Odvas kő, csigaház

 

Sodort szárnyú bársonylevél halkan sömpölyög.
Csigaházba ragadt fényem kegyelemért könyörög.

Finom vonás húzódik az ősök szegletén.
Korong-lábú hernyó mászik üstdöb fenekén.

Vegyél észre, hályogszín sáros úti tapló,
véss erembe aranymívű, mázsás útinaplót.

És Tiszta, te görbe, te édes görbülékeny,
kiálts rám, nézz szemembe, érted hull anyavérem.

Vártalak és várattál, most bronzban tapicskolok.
Kapj el, végre, hullj karomba, égi gyógyír-titok.

Fejtsd fel szöveted, cincáld darabokra,
a méhes közelében csípésre állj sorba.

Készülj már, cseppje izzik a vég kezdetének,
Állj ki bátran, kezdj ki velem, vörös hőmérséklet.

 

(Illusztráció: Christi Belcourt: Prayers and Offerings for Genebek Ziibiing /Serpent River/, 2014)

Tavasz hangja

Megperdülnek a porszemek, táncot járnak a beeső fénycsóvában. Gondtalan, légies körökben szállnak tovább a gyenge, lélegzetre emlékeztető fuvallattal, ami a nyitott ablakon át szökik be időnként.
Tavasz van.
Friss illattal a nyomában illan tovább a szellő, hogy továbbvigye a virágok üzenetét, madárdallal a nyomában.
A lány a zeneszobában ebből nem igen vesz észre semmit, csak az előtte álló állványt és a rajta elhelyezkedő kottát látja. Kezében érzi a fuvola hűvösségét.
Mindig is elképesztette, hogy a hangszer teste mindig megtartotta hőmérsékletét, ami melegebb napokon jól tudott esni a kéznek.
Fejben máshol jár. Egy nagy színpadon, előtte a sötétségbe vesző nézőtér. Ő csak kecsesen és magabiztossággal telve felemeli hangszerét és bólint a zongoristának…
Nem, nem!
Gyakorolnia kell, nem gondolkodhat ilyeneken! – megrázza fejét és füle mögé tűri napcsókolta fürtjeit, hogy ne zavarják gyakorlás közben.
Ajkához illeszti a fejet, szemével az első hangokat figyeli, fejében mintha egy metronóm szólna.
Harsány triolával kezdődik, gyengéd pianóban folytatódik.
Halkan, átéléssel játszik, zene iránti szeretete beleszövődve a hangokba.
Crescendo!
Még jobban ráerősít, ujjaival villámgyorsan fogja le a megfelelő billentyűket, egyszer sem téveszt.
Hogy is téveszthetne? Egy hét múlva lesz a megyei döntő, tökéletesen kell szólnia a darabnak.
Már fortissimóban dalol a hangszer, tovatűnnek a hangok, szállnak ki a nyitott ablakon, összekeverednek a kinti madárhanggal, mintha válaszoltak volna a hallott dallamra.
De ez se tűnik fel a fiatal művésznek, ismét halkul a játéka, pianissimo jön.  A zongora rövid szólójának a helye.
Fejében szól a kíséret, számolja a szüneteket, dobol a lábával, hogy tartsa az ütemet.
Csukva a szeme.
Valójában már tudja kívülről a darabot, a kotta csak megszokásból és a biztonság kedvéért van előtte.
De a versenyen úgyse lesz más, csak a közönség sorai, a székeken a lelkes szülőkkel, biztató ismerősökkel és az esetleges bukására váró többi versenyző.
Ő pedig ott fog állni azon a hatalmas és gyönyörű színpadon, a színház színpadán, mellette pedig a zongorista kísérője fogja sugározni a biztató erőt.
Szeret Eszterrel dolgozni, sok versenyt megéltek már együtt, de ez lesz eddig a legnagyobb. Nem hiába gyakorol ennyit, ezzel bizonyítani fog.
Bizonyítani azt, hogy már kinőtt a Ki mit tud-okon, helyi versenyeken, fellépéseken való részvételekből.
Már elege van a helyi nénik szokásos dicsérgetéséből, a polgármesternek való fölösleges bájolgásból. Sose támogatta meg egy fillérrel se, mondjuk, ha esetleg valami messzebbi városba hívták fellépni.
Megbicsaklik a fuvola hangja, összekeverednek az ujjai. Bosszankodva ereszteti le a hangszert.
Hagyta ismét elkalandozni a gondolatait, s lám mi lett belőle, elrontotta.
Nézi a kottát, hagyja kiürülni a fejét. Újra felhangosodnak kinn a madarak, majd hirtelen hangos robajjal szállnak fel.
Félszemmel kipillant az ablakon, de aztán inkább óvatosan leteszi a hangszert az asztalra. Terhétől megszabadulva lép közelebb a külvilághoz, majd kitárja a másik szárnyat is, s könyökére támaszkodva bámul ki.
Az udvaron a szomszéd kósza macskája ül, nyalogatja a mancsát a madarak fájánál. Ma ő is elrontotta a lépést, hamarabb észrevették, mint hogy támadhatott volna. De hirtelen visszatér egy bátor kismadár és újból dalra fakad. A nap melegével együtt simít végig a pihenő lány arcán az édes dallam. Nézi a horizontot, hallgatja, ahogy az egyik telekről idehallatszik egy kecske jóleső mekegése.
Megy le a nap, bár még a háromnegyede a föld fölött pompázik, a piros és sárga különböző színeibe vonja a felhőket.
Megtámaszkodik, mélyen magába szívja a levegő aromáját, majd ellöki magát. Még egyszer el fogja játszani a darabot, hibátlanul. Most a kottát se nyitja ki hozzá.
Felkapja hangszerét, elsőnek szeretetteljesen végigsimít rajta, majd ajkához illeszti.
Kezdenek a triolák, majd pianóvá halkul.

Tavasz van.

 

 

Illusztráció: Street Songs – Larry Poncho Brown 

Szégyenlős álmok

 

Schielének

Megint ez a szín. Egy vagy két egész
árnyalattal durvább, mint maga a bőr,
amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám,
hisz olyan világos előttem a vászon, hogy nem
láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény,
mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell, hogy kilógjak a kép keretén
túlra?

Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom –
túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna, de sosem
adatott meg, hogy mások tekintetében lássam
viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja, a csontok
már kilógó sarkai a bőr alatt – és kínzó döfésként
egy égő ízület roppanása, amiről még vázlatot sem
enged a szabályok megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.

 

(Illusztráció: Egon Schiele: Self Portrait with Arm Twisting above Head, 1910)

A nagy maszatolók

Foltos a járda, elrongyolódott már. Egykor valaki macskakövekből összeöltötte, kezd szétfoszlani a cérna. A cérna, ami a világ nagy bakancsának fűzője. Gubancos egy zsineg és, amit összetart az egy nagy, kilógó nyelvű öreg csuka. Aki szöszöket eszik. Pulcsiszöszt, macskaszöszt, kutyaszöszt, meg azt, aki szöszmötöl. A gombolyag köti a nagymamát. Megköt minket a kötőtű, de jön az új divat: a horgolás!

Maszat, rongy, morzsa… ők laknak a városban. Falun gaz, ördögszekér, árvalányhaj. Minden törvényen kívüli kis lények. Eléldegélnek csizmatalpon, ruhagalléron, kalapkarimán, kabátujjon, kávéscsészén, cipőorron, papírzsepin, ablaküvegen. Elpusztítjuk, szaporítjuk őket. Mi is egy nagy szöszmösz vagyunk. Mást se csinálunk, mint maszatolunk. Ragacs, nyálka, szempilla, szőrcsomó, körömdarab, hajszál kis teremtményeink. Világra jönnek, nevelkednek, kirepülnek… Picit elvisznek belőlünk, hoznak valamit. Dédelgetnivaló, apró főzelékfolt a kardigánon. Rúzsfolt az ingen. Tintapaca a padon. Elterül a méltóságos Pacacár. Mélyet bluggyan: sötétkék varangyosbéka a tenyeremben. Hínárzöld szememben barna piszkok. Egy piros festékkel teli vízibomba vagyok. Meg ne szúrjatok!

Charles Bukowski: Mit gondolnak majd a szomszédok?

azt hiszem ezt kérdezték tőlem a legtöbbször
a szüleim.
persze, sohasem érdekelt igazán mit gondolnak
a szomszédok.
sajnáltam a szomszédokat, azokat a rémült
embereket a függöny mögött
leskelődve.
az egész szomszédság figyelte
egymást.
és 1930-ban nem nagyon volt mit
nézni.
kivéve engem részegen hazajönni késő
este.
“megölöd ezzel az anyádat”.
mondta az apám,
“és ezen kívül mit gondolnak majd
a szomszédok?”
magam részéről, azt gondoltam jól teszem.
így vagy úgy
sikerült berúgnom
anélkül, hogy lett volna
pénzem.
ez a trükk jól jönne
később is
az életemben.
hogy tovább rontsak szegény szüleim
helyzetén
elkezdtem leveleket írni
az egyik nagy újság
szerkesztőjének,
ezek legtöbbjét publikálták
és mindegyiket
népszerűtlen okokból.
‘mit gondolnak majd a szomszédok?”
a szüleim
kérdezték.

Mussó Erika fordítása

A mérnök

 

2001-ben Ugandában voltam,
egy viadukt építését vezettem.
Amikor készen lettünk a pillérekkel,
bennszülöttek kezdtek ott tanyát verni,
előre felosztották, ki hol fog lakni,
ha majd kész lesz az egész híd.
Erősen megijedtem, hogy mi lesz,
építési területen bármi történhet:
leeshet egy kalapács, agyonüt egy négert.
Ezért felhívtam a helyi rendőrprefektust,
hogy oszlassák fel a tömeget a híd lábánál.
Sokáig nem történt semmi, de hajnalban
megcsörrent a telefon, a rendőrség hívott,
hogy most jöjjek ki a viaduktomhoz.
Azonnal autóba ültem, de a bulldózerek,
három-négy is, elállták az utat.
Aztán már csak az emberek ordítását
hallottam, meg hörgést és halálsikolyt.
Akik nem tudtak a sötétben elfutni,
be lettek dózerolva – mintegy harmincan.
Még a viaduktot megépítettem,
de soha többé nem tértem vissza Afrikába.

 

(Illusztráció: Joel Barr: Surveyors)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info