A hortobágyi sellő

Senki sem szólította Iluskának – mindenki csak a hortobágyi sellőként utalt rá, már amikor nagy ritkán szóba került a lány, de leginkább senki sem beszélt róla. Persze az anyja tehet mindenről – a falu öregjei szerint sosem kellett volna gyereket szülnie. Egyszerűen nem volt neki való az anyaság, hisz frászt kapott, valahányszor a kicsi Iluska belekapaszkodott bő szoknyájába. Egy nap nem bírta már tovább, hogy a pulya nem marad meg együltő helyében, amikor ő végre kicsit pihenhetne, így hát tűt ragadott, meg egy jó erős damilt, és egymáshoz varrta a gyerek hurkás kis lábikóit. Azóta Iluska olyan, mint egy sellő: járni nem tud, csupán csúszkál a földön. Eltelt tizennégy esztendő, de a damil még mindig szorosan egymáshoz préseli lábait; mi több, még a bőr is ránőtt a varratokra, amit átvágni így már majdhogynem lehetetlen lenne. Persze minek is nyisszantaná el bárki is: a lány lábai a hosszú évek során elsatnyultak, járni még akkor sem tudna, ha végül valaki megkönyörülne rajta és szétfeszítené combjait.
Iluska azonban mit sem törődött a lábaival. Jobban fájt neki, hogy az anyja sosem ölelte őt. A nő nem szívesen érintette meg a kislányt, de mivel tudta, a testközelség megnyugtatja a kölköt, többször imitálta neki az anyai ölelést. Ilyenkor vett egy vödör halat a horgásztól és beleültette a lányt, akihez hirtelen kövérre hízott harcsák és tükrös pontyok préselődtek szorosan – ahogy a szűk helyen ficánkoltak körülötte a halak, és hozzásimultak bőréhez, Iluska elhitte, hogy épp az anyja karolja át és ettől némiképp megnyugodott. Folyton követelte is a figyelmet, de az anyja heti egy ölelést engedélyezett csak a számára, egyedül karácsonykor pancsolhatott három napon át a halászlében.
Iluska amellett, hogy járni nem tudott, beszélni sem tanult meg. Azaz megtanult volna, de az anyja úgy gondolta, nyugodtabb lesz az élete, ha a gyerek csöndben marad. Így amikor a kislány első szavaival próbálkozott, anyja úgy tett, mintha meg sem hallaná őket. Később pedig direkt halandzsázott, hogy ezzel is összezavarja a buksiját. A hétköznapi tárgyak így minden nap új nevet kaptak Iluska körül, ami teljesen elbizonytalanította a cseperedő lánykát. Végül aztán fel is hagyott a próbálkozással. Áldott csönd volt hát a házban: egyedül a deszka nyikorgott, ahogy az összevarrt lábú kislány fel és alá csúszkált a poros lakásban – folyton egerek után kutatott, nőstény rágcsálók után, akikből ki tudott szívni egy kevéske tejet, amikor a mamája elfelejtette megetetni (ami persze gyakran megtörtént). Egerekből pedig bőven akadt a viskóban. Iluska egyszerűen lehúzgálta a szőrtelen újszülötteket az egér apró csöcseiről s úgy hajította el őket, mint más az almacsutkát – aztán ajkai közé vette a pici rózsaszín tömlőt és kiszívogatta a tejet a szőrös kis állatból. Anyja persze sosem szoptatta – amikor még ki sem nőttek a fogai, a nő rendszerint élő halat tett a mozsárba, alaposan összetörte és a rózsaszín pépet kanalazta Iluska szájába.
Így éldegéltek hát. Ám ahogy teltek az évek, Iluska anyja egyre betegebb és betegebb lett. A sellő lány ugyan sejtette, hogy ennek lehet valami köze a sok-sok üres pálinkás üveghez, de érteni nem igazán értette a dolgot. Ő csak azt látta, hogy anyja sokszor nehezen járt: szédelegve botorkált végig a házon és rálépett a földön kúszó összevarrt lábú lányra. Egyre többet kiabált, többször üres üvegeket dobált felé és ilyenkor jobban tette, ha behúzódott az ágy alá, ahová fájós derekú anyja nem tudott utána bújni. Az ebédek és a vacsorák végül teljesen elmaradtak: a kis sellőnek egyre több egeret kellett fognia, de a gyomra így is megállás nélkül korgott. Szerencsére pont akkor kölykedzett meg a szomszéd puli, így a sellőlány többször is átkúszott a telekre kutyatejjel csillapítani éhségét. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezentúl elmaradtak az ölelések, amikre úgy vágyott: ugyanazok a halak lebegtek csak a vödörben, döglötten, felpuffadva, bűzük belengte a házat. Iluska bemászott ugyan a vödörbe, és addig-addig forgolódott, hogy a döglött pikkelyesek keringeni kezdtek körülötte, hozzá dörzsölődve testéhez, de az érzés nem is hasonlított az élő állatok ficánkolásához, ráadásul a dögökből szivárgó sűrű hab szörnyű bűzét napokig képtelen volt lesikálni bőréről.
Néhány hét után anyja már ki se kelt az ágyból – enni se evett, egyedül az ágy mellé bekészített pálinkás üvegekből fogyott az áttetsző lé. A nő egyre csak fakult – valami elemi rothadás-szag szivárgott pórusaiból, és egy idő után lélegezni is elfelejtett. Iluska azt vette észre, hogy a nő semmiféle ellenállást nem mutat, amikor odakúszott az ágyához és megmarkolta a kezét. Próbálta simogatni magát a nő ujjaival, de egy idő után az is csak hideget és bűzhabot hagyott a bőrén, mint a vödörben lebegő halak. A sellő nem nagyon értette, mitől állt meg mozogni anyja, abban sem volt biztos, hogy ez végleges, de miután teltek a napok és a nő továbbra sem kelt fel, egyre nőtt benne a szomorú bizonyosság. Olykor-olykor különös hangok érkeztek anyjából – egyszer mintha fel is emelkedett volna, de csak a testből kiszabaduló gázok mozgatták a lepedőt. Iluska bebújt hát az ágy alá, gömbölyödő mellkasához húzta összevarrt térdeit, és bámulta csak a lecsüngő kart, s rajta a fekete körmöket.
Hanem egy reggel valaki dörömbölt az ajtón. Iluska először félt kibújni az ágy alól, de aztán a kíváncsisága győzött. Az ajtóhoz kúszott és kilesett a küszöb fölötti résen. Ismerős lábbelit pillantott meg – az, aki világ életében a földön csúszkál, előbb-utóbb úgy megismeri a cipőket, a csizmákat, mint más az arcokat. Az öreg horgász volt az, aki – ha jó kapása volt a nádasban – mindig hozott egy vödör halat nekik. Bár Iluska látásból ismerte a vén pecást, mégsem szívesen került az emberek elé – az anyja megtiltotta neki – főként nem az öreg horgász szeme elé, aki, ha nagy ritkán be is jött a házba, mindig furcsa mosolyokat küldött a lány felé, és ősz szőrszálakkal keretezett cserepes ajkát nyalogatta. Így nem is nyitott ajtót a férfinak. Csak figyelte, ahogy az öregember tovább veri az ajtókeretet, majd mikor ráun, letesz egy vödröt a küszöb elé és elsétál. Hanem aztán a különös hang ütötte meg a fülét: a fémes kongás, ahogy a vödörben vergődő halak neki-neki ütődtek a cseber oldalának. Iluska óvatosan kitolta hát az ajtót, megragadta a vödröt és behúzta a házba. Ahogy megpillantotta a cuppogó harcsákat, egyből az anyai ölelés után kezdett bizseregni a bőre. Ugyanakkor el is szorult a szíve: bárcsak valahogy át tudná költöztetni a halakban lévő mozgást tehetetlenül fekvő anyjába – akkor talán felállna az ágyból, leseperné magát és minden visszatérne a normális kerékvágásba.
Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Igazából meg volt róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Elindult hát kúszva egyenest az anyja szobája felé, maga előtt tolva a vödröt, amely fémes hangot hallatva szántotta a padlón felgyűlt port. A szobába érve aztán kinyitott egy fiókot, és tapogatva (merthogy nem nagyon érte fel sajnos az éjjeli szekrényt) damilt és ollót keresett. Ezeket az ágyra hajította, kifakult anyja mellé, majd nagy nehezen magát és a vödröt is az ágyra tornászta. Ott aztán egyesével vette ki a halakat – alig bírna megfogni őket, egy-kettő ki is csúszott ujjai közül és befickándozott az ágy alá, hogy ott lehelje ki a lelkét – úgy teli voltak élettel, mozgással, hogy Iluska nem győzött csodálkozni. De csak sikerült végül egyet-egyet az anyja kezeihez csomóznia. És láss csodát: ahogy a rothadó karokhoz damilozott halak vergődni kezdtek, hirtelen a halott kezek is megmozdultak – a harcsák el-vissza rángatták a hulla végtagjait, Iluskának a gyönyörűségtől majd’ megolvadt a szíve, főként, amikor látta, hogy anyja, mintha csak ölelni készülne őt, szélesre tárja ugráló karjait. Nem is várt egy percet sem, rögvest a keblére borult, mire a rémült harcsák nagyot ugrottak, és a lányra rántották a hozzájuk csomózott két kezet. A sellőlány elsírta magát a gyönyörűségtől, életében először ölelte anyja, s ahogy a döglődő halak még tovább rángatták a karokat, egyre szorosabbá és hevesebbé vált ez az ölelés. Így is maradt hosszú időn át, míg végül elaludt és gyönyörű álom telepedett homlokára. Később aztán arra ébredt, hogy lecsúsztak róla anyja kezei: ismét élettelenül csüngnek csak az ágy mellett, rajtuk a kézfejhez csomózott mozdulatlan állatokkal. De Iluska nem keseredett el. Tudta, mi a teendő: újabb halakat kell találnia, s akkor anyja ismét életre kel.
Nap mint nap után elkúszott hát a közeli nádashoz, és bár először félve merült a vízbe, később rá kellett jönnie, hogy összevarrt, uszonyszerű lábaival sokkal biztosabban tud közlekedni a vízben mint a szárazföldön. Csak úgy suhant az iszapos, szürke vízben, szinte egy szempillantás alatt utolérte a leggyorsabb halat is, s teli vödörrel tért haza délután. Otthon aztán anyja végtagjaihoz kötözte őket, és miközben rángatózni kezdtek a hulla karjai, gyorsan az életteli ölelésbe csusszant. Amikor aztán kilehelték lelküket a harcsák a szoba egyre bűzösebb, állott levegőjébe, Iluska összegyűjtötte őket és mozsár alatt péppé törte testüket – így már az egereket sem kellett hajkurásznia. A boldogság meleg könyökhajlata – mint parafadugó lebeg Iluska a szép napok tetején: az egerek messzire szaladnak a szobában felejtett ezüst ponty-pikkelyekkel, mintha csak a sok ellopott anyatej árát gyűjtenék most össze. Nyüvek a párnaszöveten. Egy beszökött macska nyalogatja a rézmozsárba ragadt halbelsőséget.
Iluska az egyik délelőtt épp egy vergődő harcsát vonszolt a partra, amikor különös érzés kerítette hatalmába: mintha valaki figyelné. Bizonytalanul pillantott körbe, majd ijedt szeme megállapodott a nádas függönyén, s a résen, amiből az öreg horgász repedezett arca meredt egyenest őrá. Fénytörés. A lány szíve mint a vajas bödönbe szorult macska egyre vadabbul kaparja bordarácsait. Egyszer anyja, amikor kellően részeg volt már, figyelmeztette, hogy vigyázzon az öreg horgásszal – meg egyáltalán minden férfival –, őt is azok tették tönkre, kezdve az apjával, aki éjszakánként túl sokszor tévesztette össze a saját ágyát az ő ágyával.
– Bárcsak az én lábaim is egymáshoz lettek volna varrva! – sóhajtozott az anyja, madárkarom-szerű ujjai között csak úgy reszketett a pohár. – Bárcsak lett volna annyi esze az én anyámnak, hogy egymáshoz varrja a combjaim!
Iluska minden erejét összeszedve úszott a part felé, majd kikecmergett a vízből, megragadta a vödrét, és termetes kukacként csúszni-mászni kezdett a házuk felé. Olykor hátra-hátra pillantott, de nem látta, hogy bárki is követné. Hazaérve mélyet sóhajtott, majd bekúszott anyja szobájába, ahol nekiállt hozzákötözni a friss halakat a halott karjaihoz. A vödör telis teli volt velük, ha ezt mind hozzá heggeszti édesanyjához, talán még táncba is kezd (Iluska el is mosolyodott erre a gondolatra), de még a felével sem végzett, amikor valaki kopogott az ajtón. Ereiben rögtön összecsomósodott a vér. Még a levegőt is elfelejtette kifújni ijedtében. Próbált csöndben maradni, de a halak szörnyű zajt csaptak: ahogy a hullából szivárgó folyadéktól megkeményedett lepedőn ugráltak, a foszló karok újra és újra az ágyhoz csapódtak. Iluska könnyekkel a szemében próbálta lefogni a rettentő két kezet, de képtelen volt elbírni anyjával. Hamarosan hallotta, hogy nyílik az ajtó és a folyton sáros gumicsizma az előszobában kopog. Ideje sem volt lekászálódni az ágyról, hogy elbújjon, az öreg horgász máris ott állt a hálószoba ajtóban, ráncos markát a szájához szorítva. Szeme kikerekedett a hitetlenségtől, ahogy próbálta befogadni a látványt: a sellőlányt, amint halott anyja fölé hajol, a hullát, aminek ugrálnak karjai a hozzázsinegelt halaktól.
– Te meg mit művelsz itt? – szakadt ki rögtön az öregből. – Te átkozott! Te szerencsétlen! Máris az ágy mellett termett – megragadta a lány vékonyka csuklóit és rázta csak a gyöngécske testet, előre-hátra, előre-hátra. – Te hülye! – hörögte, nyála habcseppekben hullt az ágyra. Megdermedt, ahogy értelmezni próbálta a helyzetet. Merengve nézett szét, aztán különös lidércfény gyúlt a szemében.
– No, jól van, jól – motyogta a lánynak, s megnyalta száradt giliszta-ajkait, végignézve a meztelen lányon. Iluska többnyire nem viselt ruhát. Összevarrt lábaira persze csak szoknyát lehetett volna húzni, bugyogót nem, de még az is folyton felgyűrődött a háta közepéig, ahogy fel és alá kúszott a lakásban. Az anyja néha lepedőbe csavarta, amikor látogatók jöttek – Iluska ilyenkor úgy festett, mint egy hatalmas kukac, ahogy a posztóba csavarva vergődött. A horgász viccelődött is vele párszor, hogy majd egyszer a horgára tűzi, de a kislány ettől megijedt, anyja pedig sötét pillantásokat lövellt a látogatóra.
No de most nincs itt, hogy meresztgesse a szemét, vigyorodott el magában a férfi. Az a vén részeges kurva.
– Semmi baj – nyugtatgatta a horgász, simogatva a lány vállát, majd keze még lejjebb csúszott, és a gömbölyödő kis melleket kezdte tapogatni halszagú ujjaival. Iluska nagyot nyelt, nem értette, mi történik pontosan, ő csak annyit tudott, hogy ez csöppet sem olyan, mint amikor az anyja öleli, és azt, hogy nem vágyik a horgász babusgatására. Próbált hát elhúzódni a férfitól, de az pofon verte, s tovább dörzsölgette kérges tenyerével. – Semmi baj, nincs már itt a boszorkány, majd én kiszabadítalak! – suttogta a horgász, és elővette zsebéből halbelező kését. Azzal megmarkolta a lány bokáit, és a magasba emelte őket, miközben a kés pengéjét a lábakat összeszorító varratokba préselte. A fájdalom zátonya. Iluska némán felsikolt és csapkodni próbál a karjával, miközben a horgász végighasítja a bőrrel benőtt varratokat. Vér csöppen az ágyra. A kés többször is elakad – ilyenkor a férfinak mély lélegzetet kell vennie és összeszednie minden erejét, hogy tovább erőltesse a pengét. Végül csak szétválnak egymástól a gyöngécske lábak. Oldalukon sebek és elpattant varratok összevisszasága – véres lyukak, a belőlük kiálló elvágott damil, mint szőrszálak meredeznek.
– Szabad vagy, Iluska! – lihegi a horgász, ahogy szétfeszíti a néma lány combjait és feltárul előtte a sápadt, fényt sosem látott, aszalt-barack szerű vájat, rajta a vizelet és a régi menstruációs görcsök bőrbe kövült rozsdája. – Szabad, szabad! – De Iluskát szörnyű sírás kezdi rázni, ahogy megpillantja szétválasztott lábacskáit. Ám ideje sincs rendesen elborzadni, a fickó máris letolja iszap-foltos nadrágját és csontos vállaihoz kapja a kislány szürke bokáit. Ahogy beléhatol, azt ordítja az Iluska fejénél fekvő hullának: – Tudtam én, hogy egyszer megbaszom a lányod! Most figyelj! – Azzal dolgozni kezd csontos csípője, minden lökéssel egyre inkább hozzápréseli a kislányt anyja hullájához. – Szabad vagy Iluska, szabad! – hörög sárga fogai között az izzadt fickó, miközben a sellő arca mélyen halott anyja oldalába fúródik – orrát betölti a foszló hús bűze, arcára hullnak a sértetten ficánkoló nyüvek. Előre-hátra, előre-hátra, a lány majd eltűnik anyja mellkasában, egy kiálló bordacsont végig karmolja az arcát. – Baszom a lányod! – hörög a vén pecás, ahogy beledöngöli Iluskát édesanyja mellébe. Ott aztán Iluska néma imát suttog anyja mozdulatlan szívébe: – Segíts rajtam, ó anyácskám!
Ekkor különös dolog történik: a már kimúlt, a halott végtagjaihoz csomózott harcsák újult erővel kezdenek vergődni. Ahogy testüket dobálják előre-hátra, a halott karjai is megmozdulnak és egyenest ráfonódnak a felajzott horgász torkára. Az egy ideig nem is törődik vele – azt hiszi, Iluska kezecskéi azok – de amikor megpillantja, hogy a halott markolássza, megpróbálja lerázni magáról. De a halak még erősebb ficánkolásba kezdenek, amitől a bőr és csont tetem ujjai szorosan rázáródnak a bajszos férfi torkára. Hiába próbálja kitépni magát a halálos ölelésből, a szellem emberfeletti erővel fojtogatja. Hirtelen egy aprócska hal ugrik ki a közeli vödörből, egyenest be a hulla tátott száján, ott aztán bebújik a nő elkékült nyelve alá, és ahogy vergődik, szavakat kezd formálni a vértelen húsdarab: – Hagyd békén a lányom! – hörgi a hulla, a fickónak pedig kifut minden vér a tagjából, ami így ki is csusszan a lányból. A pecás felkapja a halbelező kést és többször a madárijesztőbe döfi, de hasztalan: a halak egy utolsót ugranak, amitől a hulla ujjai összeroppantják a férfi nyelőcsövét, majd hirtelen mind az anya, mind a férfi tehetetlenül roskad össze – a horgász nagyot koppan a padlón. Súlyos csönd telepszik a szobára. Egyedül Iluska lassuló lélegzése és a keringő legyek zümmögése sistereg a szobában.
A sellő halkan szürcsöli könnyeit, miközben lábait vizsgálgatja. Hirtelen azt kívánja, bárcsak elvinnék innét messzire, el ettől a háztól, el erről a vidékről; ha megtanulna járni, talán az emberek sem néznék úgy meg, de akár el is bujdoshatna velük örökre, csak rajta áll – aki járni tud, szabad. De hiába próbálgatja, nem mozognak a lábikói: egyszerűen nem hajlanak a térdecskéi úgy, mint másoknak. Örökre itt kell tehát maradnia anyjával és a horgásszal, hacsak… Ekkor ragyogó ötlete támad. Igazából meg van most róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Magához veszi a vödröt, amiben még mindig néhány harcsa ficánkol és a damilt, majd pipaszár lábaihoz kötözi a vergődő állatokat. Ahogy a halak hánykolódni kezdenek, hirtelen a lábai is megmozdulnak, a térdei pedig hajlani. Iluska ekkor életében először lábra áll. A lábak pedig vinni kezdik: egyenest ki a házból, az udvarra és még onnan is tovább, az agyagos puszta felé, ahol nyugodt tengerként csillog a délibáb. A sellő-lány azóta is lépked előre – ha el nem pusztultak azóta halai.

Guilhem Ademar: Már sok mindenhez volt közöm

 

 

jatszma

 

 

Már sok mindenhez volt közöm,
és láttam csoda dolgokat;
nevetve játszottam olyat,
amiben nem volt sok öröm.
Szolgáltam sok nagy férfiút,
kitől jutalom sose jut,
s köztük sok idióta volt,
ki nők között, bizony, tarolt.

 

És láttam, sokszor úgy esett,
nem szerette férjét neje,
s előbb kapta meg sok hülye,
mint az igaz s értelmesek.
Láttam férfit, ki oly bolond,
hogy nőkre szórt el nagy vagyont;
kihasznált szerelmeseket,
szép nőt, aki rosszul szeret.

 

És az a hölgy se ritkaság,
kit udvarol művelt lovag,
de jön egy izgága alak,
fecsegve mond sok ostobát,
és egyből mindent megszerez.
Miféle hitvány asszony ez?!
Van hölgy, kinek — úgy látom én —
legjobb a legnagyobb kretén.

 

És láttam képzett szeretőt,
ki bölcs, s a lelkét tette ki,
kifinomult volt, udvari,
s a bugris ért célba előbb.
A hitvány árulás ilyen:
a legkiválóbb hullik el;
viszont a balga nem kevés;
alul marad a józan ész.

 

Láttam, van olyan hölgy, tehát,
ki, amit egy férfira ken,
azt pont maga követi el,
és őt érhetné érte vád.
Mikor megpillantottam őt,
bezárkózott szivem előtt:
a legnemesebb vágyaim
jutalma baj és kínra kín.

                                                                                    Horváth Viktor fordítása

 

 

castlekeep2508565

Csorba Győző versek

Még

Még holnapig… holnapra… holnap
minden lehet:
szövődik szövődnek tovább
esetleg épp az én javamra
különféle történetek
s az órák majd lejátsszák őket
sorjában kedvesen
és visszaépítik bizalmam
s megint tartom valamire
az életet –
De meglehet
az is hogy átlagon felül való merényletek
készülnek ellenem
s ismét olyasmiket
szajkózom hogy mit ér? mit ér?
s holnap estére azt se bánom
ha többé
föl sem ébredek

 

Aki

Amikor már többnyire búcsúzók
és búcsúzások
vesznek körül
és romlanak csak romlanak a statisztikáim
ó mekkora
ünneplés illeti meg azt a pár
emberi lényt aki
jön
bekopogtat
köszön
és marad

 

Szokvány eset

hagytam magam hagytam becsa…
fejem magam dugtam hurokba
mért jajgatok hát most ha a?
ne hozzatok ravatalomra

a képletesre persze még
s ha képletest is ássatok sírt
lökjetek nincs más menedék
s leckéül erről adjatok hírt

nagy szavakat csak ő nehogy
szokvány eset de mégis egyre
a végén büzhödő torok
s nyomulnak egyre mintha hegyre

köröttem jégből kínai
nagyfal ezentúl kifelé se
borogatás a hajdani
(friss még) lázas hideglelésre

s a magyarázat: változunk
biz változunk és kész csak ennyi
ennek meg annak áldozunk
mivégre úgy a szívre venni?

mivégre ó mivé … mivé…?
osztani kell folyton magunkat
a császáré az Istené –
nekünk csak morzsáink maradnak

 

A szavak bolyhai

Bújnék a szavak bolyhai közé:
ha hagyom őket tetszésük s kedvük szerint
fészekbe gömbölyödnek
(ó hagynám őket tetszésük s kedvük szerint!)

Nem hagyják hagyni őket
gazdájuk van uruk van
és ha hagynák se hagynám
megromlottam irántuk
terelem kövült minták medribe

De egy-egy szökevény ha
kiillan börtönéből
ellenem s mások ellen
mintha felhők közé-között repülnék
fészek bolyha cicázna körbe
nagyon
könnyű vagyok
súlytalan szinte
szinte boldog

 

 

 

(Illusztráció: Aether, Jason de Graaf)

Máté evangéliuma

És Rákhel siratja
az ő fiait, mert nincsenek.

Minden utasítás álom,
hogy beteljesedjék az írás,
az írás küldötte az álom,
az álom így az írás.

A puszta s a város
ugyanaz a hely,
ugyanaz a hegyek és a világ,
s a tenger felé
a pogányok Galileája.

És elkezdődék
a provokáció:
mivel sózzák a sót,
ha megízetlenül,
cselekvésre,
nem mondásra van a törvény,
igen igen, nem nem,
de ti legyetek tökéletesek.

Azért mondja: Atyám,
mert úgy tanít, mint egy gyermek,
de ez csak példa arra,
ami veled történhetik.
Vigyázz, minden szó
a mondóra visszacsap,
szemetek a testetek,
szívetek a kincsetek,
ma van a ma,
és holnap a holnap.

Aznap este
Péter házában szállt,
és élők az élőket,
holtak a holtakat,
disznók a tengerbe,
a város ki elébe.

Legyen néktek a
ti hitetek szerint.
A bűn csak erőtlenség,
ebből a betegség.
Egy a küldő és a küldött,
az apa nem az apa,
a fiú nem a fiú,
az anya nem az anya,
nem testvér a testvér.

Csak az Atya ismeri a Fiút,
csak a Fiú ismeri az Atyát,
egy a küldő és a küldött,
és a városok megítéltettetnek.

Nem verseng és nem kiált,
az utcán nem hallják szavát,
a nádat nem töri le,
a gyertyát nem oltja ki.

Az ítélet napja itt van és most van,
nem akkor volt, nem is akkor lesz.

És el nem múlhaték a pohár:
I. N. R. I.

Az árulás pénzei a padlóra,
teste idegenek temetője,
testén vett tetemek
belőle isznak,
te mondod, mondta,
s a mondóra vissza.

És őrizték a katonák az ő ruháit.
És a tanítványok nélküle indultak haza
Galilea szétszórt falvaiba.

A stigmák kultuszteremtő ereje

A keresztény kultúrkör stigmáknak hívja Krisztus sebeinek vagy fájdalmainak megjelenését a halandó emberen. A stigmák kettősséget hordoznak magukban: egyrészt ott van bennük a krisztusi passió képe, a test megcsonkítása, vagyis a sebzett test vizuálisan is megjelenik. Másrészt aki megkapja a stigmákat, azon látható jele van annak, hogy Isten választott embere, s egyben valamilyen isteni szándékot is feltételez, hogy a krisztusi szenvedés jelei fizikailag is megnyilvánulnak a kiválasztott személyen. A stigmák értelmezéséhez a kultusz jelentése, „megteremt(őd)ése” lehet a kiindulópont.

A kultusz[1] a latin colo, colere, vagyis a művel igéből származik. Tágabb értelemben nyilvános tiszteletadást, istenimádást, bálványozást jelent. Kultuszteremtés alatt lényegében a kultusz kialakításának mechanizmusát értjük, melyet különböző szempontok alapján jellemezhetünk, tagolhatunk. A kultuszok szempontjából a leglényegesebb, hogy mindig jelen kell hogy legyen egy befogadó és egy közösség, aki mintegy társszerzője az adott kultuszoknak. A kultusz kialakulása szoros összefüggésben van az adott befogadó közeg kulturális emlékezetével,[2] a kultuszok a kulturális emlékezet részét képezik, s mindkettőről elmondható, hogy alakításukban és művelésükben kulcsfontosságú az őket fenntartó, formáló, ápoló közösség szerepe. Hiszen a kulturális emlékezet részét sokszor képezik olyan események és emlékek is, melyeket a közösség aktuális generációja már csak hallomásból ismer. Ahhoz, hogy egy kultusz létrejöhessen, az azt létrehozóknak egyet kell érteniük a kultusz főbb jellemzőiben, közös intézményrendszert kell felállítaniuk. Ebben segítség a kanonizáció folyamata, mely így a kulturális emlékezet részét képezi, s állandó irányítás, valamint folyamatos változás alatt áll. A rituálék, az ünnepek, a kultusz tárgyához vagy magához a kultuszhoz köthető mindennemű tárgyi, képi, cselekvésbeli jellegzetesség a kultuszt hivatott éltetni, formálni, bevésni a közösség emlékezetébe.

Miért alakulhat ki kultusz a stigmatizált emberek körül?

A csonkított test, a betegség képe alapvetően tabunak számít, hiszen a test múlandóságát, tökéletlenségét jelképezi. Ehhez társul egy, a középkorban gyökerező elképzelés, miszerint a betegség a bűnös embereket sújtja. Mivel a kereszténységben a testről alkotott felfogás szerint „a test a lélek temploma”[3] így az „ép testben ép lélek” elképzelés szükségszerű ellentettje a „beteg/hibás testben beteg/bűnös lélek”. Hogyan lehet mégis, hogy a stigmák egy pozitív kultusz indukálói lehetnek?

Ennek oka egyrészt a kora kereszténységtől jelen levő mártír/szenvedéskultuszokban gyökerezik, hiszen akik vállalták a szenvedéseket és a mártírhalált Krisztusért, azokat később szentként, boldogként tisztelték, s hittek feltétlen üdvözülésükben. Krisztus szenvedéseit, sebeit vállalni tehát megtiszteltetés, hiszen az adott egyén nem csupán szenved a hitéért, de egyenesen Krisztus szenvedéseit éli meg. A kereszténységben központi szerepet kap a krisztusi passió megidézése, s ebben kitüntetett szerepe van a hívő ember testi szenvedéseinek is. A testi szenvedés jelentősége számos ószövetségi és újszövetségi bibliai passzusra,[4] Krisztus és a tanítványai példaértékű, önmegtartóztató életmódjára is visszavezethető. Mindazonáltal a stigmákat is a testi, s ez esetben a Krisztustól mintegy „örökölt”, átvett szenvedésként értelmezett szerepe teszi kitüntetetté. A testi fájdalom tehát mindig a krisztusi passiót képezi le, a fájdalom különleges megjelenítése és tabuként kezelése is ebből eredeztethető. A fájdalom, melyet a Megváltó elszenvedett, egyfajta misztériumként működik, ebből fakadóan erőteljes képi jelleg társul hozzá, ahogyan minden kultusz tárgyához. A stigmák, mint kultuszteremtők, azért különösen erőteljesek, mert mindamellett, hogy létezik ez az átvitt képi jelleg, fizikailag is erőteljes képiség és kézzelfoghatóság társul hozzájuk.

Kereshetőek a kultusz létrejöttének okai a korai szerzetesség kialakulásában (4–6. század) is. A test, mint a „lélek temploma” elképzelés transzformálódott a szerzetesi közösségekben, és kialakult az a filozófia/gyakorlat, hogy a lélek úgy tud minél közelebb kerülni Istenhez, ha a test sanyargatva van, mivel a meggyötört ember tud Istenhez igazán őszintén fohászkodni. A stigmatizált ember szenvedései tehát egy szentebb, őszintébb lelkületű emberre utalhatnak.

A két előhívó kultusz kapcsán kialakult gyakorlat szerint a szent/megszentelt emberek különleges istenkapcsolata a köréjük kialakuló kultusz tárgyává teszi őket. A befogadó közösség itt maga fölé emeli őket, legyen szó értük imádkozásról, közbenjárásról, csodatételről, vagy egyéb, Istenhez köthető gyakorlatról. A stigmatizált ember képében tehát megvannak ezek az Istentől kapott vonások, valamint a stigmák egyben jelképezik a hozzájuk asszociált lelki aspektusokat is. Maga a stigmatizált ember akaratlanul is az őt körülvevő közösség csodálatának tárgyává, lelki üdvösségükért közbenjáróvá válik. Így megjelenik a kultusz alanyának kettős helyzete: egyrészt a közösség identitását erősen meghatározó kapcsolat az alany és a közösség között, másrészt a közösségből való fel/kiemelkedés aktusa is jelen van. A szent ember igazolja és vezeti a közösséget Isten előtt és Istenhez.

[1] http://lexikon.katolikus.hu/K/kultusz.html

[2] Továbbgondolásra: Jan Assmann: Kánon és cenzúra, In: Rohonyi Zoltán (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció, Osiris, Bp, 2001, 87-107.

Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz Könyvkiadó, Bp, 1999

Maurice Halbwachs: „A kollektív emlékezet.” Szociológiai irányzatok a XX. századig, In: Felkai G. et al. (szerk.), Bp., 2010. 68-102. p.

[3] 1 Kor 13,16-17; 1 Kor 6,19; 2 Kor 6,16;

[4] Ézs 53,11; 2 Kor 1,5-6; 2 Kor 4,17; Fil 3,11; 1 Péter 4,13;

Hazatérés

Vizeletszag áradt a nyitva felejtett WC-ajtó mögül. Zoli kedd esti egykedvűséggel csapolta a sört. A tévére sandított.
‒ A Santos vezethet támadást a jobb szélen. Egy beadás!… Fölé! – szólt a tévé.
Lajos erősen fogadkozott magában, hogy hazamegy, de a kezdő lépést képtelen volt megtenni. Sosem egyszerű, ha az ember beugrik egy sörre és ottfelejti magát. Húsz éve próbálkozott ezzel a lehetetlennek tűnő feladattal. Jobbján egy cingár ipse kék melósban csak a fejét ingatta, lába le-lecsúszott a székről. Ő sem a gyors távozások híve.
‒ Még ezt megiszom – mondta Lajos a söre fölött.
Zoli tankhajókat megszégyenítő lassúsággal fordította oda a fejét.
‒ Már egy ideje mondogatod.
‒ Mennyi az idő?
A csapos lomhán felemelte karját, mire Lajos elsápadt:
‒ Tyű, a mindenit, tíz óra! Akkor tényleg húzok haza. Az asszony…
‒ Megint a Santos próbálkozhat… ‒ fűzte hozzá a kommentátor. Lajos ráhunyorított az eredményjelzőre: kettő-egy a hazainak. Jobbján az ember most pantomimmel próbálkozott. Megpróbálta kitapogatni az őt körülvevő láthatatlan falak határát.
‒ Hazavonszolom magam – mondta Lajos, és kilépett a monostori estébe. Részeg Tóbiás ült a kocsmaajtó mellett, a szobafestő. Cigarettázott.
‒ Vonszold haza a segged – röhögött Tóbiás. Lajos morogva legyintett és otthagyta. Csendes este volt. Pára telepedett az utcákra, az aszfalt szikrázva verte vissza az utcalámpák fényét. Szokásos útvonal: Lajos végigbaktat a Széchenyin, befordul a szűk Síp utcába, az iskola mellett, az iskola kerítése mentén egy emberre lesz figyelmes, aki biciklijét a hátának támasztva lepisálja a kerítést. Lajos ernyedtnek érezte magát a rátörő fáradtságtól. Fölnézett. Megbarnult falú hosszú épület, padok a kerítés mögött, rácsos ablakok, az ajtó felett hívogatóan világít a Soproni-s neon. Tóbiás még mindig az ajtó mellett: a Pillangó az. Hogy a kurva életbe…?
Megvakarta homlokát. – Ez meg hogy lehet? Elindulok haza, és itt kötök ki. Megin’. Ha már úgyis itt vagyok… – Tóbiás felnyerített, azon a gégemetszett hangján:
‒ Na, mi van, eltévedtél?
Lajos elengedte a füle mellett, belépett a kocsmába.
‒ Hát te? – Zoli is szélesen vigyorgott. Mindenki vigyorog, ha hülye az ember. ‒ Nem találtál haza vagy mi van?
‒ Adj egy sört – mondta Lajos a pulthoz lépve. ‒ Ezt nem hiszem el, elindulok haza és erre tessék, itt találom magam.
‒ Előfordul az ilyesmi.
Félig leitta a korsót, aztán lassított. Vidámabb hangulatban lóbálta sörét. Belenézett a meccsbe.
‒ A Santos vezethet támadást a jobb szélen ‒ mondta a kommentátor.
Lajos a pultra könyökölt, elöntötte a fáradtság. Víz zubogott a klotyóban, az ajtó megnyikordult. Tóbiás lépett ki rajta.
‒ Lali! – üdvözölte Lajost, mintha most találkoztak volna először, aztán a pantomimes mellett a pulthoz lépett. Most nem volt előadás. A pantomimes a pultra hajtotta fejét és elaludt. Lajos megnézett még két támadást, közben megitta a sörét. Zoli a pultot támasztotta.
‒ Na, ideje, hogy hazamenjek.
‒ Járj szerencsével!
‒ Itt az idő, hogy elinduljak.
‒ Akkor ne habozz, indulj azonnal!
Lajos alighogy kilépett az ajtón, újra megjelent.
‒ Hadd találjam ki, megint eltévedtél – a derék csapos már csak egy árnyalatnyit mosolygott. Ez már kezd kétségbeejtő lenni.
‒ Adj innom – Lajos feje kivörösödött, kábé dinnye nagyságúra duzzadt. Odakintről Tóbiás fojtott röhögése hallatszott. Szerinte még mindig nagyon vicces ez a töketlenkedés. A pantomimművész időközben a fogasig kúszott. Próbált feltűnésmentes lenni, hogy megússza a Moszad-ügynököket.
‒ Egyszerűen nem értem – tárta szét a karját színpadiasan Lajos. ‒ Pedig most direkt odafigyeltem. Ennyire azért nem baszhattam be!
Zoli egyszerre nézte a tévét, foglalkozott Lajos problémájával.
‒ Nem tudsz hazamenni, ilyen egyszerű.
‒ Lónak a faszát! Pohárral add a sört… És egy rövidet is csapjá’ hozzá.
Felhajtotta a rövidet, és a sört is. Kért egy újratöltést, ezúttal korsóval.
‒ Gyöngyit nem hívod fel? – nézett rá Zoli.
‒ Minek? Biztos alszik már. Minek felhívni? Haza tudok menni.
‒ Beszélj vele, mondd meg neki, hogy itt vagy, csak nem tudsz hazamenni.
‒ És mit mondjak, szerinted mire fog gondolni? Arra, hogy ittam. Pedig nem ittam – Elhallgatott. Tekintete végigsiklott a pulton. Csupa terhelő bizonyíték. Legyintett. ‒ Akkor sem hívom fel, biztosan alszik.
‒ Te tudod – mondta Zoli, és visszatért a meccshez.
Hallgattak. Lajos azon kapta magát, hogy belefeledkezett a mérkőzésbe.
‒ Mennyi az állás? – kérdezte.
‒ Kettő-egy a Paolonak.
Lajos a feleségére gondolt. Megnézte a sorozatait és alszik. Nem fogja felhívni, mert akkor felébreszti. Különben is, az ember nem hívja fel az asszonyt a kocsmából.
‒ Egyszer történt már ilyen – Zoli bizalmasan közel hajolt. ‒ Hogy egy ember nem tudott hazamenni. Egyszerűen képtelen volt. Valahányszor megpróbálta, mindig visszatért.
Lajos feszülten figyelt, arca kikerekedett.
‒ És mi lett vele? Hazajutott végül?
Zoli megvonta a vállát.
‒ Azt hiszem a kocsmában halt meg.
‒ Ez egy baromság – grimaszolt Lajos. – Ilyen nem történt. Reggel ki kellett, hogy nyisson a kocsma. Akkor csak haza tudott menni.
‒ Higgy nekem. Nem tudott hazamenni és belehalt.
‒ De én, én haza tudok menni. Fogadjunk, hogy haza tudok menni.
‒ Fogadjunk, hogy úgy jársz, mint az a másik.
Fogadtak. Ezer forintban. Lajos fölvette a kabátját, szeme lángolt a magabiztosságtól és harmadszor is nekivágott.
‒ A Santos vezet támadást a jobb szélen – mondta a kommentátor.
‒ Itt az ezresed – csapta a pultra Lajos. Elérzékenyülten hanyatlott le a bárszékbe. – Az utolsó ezresem volt.
‒ Hát ezt gyorsan megjártad.
‒ Hát ezt kurvára megjártam. Mit csinálsz?
‒ Whisky, a férfiak löttye. Erre van most szükséged.
A csapos kitöltötte a piát és odacsúsztatta elé.
‒ De hát nincs pénzem.
‒ Csak nem gondolod, hogy üzérkedek mások szerencsétlenségével.
‒ Ez kedves tőled, igazán haver vagy.
Lajos két kezét a pohárra csúsztatta és lassan a szájához emelte az italt. A whisky átjárta a testét.
‒ Ma már nem jutok haza. Itt ragadtam.
‒ Azt látom.
‒ Minden utat végigjártam, de egyik sem vezet sehová. Vagyis, mindegyik ide vezet.
‒ Ez hülyeség, berúgtál.
‒ Nem tudok hazamenni. Képtelen vagyok. Úgy járok majd, mint az az ember, akiről meséltél.
Zoli egyetértően bólogatott.
– Ez már helyes beszéd. Látom érted, hogy mennek a dolgok. Most pedig fogd magad, hörpintsd fel az italod. Mert bezárok, értjük egymást?!
Zoli vigyorogva mondta, de Lajost ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Arra gondolt: most meg hová menjen, ha ez a kóceráj bezár, sanszos, hogy egész hátralévő életében bolyongani fog.
Otthon minden sötét volt. Sötét ház, sötét ablakok. Alig talált bele a zárba. Próbált halk lenni, de a csönd minden zajt felerősített. Megnyikordult az ajtó. A küszöbön csak úgy beesett, mint egy zsák. Hát ezt nem így tervezte.
‒ Ssss – csitította magát és bambán vigyorogva meredt a sötétbe. De már késő volt. Odafent világosság támadt. Aztán dirr-durr, lépések zaja.
‒ Úúú. Ez a feleségem!
Megpróbált feltápászkodni. Amikor Gyöngyi megjelent a lépcsőfordulóban, egy görnyedt roncsot láthatott a férje helyén, aki mintha Szodomára nézett volna, azonnal megmerevedett.
‒ Te meg mit csinálsz?!
‒ Bejöttem.
‒ Halkabban te. Jesszusom, hogy nézel ki? Már megint ittál, igaz?!
‒ Miért csitítasz – védekezett Lajos. ‒ Félsz, hogy meghallják? Tudod, milyen vastagok ezek a falak? Tudod te?
‒ Nem, azért csitítlak, mert még alszom.
Lajos nevetett.
‒ Hogy értetted, hogy még alszol?
‒ Jaj, hagyd, semmi, csak úgy mondtam.
‒ Most már tényleg érdekel.
‒ Elaludtam a tévé előtt. Képtelen vagyok felállni és odébb menni.
‒ Micsodaaaa?!
‒ Ahogy te sem tudod elhagyni a kocsmát…
Fölemelte a fejét. Három pohár a pulton. A pulton! Rájött, hogy még mindig a Pillangóban van. Zoli háttal állt neki és telefonált. Sao Paolo – Santos meccs a tévében, a pantomimes a kabátjára dőlve. Alszik. Lajos lassúnak érezte mozdulatait, mintha a vér megalvadt volna ereiben. Zoli letette a telefont.
‒ Most beszéltem a nejemmel. Mondtam neki ne várjon haza. Hajnali három van, és én képtelen vagyok bezárni.
Lajosra nézett. Arca tele zavarral és kétellyel.
‒ És nem tudom hanyadszor mondom ezt, de a Santos vezethet támadást a jobb szélen – ismételte a kommentátor a tévében.

 

 

 

(Illusztráció: Carlos Torres)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info