Kódolatlan üzenet
Míg ketten függhetünk,
a végtelen fogasán,
addig létezünk.
Elegáns önirónia
Kerülgetem a feladás küszöbét.
Átlendítem magam egy liánnal.
De könnyű mozdulatom leültetem.
Vajon a halál felvállal?
Fojtások és oldások
Sorsom melletted nehezék,
most nem látok mást csak feketét.
A tudat menekül,
valaki hegedül,
oldja a létezés szemetét.
(Illusztráció: Garry Gay: Black Violin And Sunflower)
Tudni akarod, hogyan töltöm az időm?
Az előkertben sétálok, gyomlálást
színlelve. Tudd, sosem gyomlálok, térdelve, lóherék
csomóit a virágágyásból kitépve: valójában
bátorságot keresek, némi bizonyosságot, hogy
megváltozik az életem, habár
ez örökké tart, megvizsgálni
minden lóherét, van-e szimbolikus
levél, és a nyár lassan véget ér, már
sárgulnak a levelek, mindig a beteg fák
az elsők, a haldoklás
ragyogó sárgába fordul, még pár sötét madár zengi
záródalát. Akarod látni a kezeim?
Olyan üresek, akár a legelején.
Vagy mindig is az volt a lényeg,
hogy jel nélkül folytassuk?
Enesey Diána fordítása
∞ Hajós Eszter: holdfénynap (2023. 08. 31. 00: 33)
Tűz, égnek a virágok, a szirmuk, levelük. Égő felhőből égő esőcsepp. Minden szék, a függönyök, ahogy csendesen beesett a tűz az ablakon.
Láttam, nézted, néztelek, a tűz is odanézett.
Ahogy csendesen, ahogy néztük, egyre közelebb. Bezáródott a szavunk a tűzbe.
Gubancos szellő vitte, vitte, én pedig a levegő nélkül, ahogy a tűz áztatta ruhánk, érintés nélkül, hidegen.
Kaliforniai kakukkmák, molyhos madárhúr.
Összeszorult a torkom, és teljesen egyedül, egyedül a tűzsötétben. Tűz árnyéka, vízé. A szellő árnyéka, ahogy rám esett a magasból, nagy zajjal, nagy csenddel ahogy zuhant.
Minden levele, ahogy zörögve lehullott, hogy ne szóljak, hogy ne, törtek a levelek, tört a szőnyeg sötétre szőtt kertje.
Gurultak, gurultak, cirbolyacédrus tobozok, magok.
Kiesve a szavakból. Lecsukott szemem, mintha láthatatlan, napersze.
Miközben szétszőtte, szétfonta. Szakadékkert.
Szavaksötét.
Köhögve, fulladozva.
Szavakkal hallottam, szavakat ne mondjak. Csenddel mondjam és hallgassam?
És szakadt, szakadt. Szavakszakadék.
És így menekültünk…
És így mentünk haza akkor, és így ágyba, álomba, éjjelbe, így a napsugárba, külön-külön, így külön-külön napsugarakba, külön-külön felhők vonulása, súlyos árnyékuk.
Szavaktalan, ahogy távolra közeledünk.
Jött velem, amerre mentem, napersze, árnyék se követ.
Szakadék éjszakai kertje, sötét- és fagykedvelő virágok számára.
El nem olvasott szavak helye. Mintha lehetne. Mondod, de nem mondod, írod, de nem írod.
Fázom és fázom.
Eső hull, hull, holnaptól semmi tegnap. Semmi szavak szoba, holdvirág szirma.
Szóljak, de ne szóljak, szavakkal, de szavakkal ne.
Holddal az arcomon, alszom, ébredek. Kivirágzik, lehull a szirma.
Szavakat írni, a szavak nélkül. Szavak nélküli szavam. Akkor más beszél.
Szellő suhogása.
Egy, más. Holdfénynap.
Esővirág én, napvirág te, zápor.
Mikor lesz már tegnap újra, napersze, nőjön vissza a fű a földbe.
2023. 10. 06. 4: 57: 35
1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk
(Illusztráció: Iana Venge: Cloudy Valley; Andy Russell: Illumination)
− Csak az Isten van hát… és a jó esetben belé vetendő hit, mert végül is az éltet. Pusztán kenyérrel bizony aligha maradni meg – papolta, míg frappáns szónoklatát zárandó hátra nem dőlt végre.
− Milyen nyakatekert! − vetette máris szemére kollegája, jóllehet e szó tévesen utal közelségükre. – Olcsó retorikával ülsz tort az intellektus felett?! − Immár a másik is erőltetettnek érezte iménti monológját, ennek ellenére vagy épp ezért replikázni kezdett: Mesés apologetika bővebben…
A nyár, nézd, hova lett,
Ahogy ideért: elszáll.
Lanyhábbak a delek.
Alig valami ez már.
Kitelt, mi jöhetett.
Kezemre öt irány, bár
csak egy levél esett.
Alig valami ez már.
Jó vagy rossz egyre megy
nem volt hiába, nem fáj.
Körül fényes tüzek.
Alig valami ez már.
Szárnyával befedett
az élet óva dajkál.
Jó-sors és élvezet:
alig valami ez már.
Nem égnek levelek.
Töretlen gallyak, ép táj…
Napunk sikált üveg.
Alig valami ez már.
(Botár Attila fordítása)
http://ww
INSTABIL TÁGASSÁG
Megfélemlített Csend
ül a látóhatáron,
a szél hancúrozó örömét
idebent nehéz elfogadni,
mégis irigylem, hogy
mindenhol jelen lehet,
én meg csak a szoba négy
sarkába tölthetem ki a teret.
talán az időérzékem is
sántít, s a mába átfolyó
jövőképben nem látom
meg a baljós jelet.
Ma korábban hajnalodik,
a tulipánok mélylilára
váltanak, ahogy a krétafehér
fagyos pára betakarja a füvet.
Valami készül, a barna árnyak
sejtelmesen elvékonyodnak,
s csak annyit érzek az ember-
lakta táj kifosztott paradicsomában,
valami engem is fenyeget.
Van valami instabil nyitottság,
valami belterjes könyörtelenség,
valami, ami a belső rózsaszín
testében hiányt és vágyódást jelez.
Milyen visszafogott az ég kékje
ebben a tavaszban! – az utcákon
kevés az ember, mintha fogyóban
lenne a mindennapi kegyelem
lehetősége, kevés az ének.
A reggeli fény szégyenlősen
borul a pusztulásra, égbe-földbe
vetett bizalommal van csak esély
az ember-fölötti megmaradás folytatására.
ZÓNAHATÁROK
A meztelen kék öléből
katapultálnak a madarak,
a felhőkből kivonul a fény,
lepattan a fejsze a fák törzséről,
a szél megtölti az üregeket,
az Édenből száműzött Sötét
benyel füvet, virágot, követ.
Ott ülök a Káosz szélén,
nekidöntöm hátam az almafa
árnyékának, s érzem,
miként olvadok bele a megzavart
állandóság keverékébe.
Távoli sziklák negatívjairól
gyűjtöm az emlékképeket, kezemben
az örökzöld indigócserje másolata.
Még nem látszik az új birodalom
körvonala, de már meg tudok olykor
kapaszkodni a levegőben.
(Illusztráció: Absztrakt háromszögek)
