Megperdülnek a porszemek, táncot járnak a beeső fénycsóvában. Gondtalan, légies körökben szállnak tovább a gyenge, lélegzetre emlékeztető fuvallattal, ami a nyitott ablakon át szökik be időnként.
Tavasz van.
Friss illattal a nyomában illan tovább a szellő, hogy továbbvigye a virágok üzenetét, madárdallal a nyomában.
A lány a zeneszobában ebből nem igen vesz észre semmit, csak az előtte álló állványt és a rajta elhelyezkedő kottát látja. Kezében érzi a fuvola hűvösségét.
Mindig is elképesztette, hogy a hangszer teste mindig megtartotta hőmérsékletét, ami melegebb napokon jól tudott esni a kéznek.
Fejben máshol jár. Egy nagy színpadon, előtte a sötétségbe vesző nézőtér. Ő csak kecsesen és magabiztossággal telve felemeli hangszerét és bólint a zongoristának…
Nem, nem!
Gyakorolnia kell, nem gondolkodhat ilyeneken! – megrázza fejét és füle mögé tűri napcsókolta fürtjeit, hogy ne zavarják gyakorlás közben.
Ajkához illeszti a fejet, szemével az első hangokat figyeli, fejében mintha egy metronóm szólna.
Harsány triolával kezdődik, gyengéd pianóban folytatódik.
Halkan, átéléssel játszik, zene iránti szeretete beleszövődve a hangokba.
Crescendo!
Még jobban ráerősít, ujjaival villámgyorsan fogja le a megfelelő billentyűket, egyszer sem téveszt.
Hogy is téveszthetne? Egy hét múlva lesz a megyei döntő, tökéletesen kell szólnia a darabnak.
Már fortissimóban dalol a hangszer, tovatűnnek a hangok, szállnak ki a nyitott ablakon, összekeverednek a kinti madárhanggal, mintha válaszoltak volna a hallott dallamra.
De ez se tűnik fel a fiatal művésznek, ismét halkul a játéka, pianissimo jön. A zongora rövid szólójának a helye.
Fejében szól a kíséret, számolja a szüneteket, dobol a lábával, hogy tartsa az ütemet.
Csukva a szeme.
Valójában már tudja kívülről a darabot, a kotta csak megszokásból és a biztonság kedvéért van előtte.
De a versenyen úgyse lesz más, csak a közönség sorai, a székeken a lelkes szülőkkel, biztató ismerősökkel és az esetleges bukására váró többi versenyző.
Ő pedig ott fog állni azon a hatalmas és gyönyörű színpadon, a színház színpadán, mellette pedig a zongorista kísérője fogja sugározni a biztató erőt.
Szeret Eszterrel dolgozni, sok versenyt megéltek már együtt, de ez lesz eddig a legnagyobb. Nem hiába gyakorol ennyit, ezzel bizonyítani fog.
Bizonyítani azt, hogy már kinőtt a Ki mit tud-okon, helyi versenyeken, fellépéseken való részvételekből.
Már elege van a helyi nénik szokásos dicsérgetéséből, a polgármesternek való fölösleges bájolgásból. Sose támogatta meg egy fillérrel se, mondjuk, ha esetleg valami messzebbi városba hívták fellépni.
Megbicsaklik a fuvola hangja, összekeverednek az ujjai. Bosszankodva ereszteti le a hangszert.
Hagyta ismét elkalandozni a gondolatait, s lám mi lett belőle, elrontotta.
Nézi a kottát, hagyja kiürülni a fejét. Újra felhangosodnak kinn a madarak, majd hirtelen hangos robajjal szállnak fel.
Félszemmel kipillant az ablakon, de aztán inkább óvatosan leteszi a hangszert az asztalra. Terhétől megszabadulva lép közelebb a külvilághoz, majd kitárja a másik szárnyat is, s könyökére támaszkodva bámul ki.
Az udvaron a szomszéd kósza macskája ül, nyalogatja a mancsát a madarak fájánál. Ma ő is elrontotta a lépést, hamarabb észrevették, mint hogy támadhatott volna. De hirtelen visszatér egy bátor kismadár és újból dalra fakad. A nap melegével együtt simít végig a pihenő lány arcán az édes dallam. Nézi a horizontot, hallgatja, ahogy az egyik telekről idehallatszik egy kecske jóleső mekegése.
Megy le a nap, bár még a háromnegyede a föld fölött pompázik, a piros és sárga különböző színeibe vonja a felhőket.
Megtámaszkodik, mélyen magába szívja a levegő aromáját, majd ellöki magát. Még egyszer el fogja játszani a darabot, hibátlanul. Most a kottát se nyitja ki hozzá.
Felkapja hangszerét, elsőnek szeretetteljesen végigsimít rajta, majd ajkához illeszti.
Kezdenek a triolák, majd pianóvá halkul.
Tavasz van.
Illusztráció: Street Songs – Larry Poncho Brown
