Charles Bukowski: Apám

egy igazán csodálatos ember volt
úgy tett, mint aki
gazdag,
annak ellenére, hogy babon, kukoricakásán és virslin éltünk.
amikor leültünk enni, azt mondta:
“nem mindenki tud ilyet enni ám.”

és mert gazdag akart lenni, vagy mert hitte, hogy az,
mindig a republikánusokra szavazott.
és Hooverre szavazott Roosevelt ellenében.
és vesztett.
aztán Alf Landonra szavazott Roosevelt ellenében.
és megint vesztett.
és azt mondta: “Nem tudom, hova jut ez a világ,
most megint itt ez az istenverte kommunista…
és betelepíti majd az oroszokat a hátsó udvarunkba!”

azt hiszem, apám volt az, aki miatt eldöntöttem,
hogy csöves leszek.
úgy döntöttem, ha egy ilyen ember, mint ő, gazdag akar lenni…
akkor én inkább szegény szeretnék maradni.

és bohém lettem.
tarhálásból éltem, olcsó szobákban
és a parkok padján háltam.
úgy hittem, talán ezek a csövesek tudnak valamit.

de rájöttem, hogy a legtöbb csöves és hobó
valójában dúsgazdag akart lenni.
csak éppen nemnagyon sikerült nekik.

így hát megrekedtem apám és a semmirekellők között.
nem volt hova mennem,
és lazán éltem, mégis sietősen.
soha nem szavaztam a republikánusra,
de másokra sem.

eltemettem őt
mint egy földi furcsaságot.
mint százezredik furcsaságot
milliónyi más furcsaság közé,
az élet hulladékkupacába.

Márkus László fordítása

Zsákmány előtt, zsákmány után (Navigátor)

– A pénz, a pénz, a pénz! Hát nem ez mozgat mindent? – dünnyögte Nuno mester.
Pero engedelmesen bólogatott, bár nevelőapja elbeszéléseiből nem ilyen világra számított.
A hajó kapitánya, Francisco Motim nemesember volt, és csak azért szállt tengerre, hogy hűsége jeléül valami kis kegydíjat, pénzecskét kuncsorogjon ki Alfonz királytól. Francisco úr soha nem járt Tengerész Henrik udvarában, nem tudta, merre van Bizánc, nem érdekelte János pap, nem olyan lovag volt, aki a tengerparton andalogva verseket szerez.
De ha nem olyan, akkor milyen?, töprengett Pero. Ő még abban sem volt biztos, hogy a Santa Lucia kapitánya, ez a büszke nemesember tud írni-olvasni.
– Harminc rabszolga, és a király elégedett lesz velünk – mondogatta.
A szakállas Nuno mester, a navigátor, a karavella kormányosa hajósinasként részt vett José de Sintra  és Pero Alencar expedícióján.
– Azok voltak csak a szép idők! – mesélte. – A herceg indulás előtt minden tengerésszel kezet fogott, és már azért hálás volt, ha valami különleges virágot hoztak neki Afrikából. Istenem! Micsoda idők! Micsoda emberek! Ma már csak a lovagregényekben élnek ilyen férfiak. Édesapád büszke lehetett arra, hogy a herceget személyesen ismerte.
És gondolván egyet egy gyűrött paksamétával tért vissza a kabinjából.
– Ez apád széltérképe. Derék munka, csak épp senki nem igazodik ki rajta. Apádnak, az első Pero Alencarnak az volt a hóbortja, hogy színekkel jelölje a szeleket.  Ha te, fiacskám, tényleg piros, kék, zöld szeleket látsz, akkor jó hasznát veszed.
Pero bólintott. Egy széltérkép! Eddig nem érintett egyetlen olyan tárgyat sem, ami az édesapjáé volt. Se egy inget, se egy poharat, se egy gombostűt. A neve és az édesanyja teste volt az egyetlen, ami összekötötte azzal a férfival, aki egy apró falu mélyén életet adott neki.
Az összegöngyölt pergament elrejtette a szalmazsákjába – immár volt valamije, nemcsak bánata és sérelmei.
Közben az ütött-kopott rabszolgavadász hajó serényen haladt dél felé.
A marokkói partok közelében egyszercsak észrevettek egy fel-alá bukdácsoló arab vitorlást.
– Szent Jakab nevére, kapjuk el! Eltörött a főárbocuk, egy-kettőre beérjük őket! – kiabált a szállásmester.
A kapitány mosolyogva bólintott. Rajta, rajta! Egy gazdag mór hajó még a fekete rabszolgáknál is fényesebb zsákmány volt.
A hajócskán egy muszlim nagyúr utazhatott a kíséretével. Pero az orrában érezte az asszonyok rettegését, és már-már hallani vélte, ahogy magukon kívül sikoltoznak –hát nem azt mesélték hajdan a lagosi szomszédok, hogy ilyen hajón utazott az édesanyja? Összeszorította a száját, nem akart mást, mint újra otthon lenni az anyja, Aldonça mellett.
– Ezeknek elment az eszük! – rikoltozott a kapitány. – Az asszonyok beleugrálnak a tengerbe! Micsoda balszerencse! Mekkora kár éri Alfonz királyt!
Pero dermedten figyelte, ahogy a nők és a gyerekek kapálózva elmerülnek a habokban, a túloldalon pedig leeresztenek egy csónakot, és néhány mór tengerész hevesen evezni kezd.
– Azt a teremtette! Kapjuk el őket! – kiabált Nuno mester.
De a szél az arabok segítségére sietett, a portugáloknak csak a szárnyaszegett, törött árbóccal himbálózó bárka maradt. Finom szőnyegekkel, füstölőkkel, drága edényekkel, ékszerekkel, gyerekjátékokkal – melyeket a kapitány rögtön lefoglalt Jézus Krisztus, Szent Jakab és a király nevében.
– Jó előjel – mondta Francisco Motim kapitány a szakállát birizgálva.
De jó előjel ide, vagy jó előjel oda, a hőség nem kegyelmezett a portugáloknak. A Bojador-fok után kezdték kiköpdösni a fogaikat a fiatalabb tengerészek. Perónak helyén volt az esze – épp ezért a fogai is – hiszen a nevelőapjától, José Sintrától megtanulta, hogy csak egy őrült vág neki a tengeri útnak friss citrom nélkül. Fiacskám, jegyezd meg, a fogak kilazulnak, ha hónapokig füstölt, szárított, sózott ennivalón él az ember. És ez csak a kezdet: a nyelv megdagad, nyelni nem tudsz, és rúgkapálva, szörnyű kínok közt éhen veszel.
De mire elérték Arguimba, az óceán partján emelt portugál erődbe, a szalmazsák mélyén rejtegetett citrom is megrohadt, és Pero utolsó szalonnadarabkáját megrágták a patkányok. Hát még mindig ő lenne Pero Alencar? Drága édesanyja szeme fénye? Pero csontjai zörögtek, az arcán, akár a többieknek, vöröses kelések támadtak. Az utolsó nap  szinte várta, hogy megnyílik az ég szakadéka, a tengervíz felforr, és őt magával ragadja a megsemmisülésbe. Végre valahára!
– Vigyázz, fiam! Aki ébren álmodik, az önmagában veszik el, nem a tengerben – intette Nuno mester.
Arguimban, a hófehér, a hőségben tündöklő falak között trónolt dom Miguel udvari tanácsos, aki engedélyt adott a hajóknak a továbbhaladásra.
Portugália kicsi, szegény és gyenge, nem versenghet az angolokkal vagy a franciákkal – de lám-lám, az egész óceán a portugáloké!, magyarázta büszkén Francisco Motim kapitány. Idegen hajók csak Alfonz király engedélyével hajózhatnak rajta!
A szakállas dom Miguel a kikötőben fogadta kedves atyjafiát, a Santa Lucia parancsnokát.
– Nektek nem kell tovább vánszorognotok dél felé – mondta – mostanában az afrikaiak helybe hozzák nekünk a rabszolgákat.
Francisco Motim kapitány nagyot sóhajtott. Azt a parancsot kapta, hogy közelharcban szerezzen rabszolgákat, és haladéktalanul szállítsa őket a lisszaboni rabszolgapiacra.
– Remélem, az ég kegyes lesz hozzánk, és találunk néhány parton csellengő feketét! – fohászkodott a kapitány. – Pedig higgye el, kegyelmed, én már a hátam közepére kívánom ezt az óceánt.
És az ég kegyes volt a Santa Lucia legénységéhez, öt nap bukdácsolás után, egy harsányan zöld erdőkkel szegett part közelében észrevettek egy boldogan ugrabugráló tömeget.
– Kíméljük a lőszert! Hálóval ejtsük foglyul őket! – parancsolta a kapitány.
A szél a szárazföld felől fújt, úgyhogy Nuno mester és csapata ügyesen becserkészte őket. Hálót dobtak három fekete anyára és a gyerekeikre, miközben a férfiak kétségbeesetten rikoltozva, fel-alá ugrálva, a mellüket verdesve köveket hajigáltak a tengerészekre.
– Ezek nem emberek, Nuno uram! – kiáltott Pero. – Nézze csak, nincsenek dárdáik, nyilaik, az asszonyokon még ruha sincs!
A kormányos ingerült lett: – Neked elment az eszed, öcskös! Ki látott már ilyen állatokat?
– Nézze meg jobban, mester! Egytől egyig szőrösek! És többet járnak négykézláb, mint felegyenesedve.
Nemcsak Nuno mestert, a navigátort, hanem a hajó papját, José atyát sem lehetett meggyőzni. – Ez Kám elveszett törzse, ezért ennyire szőrösek – jelentette ki lelkendezve. – Ha megkereszteljük és megáldoztatjuk őket, rögtön emberibb formájuk lesz.
És a matrózok segítségével megpróbálta az összekötözött állatokat a parton sorba állítani, és ott helyben az Anyaszentegyház áldásában részesíteni. A kétségbeesetten tekergőző kölyköket igyekezett egy jó nagy husánggal észhez téríteni.
– Nem szabadna így megalázni őket – motyogta Pero maga elé.

De a kapitány elégedett volt. Három nősténnyel és öt kölyökkel tértek vissza Arguimba. Nem kell tovább vánszorogniuk az óceánon. Kis fáradtság, de nagy haszon.
Dom Miguel, Alfonz király megbízottja már hallott arról, hogy Isten végtelen bölcsességében és jókedvében emberhez hasonló állatokat, majmokat is teremtett.
– Ne bosszankodjon hát, jóuram! – vigasztalta a kapitányt. – És ami a fő, ne haragudjon ezekre a szegény csimpánzokra! A marokkói hajón megkaparintott zsákmányból vásárolhat itt legalább tizenöt életerős rabszolgát.
Ám ekkor Pero már nem akart a rabszolgavadász hajóval hazatérni.
Úgy érezte, a szükségesnél egyetlen perccel többet sem képes Motim kapitány és a többi rabszolgavadász, Nuno kormányos és a többiek társaságában eltölteni.

 

keresztrejtélyek; attraktív vizualizációk

 

keresztrejtélyek

zsibbadt hajnalok a ködben angyalok
stabil pontok vagy ingatagok
a hold sem ezüst
kékvérű oldalát mutatta
VIII. Henrik Boleyn Annát kis kiflibe hajtotta
fejetlen tánc volt

egy elfelejtett csónak neve: Holtág
fakó oldalán a betű tipikus
Copperplate Gothic Gold Regular

a világból így lett törmelék
miért hitted hogy kerek
ha semmi nem egész

 

attraktív vizualizációk

állandó a mozgás
a körforgás
inkább hallgatnám a csendet
gondolataim átlépték
a megengedhetetlent
nem parancsoltam
hogy állj
önálló életre keltek
örök harc magammal
hogy mit kell tennem
diaporámák folyama
emóciók nélküli magány
hajók nélkül kihalt a kikötő
a tó vízén ott lebeg a halál

koreográfiát nélkülöző
kortárs ez a látomás

(újra tervezném halotti leplem
így életben tarthatnám az elmúlást)

 

(Illusztráció: Kimberly Ryan: Celestial Full Moon)

Mary Oliver: Meghívás

Mondd, ráérsz-e
elidőzni
csak egy darabig
kilépve a dolgos

és nagyon fontos napodból
a bogáncsmezőn
összegyűlt
aranycsízekért

egy zenei csatáért,
hogy lásd, ki énekli ki
a legmagasabb
vagy legmélyebb hangot

vagy a legnyíltabb jókedvet
vagy a leglágyabbat?
Erős, tompa csőrük
légből iszik

ahogy küzdenek
dallamosan
nem teérted
és nem kedvemért

és nem is a győzelemért,
hanem puszta öröm és hála daluk –
higgy nekünk, mondják,
komoly dolog ám

csupán élni is
ezen a friss reggelen

ebben a törött világban.
Arra kérlek,
ne sétálj el
megállás nélkül
hogy hallgathasd ezt
a kissé képtelen előadást.

Jelenthet valamit.
Mindent jelenthet.
Jelentheti azt, amit Rilke vélt, mikor így írt:
Meg kell változtatnod az életed.

Enesey Diána fordítása

PORBA FOJTOTT NYÁR

 

Hajszálrepedések nyílnak a forró köveken,
szőlőindák lebegnek sivatagi szélben,
a virágok szirmaiba lyukat éget a nap.
Macska nyújtózik a fűben madarakra lesve,
a magasban hársfaillat bújik a rozsdafarkú
fészkébe, a megolvadt végtelen főzetében
csak te kínzod teremtett önmagad.

Ott állsz elszántan, ajkadon dallam izzad,
ott szűröd a száraz homokot, gyűjtöd
a tarackgyökereket, külön halomba rakod
a napra nyújtózó apró köveket.
Gerincedben valami prehisztorikus erő
feszül, szép álmodás árad szét ereidben.
Nyílt sisakkal támad a céltalan próbálkozás
láthatatlan követe, már csak ruhacsomóba
rejtett árnyék vagy, pedig kitörni vágysz
a történelmi villámfénybe.

Új gödröt ásol, rostálod a göröngyös
homokkövet, minden csupa sárgás-szürke.
Közben turkálsz emlékeid között, s megszerzett
értékeidet teszed önanalízised mérlegére.

 

(Illusztráció: Sasin Tipchai)

Robert Gernhardt: Testem hét ízben, Panasz

Testem hét ízben

A testem kis gyámoltalan,
jó, hogy vagyok neki.
Van, aki felruházza őt,
s naponta eteti.

A testemet jól tartom én,
van bora, kenyere.
Ezekből sokat követel,
és sosincs elege.

A testem önző, azt teszi,
mit nekem nem szabad.
Engem a vers, a kép, zene,
őt más test vonzza csak.

A testem slampos, ellepi
az izzadság, a szőr.
Én mosom, nyírom, pucolom
mind hátul, mind elöl.

A testem balga módon él,
lustán, buján, mohón.
Minden nap egyre rozogább,
hát én gyógyítgatom.

A testem kapzsi, szemtelen,
és néha fáj nekem.
Mégis kirándulok vele
s utazni is viszem.

A testem morcos, nem szeret.
Utál még szólni is.
Rámegy az egész életem.
Lassacskán sírba visz.

 

Panasz

Akkor szíved térdére ül
valami súlyos állat.
Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.
Slussz a bohóckodásnak.

A szíved térdét bámulod.
A szíved térde véres.
Ez már nem vicc. Ez túl erős.
Sok a jóból. Elég lesz.

Emelni próbálja a szív
a földről azt a térdet.
A súlyos állat túl nehéz.
Ezentúl így kell élned.

Havasi Attila fordításai

10624894_444184385748847_6119635889407521077_n

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info