húsvéti
sonkát – bekopog az ajtómon
zörgeti az ablakom redőnyét,
hiába harcolok ellene
hiába, felkúszik a lábamon,
beszivárog a szobámba,
ellopja a hangomat,
széttördeli gondolataim……
De azért is, csak azért is
harcolok ellened, ellened harcolok,
te hitvány, nyáladzó öregség.

 

Boris Groys: Bevezetés az antifilozófiába

 

978-3-446-23404-8_29511111512-129

Bevezetés

A filozófiát többnyire igazságkeresésként értik. Ezért aztán korunkban ritkán is gyakorolják – mégpedig két okból kifolyólag. Először is a filozófiatörténet tanulmányozása során az ember arra a következtetésre jut, hogy az igazság elérhetetlen, és ezért kevéssé értelmes dolog a keresésére szánnia magát. Másrészt pedig az az érzése, hogy, ha esetleg mégiscsak lenne igazság, annak megtalálása csak félsikert jelentene. Sokkal nehezebb dolog lesz majd a megtalált valóságot eladni, és ebből valamelyest biztonságos viszonyok között megélni. És a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember ezzel a feladattal nem birkózik meg [ezt az akadályt nem hárítja el]. Úgy tűnik, a mai igazságpiac több mint telített. A potenciális igazságfogyasztó ugyanazzal a mértéktelen bőséggel, fölösleggel szembesül, mint bármelyik fogyasztó a piac többi szegmensében. Az igazságreklám minden oldalról valósággal ránk támad. Mindenütt és minden médiumban igazságokat találunk: tudományos, vallási, politikai vagy éppen az élet gyakorlati oldalát érintő igazságokat. Így aztán az igazságkereső silány esélyekkel számol azzal kapcsolatban, hogy az esetlegesen megtalált kincset az emberek közé vigye – és a keresést ezért idejében fel is adja. Ami tehát az igazságot illeti, a mai ember egyszerre két alapvető meggyőződés szerint rendezkedik be: hogy nincs igazság, és hogy túl sok igazság van. Ez a két meggyőződés látszólag ellentmond egymásnak, viszont mindkettő ugyanahhoz a következtetéshez vezet: az igazságkeresés nem jó üzlet.
Ez a szcéna, ahogyan azt a mai igazságkeresés színtereként leírtuk, ugyanakkor a filozófia ősi játéktere is. Ezt a szcénát figyelhetjük meg kicsinyített változatban a görög agora terében, abban az időszakban, amikor az első példaszerű igazságfogyasztó, név szerint Szókratész, elkezdte az éppen a piacon fellelhető igazságkínálatot szemügyre venni. A szofisták voltak azok, akik azt állították, hogy megtalálták az igazságot. Ők ezt az igazságot áruba bocsátották[1], megvételre kínálták. Szókratész azonban, mint ismeretes, saját magát nem szofistaként, hanem filozófusként határozta meg, vagyis olyan emberként, aki az igazságot (a bölcsességet, a tudást, a Szophiát) szereti, de nem birtokolja. Vagy, más szavakkal: akként, aki ugyan nem rendelkezik eladásra szánt igazsággal, viszont szívesen és készségesen beszerzi magának az igazságot, ha meg tudják győzni őt arról, hogy ténylegesen az igazságról, nem pedig annak puszta látszatáról van szó. Az elmozdulás a szofista pozíciójából a filozófus pozíciója felé nem más, mint az átváltás igazságtermelésről igazságfogyasztásra. A filozófus nem igazságtermelő. Nem is igazságkereső olyan értelemben, mint a kincskeresők vagy bizonyos nyersanyagok felkutatói. A filozófus egy egyszerű ember, járókelő, aki eltévedt az igazságok globális árucsarnokában, és most megpróbál kikeveredni a zűrzavarból [kiismerni magát, eligazodni], hogy legalább a kijárat felé mutató jelzést megtalálja.
Gyakran hallani a vádaskodást és panaszt, hogy a filozófia a története folyamán nem fejlődött: hogy nem hoz semmilyen hasznot, nem vezet eredményre, nem mutatja fel az előrelépés bizonyítékait. Teljes pusztulással fenyegetne, ha a filozófia történetileg fejlődne, hiszen az igazságtermelő helyzete idővel változik ugyan, de az igazságfogyasztó helyzete mindig ugyanaz marad. Csak az igazságkínálat változik, a fogyasztó tanácstalansága a kínálat tekintetében azonban nem. Egyetlen „hiteles” [„autentikus”] filozófia sem egyéb, mint ennek a tanácstalanságnak a nyelvi artikulációja. Miért kell akkor ezt a tanácstalanságot egyáltalán artikulálni és megfogalmazni, miért nem lehet egyszerűen némaságban megmaradni?
Szókratész ténylegesen a rosszindulatú, krónikusan elégedetlen, állandóan rosszkedvű és veszekedős fogyasztó képét mutatja, amit már amúgy is jól ismerünk. Mindig, amikor Szókratész a szofisták szép beszédeit hallgatja, elrontja a kellemes hangulatot azzal, hogy ezekben a szónoklatokban mindenféle logikai hiányosságot és tökéletlenséget talál, amelyek egyébként senkit nem érdekelnek, és főleg nem zavarnak. Ilyen figurákkal egyébként szintén gyakran találkozni a mindennapokban: üzletekben, szállodákban és vendéglőkben. Mindig elégedetlenkednek, igen szívesen kezdenek vitatkozni a személyzettel, a többi fogyasztónak pedig nagyon az idegeire mennek. Ilyen bosszantó és idegesítő alakok láttán az ember akaratlanul is visszavágyik a régi szép időkbe, amikor a hasonló figurákat egy bürökpohár segítségével gyorsan le lehetett csillapítani.
Mindazonáltal a kritikus érvelés igencsak ambivalensnek mutatkozik Szókratész esetében. Ha szavait hallgatjuk, az egyes esetekben nem válik egészen világossá, hogy ő kritikus fogyasztóként lép-e fel, aki az itt és most jelenlévő árukínálatba beleköt ugyan, de nem adja fel a reményt, hogy valamikor mégiscsak szembekerülhet az igazi igazsággal, vagy pedig alapjában véve elutasítja azt, hogy az igazságot áruként kezeljék és piacra dobják. Sok minden utal arra, hogy ez utóbbi sejtés kézenfekvőbb. Szókratész valójában a piackritika feltalálója. A puszta tény, hogy egy bizonyos igazságkínálat áruként funkcionál a piacgazdaság keretében, Szókratész számára máris elegendő ahhoz, hogy ezt a kínálatot elutasítsa. Ezenkívül feltárja az összes egyéb tökéletlenséget és ellentmondást, amit az egyes igazságkínálatokban felfedez – ez önmagában talán tanulságos és izgalmas, az elutasítás általános gesztusának szempontjából viszont lényegében fölösleges. Ha megállapítjuk, hogy egy adott igazságtant kommercializálnak [áruba bocsátanak, üzleti alapokra helyeznek], ha betekintést nyerünk a folyamatba, melynek következtében az illető igazság áru formáját ölti, és ha felfedezzük azokat a gazdasági érdekeket, amelyek az adott tan megfogalmazása és terjesztése mögött rejtőznek – mindez elegendő ahhoz, hogy ennek az igazságtannak az igazságigényét [igazságra való jogosultságát] elutasítsuk. Szókratésztől kezdve Marxon keresztül a frankfurti iskola kritikai elméletéig érvényesül az elv, hogy az áruként megmutatkozó igazság nem igazság. És ez valójában azt jelenti, hogy egyáltalán nincsen igazság, hiszen a piacgazdaság körülményei között semmilyen igazságtan nem kerülheti el az áru állapotát [státuszát]. Megmarad ugyan a gyakran posztulált „gyenge messianisztikus reménység”, hogy eljövend az igazságon túli igazság – egy teljesen más igazság, amely nem is igazságként mutatkozna meg, nem tanként, nem könyvként, nem elméletként, nem módszerként, még csak nem is tudatosként vagy tudattalanként, és amely így alapvetően elkerülné lehetséges kommercializálását – de nyilvánvaló, hogy ezt a reményt csak azért emlegetik, hogy mindig újra csalódni lehessen.
Ez a remény egyébként már Platónnál is diagnosztizálható. Barlanghasonlatában egy igazságkereső figuráját mutatja be, akinek sikerül meglátni az igazságot, és aki visszatér az emberekhez, hogy beszámoljon nekik élményéről. A barlanghasonlatban tehát nem egy filozófusról van szó, ahogyan azt gyakran állítják (minthogy a filozófusoktól el van zárva az igazság közvetlen szemlélése), hanem egy szofistáról – azonban, ha mondhatjuk így, egy igaz szofistáról, aki az igazságot ténylegesen látta. Viszont éppen mivel látta azt, olyannyira elkápráztatja és legyűri őt az igazság, hogy számára elkopik a szofistákra jellemző gördülékeny, jól átgondolt, hangzatos beszédmód. Ez a szofista egy idétlen, balfácán szofista – éspedig éppen azért, mert igaz szofista. Ezért is ölik meg őt az emberek, akik a szofistáktól azt várják el, hogy hivatásukat ügyesen gyakorolják, és megcsillogtassák képességeiket. Ez az esetlen szofista nemcsak az Istenfiú figurájának előképe –  aki éppen azért, mert ő az igazi Istenfiú, a kereszten végzi – hanem az összes romantikus művészé, költőé és forradalmáré is, akik éppen azáltal akarnak igazi művészként, költőként és forradalmárként érvényesülni, mert nem tudnak rendesen festeni, írni, sem eredményes forradalmakat szervezni. Időközben azonban már megtanultuk, hogy az előre megtervezett [kiszámított] kudarc is lehet áru, sőt, az is. És hogy ne hagyjuk befejezetlenül a kritikus diagnózist: ez a diagnózis sem menekülhet az áruformától.
A filozofikus kritika tehát oda vezetett, hogy miden igazságot áruként azonosítanak, és ezáltal hiteltelenné tesznek. Ez az eredmény viszont egy más gyanúnak adhat alapot: Vajon nem a filozófia maga az, ami minden igazságot áruvá változtat? És tényleg felfigyelhetünk arra, hogy a filozofikus beállítódás passzív, kontemplatív, kritikus – vagyis végső soron fogyasztói hozzáállás. Ennek az alapállásnak a fényében minden meglevő dolog árukínálatnak tűnik, amelynek meg kell vizsgálni az alkalmasságát, mielőtt esetleg beszereznénk. Viszont tegyük fel, hogy az ember már nem szán időt arra, hogy elvégezze ezt a vizsgálódást, hanem egyszerűen azt veszi, ami véletlenül épp a keze ügyébe akad: ismeretségeket, szerelmeket, könyveket, beszélgetéseket, elméleteket, vallásokat, tekintélyeket és igazságokat. Ebben az esetben az igazság elveszíti áruformáját, hiszen nem ellenőrzik, hanem gyakorolják – úgy, ahogyan a légzést is, amikor az ember beszívja a levegőt, ami éppen körülveszi őt. Bizonyos körülmények között a levegő, amit belélegzünk, halálos is lehet, viszont ismeretes, hogy nem lélegezni szintén halálos. Az ember egyik esetben sem fejleszthet ki távolságtartó, kontemplatív, kritikus, fogyasztói magatartást a lélegzéssel szemben – ugyanis az alatt az idő alatt is lélegzik, amikor éppen új légkondicionáló berendezést vásárol.
Ennek belátásából jött létre a filozófia egy új ága, amelyet az anitművészet analógiájára antifilozófiának nevezhetünk. Ez a fordulat, ami Marxszal és Kierkegaarddal kezdődik, nem kritikaként, hanem parancsként működik. A parancs: változtasd meg a világot, ahelyett, hogy megmagyaráznád. A parancs: válj állattá, ahelyett, hogy gondolkodnál. A parancs: tiltva van minden filozofikus kérdés, és hallgatni kell arról, ami nem elmondható. A parancs: a saját testünket szervek nélküli testté kell változtatni, és nem logikusan, hanem rizómaszerűen kell gondolkodni, stb. Mindezeket a parancsokat azért adták ki, hogy megszüntessék a kritikus, fogyasztói beállítódás végső forrásaként értett filozófiát, és ezáltal megszabadítsák az igazságot attól, hogy áruként kezeljék. Hiszen egy parancsnak engedelmeskedni vagy azt megtagadni egészen mást jelent, mint egy igazságtant kritikai vizsgálódások folytán helyeselni vagy elvetni. A parancsoló (anti)filozófia alapvető feltétele ugyanis az, hogy csak akkor mutatja meg az igazságot, amikor a parancsot már teljesítették: először meg kell változtatni a világot, az csak azután mutatkozik meg a maga igazságában. Először be kell következnie a hit ugrásának [hasadásának], csak azután nyilvánul meg a vallás igazsága stb. Vagy, Platónra visszatérve: először ki kell lépni a barlangból – csak azután lehet látni az igazságot. Amiről itt szó van, az egy választás előtti választás, egy látatlanban [sötétben] meghozott döntés, amely megelőz minden lehetséges kritikát, minthogy a kritika tárgya csak a döntés következtében mutatkozik meg – mégpedig egyedül a parancs teljesítésének elhatározása folytán. Ezzel szemben a parancs megtagadásának eldöntése minden időkre sötétbe rekeszt – az ember még csak kritikus sem lehet, hiszen nem tudja, hogy pontosan mi az, amit egyáltalán kritizálhatna. Így a parancs teljesítése és megtagadása közötti választást egyaránt kiemeli [kitünteti] elkerülhetetlensége és sürgető volta, ami nem hagy időt egy nyugodt, kritikus, fogyasztói alapállás felvételére, [arra, hogy átadjuk magunkat egy ilyen kényelmi állapotnak]. Itt ugyanis nem tisztán filozófiai, hanem életbevágó döntésről van szó, amelyet nem lehet elnapolni, mivel az élet ehhez túl rövid.
Ez az antifilozofikus fordulat a filozófián magán belül nem maradt következmények nélkül. Mindenki, aki ma filozófiát tanít vagy a filozófiáról ír, tudja: olyan időkben élünk, amikor bármely kritikus hozzáállás a politika, a művészet vagy akár a helyes táplálkozás területén egyszerűen irritálja a közönséget, és szinte reflexszerű az az elutasítás, amibe ütközik. Ennek persze nem az az oka, hogy az utóbbi időben az „affirmatív” világlátás, az általános elvakítás [szédítés, manipuláció] összefüggéseivel való belső egyetértés vagy az uralkodó viszonyok elfogadása hirtelen vitathatatlan hegemóniához jutottak volna a köztudatban. A mai olvasó nem hisz abban, ami egy szövegen vagy bármilyen más médiumon keresztül eljut hozzá, és nem is áll szándékában hinni benne – éppen ezért nincs is semmiféle indítéka, hogy ezeket a szövegeket és médiumokat kritizálja. Sokkal inkább megteszi azt, ami ezekben áll – vagy éppen nem teszi meg. A szövegeket manapság nem elemzik, hanem cselekvésre felszólító utasításokként érzékelik, amelyeket az ember gyakorlatba ültethet, ha erre szánná magát. Ma különösen szívesen olvassák azokat a szövegeket, amelyek explicit módon tartalmaznak ilyesfajta utasításokat: szakácskönyvek, kertészeti tanácsokat és barkácsolási tippeket tartalmazó könyvek ezek, szövegek a piacon bevethető helyes stratégiákról, útmutatók arról, hogyan küzdjünk az amerikai impérium ellen sokaságok mozgósításával, hogyan állítsuk elő egy bal- vagy jobboldali aktivista időszerű imázsát, stb. De bizonyos viselkedésforma felvételére vonatkozó útmutatásként olvassák a többi könyvet is, amelyek nem adnak ilyen világos utasításokat. Ezeknek a könyveknek az olvasója, aki követi a bennük található utasításokat, szükségszerűen úgy érzi, hogy e könyveket illető bármilyen kritika személyesen őt érinti [találja el, sérti meg] – és visszautasít velük szemben bármilyen kritikus alapállást. És elutasítja azoknak a szövegeknek a kritizálását is, amelyeket ő maga nem követ – mégpedig a tisztesség és tolerancia nevében, vagyis azért, hogy ne sértse meg fölöslegesen azokat, akik ezen szövegek utasításait tekintik mérvadónak. Mindkét esetben azt érzi a közönség, hogy a szövegekkel szembeni bármilyen kritika jogtalan [igazságtalan], mivel elbeszél a dolog mellett. Ez a „dolog” ugyanis nem maga a szöveg, hanem az, amit az egyes ember a saját életében abból csinált és csinál – ugyanúgy, ahogyan különböző emberek különféle következtetéseket vonnak le a Korán szövegéből, és ezzel szükségtelenné, sőt valójában lehetetlenné teszik a Korán mint szöveg bármilyen kritikáját. Vagy ahogyan a művészek gyakran visszavágnak, ha az ember a jelenlétükben egy elméletet kritizál: „Valószínűleg neked van igazad, és ez csak egy ostoba elmélet, de én jó dolgokat hoztam össze, amikor ezt olvastam – ezért hiszek benne, és nem akarom tovább hallgatni a kritikádat.” Ha a szöveg mint olyan már nem azt a helyet jelenti, ahol az igazság a kritikus olvasónak felkínálkozva megjelenik, hanem csak utasítások összességét egy olyan olvasó számára, akit felszólítanak a gondolkodás helyetti cselekvésre, akkor egyedül az a mód releváns, ahogyan az olvasó átülteti ezeket az utasításokat a saját életvitelébe.  Ez a mód azonban nem kritizálható, hiszen itt az élet maga kezd el legfelsőbb bíróként működni.
E kötetbe összegyűjtött esszéim olvasója észre fogja venni, hogy az összes szöveg hőse modern parancsoló szerző. Mindannyian antifilozófusok. Az esszék maguk azonban nem osztogatnak utasításokat – és a ma uralkodó poszt-antifilozófia értelmében csak csalódásokat okozhatnak. Ezek az esszék ugyanakkor nem térnek vissza a filozofikus kritika hagyományához sem. A szerző magatartása ebben az esetben sokkal inkább jóindulatú-leíró. Ennek az alapállásnak a gyökerei Husserl fenomenológiájában keresendők, aki viszonylag korán feltette magának a kérdést, hogy hogyan is kell reagálni a filozófiában jelentkező újfajta parancsoló hangnemre, anélkül, hogy újra elkövetnénk a kritikus filozófia régi hibáit. Így adta ki Husserl a következő parancsot: mielőtt egyáltalán elkezdenénk gondolkodni, végbe kell vinnünk a fenomenológiai redukciót. A fenomenológiai redukció abban áll, hogy szubjektuma gondolatilag távolságot tart saját életérdekeitől, beleértve a saját túlélésének érdekét, és ezáltal megnyitja a világszemlélet olyan horizontját, amelyet már nem szűkítenek le saját empirikus énjének kényszerűségei. E tág fenomenologikus perspektíva folytán alakul ki az emberben az a képesség, hogy minden parancsnak igazat adjon, amennyiben elkezd teljesítésükkel és megtagadásukkal szabadon kísérletezni. Ugyanakkor a fenomenologikus redukció szubjektuma nem érez kényszert, hogy a kapott parancsokat saját életvitelébe átültesse, vagy éppen fordítva, hogy ezeknek ellenálljon, hiszen a fenomenologikus én úgy gondolkodik, mintha nem élne. Ilyen módon rendezi be az ember fenomenologikus énje számára a „mintha” birodalmát – a végtelen élet egy képzeletbeli távlatát, amelyben minden életbevágó döntés elveszíti sürgető voltát, a parancs teljesítése és megtagadása közötti oppozíció pedig az életlehetőségek végtelen játékában oldódik fel.

Groys, Boris: Einführung in die Anti-Philosophie. München: Carl Hanser Verlag, 2009. 7-16.

[1] A német nyelvben az igaz (wahr), igazság (Wahrheit) és áru (Ware) szavak hasonló hangzásúak. (Ford. megj.)

András Orsolya fordítása

Ré szeme

Ma reggel a rádióban Mozart Kis éji zenéje szólt. Világtalan macskám, a vak király nevét viselő Béla elmélyülten hallgatta, még dorombolt is hozzá. Én azon tűnődtem, talán ez az egyetlen dolog a Földön, amiben vitathatatlan Európa fölénye. A zene. A kifinomultsága, szerteágazó formavilága, páratlan gazdagsága. Ezen a kontinensen dolgozták ki a muzsika rögzítésének módját, a kottát; ezen a földrészen a legváltozatosabbak a zeneszerszámok és -stílusok, itt a legkimódoltabb a hangzásvilág. Ha valamire, hát erre igazán büszkék lehetünk. Még mi, félig ázsiai magyarok is, fűztem hozzá félhangosan, nem kevés epekeserű iróniával. Elég, ha csak Lisztre, Bartókra vagy Kodályra gondolunk. Éppen ők jártak a fejemben, amikor a rádióban váratlanul fölcsendült a Cintányéros, cudar világ című operettsláger. Nyomban lehűtötte a kedélyem. Ez is európai zene, nyilallt belém fájdalmasan, ez a hamis, negédesen üres semmitmondás. Sőt! Sokak szerint nem csak úgy szimplán európai, de mindenekelőtt magyar. Még a nemzeti kulturális büszkeségeink közé is besorolták pár éve. Igaz, nem konkrétan ezt a cintányéros cudar borzadályt, hanem az operett néven közismert műfaj egészét. Úgy is mondhatnám: en bloc. Béla olvasott a gondolataimban: fújt egyet a rádiókészülék felé…

Magam sem tudom, mi a csudára számítottam, amikor belevágtam ezekbe a jegyzetekbe. Részint érteni, átlátni és föloldani akartam, azt hiszem. Érteni a motivációimat, átlátni a történéseket és föloldani az ellentmondásokat, amelyek bennem feszülnek. Attól tartok, e három kitűzött célból egyiket sem értem el, talán meg sem közelítettem. Részint rögzíteni szerettem volna a világ néhány momentumát, elemét. Az én világomét, amely a végnapjait éli. Nem vagyok elégedett ebben a vonatkozásban sem. Hiszen miközben egy nagyszerű civilizációt, egy remek kultúrát akarok megörökíteni, valójában csak a salakját tudom leírni. A csalódottságot, a bosszúságot, hogy ide jutott. Mindössze azt a ragacsos, mászkos pernyét, ami megmaradt belőle.

– Valaha a nyugati embernek voltak motivációi az evésen és a baszáson kívül is – magyaráztam heves gesztikulációk közepette a minap Dzsehuti nevű könyvesboltomban Benének, az írónak, aki két évvel járt alattam a gimibe. – Volt hite, voltak értékei. Ma olyanok vagyunk, mintha Sade márki valamelyik pamfletjéből léptünk volna elő. Valamikor a nyugati ember céljai nem merültek ki abban, hogy fizikai értelemben jól érezze magát, nem keverte össze a kielégülést és a boldogulást a boldogsággal. Ma az a lényeg, hogy a legújabb gyártású tárgyak birtokában legyünk, kényelmesen, lehetőleg gondtalanul éljünk és évente legalább egyszer, de inkább többször elutazzunk egy másik országba, minél messzebbre, annál jobb. Hallatlanul fontos továbbá, hogy minél több emberrel létesítsünk szexuális kapcsolatot, s ezért bármire hajlandók vagyunk, néhányan még az önsanyargatásra is. Mi több: aki ma a nyugati emberek közül egyáltalán képes önsanyargatásra, az szinte kizárólag ezért képes rá. Azért, hogy vonzó legyen, illetve megőrizze a vonzerejét. Habzsolunk, feszt csak habzsolunk, két pofára faljuk az élvezeteket…

– Minden a régi, nagy kaland, a jó sokból jó sokat, ahogy Menyhárt Jenő énekelte – motyogta Bene.

– Valahogy úgy – helyeseltem.

– A szerelmet egyesek szerint a trubadúrok találták ki – szólt közbe Sonka. Valamiért azon a napon betévedt a Dzsehutiba. Ott téblábolt már egy ideje. Maga se tudta, mit keres. Mi se.

– A szerelmet mindenki kitalálja magának, ha képes rá – legyintettem mérgesen.

Bene erre mesélt az anyai dédanyjáról, aki az első világháborúban kigyalogolt az orosz frontra, hogy egy kis hazai elemózsiát vigyen a férjének.

– Fél évszázaddal később elmesélte nekem a világ keletkezését – folytatta. – Az Istent, Ádámot és Évát. A férje, a dédapám közben ott bóbiskolt a sarokban, pipafüstöt eregetve. Hát, például ez az, aminek vége van. Már nem élnek le életeket egymás mellett az emberek, nem mesélnek sem mítoszokat, sem egyéb történeteket egymásnak, inkább földhözragadt témákon rágódnak. A dédunokák sem hallgatják a dédszülőket… Leginkább nem is ismerik őket.

A választ fogalmazgattam magamban nagy gonddal, ám mielőtt a megtalált szavakat megformálhattam volna, két egyetemista lépett a kasszához; belém fojtották a szót. Ezzel, mint hamarosan kiviláglott, végleg megszakították a társalgást. Miután elmentek, sehogy sem találtuk a beszélgetés fonalát. Erőlködtünk egy ideig, aztán inkább elbúcsúztunk.

Este, otthon vak cicámmal, Bélával folytattam az eszmecserét. Nem jutottunk messzire vele sem. Körben forogtunk, keserű szájízzel, a tehetetlenség feszültségével az idegeinkben. Utána képtelen voltam elaludni. Béla bezzeg nyugodtan durmolt. Hangosan szuszogott, mint rendesen. Megcirógattam a füle tövét. Nem ébredt föl. Halkan fölöltöztem és kiosontam a lakásból.

Hűvös őszi éjszaka borult a környékre. Céltalanul ténferegtem az utcákon, hallgattam a város neszeit, zajait. Részegek gajdolása, ritka éjjeli járművek motorhangjai, egy-egy kutyaugatás, macskanyávogás kúszott be a hallójárataimba.

– Nincs nálad cigi? – állított meg egy kapualjból elém sejlő árnyék.

– Sajnos nincs – feleltem. – Viszont tudok adni némi papírpénzt, ha nem sértelek meg.

– Nem sértesz meg – érkezett a gyors válasz.

Az árnyék elvált a kapualj mélyebb sötétjétől. Ismerem ezt a hajléktalant, hasított belém a fölismerés, gyakorta látom errefelé. Előhúztam a pénztárcám a farzsebemből, kivettem egy kétezres bankót, átnyújtottam a férfinak.

– Köszönöm – mondta. – Nem fogom elfelejteni, ne félj.

– Nem félek – mosolyogtam rá. – Látom a tekintetedben, hogy bízhatok benned.

A hajléktalan közelebb hajolt hozzám, alaposan megvizslatta az arcom. Arra lehetett kíváncsi, szavaim mögött nem rejtőzik-e gúny. Nem rejtőzött. A lelkiismeretem akkor is tiszta volt, azóta is az.

– Lehet, hogy nem veszel komolyan – jegyezte meg a férfi semleges hangon. – Pedig vehetnél… A nevem Harmahisz.

– A gizai szfinx egyik neve az egyiptomiaknál – vetettem közbe. – A név jelentése a horizonton trónoló Hórusz, ha jól emlékszem. Az éppen uralkodó fáraóval is azonosították.

Harmahisz egy pillanatra meghökkent.

– Nocsak – villantotta rám sárga, töredezett és hiányos fogsorát. – Milyen tájékozott vagy az egyiptomi mitológiában.

– Nem annyira – szerénykedtem. – Igaz, ezt véletlenül tudom.

A nyelvem hegyén volt, mégsem böktem ki, hogy a könyvesboltomat is egy egyiptomi istenről neveztem el.

– Többé-kevésbé jól tudod – dicsért a hajlék nélküli. – A szfinxet Horánnak is hívták, az arabok pedig Abu-’l-hulként emlegették, ami annyit tesz, a Félelem Atyja. Az én nevem természetesen nem azért Harmahisz, mert bárhol vagy bármin uralkodnék, nem is azért, mert félni kell tőlem, hanem azért, mert folyton figyelek, mindent megjegyzek. Én vagyok a tanú. Akár a szfinx. Az emberek szeme előtt élek, mégsem vesznek rólam igazán tudomást, mintha csupán egy gyík volnék a falon. Mindenki fél kicsit, ha az útjába akadok, ám félelme nem tudatosodik igazán, inkább óvakodásként, émelygésként jelentkezik.

Milyen pontosan fogalmaz, álmélkodtam. Sajátos nézőpontjából valóban tökéletes a párhuzam közte és a piramisok őre között.

– Akár a napszemmel is azonosíthatnának, nem gondolod? – bökött felém az ujjával. – Ha ismered az egyiptomi mitológiát, tudod, mi az.

– Ré szeme – bólogattam buzgón. – Előle nem bújhat el semmi és senki.

Harmahisz elégedett bólintott.

– Pontosan. Csakhogy mégsem én vagyok Ré szeme. Én Harmahisz vagyok, a szfinx. Figyelek és gyűjtöm az adatokat, információkat, elraktározom őket és csakis annak adom ki, akit megillet. És téged, immáron tisztán látom, egyszer majd megillet… Bizony elhiheted nekem: nem foglak elfelejteni. Mi a neved?

– Czeredi Hunor Gábor – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Nem feledlek, Czeredi Hunor Gábor – mondta még Harmahisz, mielőtt visszalépett a kapualj sötétjébe. Pár másodpercig még tanácstalanul álltam, szerettem volna újabb kérdéseket föltenni, tovább húzni a beszélgetés fonalát. Végül letettem szándékomról. Csöndesen, kimért léptekkel hazafelé indultam.

– Bolond lehet? – tanakodtam magamban, s alig vártam, hogy megtanácskozzam a kérdést a macskámmal. Ő azonban még mindig mélyen aludt, amikor hazaértem, nem számíthattam utolérhetetlen bölcsességére.

– Bolond lehet – szögeztem le. – Szebb napokat látott bolond.

Ennyiben maradtam magammal. Mindazonáltal van bennem egy fura bizonytalanság azóta is. Nem mintha misztikus lénynek látnám a hajléktalant – nem, nem, ennél racionálisabb és modernebb, európaibb ember vagyok. Viszont a zsigereimben érzem, hogy valami különös titka van. Nagyobb titok az őrületnél…

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

(Illusztráció: Karen Hickerson)

Napszúrás hajnalban

Ma reggel a
buszon történt ez, épp lekapcsolták
az utcán a körtéket, és nekem meg
egyetlen koszos könyv sem volt
a kezemben, hogy megöntözzem
a szikkadt velőt, mint dögletes bazsarózsát
a kalickában, az üvegház szépen frissre
nyírt többi finnyás gazai között,
ezen a büdösben hintázó reggelen
Hamvas Béla, Michel Foucault
vagy Ady Endre zsibbasztó gondolataiban
megfürödni, na erre nem volt
alkalmam, és abban
a kialvatlan, pokoli, kopasz csöndben
a saját koponyám ütemét hallgattam
csak, ahogy az aszfalton reszkető
busz az üveghez veri és közben kiabált
hogy valami, valami, amikor semmi sem
zsibbasztott, semmi, és a napsugár
szűrő nélkül döfte át a halántékom,
ilyenkor izzasztó pokoli
csönd van, és mint mikor az éhezőnek
gyomra magát emészti fel,
nem tudtam, még mivel
tömjem a porzó tekervényt, és a fejem
motorban pattogó kavics hangját adta még,
de adja csak, engem nem zavar, én
mondom: heroin egyenlő Foucault egyenlő
történelmi érdeklődés egyenlő ölbe szorított
kiskutya, hát tényleg milyen profán az, hogy
pont az unalmat
nem lehet megsimogatni.

img130s

képek: Jiwoon Pak

Lélekfoltozó

   Azon a vasárnap délután a kislány kӧnnyei lassan ӧsszemosódtak az esőcseppekkel és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsavӧrӧs orcákon.  Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazӧld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvӧs esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazӧld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lӧtyӧg. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülӧtteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden kӧnnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sӧtét hajfürtӧk kӧzӧtt vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon tӧrténetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tӧk anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen legurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tӧk húsát kivájták, kemény héját megtӧrték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütӧtt-kopott napsárga labda apró csipkefüggӧnyӧkkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami fӧldӧntúli varázsvilágba, míg ő a sӧtétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

    De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtӧket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzӧld lombjával a temetőben, anya ӧrӧkké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

    A mohazӧld nadrágon ӧsszestoppolt foltok terpeszkedtek. Tӧbb, mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az ӧsszekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak külӧnleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tӧmjénes illatában tӧrténő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsӧtét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok kӧnny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló fӧldrӧgӧk tompa puffanása, ételek és tӧmjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a tӧrtenetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sӧtétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

   Ahogy teltek a hónapok, egyre tӧbb feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazӧld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combkӧzéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, ӧblӧs, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

   A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának kӧszӧnheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtӧbbszӧr illedelmesen erőltette magába a zsírgyӧngyӧktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétkӧznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Előszӧr anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

   A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így kӧnnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák.  De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppenhogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kӧvekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

   Később vette észre, hogy a mohazӧld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben dӧbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info