Minden a régi

 Bás madárcsicsergésre ébredt. Ami önmagában nem lett volna meglepő, azonban az első gondolata egy nyugalomban elszürcsülendő kávé volt. Na már most, Bás első gondolata reggel mindig a kávé volt, de ehhez a gondolathoz korábban a nyugalom soha nem kapcsolódott. Lassan, elgondolkodva ült fel. Körülnézett majd megállapította, hogy minden ugyanolyan, mint korábban volt. Párja már elment, a virágok ugyanúgy félig hervadtan álltak az ablakban, és a tegnap a székre dobott nadrágja továbbra is gyűrötten hevert. Vállat vont, a fürdőbe vonszolta magát, majd dolga végeztével nekilátott a kávéfőzésnek. Mire elindult a munkahelyére, el is felejtette a reggeli furcsaságot, és csak akkor jutott eszébe újra, mikor a tömegközlekedésen valaki részegen neki tántorodott, de Bás se felháborodást, se félelmet nem érzett. Az illető méltatlankodva rákiabált, ő azonban rá se nézett, csak odébb lépett, majd leszállt, hogy folytassa útját. Magában töprengve arra jutott, hogy a ciklusa éppen “leszarom” fázisban van.
Eme felfedezésében megállapodva folytatta sétáját a munkahelyére, amikor is egy kék vércse vijjogva süvitett el fölötte, karmaival hajába csípve. Nem ijedt meg, s mikor a madár röptében egy kört írt le, hogy ismét fejét célozza meg, valahogyan furcsán ismerősnek tetszett az állat. Bás gondolkodás nélkül kitartotta alkarját a vércsének, mire az az utolsó pillanatban irányt változtatott és bőrébe marva leszállt a karjára. Bás mély nyugalommal nézte a karjáról lecsöpögő vért, a vércse pedig őt. Bár ez utóbbi tekintetében a mánia vélt tükröződni.
– Hamupipőke az útban állsz, szívem –  szólalt meg mögötte egy hang, majd az illető a derekánál fogva tolta őt odébb.
Mielőtt Bás reagálhatott volna, a kék vércse, éles vijjogás közepette a férfira támadt. Bás tátott szájjal nézte, ahogyan a madár kivájja a férfi szemeit. A vércse dolga végeztével a vállára telepedett, és Bás, hátat fordítva a földön vergődő férfinak, tovább ment.
A portás fel se pillantott mikor Bás belépett munkahelyére, vérző vállán a vércsével. A liftben sem találkozott senkivel, és a pár lépést az irodájáig szinte futva tette meg. Pihegve ült le, majd megpróbálta a madarat asztalára emelni, de az válaszul az ujjába csípett, kimarva belőle egy darabot.
Bás a teljes munkaidejét végig ülte volna mozdulatlanul, hogyha nem kell megbeszélésre mennie. Vállán a vércsével lépett be a konferencia terembe, köszönt, majd Bás ismét szóra nyitotta a száját, hogy felvázolja a hónap terveit csapatának, mikor az egyik kollégája felszólalt:
– Ha eljössz velem a mosdóba segíthetek ellátni azokat a sebeket, drága. – mosolygott rá, és beszéd közben az asztal alá ejtette kezeit. A kék vércse egy pillanattal később vijjogva rávetette magát a férfi arcára és egy perc múlva, egy véres húsdarabot ejtett az asztal közepére. A férfi nyelve volt.
A madár a combjára telepedett, s a tollait kezdte igazgatni. Bás megköszörülte a torkát, majd kiosztotta a havi feladatokat, míg a vérző férfiért kiért a mentő. A megbeszélést követően rövidre zárta a napot és hazaindult. Vérző combja miatt sántítva, lassabban ért vissza, mint általában. Barátja már asztalt terített, mikor megérkezett, így a vércsével együtt helyett foglalt. A vacsora alatt a madár ide-oda ugrált és mindenbe bele csipegetett.
Evés után Bás lezuhanyozott, majd sóhajtva nyújtotta ki fájós tagjait a takaró alatt. A vércse a hasába marva pihent meg, fejét a szárnya alá hajtva. Már majdnem elnyomta az álom, mikor a párja elkezdte a nyakát csókolgatni.
– Most ne, nagyon fáradt vagyok, kedvesem – tolta el magától a férfit.
– Dehát főztem neked vacsorát! – tiltakozott az, és a mellét kezdte simogatni.
Bás el akart fordulni, mikor a kék vércse felvijjogott, s a következő pillanatban a férfi torkából spriccelni kezdett a vér.

 

Paul Celan költeményei

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

Iniciálémentes halványítás; nem tagadom; terápiás gondolatok; a másik oldal

 

Iniciálémentes halványítás

A bágyadt ősz enyészete, fény és árnyékeső nedve.
Rozsdaszínű levelei, mint hangulatkísértő
nedves pernye, létünk elmúló fejezete.
*
Nincs természetesebb állapot,
mint az adott pillanat rögzítése.

 

nem tagadom

az egyetlen lehetséges becsapott
magam látom csupán az ablakon
zongorám hangja sértően disszonáns
a múlt ajtaját rég lezártam már

 

terápiás gondolatok

nélküled fénytelen az én
szimbolikus homály az éj
a reggel foszlánymaradék

emléked által töltekezem

 

a másik oldal

csak biccentett
sértő reakció
(gondoltam)
jelentősége nem volt
semmi
nem fejben dőlt el
magától volt ennyi
űrmértéke nem váltható
hogy ki úr
az látható
szeme tükrén
(ágrólszakadt a szükség)
síkideg a rendszer
sok a felcser
kevés a doki
és szabad
az ember

ha

biccent
a karmester

 

(Illusztráció: April Marie Mai: Brown Hydrangea Flowers on Rain)

suttogások; a vadászatról

 

suttogások

úgy indult hogy miért nem
lehet kinyitni a gumicukros
zacskót mit kezdene ezzel
egy szerencsétlen gyerek
pedig a gumicukrot pont
hogy nekik találták ki

de hogy fogja ebbe belekeverni
bergmant pláne úgy hogy ez
egy komoly téma lenne

hát inkább csak leírja hogy
a suttogások és sikolyok volt
az örkény és a dollár
papa koprodukciójaként
az asbóth utcában

mindenfélét írtak róla
a leporellóban de szerinte
nem volt benne más
csak a halál és a fájdalom

és egyedül volt ahogy mellette
ő is és azt hitte hogy ismeri
profilból gyönyörű volt elölről
már kevésbé azt hitte tizenöt
éve egyszer már beleszeretett
és eltervezte hogy a darab után
úgy indítja majd el a dolgot
hogy felajánlja neki a nevét
igen hogy elárulja neki
a nevét de minden
tönkrement

a világosban ismét látta
és már biztos volt benne
hogy ez nem ő mégsem
őt látta tizenöt évvel
ezelőtt

és amikor kiment részeg
hajléktalanok üldögéltek
a színház bejáratánál
és várt rá otthon
egy szék

amiben helyet foglalhat
és gyötrődhet a kibonthatatlan
gumicukros zacskóval csak
hogy a keret is meglegyen

 

a vadászatról

minden alkalommal
amikor eszembe jut

lezajlik egy mini
apokalipszis

beteljesedik
az elmúlás

régről és
messziről

kancsal szemek
fényiránya

egy múltban rekedt
pillanatba fúródik

ilyenkor hallható ahogy
fent a hegyekben elsütnek

egy fegyvert mielőtt
szétárad a csend

és a kétes némaság hogy vajon
mi lesz majd a vaddisznókkal

 

(Illusztráció: Irina Laube: Evening in the mountains (Germany, 2020))

Esőben kereste

 

Къона: Алай [Ӄоnа: Alaj]

Találkozott az esővel. Te eső vagy, kérdezte, de az eső rá nem esett. Kikerülte. Most máshol esik, nézte. Gödörbe is esett, dombra is. Megmosta az arcát a pocsolya vizében, a haját is.

Esőt látott reggel az ablakon, kint járt az eső, de hiába kereste. Te vagy, eső? Kereste az erdőben, kereste a tónál. Körüljárta a tavat, úszott is benne.

Este kint járt, hallotta, esik. A forráshoz ment, ivott. A hegyen táncoltak az erdők. Reggelre Napot táncoltak, nézte a Napot. A harmatban járt, táncoltak a füvek.

Estére Holdat táncoltak, nézte. Fehérhold van, süt. Száraz volt a szeme ott, ahol tegnap kifolytak a cseppek. Eső jár a folyó felett. Szaladt, megfürdött a folyóban.

Kint maradt, vizesen, de nem táncolt. Holnapra virágot táncoltak a hullámok. Nézte. A virág is táncolt, de locsolnia kellett, mert az eső kikerülte.

Erre nem esik eső, kérdezte a virág. Pocsolyából hozott neki cseppet az ujjai közt. A virág kicsi volt és félt, de nem vihette el, és nem maradhatott vele kint.

Reggel pocsolyák voltak az ajtó előtt, egy-egy cseppet tett a szemébe, egyet a nyelvére. A virágnak is vitt. Ott nem voltak pocsolyák, harmat se.

Este a csillagok nézték a virágot, de a virág elaludt akkor. Az esőt se vette észre, pedig egész közel esett. Reggelre a felhők virágot táncoltak a gödörbe.

Végigszaladt a dombon, hogy megnézze. A gödör fölé hajolt. Nézett a virág ki a gödörből, nahát, milyen szép Nap. Mosolyos lett az arca a virág mosolyától.

Nap vagyok, gondolta, és esőerejű lett, ahogy szaladt a hegyre. Körüljárta a fákat, a gombákat és a tenyérnyi köveket, aztán visszaszaladt a virághoz, akit locsol.

Egész este esőt táncolt, de nem lett reggelre eső. Reggel is táncolt. Estére se lett. Kérte a virágot is, a gödörben is táncolt a virág, virágot táncoltak a dombra. Az a virág is táncolt.

Egész este táncoltak, reggel is. De nem esett, vagyis esett. Látta, hogy a hegy mögötti hatodik hegyen esett. Aztán a negyediken. A hetediken.

Felhőket látott kószálni a nehéz lombú fák közt. Meddig cipelitek? Táncolt és táncolt. Vizet tett a kék fa alá tálban, reggelre esőcseppek hulltak belé. Levest főzött.

Amikor odaért a virághoz, akit locsol, látta, esők ülnek a szirmai közt. De nem hallgatta meg a virágot, és a neki hozott vizet is csak letette messze.

Fehér levelek voltak lehullva körben, mind más alakú. Ahogy táncolt, kavarogtak. Eső ellen táncolsz, mondta a virág, de nem figyelt rá, kavargott.

Mit szeretnél tőlem, kérdezte az eső. Megállt. Az eső nem állt meg az égen. Szaladt, szaladt, de nem tudott bemenni a domb alá. A gödörbe is esett az eső. A fákon is átesett.

Szaladt a barlangba. Szaladt a csermely vize alá. Szaladt fekete levelek alá. A szél alá, szelet sikoltott maga köré. Nem érte eső a bőrét, csak mikor a pocsolyákba merült a talpa.

Csend lett, és bezárkózott a házba, lakatokat kellett készítenie ehhez, függönyöket, kígyót, pedig nem volt menedéke a házban. A kígyóval ült a tűznél, de nem szólt semmit.

Reggelre Napot táncolt a kígyó, a szobában is lett Nap. Nézték a Napot, a kinti Nap is benézett. Az eső napjai, látta, mindenütt esik. Ma nem megyünk ki. Napokig ez.

Megéget, megharap, mondogatta, de a kígyó látni akarta az esőt. Felhőket tett az ablakok elé, benti felhők, mikor elaludt a kígyó este. Másik kígyót is készített, a benti Napból.

Reggelre nem volt semmi Nap a szobában, nem is ébredt fel. Három takaró alatt aludt összegömbölyödve. A kígyó ébresztette, ágyat készített neki földből, a másiknak is.

A virágot látta álmában, de nem látta, van-e elég vize, esik-e rá eső. Nem emlékezett a színére. Nem látott Napot neki. Egyedül van?

A kígyó ébresztette este, a másik. Elfogytak bent a kintről hozott vizek, és elfogytak a napok is, amikor nem isznak, nem fürdenek. Nem sírnak.

Elfogyott a tűz is, föld sem volt több bent. Kintről kopogott az eső. Nem nekem kopog, de a kígyók erősködtek. Menjetek akkor, kinyitotta nekik az ajtót. Bejött a szobába az esőillat.

Szárazan zörögtek a rögök, mikor kilépett. Hol isznak a kígyóim? Üresen repedeztek a pocsolyák medrei. Recsegve mozdultak az ágak, levelek.

A virág nem volt szomorú, csak sötétkék. Nem félt. Egész végig vele volt egy harmadik, fehér kígyó, aki az árnyékával itatta.

Nézte a virágot, a virág mosolygott. Esőket sír a szemed, mondta neki, így sírt először másodszor. Meglocsolta.

Aztán az esőt látta jönni. Mosolygott az eső, de kikerülte. A hegyre is esett, fészekbe. A forrás vizébe. Még a házba is beesett, kancsóba, kendőre. A virágra nézett, lila.

Nem tudom magam locsolni. Más nem eső nekem, akkor sem, ha víz.

2020. 03. 10. 9: 36: 12

 

(Illusztráció: Heidi Yip: Dreamer’s Relfection, 2011Pamela Sukhum: Bamboo Amongst the Oaks 4)

Két ókori japán hosszúvers a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

A Hacusze-beli Aszakura Palotából kormányzó császár őfelségének kora (a nagy-hacusze-i Vakatake császár)[1]

 

A császár őfelségének verse

Kosárral,
kis kosárral,
lapátkával, ó,
kis lapáttal kezedben,
lány, ki e dombon
gyógyfüvet gyűjtesz![2]
Áruld el, hol laksz!
Áruld el neved!
Égretörő
Jamato csodás földje
teljes egészen,
bizony, mind enyém!
Minden szeglete,
bizony, mind enyém!
Először hát én
mondom el,
hol lakom, s mi a nevem!

(Első kötet, 1.)

 

A Takecsi-beli Okamotóban lévő palotából kormányzó császár őfelségének kora (Okinaga Tarasihi Hironuka császár)[3]

 

A császár őfelségének verse, melyet akkor költött, amikor felment a Kagu-hegyre,[4] és végignézett országán.[5]

 

Jamato földjén
oly sok hegy van, de köztük
csodaszép köntöst
mennyei Kagu-hegy ölt.
Felmegyek hát rá,
s végignézek hazámon:
széles határban
száll, csak száll a füstfelhő,
tenger mezején
száll, csak száll a sok sirány.
Mily szép ország is
Szitakötő-sziget,[6]
Jamato csodás földje!

(Első kötet, 2.)

 Fittler Áron fordításai

Borítókép: a Kagu-hegy (a fordító felvétele)

[1] Óhacusze no Vakatake szumeramikoto (大泊瀬稚武天皇). Júrjaku császár (Júrjaku tennó, 雄略天皇, 418–479) másik neve. 24 évi uralkodása alatt megerősítette a császári hatalmat, leverte a különböző klánok lázadásait, valamint a külkapcsolatok terén is jelentős eredményeket ért el. Palotája, az Aszakura Palota (Aszakura no Mija, 朝倉宮) Jamato tartomány (a mai Nara prefektúra) Hacusze (泊瀬 vagy 初瀬) nevű részén volt.

[2] Szokás volt újévkor zsenge gyógyfüveket gyűjteni, melyeket az egészség megőrzése érdekében elfogyasztottak.

[3] Okinaga Tarasihi Hironuka szumeramikoto (息長足日廣額天皇). Dzsomei császár (Dzsomei tennó, 舒明天皇) másik neve. 629 és 641 között uralkodott. Palotájának helye, a Takecsiben (高市) lévő Okamoto (岡本) a Jamato tartomány középső részén található Aszukában (飛鳥) volt.

[4] Kagujama (香具山). Aszukában található, egyike a sintó mitológiában szent hegyekként tisztelt ún. Jamato tartomány három hegyének (Jamato szanzan, 大和三山). 152 méter magas, feltehetően azért hívják mégis hegynek (jama, 山), mert a szent helyeket, amelyek az emberek világától elkülönülnek és az istenek tartózkodási helyéül szolgálnak, általában „jamának” hívták. (A Kegu-hegyet ld. a borítóképen.)

[5] Ókori rituálé, melyet a császárok végeztek, és melynek célja elsősorban a bőséges termés elősegítése. Az országon való végignézés (kunimi, 国見) azt jelentette, hogy a császár megáldja birodalmát.

[6] Akicusima (蜻蛉島). Japán akkori központja, Jamato jelzője, és egyben – ahogyan maga Jamato is – Japán egyik korabeli elnevezése. A szitakötőre a bőséges termés előjeleként tekintettek.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info