És a halál ünnepélyessége csak lassan foszlott szét.
A kunyhóba berontott két kisfiú, és kirántottta Vörös Sjön merev dereka alól a takarót.
– No de miért nem lehet? – méltatlankodott az egyikük. – Mi csak sátrat akarunk az öbölben építeni.
Riolda bólintott: ugyan miért is ne? Annyian haltak meg, hogy a szigeten a halál most már bújócskázásnak tetszett. Az emberek elrejtőznek a sziklák között, egy pillanatra mozdulatlanná dermednek, aztán kibújnak a bőrükből, és nevetnek. Ha tudsz, keress meg!
Tipegve, még mindig a karjaival egyensúlyozva lassan megindult a könyvtár felé. Nem akarta megvárni, hogy a széket, a ládát, a fia utolsó köpenyét is kicibálják a kunyhóból.
Lehajtott fejjel nekiveselkedett a lépcsőnek, és sokáig nem hallotta, hogy egy dühös hang neki kiabál a magasból:
Ó, te aljas bajkeverő! Ó, te rohadt, képmutató! Most aztán olyan vagy, mint a védenceid! Ó, hogy pusztultál volna el, mikor kibújtál az anyád méhéből! Mikor először megjelentél Velencében!
A szálegyenes Shiobian toporzékolt a lépcső tetején.
Talán most vette észre, hogy a hajót, a jövőjét ellopták előle. Milyen király az, aki a saját szigetéről se szabadulhat?
Te alattomos boszorka! Hát így próbáltad megmenteni a két kisebb gyerekedet? Hajnalban elküldted Kydet a hajóval? Fulladna bele a tengerbe! De fulladtál volna meg te is, mikor betetted a lábad Velencébe! Pusztultál volna el az összes szorggal egyetemben! Ó, te… te, te, te, te! Mi lesz most énvelem? Hajó nélkül hogy találok szövetségeseket?
Hiába hunyjuk le a szemünket, hiába fordítjuk el a fejünket, a hangoktól nem szabadulunk. Mintha Shiobian gyalázkodása a karjaiból, a derekából, de még a lábából is kiszívta volna az utolsó erőt. Riolda felkapaszkodott az első lépcsőfokra, aztán négykézláb, a karjával tolva magát, felcsimpaszkodott a másodikra. Közben felpislantott. A nevelt fia mintha megnyúlt volna haragjában.
Most pont olyan vagy, mint a védenceid! Ezek a szörnyszülöttek, ezek a pókhálótenyerűek, akikre az első királyotok még íjjal-nyíllal vadászott! Te hozzájuk voltál hűséges, nem pedig énhozzám! Megérdemelnéd, hogy az ellopott hajóért levágjam a fejed! Hogy kitépjem a szíved! Hogy élve megegyelek!
Riolda a legfelső lépcsőfokon kuporogva nézett fel Észak fejedelmére.
Takaros nadrág, kitűnően szabott ing, és egy olyan köpeny, amit a Nyugati szél szigetén rajta kívül még emberfia nem látott. Meglehetősen piperkőc viselet egy olyan szigeten, ahol pár hét múlva csak a szorgok maradnak.
De vajon milyen hajó hozta a szigetre a kortól roskadozó Benjamint? És melyik hadvezér ajándékozta meg Shiobiant ezekkel a kitűnő ruhákkal? Kinek a fejében fogant meg az új Velence terve, az Idő kútjának a kiaknázása?
Kérdések, amikre talán már soha nem tudja meg a választ. De azért megpróbált csendesen, nyugodtan felelni, mert más fegyvere nem akadt.
– Ne rikácsolj, fiam! Van még annyi fa a szigeten, hogy tutajt ácsolj magadnak!
Shiobian, aki a nyugodt hangtól zavarba jött, idegesen felkacagott.
– Én nem az éhségtől félek, te tökfej! Bár legalább harminc embert csempésztél ki a hátam mögött, akik itt maradtak, azok majd jóllakatnak. Ők már csak két lábon járó kecskék, birkák vagy nyulak. Persze a birka sem hiszi el, hogy arra való, hogy egyesegyedül arra született, hogy a húsából lakmározzanak. De mit számít? Kit érdekel?
És rázendített egy dalocskára, amivel Velencében a mammák szólongatták a csatorna partján játszó gyerekeket.
Trampariram pempere. Jertek, jertek haza gyerekek! Tramparampa rempere! Itthon vár a leveske!
Riolda felegyenesedett: – Megőrültél, fiam? Mióta elmentek a vándormadarak, azóta nem bírsz magaddal? Elment az eszed? Tudod, mi történt I. Bandemaggal, aki evett a szorgok húsából? Megbolondult, rémálmok gyötörték, és a végén éhen pusztult saját palotájában!
– Hahahaha! És a végén nyakukba kapták szegény flótást az ördögök, és nagy dudaszóval vitték a pokol fenekére! Hahaha! – Shiobian úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. – Azóta is szegény Bandemag talpát sütögetik, és még énekelnek is hozzá! Trampariram pempere! Hát azt hiszed, én beveszem ezeket a nevetséges meséket? Hogy reszketek a szorgok bosszújától vagy a drága Jézuskától? Hahahaha! De megadom neked a tiszteletet, Riolda! Téged úgy sütlek meg, hogy N. herceg költeményeit szavalgatom közben.
Riolda lábába visszatért az erő, felegyenesedett. A düh villámfénye kiszakította a dermedt kábulatból, és megint hallani vélte ama Fekete-tenger dühödt morajlását. Végre! Újra érezte a talpát, a könyökét, a vállát, a derekát, a csuklóját! Erősen megrázta Shiobiant, de ő csak nevetett: Jertek, jertek haza gyerekek! Pampariram pempere, pamparampa rempere.
– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen! Hahaha!
– Pusztulj csak! – kiáltott Riolda – és nagyot lökött a nevetéstől rázkódó Shiobianon.
A szemünket behunyhatjuk, de a hangoktól nem szabadulhatunk.
Riolda fél szemmel sem mert a lépcső alatt elterülő Shiobianra odanézni, de hallotta, ahogy a koponyája – tizenhétszer! – nekiütődik a köveknek.
Pam-pa-pam. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re.
Ó, borzalom! Keze-lába reszketett, és közben szilaj, elviselhetetlen boldogságot érzett.
Most könnyedén lerohanhatott volna a lépcsőn, és segíthetett volna a nevelt fián. De nem tette. Csak óvatosan megfordult, és körbekémlelt a szigeten: a ködfátyol mögül kikandikált a nap, hogy egy pillanatra belenézzen Shiobian tágra nyílt, ábrándosan kék, üveges szemébe.
De ezen a kósza napsugáron kívül senki sem volt kíváncsi Észak hercegére. Vörös Sjön kunyhója előtt – valamilyen ismeretlen táncrend szabályai szerint – megint ide-oda dülöngéltek az emberek. Ugyanúgy nem törődtek Shiobiannal, mint a lábuk között ugráló hét-nyolc kicsivel vagy az északon újra gyülekező, csaholó, veszett kutyákhoz hasonló esőfelhőkkel. Végtére is Vörös Sjön a gyerekkori játszótársuk volt, tehát létezett, Shiobian pedig csak egy rossz álom, egy veszedelmes és alattomos betolakodó.
Hét-nyolc gyerek? Ez azért már nem olyan rettenetes, gondolta Riolda. Ennyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell halálos álomba merülve, egymás szagával jóllakva a hideget kihúzni.
De se velük nem akart találkozni, se a szélütött, a palota folyosóin kétségbe esve keringő, talán még mindig az Egyesült Zsinat, a Zsidó Királyság, az Új Velence vagy ki tudja, micsoda eszméjét hajszoló Benjaminnal. Annyira viszolygott tőle, hogy a konyháig sem volt hajlandó elmenni, hogy egy kis száraz maradékot keressen. Az éhség, mint valami fájó daganat egyre növekedett a gyomrában – mióta Jette meghalt, talán csak pár falat kenyeret evett.
De mire menne most néhány morzsával? A benne növekvő , most még alvó szörnyet egy elrágott falevél is képes lenne felébreszteni.
Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.
(…)
Illusztráció: Zdzislaw Beksinski
