Azon az éjszaka halálos, áthatolhatatlan köd ereszkedett le a szigetre.
A napfelkelte előtti órán Riolda felriadt, a keze-lába reszketett, és még a hajából is csavarni tudta a nedvességet. Meglehet, ilyen lehet a Fekete-tenger, melynek pusztító mélységeiben se halak, se rákok, se kagylók nem élnek, és ha lemerülsz, csak halálos, fekete villámok sisteregnek körülötted. Riolda érezte, hogy idő van, az ő ideje. Világot kéne gyújtani, felöltözni, indulni a kikötőbe, elbúcsúzni a fiától vagy megnézni, hányan maradtak a szigeten, de a mellére nehezedő szivacsos köd megbénította.
Mikor felébredt, a rettenetes ködtenger arrébb vonult, a kis Csacsi félig már elhagyta a kikötőt. Opálos, nyugodt fény ragyogott az öbölben.
A gyerekek fel-alá bóklásztak a parton, ennivalót kerestek, rákot, kagylót, aztán jobb szórakozás híján a fényt próbálták összegyűjteni egy rossz agyagkorsóba, vagy meztelen kezükkel, lábukkal püfölték a hullámokat. Ma ingerültebbek voltak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Riolda próbált az ablakból integetni nekik, de mint a fejüket lehorgasztó állatok, csak egymásra figyeltek. Nem láttak, nem hallottak – de legalább kevesebben voltak: Kyd tartotta a szavát, a nagyobb gyerekeket elvitte magával.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Hamarosan Benjámin tántorgott be a hálószobába, és rögtön mesélni kezdte, hogy mennyire rettenetesen, mennyire szörnyen megviselte ez az éjszaka.
Hogy ez nem igazság… Hogy mennyire, de mennyire…
Ehhez fogható ködöt eleven ember nem látott még se Arrrrrméniában, se Ciprrrruson, se Alexandrrrriában, se sehol a művelt világban… Valami rrrette… rrrette… rrrettenetess…
Riolda bólogatott, és életében először megsajnálta Velence ál-Guidóját, Örményország püspökhelyettesét, a soha-nem-volt zsidó királyság alapítóját. Benjamin nyelve nehezen forgott, bizonyos hangokat furcsán ejtett, a Velence szót többszöri nekifutásra se tudta kimondani: Ve-ve-velence… A fél arca lebénult, csodálatosan fekete, bal szeme, melyet a hályog megkímélt, veszített a ragyogásából.
Leült-felállt, leült-felállt, nem létező legyeket hessegetett el az arca elől, aztán lassan-kínlódva az ablakhoz tántorgott. Mintha elfújták volna az életerejét: vénasszony módra kotkodácsolt, méltatlankodott, mintha Riolda lenne felelős az időjárásért.
És talán így is van, gondolta Riolda. Én vagyok a felelős mindenért.
– Már nem szenvedünk sokáig – ígérte Benjaminnak.
A beteg fiához kellett volna sietnie: sürögni-forogni, megkérdezni, hogy van (mintha nem tudná mindenki), betakarni, megitatni, de minden idegszálával érezte, hogy valami üzenet vár rá a könyvtárban. Félretolta hát a szörrrrrnyű idő-dő-dő-járásról lámentáló Benjamint, átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, és próbált megmelegedni a régi könyvei között.
Időhúzás, igen. Ki tagadná.

Három fényes, üres négyzet, a Kydnek ajándékozott kódexek helye, N herceg agyonolvasott kézirata… de ugyan kinek van most kedve szerelmes versekre? Ám akárhova pakolja, ezek a versek mindig elől vannak… Mit tehetne? A könyvtár az a hely, ahol az ősei üzengetnek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat. Az egyetlen hely, ahol nem én vagyok felelős mindenért, gondolta. Meglehet, ezért szeretek itt üldögélni annyira.
Riolda előre-hátra húzogatta a könyveket, megpaskolta a megmaradt kéziratokat, aztán a verses kéziratcsomó mögött rátalált egy új kódexre. Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el?
Bár a címet könnyen elolvasta, de az ide-oda masírozó hangyákhoz hasonló kézírást nehéz volt kibogarászni, pedig az apró jelek minden oldalon, minden sorban kísértetiesen egyformák voltak. Fekete, kérlelhetetlenül egyforma, hajszálvékony, se jobbra, se balra nem dőlő betűcskék.
És mennyi, de mennyi érthetetlen, senki által nem használt kifejezés! És micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett: vulkánok, gleccserek, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba, aki sejtené, hogy hogy születnek, mit álmodnak, aki a krónikásukul szegődhetne!
Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki ennek a szigetnek a földjére lépett.
De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, egy több, mint ezer esztendős, magányosan fortyongó teremtést, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire titokzatos?
Ki érti, hogy miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá? Miért csoszognak ide-oda, mért nem várják be valamelyik kunyhó mélyén a halált?
Ám egyszer csak az összes fel-alá imbolygó férfi és nő megdermedt, és mintegy varázsütésre megindult Vörös Sjön kunyhója felé. Ennek egyetlen oka lehet, gondolta Riolda: az örökké egymás közelében élő lények a levegőből is megérzik a másik halálát.
Nincs több haladék. Megpróbált felemelkedni a székéről, de csak a semmire, a levegőre nehezedett, nem érezte a saját lábfejét. Kötelességtudón elindult kifelé, de a végtagjaiból nem múlt el a zsibbadtság, a kínos, lebegő semmilyen-érzés. Hiába lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve, úgy érezte, mintha lassan – nagyon lassan – úszna a levegőben. De minek? Hova menekülne? Hova úszna, repülne, sétálna vagy szaladna? Csámborogjon a kihalt folyosókon? A lábait egymás mellé rakosgatva, a súlyától mégis megszabadulva most mégis lebegett a levegőben, aztán dülöngélve lebicegett a tizenhét lépcsőfokon.
Immár pontosan úgy lépkedett, mint az alattvalói.
Mindenki a téren gyülekezett: az előbb még ide-oda csoszogó férfiak, a pár perce a sárban tántorgó, részegen dülöngélő asszonyok. Nyilván azért csuszkálnak és bukdácsolnak, mert ők sem érzik a köveket a talpuk alatt. Egy pillanatra feltűnt a tömegben a bőbeszédű Osjan, Fiona férje, a hüllő módjára összetöpörödött Harcias Mork. Most egy cseppet sem tűnt harciasnak vagy izgágának – vajon észrevette-e egyáltalán, hogy a felesége és a gyerekei már úton vannak Normandiába? Már nem számít. Kit érdekel.
Riolda hümmögött egy kicsit, majd benyitott a kunyhóba, és a hadonászó karjával irányítva magát Vörös Sjön ágya elé tántorgott.
– Gyönyörű vagy, egyetlenem – suttogta a fiának, aki kinyújtózva, megfésülve hevert az ágyon, mintha egy láthatatlan kedves felkészítette volna az anyjával való találkozásra.
Boltozatos homlok, álmélkodó, de szabályos vonások, mintha egy ifjú hős elmélkedne a rá váró, hatalmas – de mindenképp örömteli – utazásról. A homloka hideg, de a keze még várakozóan meleg volt.
Vörös Sjön magabiztos és gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére…
Ahol aztán boldogan élnek…
Időtlen időkig… Mindörökre.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

Mert a könyvek nem tudnak megfelelni minden nehéz kérdésre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
No de melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig valahova bátran elindultak, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.
Ő maga persze soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket.
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogy képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a velejéig romlott emberek?

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait. És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger hogy-hogy nem fárad ki az örökös hullámzástól?

Ha minden változik, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha már jól elboldogulunk nélküle is?

Riolda nemcsak az unalmasan körben forgó vagy lomhán elterpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta az olvasással megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze. De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, amik meggyógyítják a beteg szíveket?