Bevezetés

A filozófiát többnyire igazságkeresésként értik. Ezért aztán korunkban ritkán is gyakorolják – mégpedig két okból kifolyólag. Először is a filozófiatörténet tanulmányozása során az ember arra a következtetésre jut, hogy az igazság elérhetetlen, és ezért kevéssé értelmes dolog a keresésére szánnia magát. Másrészt pedig az az érzése, hogy, ha esetleg mégiscsak lenne igazság, annak megtalálása csak félsikert jelentene. Sokkal nehezebb dolog lesz majd a megtalált valóságot eladni, és ebből valamelyest biztonságos viszonyok között megélni. És a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember ezzel a feladattal nem birkózik meg [ezt az akadályt nem hárítja el]. Úgy tűnik, a mai igazságpiac több mint telített. A potenciális igazságfogyasztó ugyanazzal a mértéktelen bőséggel, fölösleggel szembesül, mint bármelyik fogyasztó a piac többi szegmensében. Az igazságreklám minden oldalról valósággal ránk támad. Mindenütt és minden médiumban igazságokat találunk: tudományos, vallási, politikai vagy éppen az élet gyakorlati oldalát érintő igazságokat. Így aztán az igazságkereső silány esélyekkel számol azzal kapcsolatban, hogy az esetlegesen megtalált kincset az emberek közé vigye – és a keresést ezért idejében fel is adja. Ami tehát az igazságot illeti, a mai ember egyszerre két alapvető meggyőződés szerint rendezkedik be: hogy nincs igazság, és hogy túl sok igazság van. Ez a két meggyőződés látszólag ellentmond egymásnak, viszont mindkettő ugyanahhoz a következtetéshez vezet: az igazságkeresés nem jó üzlet.
Ez a szcéna, ahogyan azt a mai igazságkeresés színtereként leírtuk, ugyanakkor a filozófia ősi játéktere is. Ezt a szcénát figyelhetjük meg kicsinyített változatban a görög agora terében, abban az időszakban, amikor az első példaszerű igazságfogyasztó, név szerint Szókratész, elkezdte az éppen a piacon fellelhető igazságkínálatot szemügyre venni. A szofisták voltak azok, akik azt állították, hogy megtalálták az igazságot. Ők ezt az igazságot áruba bocsátották[1], megvételre kínálták. Szókratész azonban, mint ismeretes, saját magát nem szofistaként, hanem filozófusként határozta meg, vagyis olyan emberként, aki az igazságot (a bölcsességet, a tudást, a Szophiát) szereti, de nem birtokolja. Vagy, más szavakkal: akként, aki ugyan nem rendelkezik eladásra szánt igazsággal, viszont szívesen és készségesen beszerzi magának az igazságot, ha meg tudják győzni őt arról, hogy ténylegesen az igazságról, nem pedig annak puszta látszatáról van szó. Az elmozdulás a szofista pozíciójából a filozófus pozíciója felé nem más, mint az átváltás igazságtermelésről igazságfogyasztásra. A filozófus nem igazságtermelő. Nem is igazságkereső olyan értelemben, mint a kincskeresők vagy bizonyos nyersanyagok felkutatói. A filozófus egy egyszerű ember, járókelő, aki eltévedt az igazságok globális árucsarnokában, és most megpróbál kikeveredni a zűrzavarból [kiismerni magát, eligazodni], hogy legalább a kijárat felé mutató jelzést megtalálja.
Gyakran hallani a vádaskodást és panaszt, hogy a filozófia a története folyamán nem fejlődött: hogy nem hoz semmilyen hasznot, nem vezet eredményre, nem mutatja fel az előrelépés bizonyítékait. Teljes pusztulással fenyegetne, ha a filozófia történetileg fejlődne, hiszen az igazságtermelő helyzete idővel változik ugyan, de az igazságfogyasztó helyzete mindig ugyanaz marad. Csak az igazságkínálat változik, a fogyasztó tanácstalansága a kínálat tekintetében azonban nem. Egyetlen „hiteles” [„autentikus”] filozófia sem egyéb, mint ennek a tanácstalanságnak a nyelvi artikulációja. Miért kell akkor ezt a tanácstalanságot egyáltalán artikulálni és megfogalmazni, miért nem lehet egyszerűen némaságban megmaradni?
Szókratész ténylegesen a rosszindulatú, krónikusan elégedetlen, állandóan rosszkedvű és veszekedős fogyasztó képét mutatja, amit már amúgy is jól ismerünk. Mindig, amikor Szókratész a szofisták szép beszédeit hallgatja, elrontja a kellemes hangulatot azzal, hogy ezekben a szónoklatokban mindenféle logikai hiányosságot és tökéletlenséget talál, amelyek egyébként senkit nem érdekelnek, és főleg nem zavarnak. Ilyen figurákkal egyébként szintén gyakran találkozni a mindennapokban: üzletekben, szállodákban és vendéglőkben. Mindig elégedetlenkednek, igen szívesen kezdenek vitatkozni a személyzettel, a többi fogyasztónak pedig nagyon az idegeire mennek. Ilyen bosszantó és idegesítő alakok láttán az ember akaratlanul is visszavágyik a régi szép időkbe, amikor a hasonló figurákat egy bürökpohár segítségével gyorsan le lehetett csillapítani.
Mindazonáltal a kritikus érvelés igencsak ambivalensnek mutatkozik Szókratész esetében. Ha szavait hallgatjuk, az egyes esetekben nem válik egészen világossá, hogy ő kritikus fogyasztóként lép-e fel, aki az itt és most jelenlévő árukínálatba beleköt ugyan, de nem adja fel a reményt, hogy valamikor mégiscsak szembekerülhet az igazi igazsággal, vagy pedig alapjában véve elutasítja azt, hogy az igazságot áruként kezeljék és piacra dobják. Sok minden utal arra, hogy ez utóbbi sejtés kézenfekvőbb. Szókratész valójában a piackritika feltalálója. A puszta tény, hogy egy bizonyos igazságkínálat áruként funkcionál a piacgazdaság keretében, Szókratész számára máris elegendő ahhoz, hogy ezt a kínálatot elutasítsa. Ezenkívül feltárja az összes egyéb tökéletlenséget és ellentmondást, amit az egyes igazságkínálatokban felfedez – ez önmagában talán tanulságos és izgalmas, az elutasítás általános gesztusának szempontjából viszont lényegében fölösleges. Ha megállapítjuk, hogy egy adott igazságtant kommercializálnak [áruba bocsátanak, üzleti alapokra helyeznek], ha betekintést nyerünk a folyamatba, melynek következtében az illető igazság áru formáját ölti, és ha felfedezzük azokat a gazdasági érdekeket, amelyek az adott tan megfogalmazása és terjesztése mögött rejtőznek – mindez elegendő ahhoz, hogy ennek az igazságtannak az igazságigényét [igazságra való jogosultságát] elutasítsuk. Szókratésztől kezdve Marxon keresztül a frankfurti iskola kritikai elméletéig érvényesül az elv, hogy az áruként megmutatkozó igazság nem igazság. És ez valójában azt jelenti, hogy egyáltalán nincsen igazság, hiszen a piacgazdaság körülményei között semmilyen igazságtan nem kerülheti el az áru állapotát [státuszát]. Megmarad ugyan a gyakran posztulált „gyenge messianisztikus reménység”, hogy eljövend az igazságon túli igazság – egy teljesen más igazság, amely nem is igazságként mutatkozna meg, nem tanként, nem könyvként, nem elméletként, nem módszerként, még csak nem is tudatosként vagy tudattalanként, és amely így alapvetően elkerülné lehetséges kommercializálását – de nyilvánvaló, hogy ezt a reményt csak azért emlegetik, hogy mindig újra csalódni lehessen.
Ez a remény egyébként már Platónnál is diagnosztizálható. Barlanghasonlatában egy igazságkereső figuráját mutatja be, akinek sikerül meglátni az igazságot, és aki visszatér az emberekhez, hogy beszámoljon nekik élményéről. A barlanghasonlatban tehát nem egy filozófusról van szó, ahogyan azt gyakran állítják (minthogy a filozófusoktól el van zárva az igazság közvetlen szemlélése), hanem egy szofistáról – azonban, ha mondhatjuk így, egy igaz szofistáról, aki az igazságot ténylegesen látta. Viszont éppen mivel látta azt, olyannyira elkápráztatja és legyűri őt az igazság, hogy számára elkopik a szofistákra jellemző gördülékeny, jól átgondolt, hangzatos beszédmód. Ez a szofista egy idétlen, balfácán szofista – éspedig éppen azért, mert igaz szofista. Ezért is ölik meg őt az emberek, akik a szofistáktól azt várják el, hogy hivatásukat ügyesen gyakorolják, és megcsillogtassák képességeiket. Ez az esetlen szofista nemcsak az Istenfiú figurájának előképe –  aki éppen azért, mert ő az igazi Istenfiú, a kereszten végzi – hanem az összes romantikus művészé, költőé és forradalmáré is, akik éppen azáltal akarnak igazi művészként, költőként és forradalmárként érvényesülni, mert nem tudnak rendesen festeni, írni, sem eredményes forradalmakat szervezni. Időközben azonban már megtanultuk, hogy az előre megtervezett [kiszámított] kudarc is lehet áru, sőt, az is. És hogy ne hagyjuk befejezetlenül a kritikus diagnózist: ez a diagnózis sem menekülhet az áruformától.
A filozofikus kritika tehát oda vezetett, hogy miden igazságot áruként azonosítanak, és ezáltal hiteltelenné tesznek. Ez az eredmény viszont egy más gyanúnak adhat alapot: Vajon nem a filozófia maga az, ami minden igazságot áruvá változtat? És tényleg felfigyelhetünk arra, hogy a filozofikus beállítódás passzív, kontemplatív, kritikus – vagyis végső soron fogyasztói hozzáállás. Ennek az alapállásnak a fényében minden meglevő dolog árukínálatnak tűnik, amelynek meg kell vizsgálni az alkalmasságát, mielőtt esetleg beszereznénk. Viszont tegyük fel, hogy az ember már nem szán időt arra, hogy elvégezze ezt a vizsgálódást, hanem egyszerűen azt veszi, ami véletlenül épp a keze ügyébe akad: ismeretségeket, szerelmeket, könyveket, beszélgetéseket, elméleteket, vallásokat, tekintélyeket és igazságokat. Ebben az esetben az igazság elveszíti áruformáját, hiszen nem ellenőrzik, hanem gyakorolják – úgy, ahogyan a légzést is, amikor az ember beszívja a levegőt, ami éppen körülveszi őt. Bizonyos körülmények között a levegő, amit belélegzünk, halálos is lehet, viszont ismeretes, hogy nem lélegezni szintén halálos. Az ember egyik esetben sem fejleszthet ki távolságtartó, kontemplatív, kritikus, fogyasztói magatartást a lélegzéssel szemben – ugyanis az alatt az idő alatt is lélegzik, amikor éppen új légkondicionáló berendezést vásárol.
Ennek belátásából jött létre a filozófia egy új ága, amelyet az anitművészet analógiájára antifilozófiának nevezhetünk. Ez a fordulat, ami Marxszal és Kierkegaarddal kezdődik, nem kritikaként, hanem parancsként működik. A parancs: változtasd meg a világot, ahelyett, hogy megmagyaráznád. A parancs: válj állattá, ahelyett, hogy gondolkodnál. A parancs: tiltva van minden filozofikus kérdés, és hallgatni kell arról, ami nem elmondható. A parancs: a saját testünket szervek nélküli testté kell változtatni, és nem logikusan, hanem rizómaszerűen kell gondolkodni, stb. Mindezeket a parancsokat azért adták ki, hogy megszüntessék a kritikus, fogyasztói beállítódás végső forrásaként értett filozófiát, és ezáltal megszabadítsák az igazságot attól, hogy áruként kezeljék. Hiszen egy parancsnak engedelmeskedni vagy azt megtagadni egészen mást jelent, mint egy igazságtant kritikai vizsgálódások folytán helyeselni vagy elvetni. A parancsoló (anti)filozófia alapvető feltétele ugyanis az, hogy csak akkor mutatja meg az igazságot, amikor a parancsot már teljesítették: először meg kell változtatni a világot, az csak azután mutatkozik meg a maga igazságában. Először be kell következnie a hit ugrásának [hasadásának], csak azután nyilvánul meg a vallás igazsága stb. Vagy, Platónra visszatérve: először ki kell lépni a barlangból – csak azután lehet látni az igazságot. Amiről itt szó van, az egy választás előtti választás, egy látatlanban [sötétben] meghozott döntés, amely megelőz minden lehetséges kritikát, minthogy a kritika tárgya csak a döntés következtében mutatkozik meg – mégpedig egyedül a parancs teljesítésének elhatározása folytán. Ezzel szemben a parancs megtagadásának eldöntése minden időkre sötétbe rekeszt – az ember még csak kritikus sem lehet, hiszen nem tudja, hogy pontosan mi az, amit egyáltalán kritizálhatna. Így a parancs teljesítése és megtagadása közötti választást egyaránt kiemeli [kitünteti] elkerülhetetlensége és sürgető volta, ami nem hagy időt egy nyugodt, kritikus, fogyasztói alapállás felvételére, [arra, hogy átadjuk magunkat egy ilyen kényelmi állapotnak]. Itt ugyanis nem tisztán filozófiai, hanem életbevágó döntésről van szó, amelyet nem lehet elnapolni, mivel az élet ehhez túl rövid.
Ez az antifilozofikus fordulat a filozófián magán belül nem maradt következmények nélkül. Mindenki, aki ma filozófiát tanít vagy a filozófiáról ír, tudja: olyan időkben élünk, amikor bármely kritikus hozzáállás a politika, a művészet vagy akár a helyes táplálkozás területén egyszerűen irritálja a közönséget, és szinte reflexszerű az az elutasítás, amibe ütközik. Ennek persze nem az az oka, hogy az utóbbi időben az „affirmatív” világlátás, az általános elvakítás [szédítés, manipuláció] összefüggéseivel való belső egyetértés vagy az uralkodó viszonyok elfogadása hirtelen vitathatatlan hegemóniához jutottak volna a köztudatban. A mai olvasó nem hisz abban, ami egy szövegen vagy bármilyen más médiumon keresztül eljut hozzá, és nem is áll szándékában hinni benne – éppen ezért nincs is semmiféle indítéka, hogy ezeket a szövegeket és médiumokat kritizálja. Sokkal inkább megteszi azt, ami ezekben áll – vagy éppen nem teszi meg. A szövegeket manapság nem elemzik, hanem cselekvésre felszólító utasításokként érzékelik, amelyeket az ember gyakorlatba ültethet, ha erre szánná magát. Ma különösen szívesen olvassák azokat a szövegeket, amelyek explicit módon tartalmaznak ilyesfajta utasításokat: szakácskönyvek, kertészeti tanácsokat és barkácsolási tippeket tartalmazó könyvek ezek, szövegek a piacon bevethető helyes stratégiákról, útmutatók arról, hogyan küzdjünk az amerikai impérium ellen sokaságok mozgósításával, hogyan állítsuk elő egy bal- vagy jobboldali aktivista időszerű imázsát, stb. De bizonyos viselkedésforma felvételére vonatkozó útmutatásként olvassák a többi könyvet is, amelyek nem adnak ilyen világos utasításokat. Ezeknek a könyveknek az olvasója, aki követi a bennük található utasításokat, szükségszerűen úgy érzi, hogy e könyveket illető bármilyen kritika személyesen őt érinti [találja el, sérti meg] – és visszautasít velük szemben bármilyen kritikus alapállást. És elutasítja azoknak a szövegeknek a kritizálását is, amelyeket ő maga nem követ – mégpedig a tisztesség és tolerancia nevében, vagyis azért, hogy ne sértse meg fölöslegesen azokat, akik ezen szövegek utasításait tekintik mérvadónak. Mindkét esetben azt érzi a közönség, hogy a szövegekkel szembeni bármilyen kritika jogtalan [igazságtalan], mivel elbeszél a dolog mellett. Ez a „dolog” ugyanis nem maga a szöveg, hanem az, amit az egyes ember a saját életében abból csinált és csinál – ugyanúgy, ahogyan különböző emberek különféle következtetéseket vonnak le a Korán szövegéből, és ezzel szükségtelenné, sőt valójában lehetetlenné teszik a Korán mint szöveg bármilyen kritikáját. Vagy ahogyan a művészek gyakran visszavágnak, ha az ember a jelenlétükben egy elméletet kritizál: „Valószínűleg neked van igazad, és ez csak egy ostoba elmélet, de én jó dolgokat hoztam össze, amikor ezt olvastam – ezért hiszek benne, és nem akarom tovább hallgatni a kritikádat.” Ha a szöveg mint olyan már nem azt a helyet jelenti, ahol az igazság a kritikus olvasónak felkínálkozva megjelenik, hanem csak utasítások összességét egy olyan olvasó számára, akit felszólítanak a gondolkodás helyetti cselekvésre, akkor egyedül az a mód releváns, ahogyan az olvasó átülteti ezeket az utasításokat a saját életvitelébe.  Ez a mód azonban nem kritizálható, hiszen itt az élet maga kezd el legfelsőbb bíróként működni.
E kötetbe összegyűjtött esszéim olvasója észre fogja venni, hogy az összes szöveg hőse modern parancsoló szerző. Mindannyian antifilozófusok. Az esszék maguk azonban nem osztogatnak utasításokat – és a ma uralkodó poszt-antifilozófia értelmében csak csalódásokat okozhatnak. Ezek az esszék ugyanakkor nem térnek vissza a filozofikus kritika hagyományához sem. A szerző magatartása ebben az esetben sokkal inkább jóindulatú-leíró. Ennek az alapállásnak a gyökerei Husserl fenomenológiájában keresendők, aki viszonylag korán feltette magának a kérdést, hogy hogyan is kell reagálni a filozófiában jelentkező újfajta parancsoló hangnemre, anélkül, hogy újra elkövetnénk a kritikus filozófia régi hibáit. Így adta ki Husserl a következő parancsot: mielőtt egyáltalán elkezdenénk gondolkodni, végbe kell vinnünk a fenomenológiai redukciót. A fenomenológiai redukció abban áll, hogy szubjektuma gondolatilag távolságot tart saját életérdekeitől, beleértve a saját túlélésének érdekét, és ezáltal megnyitja a világszemlélet olyan horizontját, amelyet már nem szűkítenek le saját empirikus énjének kényszerűségei. E tág fenomenologikus perspektíva folytán alakul ki az emberben az a képesség, hogy minden parancsnak igazat adjon, amennyiben elkezd teljesítésükkel és megtagadásukkal szabadon kísérletezni. Ugyanakkor a fenomenologikus redukció szubjektuma nem érez kényszert, hogy a kapott parancsokat saját életvitelébe átültesse, vagy éppen fordítva, hogy ezeknek ellenálljon, hiszen a fenomenologikus én úgy gondolkodik, mintha nem élne. Ilyen módon rendezi be az ember fenomenologikus énje számára a „mintha” birodalmát – a végtelen élet egy képzeletbeli távlatát, amelyben minden életbevágó döntés elveszíti sürgető voltát, a parancs teljesítése és megtagadása közötti oppozíció pedig az életlehetőségek végtelen játékában oldódik fel.

Groys, Boris: Einführung in die Anti-Philosophie. München: Carl Hanser Verlag, 2009. 7-16.

[1] A német nyelvben az igaz (wahr), igazság (Wahrheit) és áru (Ware) szavak hasonló hangzásúak. (Ford. megj.)

András Orsolya fordítása