Már alcímével is zavarba ejti az átlagos versolvasót Domokos Johanna új kötete (A rend szívdala). Mert hogy így jelzi annak műfaját: „retro és avantgárd zarándokversek”. S a hátsó borítón egy még inkább közelítő s távolító, a fekete lapon szerény jelzésként megjelenő ajánlást olvasunk: „Lehetne ezt a verskép-képvers játékot spirituális avantgárdnak nevezni? Létezik avantgárd-misztika? Vagy minden misztika szükségképpen avantgárd? „Fény alatti forma – gyönyörű”. Jegyzé a sorokat Visky András, s kicsit bővebben erről ír a kötet bevezetőjében G. Komoróczy Emőke is: „ifjúkorunkban „vándorútra kelünk -amelyből … „zarándokút” lesz a magasabb rendű s messze fölöttünk tündöklő transzcendens Értékvilág felé.” Mondtam, zavarba ejtő sorok; avantgárd, képvers, retro és misztika? Domokos Johanna esetében azonban mindez már korántsem összeegyeztethetetlen, sőt, mintha már akkor erre készült volna, amikor az olvasó még csak meghökkent, s ő maga is csak keresgélte a szavak, a betűk, s az elsődleges jelentések takarásában elbújó valódi világot – amire nincsenek szavaink.

Mert hiszen létünk beteljesítése, a „miért vagyunk” megértése a szavak megtalálásával kezdődik. Az eredendő és a múlandó a szavak ritmusában található, azok zenéjében, jelentés-tartományaik viszonyrendszerében. S leginkább a legfontosabbat kell magunkba építeni: a szavak szavakon túli s még inkább talán azok előtti tartományát. Amikor még csak körvonalazódnak, a fogalmak körvonalai – mint s miként a tárgyaké – lassan tisztulnak csak a befogadó előtt; a tekintet, az értelem, az eszmélet úgy alkotja meg önmaga szókészletét, hogy abból majd, és csak abból, megnevezhetővé válik saját élete.

Mint aki a halálközeli, vagy az azon túli világból visszatérve azt mondja: nincsenek szavaim. Arra, az odaátra, a pillanatnyi csöndre, mielőtt. És nem is keresgél, nem próbálkozik, mert arra, ami az életen, a létezésen túli – vagy akár előtti – élményvilág, az ismeretlen; az nem épülhetett bele a létezés egyetemes szókincsébe, nyelvi környezetébe, hasonlataiba, a metaforák metamorfózisaiba; mint ahogyan sokszor álmainkat sem tudjuk teljes értékűen elmesélni, visszaidézni – képek, villanások, valami megvan, de az egész szétesik, nincs dramaturgiája, nincs létezés-logikája, még illogikus formában sem. S innen közelítsünk végtére Domokos Johanna varázslatos versvilágához, aki, említettem, úgy három évtizede formázza, gazdagítja különleges, egyedi versképvilágát; némiképp összegzése ennek ez a kötet, de vélhetően csak levegővétel, folytatás, a kapaszkodás fölfelé újabb szakasza előtt.

Évtizedekkel ezelőtti kezdetekről szóltam föntebb, nos, illesztenék ide egy korabeli idézetet ennek aláhúzására; a ’hátország’ című erdélyi egyetemi lap 1992/2-es számában megjelent versére (címe: (a kerék nélküli…))  gondolok: „el kellene felednem / nem az utcát s a percet / melyek mint kétsávos légzŐÚtjaim / akkorkák / a körvonaltól szabadulnék / (áttetsző jelentéssel)” Több, mint mottó, érzem ezt itt, most; valamiféle – akár akkor még nem is tudatosan kijelölt – életvezetés poézise számára.

S minden, amit azóta cselekszik, szinte ennek jegyében történt. Nevezhetnénk akár a multikulturális világ faggatásának is több nyelven (angol, finn, német, számi, román és török) író-műfordító alkotói jelenlétét; két-három nyelvű köteteiből ebben is olvashatunk egy ciklust; de esszéket ír a nyelvek ütközésének, a fordítások problémáinak jelenségeiről, okairól; mindez a multikulturalizmus művelődéstörténetének sajátos megközelítésén túl valóban az ezen túl létező, vagy elképzelt, vagy sejtett transzcendens megközelítése; egy transzcendens valami, hiszen nincs, már erre sincs, valódi, azt terjedelmében, mélységében, magasságában befoglaló megnevezésünk.

Mindez csupán áttetsző jelentés, s kiváltképp a nyelvi leképezés folyamatában vehetjük észre. Erről ad számot, készít számvetést – mintegy másodlagosan – ez a kötet, rendkívül izgalmasan. S hogyan? Itt kicsit ellentmondanék a bevezető írójának, aki szerint a szerző „visszafelé halad az időben”, mert ezt én nem érzem egészen pontosnak. Noha ’időbeliségében’ ez talán így van (de egy-egy versszituáció nagyon is a jelenre utal), ám poézise eszközeiben, szerkezetében viszont valóban a kezdeti szabadversek korszakára, a szavak általi elmondás lehetőségeiben bíznak versmondatai. Egyáltalán: vannak versmondatai, van versbeszéde. De lassan szertefoszlik ez a verskapcsolat, hiszen egyre több a kérdés: mi az, hogy szabadvers? Asszociációi a legtágabbra nyitva is kötöttek maradnak. Valamiféle poétikai szabadulóművészet kell ahhoz, hogy a gondolat megszabaduljon a valósággal összefüggő-összeláncolódó labirintusból, s az érzelmek lebegését, a sejtelmek lélekköpenyét öltse magára. A meztelenség nyugalmával. Nem lecsupaszítás ez, nem a verstest csupasz megjelenése, hiszen az még tele van a bizarr félreértések lehetőségével. Ami csupasz, az még magában hordja a megelőző állapotot, bennünk sem ébreszt többet visszaemlékezetnél; de ami meztelen, az a szavak születése előtti állapot zavart-tétova mégis-magabiztossága. (Amúgy ezért nincs olyan, hogy meztelen igazság. Ez így egy oximoron csupán).

De hát az alcímmel kezdtem, s nem adtam okát a lehetséges zavarba esésnek. Mit is jelentenek annak szavai? Retro: talán valóban egy fiatalabb kori én megidézése, világlátása, ám meglehet, hogy értelmezhetjük az avantgárd előtti korszak szabadvers-virágzásának, ahol – Celan? Cendrars? Apollinaire? – mellett keresik helyüket a sorok. S amúgy is tobzódik az intertextuális fölismerések kínálatában a kötet, olykor talán meg is téveszt bennünket a mulatság. De hát nehéz nem asszociálnunk a ’szívpiros átjáró’ ciklus mottójaként szereplő Ella Fitzgerald dal (Flying home) ritmikájának (szótagtöredékekkel történő) fölidézéséről egy Morgenstern-klasszikus (a Hal éji éneke – Szabó Lőrinc fordításában) máig ható, halhatatlan humorára. És hiszen formajátékok következnek ezek után, áthúzott, kitakart, egészen vagy félig satírozott sorok – ahol azért a képversvilág nagyon komoly mélységekig hatol, fölidézve itt is a retro-formáját ennek, az elődöket; tisztogatjuk a talált sorokat, mint régészek az agyagtábla-töredékek ékírását, el akarjuk olvasni – miközben elég a csorbulásban, a széttörtségben felismerni a teljesség elérhetetlenségét.

Mindez, tovább olvasva a könyvet, a szemünk láttára strukturálódik át, a szavak betűkre hullanak, megnőnek a szóközök, mint nappalaink fölött a többnyire nem látott éjszaka, a sötét csönd; mert van, amikor látjuk a sötétség színeit, épp csak nem értjük; a vers átváltozik vándorlássá, a mindenség megsejtése és sejtetése ez, amit akkor értünk meg, amikor a gomolygó csönd párája mögül lassan kibontakozó elrendeltetés már az ébredés kínja, a szükségszerűen kevesebb jelentéstér borzongásának fájdalma. Az élet testet ölt, a szavak mondatokat képeznek, s már minden magyarázat csorbítás csupán. A létezés, mint egybefüggő felszín, fecsegni kezd.

De a költészetben – Domokos Johanna versvilágában különösképpen – a szavak előtti s mögötti ismeretlen – mint egy párhuzamos világ – mindvégig jelen van bennünk. Ha a valóság és a tükörkép megegyezik, akkor meg kell, hogy szülessen a kétely bennünk, hiszen, ha ez igaz, akkor nincs álom, nincs képzeletvilág, nincs metafora, nincs ezoteria, nincs misztikum, nincs semmi, csupán a valóság. Illúzió. És e versekben, az eltört sorokban, a növekvő csendjelzésekben valami más, valami távoli, túl homályos hiányjeleket érzékelünk – néha még hályogos tekintettel.

Domokos Johanna egy ilyen vándorútra hívja olvasóit, követőit. Olyan multikulturális utazásra, melyre a folytonos keresés a jellemző magyarázata – mert a nyelv, egyik nyelv (s egyikünk nyelve) sem, tükrözi pontosan azt a jelentést, azt az érzést, amit egymásra kell vetítenünk a teljes megértéshez, befogadáshoz; s épp ebből, innen fakad a tényeken túli szakrális multikultúra mint egyetlen végtelen lehetőség. „Az öröklét titka ez: / legyen minden tetted, / hited, gondolatod, szereteted / egyenletes”

(Domokos Johanna: A rend szívdala, retro és avantgárd zarándokversek, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023, 215.old.)