Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.

   Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt azt már feltételezni; még kevésbé azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.

   Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.

   Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.

   Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.

Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.

   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.

   Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, hogy eltűntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig-addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.

   Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.

   Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.

   Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.

   Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.

 

~

 

Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.

   Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.

   Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.

   A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.

   Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?

Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.

   Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Vigyázzak az úton.

   Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok indulnak; meglepődöm, hogy mit akarnak. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

 

~

 

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni se merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan, ahogy helyzetek sora kívánná, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, csak ez a doboz van.

   Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, mint hogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.

   Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet se láthatom rajta, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit más körülmények között a legénykorának hív.

   A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.

   Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.

   Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.

   A tengeren jár az eszem, rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.

   Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?

 

~

 

Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél. Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.

   Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.

   Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.

   Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.

   Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.

   Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.

   Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.

   Elismerően bólinthatunk.

   Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?

   Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.

   Homlokán egy csöpp kinő.

   Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna, lemaradhatna. De most, ezek után, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?

   Mélyen hallgatunk.

   Eszembe jut, miért vagyok itt:

   Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.

   Na, végre. Már besötétedett?

   Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.

   Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.

   A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.

   Hazaérek.

   Az ablakból nézem az utcát, ahogy az, annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken, amilyennek tűnnek, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

 

~

 

Anya már itthon. Anya alszik.

   Be akarom hunyni, meg akarom jegyezni a képet, a meztelen testét, ahogy felhúzott térddel kinyílva maradt. Hátán egy hegnyi heg, rikító: túl fehér a bőréhez. Reszket. Nem érek hozzá, nem takarom be, nem akarom felébreszteni. Tudom, mi következne, összevissza beszélne, kihordana az álmából mindent – engem okolna.

   Hagyom aludni, kilógni körvonalából. Teljesen elfáradok, ahogy nézem.

   Reggelit csinálok, amikor csörögni kezd a telefon. Felköhög, nyikorog az ágy.  A telefon tovább csöng. A fürdőszobába megy, a köntösét keresheti, meztelenül sosem veszi fel a kagylót. Valami még koccan, utána lesz csönd.

   Azt mondja: halló.

   Amikor végez, kijön hozzám, a konyhába, megsimogatja a fejem: sosem vagy itthon.

   Eszünk. Attól félek, elalszik közben.

   Mi van Pimmel? – pislog.

   Hümmögök.

   Mosogatok, kávézik.

   A tüdőmet és a szívemet hallgatja, nem néz a szemembe, összpontosít, figyeli, mi van bennem, nincs-e valaminek oda nem illő hangja.

   Mikor látlak?

   Nem tudom.

   Feltűröm a pulóverem. A vállamba nyomja a tűt. Vattapamacsot ad.

   Szorítsd rá! – mondja ma utoljára.

   Találhatnánk egy roncsot, még az is lehet, hogy csontváz is lenne benne, meg mindenféle régi dolgok, amiknek nincs jelentősége, vagy nem tulajdonítanánk nekik; rájuk sem ismernénk, mert a vízkő vastagon ülné őket, vagy, és ez is lehet, mert ezek a dolgok már nincsenek is. A Kapitány biztosan tudná a hajó történetét.

   Gőzölög a termosz szája, finoman kortyol: a történetét mi is tudnánk, ha itt lenne.

   Tartsa meg magának. Nem kedvelem ezt a Pimet. Hogy lehet valaki ilyen? Pedig micsoda kalandok várnának ránk a következőkben?

   Most már egészen biztos, hogy duzzog. A jelvény a baj, gyerekes.

   Ő nem hord ilyet. Nem mutatkozik ilyennel. Akkor ne hordja. Nem is hordja. De akkor én őt nem is ismerem, ha azt hittem. Régen tudtam volna. Ki tudja, még tetszhet. Az kizárt. Mert soha, ismétli, soha nem. És mi van a tengerrel? Honnan szedtem ezt az őrültséget? Csak azért csinálom, hogy feltűnősködjek. Kezdem azt hinni, ennek sosem lesz vége. Annak rendje és módja szerint sarkon fordulok. Azt beszél, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle.

   Hogy megoldja a helyzetet helyettem – csilingelve kinyit a bolt.

   Nem is kérem, összerakva vár a csomag. Minden rendben Pardó bácsival? Merthogy tegnap nem jöttem. Hallottam-e, hogy épülni fog? Valami emlékmű? Vagy micsoda?

   Megint túl sokat kérdez; sietnék, mielőtt megfájdul tőle a fejem. Olyasmit válaszolok, amit akárhogy érthet. A lányát még az iskolából ismerem, de ő most is úgy csinál, mintha nem.    Szemeteszsákokat pakol a polcra, aztán, miután végzett, a naptejes flakonokat forgatja a címkéjükkel felém. Rám se néz.

   Várja a busz az utasokat, jár a motor. A tegnapi sofőr kicsit arrébb, a megálló mellett dohányzik. Azt hiszem, felismer. Nem köszönök, messze van. Annyira azért ma nincs hideg, hogy azonnal fölmenjek. Sétának tűnhet, amit csinálok. Olyan egyformák erre a házak, pedig meg kellene állnom valamelyik mellett. Úgy tennem, mintha nem is az ablakait nézném bizonytalanul, hanem valami más késztetne megtorpanásra, és csak véletlenül állnék meg pontosan ott, ahol. Mindegy lenne, a sötétítő függönyök behúzva mindenhol. Milyen közel van hozzánk, bármelyik legyen az.

   Meg fogok fázni, ha sokat vagyok kint: ezt mondja egy kedves néni, akin látszik, hogy nem szívesen jött elő. Be is megy az egyik házba, amikor visszafordulok.

 

~

 

A zenedoboz nincs kint, az egyik sorból elnyelhette egy másik. A Kapitányból a dohánykupaca a hamutartóban és az a tömény, fűszeres illat a füst után. Két üres üveg idézi társalgásuk.

   Van pár dolog, amiről muszáj tudnom.

   Az éjszaka sokakat meggondolatlanná tesz. Azt hiszik, nem látszanak és nem is hallatszanak, vagy nem tudja, mit hisznek. Olyasmiket mondanak, amiket máskor nem mernének. Éjszaka meg, mintha nem is lehetne máshogy, hülyét csinálnak magukból – ugye tudom, hogy miről beszél –; valahol megérti őket. A város leleményes, fényeivel, zenével és tánccal rejti el önmaga elől ezt a bizonyos éjszakát. De ő már maradt kint éjjel, az igazi éjjel volt. Nem akárhol, a Lyukas erdőben, ott aztán meg lehet tudni.

   Az erdőben, ott, mintha fölerősítve hallgatná, úgy hallotta magát, a szívverését, a tüdejét, a beleit – folyamatos üvöltés volt. Ahhoz képest. A csendhez. Nem félt, pontosabban nem félt az erdőtől, egy-egy reccsenés vagy szempár még nem jelentette, hogy valami közeledik is – az elkerülhetetlen –, amitől egész gyerekkorában a saját szabályai szerint rettegett, mert csak akkor és úgy lehetett, ha sötétben és egyedül volt, másra a rettegés nem volt érvényes; csak olyankor jöhetett valami őt megenni. Hogy miért megenni, ezt nem tudja, nem is fontos, mert már ott tartott, hogy nem félt semmitől sem, az erdőben – és ez új volt – megijedt saját magától, a zajtól, amely belőle jött, hogy ő milyen hanggal jár. Beszélni kezdett, csakhogy ne hallja a sajátját.

   Ígérjem meg, hogy hallgatok.

   És én már hallgatok is, azt sem hozom szóba, hogy itt esténként nincs semmilyen zene meg tánc. Leszedem az asztalt. Kipakolom az élelmiszert a táskából. Boldogan nézem, ahogy jóízűen eszik. Fáradtságának nyoma sincs. Máskor alig bír kikászálódni az ágyból, most meg már megfésülködve, megborotválkozva, tiszta ingben fal.

   Szerezzek egy tolókocsit, mert annyit nem bír járni, amennyit ma kell.

 

~

 

Csavarodik, gyűrődik, feszül, még feszülhet. Átszakad. Úgy érzem, sosem áll el – dől a vér –, amennyi nincs odabent. Benne állok. Ahelyett, hogy a fürdőbe rohannék, mozdulni sem bírok. Összecsuklom, aztán gyertya állást erőltetek, hogy ne folyjon ki több, inkább folyjon vissza. Nem tudom, meddig bírom, nem érzem, ahogy a lábam koppan. Nem lélegezem. Nem merem kinyitni a szemem.

   Pöttyök a nadrágomon, apró, sötét kis maszat a földön. Nehezen mozdulok, összerándulok a görcstől. Elférek egy szék alatt. Fogom, próbálom – amit csak lehet – kintről bent tartani. Eltotyogok a kádig. Bemászok, és miközben legyűröm a nadrágot és a bugyit, megengedem a hideget és a forrót.

   Nem halok meg. Jobban leszek. Segít, a fürdőben csodás köd lesz.

   Törülközőbe csavarom a hajam, köntöst és vattát keresek. Letörlöm a tükröt. Meglepően sötétek maradtak az erek is a nyakamon. Felhúzom és leeresztem a vállam.

   A zsebkendőn céklalé csücsörít. A hűtő motorja hörgésbe kezd. Üresebb már nem is lehetne, belehelek. Dörömbölés. A kukucskálóba nyúlik Pim arca.

   Nem tud bocsánatot kérni. Képtelen. Össze-vissza magyaráz, hogy nem úgy értette, nem azt és nem úgy akarta mondani. Ad egy helyes virágot. Homokkal szárította ki. Nem láttam évek óta ilyet, Cinnia. Aztán arcon vág azzal, hogy szeret. Azt a hülye jelvényt is hordja. Most mit csináljak? Mit akar ezzel az egésszel? Néz azzal a vizenyős kékkel. Attól lehet, hogy megcsókolom. Nem is levegőt vesz, szaglász. Az arcomat, az élét – elveszt – a garbó nyakát az orromig húzom.

   Megkérem, hogy menjen el. A kórházba. Anyához. Én nem akarok, nem bírok. Kérjen tőle egy tolókocsit. Pardó bácsinak lesz. Ki akar menni az utcára. Nem is emlékezhetek, mikor volt kint utoljára.

   Pim máris megy.

   Lefekszem.

 

~

 

Kiselejtezett darab. Nyikorog ugyan, de szép kocsi. Fekete.

   Nem ért rá. Sietett. Nem is kérdezősködött. Azt üzeni, hogy vastagon, rétegesen öltözzek fel.

   Pardó bácsi kitölti a széket. Toljuk végig a kerületen. Pim tolja, néha én is segítek. Boldog a bácsi. Mosolyog, megérinti a kalapja szélét, ha szembe jön valaki. Senkit nem ismer. Néha megállít, elmondja, hogy az az épület, amire mutogat, milyen épület volt. Nincs a hangjában semmi.

   Bemegyünk a bankba. Minket leültet, ő föláll. A papírjait keresi, az ablakhoz megy. Meleg van. Pim megsimogatja a hátam. Rámosolygok – nem is olyan nehéz. Jön egy alkalmazott, kávéval kínálnak. A bácsi elégedetten tér vissza. Elrak egy borítékot a kabátja belső zsebébe.

   Folytatjuk a kirándulást.

   A Lyukas erdőhöz akar menni. Nem lehetetlen. Egyszerűen nem ajánlott. Egy-egy fa bármikor kidőlhet; az aljnövényzet olyannyira elburjánzott, hogy nem is igen lehetne az erdőt a várostól elválasztani igyekvő finom, mégis elég erős dróthálónál beljebb menni, mert azonnal tüskék és mindenféle bogáncsok, liánok állítják meg a kíváncsiskodót. Figyelmeztet rá a tábla. Nem is tudna bemenni, nincs az a vastag avar, ami elbírná. Ő csak látni akarja azokat az öreg fákat, a kopár csúcsaikon a fészkeket, amiket a varjak telente nem laknak. Olyanok, mint mozdulatlan, sötét kis felhők.

   Látunk varjút. Az egyik fészek széléről forgatja a fejét. Látunk egy embert is távolabb, befelé, az erdő irányába fordul a teste. Nem foglalkozik velünk. Pardó bácsi veszi észre, hevesen mutogat: egy vörös kutya emelkedik fel a földről, kíváncsian minket néz, aztán eltűnik a rengetegben. Beáshatta magát a kerítés alatt, de az is lehet, hogy régről ragadt bent.

   Irány az Ismétlésbe! – mondja Pardó bácsi, túl hangosan, és azzal folytatja, hogy milyen is volt a kocsma, melyik volt a kedvenc slágere akkoriban. El is énekli, szép a hangja. Nem ismerjük a dalt, de amikor meghajol előttünk a kocsiban, megtapsoljuk.

   Magas, görnyedt férfi szédül az Ismétlésben, vörös paca terjeng az arcán, olyan a szája, mintha megállás nélkül fütyülne. A szakadt kardigánján belelátni a lyukba. Nem messze a Kapitányék asztalától ül le, ahol már várják.

   Pardó bácsi pénzt ad. Pim kér a pultnál. Közösen visszük ki az italokat. A bácsinak és a Kapitánynak is nagyon jó kedve van. Mr. Fóka kifejezéstelen. Szárított csikóhalat kanyarint a szájába.

   A térkép mégsem lesz jó. Ellenőrizte. Még hajnalban járt a kikötőben. Megnyugtathat, a tenger és a hajója is megvan. Gyöngéden ringatózott, nehogy fölsértse. Gyönyörű volt. Utoljára egy képeslapon látott ilyesmit. A horgászok felett sirályok vitorláztak. Aztán látta azt a szobrot, letakarva vitték egy teherautón. Arról lehet hallani mostanában. Jó nagy lesz. Ezt sem jelöli, pedig régieket mutat. Ha működne a térkép – hogy így mondja –, már ezt is kellene.

   Pardó bácsi elmondja, hogy szereti a kétszersültet, a konzerveket, a lekvárokat, gyümölcsöket, gyakorlatilag mindent. Nem finnyás a gyomra. Ennek mindenki örül. Megéhezek. A bolt még nyitva.

   Majd a Kapitány hazatolja.

   Ahogy Pim hóna alól, az ajtóból visszanézek, Pardó bácsi az asztalra rakja a borítékot.

 

~

 

Nem nehéz vagy könnyű – biztosan rájöttem –, szüksége lesz a tengerre. A Kapitánnyal és Mr. Fókával holnap éjszaka, körülbelül ugyanebben az időben kihajóznak. Ami több dolgot jelent: elsősorban azt, hogy nem jön vissza. Ne várjam naponta a parton. Azt nem lehet megmondani, hol lesz; valószínű arra, amerre sodródnak. Elég ennyit tudnom. Meg azt is, hogy hiányozni fogok. Ő már van olyan öreg, mondhat ilyet, sőt olyannyira öreg, hogy ennyi múlttal már az is kész csoda, hogy még van. Nem így, nem öregemberként indul; újra az lesz, aki volt, mielőtt ezt az öregedést megkezdte. Nem. Nem visz magával. Itt az anyám. Ne nézzek rá így. A pótkulcs maradjon, és ha hiányozna, jöjjek csak be. A dobozokat nem viheti. A dobozok itt lesznek, azokban benne van. Minden doboznak száma, minden számnak listája van, azon rajta, mi van a dobozban. Nézzünk példának egyet: kirándulás az állatkertben: 17db fekete-fehér fénykép (13×18-as); a 25. évf. 14. sz. (teljes); a 25. évf. 15. sz. 13-14. old.; a 25. évf. 16. sz. (teljes, utolsó sz.); Anna levágott hajtincse; géz és sebtapasz; 3db gomb; a vörös bögre füle; levél Annától – szeptember 21.; levél Annának – szeptember 21. (piszkozat); Űrhajós: csokoládépapír, rajta egy telefonszám; napszemüveg – fekete; a 126-os számú sorszám; 2db mozijegy – a film címe olvashatatlan; bevásárló lista, tételes összegek; csigaház (Monodonta turbinata). A listákat tartalmazó könyv itt lesz a könyvespolcon. Ha kíváncsi vagyok. Nem értek majd meg mindent, és olyan is lesz, amit megértek, de sosem értem meg. Ő is így van. Mindegy, mivel kezdem, úgysem tudom az elejéről, mert őt már ismerem. Valahogy és valakiként, valami óta. Már ez is menthetetlenül beleavatkozás. Ezt a képet adja. Ő csinálta.

   Nézem, ahogy háttal ülsz, mert az arcodnak nincs hely. A kedvenc szoknyámban vagyok, az ünneplőben, amiről minden alkalommal meg akartak lógni a felhők. Hogy tudok egyfolytában mosolyogni? Az oldaladnak támaszkodom. Milyen magas vagy! A nézők is előre néznek, nem rám, hanem arra, ami innen nem látszik. Nekem még nem kellett, mert minden ezekért a részletekért van.

 

~

 

Eszemben sincs elmenni. Elmondom háromszor.

   Tudja-tudja – mondja Pim.

   Látom, megnyugszik valamennyire. Búcsúzóul a szokásosnál is tovább ölelem, még integetek is, amikor beszáll a liftbe.

   Otthon azonnal pakolni kezdek. Csak a legszükségesebbeket, meleg és még melegebb ruhákat gyömöszölök a hátizsákba. Kimelegszem, elfáradok. Ráérek befejezni délelőtt.

   Lefekszem, elájulok.

   Anya ébreszt reggel – nem hiszem el.

   Reggeli is van. Anya jókedvű. Elmondja, mi mindent látott a városban. Kikkel találkozott. Alig figyelek. A karomat tartanám. Pardó bácsi. Mi van Pardó bácsival?

   Amikor jött haza, akkor futottak össze. Egy másik öregember tolta. Táskát vittek. Nem mondott semmit; jó hangosan köszönt. Hova mennek?

   Kapkodás, idegesség, öltözködés. Pardó bácsi elmegy.

   Innen? Hova?

   Nem tudom. Nem árulta el. Elhajózik a Kapitánnyal – már zokogok.

   Várj! – kiált utánam, de becsapom az ajtót. A hátizsákot elfelejtem, mindegy.

   A bácsi lakása teljesen üres. Egyetlen doboz se maradt, egyetlen levél, egyetlen fecni se. Csak a bútorok.

   Kiszaladok az utcára, majdnem elüt egy szemetes. A megálló felé rohanok, pedig tudom, hogy nem lesz busz. Mit tehetek? Mit tehetnék? Futok, amíg bírok, aztán gyalogolok, sírok, futok. Alig látni embert. Egyetlen nyavalyás autó sem jön, pedig most stoppolnék. Megyek és megyek az út mellett, aztán egyszer csak felismerem a helyet. Egy elkerülő, köves utat, amelyik egyenesen a partra vezet.

   Apával jártunk erre mindig. Bevillan egy kép.

 

~

 

Az üres tolókocsi megfeneklett a homokban. Ahhoz képest, hogy az indulás előkészületei a lehető legnagyobb titokban zajlottak, se vége, se hossza a part menti nézelődőknek. A szőrős kapucnik, kendők, sapkák, kalapok csak úgy emelkednek és süllyednek. Töltik magukba azt a sós lét. Nincs, egyáltalán nincs olyan hideg. Milyen szépek, színesek a kabátjaikban. Zászlókkal vagy esernyőkkel is integethetnének.

   A sirályok vonalakba rendeződnek. A felhők is elvánszorognak egy darabig. A nap már javában helyet cserélne a holddal. Minden sokkal lassabban van, mint ahogy az lehetséges. Nézik, nézzük elkerekedve: hogy kaphat léket, ha tengerből van a hajó.

 

 

 

(Illusztráció: Samantha Keely Smith)

Nincs más, csak a tenger, gondolta Riolda.
Az undok, a gyűlöletes. A romlott, a veszélyes. De ha az ember hajóra száll, bármi megtörténhet.
– Nem érdekel – mondta Sjön, mintha kihallgatta volna Riolda gondolatait – én már nem szeretem a bármit. Inkább azt akarom, hogy vége legyen. Nem megyek veled.
– De én még nem tudlak elengedni – sóhajtott Riolda –, hisz én nem akarok meghalni.
De minden együttérzése ellenére nem szívesen hallgatta volna ki Sjön gondolatait.
Mért nem addig becsültél meg, míg egészséges voltam?
Miért tűntél el évekre, mikor kamaszodtak a gyerekek?
Miért nem engedtél soha közel magadhoz?
Riolda lehajtotta a fejét, és inkább arra a furcsa ragadozóra gondolt, amit a norvégok az Idő szigetén láttak. Egy pillanatig sem hitte, hogy a mindannyiukat megbetegítő, az ifjúságukat elrabó állat macskaféle lett volna. Hanem talán az a rettegett farkas, ami a germánok hite szerint a téli napforduló idején legyőzi a fényt, a világot sötétségbe taszítja. De tulajdonképpen mit számít? – Ha meg kell halnunk, meg kell halnunk. De ne gondold, Sjön, hogy bárki képes volna a helyünkbe lépni. Kydet csak a halászás, a sör és a kugli érdekli. És Vörös Sjön, ő vajon különb? Vagy Shiobian, ez a lusta álmodozó? Belőlük egy is elég, hogy a szigetünket romlásba taszítsa! És ezek a szorgok! Akárhány év telt el, nem tudjuk, mi van a fejükben. Azt sem tudjuk, mit tennének, ha egyedül maradnának ezen a szigeten.
– Nem tudom, nem érdekel – dünnyögte Sjön.

A norvégok közül a legerősebb már hetven-nyolcvan éves aggastyánként tipegett-topogott a parton. Riolda ott loholt a sarkában, és megpróbálta kiszedni belőle, pontosan hol is találták meg az Idő szigetét. – Miféle sziget! Nem tudom, nem érdekel – nyögte a norvég.
– De hát nem akarsz meggyógyulni?
Nem, Brage már semmi mást nem akart, csak egyetlen falatot az anyja főztjéből. Egy utolsó kortyot az apja söréből. Haza szeretett volna jutni.
– Nem volna jobb megint fiatalnak lenni és megnősülni?
Brage legyintett: nem akar még egyszer a ragadozóval találkozni. Nem akar arra a szigetre lépni. És nem akar már megnősülni. Igen, régen minden más volt. Azért követte Hakant a semmibe, a nyílt tengerre, mert olcsó feleséget akart. Az ő családjának nem telt volna egy hónapos lakodalomra, ezért rabolni akart magának egyet. De már nem feleségre vágyik, hanem hogy elköszönhessen a szüleitől.
Megvakarta az orrát, és véreset köpött a fenyérre.
Esze ágában sincs visszatérni.
Micsoda elátkozott tavasz, gondolta Riolda. De annyit azért elárult a haldokló Brage, hogy a Madarak szigete után elkapta őket egy áramlat, és északra fordította a hajójukat.
Riolda igyekezett minden szót a fejébe vésni.
Tizenegy hely a norvégok hajócskájában, se több, se kevesebb.
Tizenegy, töprengett. Tizenegy… Egyen és önmagán kívül mással oszthatatlan, akár az emberi élet. Sok ilyen szám van, de a tizenegyes különleges, ha leírod arab számokkal, szembesülsz az oszthatatlanságával.
De ki ismeri az ő szigetén az arab vagy római számokat? Az írek és a szászok annyi csomót kötöttek a zsebkendőjükre, amekkora mennyiséget fejben akartak tartani. No és a szorgok! Sjön szerint az ő nyelvükön két szóval fejezték ki a számokat: kevés és sok. És bár az ősi nyelvüket csak titokban használták, ma sem tudott egyetlen szorg sem válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hány gyereke van.
Az anyanyelv alakítja a világot, gondolta Riiolda, és ettől még jobban elkedvetlenedett.
Szerencsére az alattvalói egy cseppet sem törődtek a „tizenegyes” reménykeltő vagy baljós jelentésével. A hétköznapokat a rokoni viszonyok, gyerekszülések, lakodalmak, közös halászatok befolyásolták, a vagyont a halrajok, a költöző madarak, a birkák szabályozták, ezekről pedig ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy „kevés” vagy „sok”. És ugyan mért lett volna a legtöbb szigetlakónak az ellen kifogása, hogy a fiatalok világot látnak? Legalább több hely marad futkározni a kicsiknek a parton.
A Nyugati szél szigetén nem a halál, hanem az unalom volt a legnagyobb ellenség. Ugyan mi baj történhetne fiúkkal a nyílt tengeren? Megkomolyodnak. És ha visszatérnek, majd több tisztelettel bánnak az idősebbekkel.
– Talán nem térnek vissza – vetette közbe Riolda.
De a „messze” a Nyugati szél szigetén csak annyit jelentett, egy meleg szigeten ücsörgök, langyos tengeráramok cirógatják a lábam, és miközben szeretettel gondolok Uwe bátyóra vagy Otte anyóra, gyönyörködöm a fehét tollruhájukból kivetkőző tündérlányok kecses táncában. A „máshol” csak egy csábos és ismeretlen hely volt. Nem komoly családapáknak, hanem fegyelmezetlen, a felkelő napot harsány diadalordítással üdvözlő kamaszoknak való.
A szorgok, ezek az emberhez hasonló, de gyámoltalan teremtmények természetesen félelmetesnek, sőt felkavarónak tartották, hogy Rioldával és a férjével együtt bárki is elhagyja a szigetet. Hiszen az idő a nők méhében, és nem valami titokzatos szigeten, a rejtélyes messzeségben születik újjá. Akinek meg kell halni, az békéljen meg, és hagyja a gyerekeire a csontjait. A vízben csak emberevő, féktelen szörnyek élnek, akik a szófogadatlanok kétségbeeséséből táplálkoznak, ezért olyan visszataszító és nyugtalan a tenger.
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Hát kinek jutna eszébe az időt visszafordítani?
És miközben a kamaszok sorshúzással döntöttek, ki tartozzon a győztes tizenegyhez, Riolda a könyvtárába menekült, hogy útibeszámolókat és térképeket keressen. Esztelenség lenne pár beteg norvég útmutatása nyomán nekivágni a tengernek. A marsiliai Pütheasz biztosan járt a Brit szigeteken, ő volt az első görög, aki megvetette a lábát Skandináviában, aki megpillantotta Bergiont, azaz Írországot. Aztán ez az expedíció is beleveszett az Utolsó Thulét körülvevő jeges borzongásba. Ezt hírneves Pütheaszt a rómaiak irgalmatlan hazudozónak tartották, aki talán ki sem mozdult a szülővárosából, és még a birodalom álmokba vesző partjait sem látta a saját szemével.
Sarki fény?! Váratlanul felvillanó, zöld fénypászmák?!
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Riolda lapozgatta a görög betűkkel teleírt lapokat. Lám-lám, a megismerés határait tényleg a nyelv jelöli ki. Nem a gyávaságunk és nem is a jeges tengeráramok.
Ez a Pütheasz tulajdonképpen semmi rendkívülit nem látott. Egy átlagos ír hajós sokkal több elátkozott, mesebeli földdarabot ismer: szigeteket, ahol a kövek az embereket megpillantva véresek lesznek, országokat, ahol egy esztendő alatt száz év telik el, furcsa völgyeket, ahol az idő visszafelé folyik. Riolda tudta, hogy mindenki csak azt képes észrevenni, amit ésszerűnek gondol, ez a derék görög még akkor sem vette volna észre az Idő szigetét, ha a tenger egyenesen odalöki.
De ha túl sokat gondolkodik, akkor bele sem vág az utazásba. Sjönt addig lassan-lassan megfojtja a búskomorság, őt a csüggedés és az aggodalom.
Indulni kell. Indulni, indulni… Reggelig összeírta hát a tennivalókat.

 

 

A Nyugati szél szigetének polgárai egyetlen szokásukhoz ragaszkodtak. Akár viharos orkán tombolt, akár lágy szellő fújdogált, ők reggelente lesétáltak az öbölhöz, hogy szép napot kívánjanak a szomszédjaiknak, és barátságosan hátbaveregessék egymást. Ez a reggel sem ígérkezett másnak. Riolda derűs arccal lesétált a partra, de ott csak egyetlen szorg asszonyt talált. Már éppen odalépett volna hozzá, hogy a gyerekeiről vagy a házastársáról érdeklődjön, mikor az asszony odahajolt Rioldához, és azt sziszegte: – Hova rohannál te, szerencsétlen? Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
De a kis, viking hajót nem kellett elképzelni, az ott ringatózott a lábuk előtt. Csábítóan és valóságosan. És annyi vita, annyi eredménytelen sorshúzás után a fiatalok végre döntésre jutottak, és immár Sjön sem tiltakozott túlságosan. – Te, ugye mindennél jobban szereted, anya, a tengert? – kérdezte Kyd, mikor az apját besegítette a hajó tatjába.
Riolda gyűlölte a tengert. Soha nem igazodott ki rajta, azt sem tudta, hogy eleven vagy élettelen, hisz a tenger önmagán kívül semmilyen más lényhez nem hasonlított.
De Rioldának esze ágában sem volt a tengert a füle hallatára vérig sérteni, úgyhogy bólintott: – Igen, szeretem.

És az eget és a földet szétválasztó végtelen víz mintha meg akarta volna hálálni ezt a kis hazugságot.
Jó széllel indultak, a szigetre megtelepedett vándormadarak, mint magasban lebegő, ezüstös tajték, órákon át kísérték a hajójukat. Még maga Sjön is élénkebbnek látszott.
Talán minden jóra fordul.
Ahogy tervezték, két nap múlva kikötöttek a Madarak szigetén. Itt forrásvizet vettek, kurjongatva ugrándoztak, majd visszaszálltak a hajóra, némán várva a hideg tengerárt, a láthatatlan sodrást, amely már-már észrevétlenül átemeli őket az Idő szülőhelyére, a világ legtitokzatosabb szigetére.
A fiúk nem bírtak hallgatni, egyre jobban féltek, úgyhogy félhangosan kérdezgetni kezdték egymást: vajon hogy lehet teherbe ejteni a hableányokat? És igaz-e, hogy a legpompásabb nők, ha leülnek a gyepre, kiégetik maguk alatt a füvet…
Riolda csak rettentő fáradtságot érzett, megfogta Sjön kezét, miközben hagyta, hogy ez a hirtelen álmosság, mint valami jótékony hullám, a feje búbjáig betakarja… Meglehet, gondolta Riolda, a fiúk is alszanak, hiszen az utolsó viccen már senki nem nevet…

Aztán arra ébredt, hogy összekötözve, karikára görnyedve fekszik egy fal tövében, és három fehér köpenyes férfi, írül, az ő anyanyelvén cseveg felette.
Emberrablók lehetnek? Riolda megborzongott: hiszen egyetlen kalóz sem vesződik öregasszonyok vagy javakorabeli nők foglyul ejtésével. Szentséges ég, hány órája fekhet a férje mellett? De ha nem ölték és nem is erőszakolták meg, akkor mit keres itt összekötözve? És hogy lehet, hogy átaludta, hogy három fickó egy hajóról a partra vonszolja?
Behunyta a szemét, és próbált a beszélgetésre figyelni.
De még életében nem látott ilyen szép férfiakat – úgyhogy a szemének nem akaródzott lecsukodni. Bár rongyosak és torzonborzak voltak ezek a daliák, bármelyik fejedelem a kíséretébe fogadta volna őket.
Vajon látott-e már valahol ilyen szép férfiakat?
Ők hárman a pogányok álnokságát és tudatlanságát szidták, akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy megzavarják Szent Reginaldus csontjainak nyugalmát. Akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy hörpintsenek a Szent Reginaldus fakasztotta forrásból, miközben az eleven igét és az élet vízét, a kereszténységet elutasítják. – Tengeri csavargók, babonás barbárok! – kiáltotta az egyik, és belerúgott a Sjön mellett heverő fiúba, egy nyakigláb kamaszba.
Kik ezek a fehérruhások, töprengett Riolda.
Talán szerzetesek, akik most Szent Reginaldusnak vagy kicsodának templomot emelnek, és próbálják a kíváncsiskodóktól megvédeni a szigetet?
De hogy ez a sziget az a sziget, afelől Rioldának kétsége sem lehetett. Itáliában is, Normandiában is látott sokféle szerzetest, fiatalt is, öreget is. De ezeknek a fiúknak a szépsége, a makulátlansága, a ránctalan bőre és ragyogó szeme nem hagyott afelől sok kétséget, hogy Szent Reginaldus miféle vizet őriz.
– Amici! – kezdte Riolda, élvezve a papok megrökönyödését – Engedjétek meg, hogy azon a nyelven szóljak hozzátok, amit jól-rosszul megtanultam Velencében és a Római tengeren. A Nyugati szél szigetéről Szent Reginaldust jöttünk köszönteni. Ezt a barátságtalan fogadtatást mivel érdemeltük ki?