Paul Celan: Jég

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek.
Kettőnek: azért hagytalak jönni.
Egy lehelet – mintha tűzből – vett körül téged,
jöttél a rózsa felől.

Megkérdeztem: Hogy hívtak ott?
Te megneveztél nekem egy nevet:
csillám – mintha hamuból – rakódott rá,
a rózsa felől jöttél.

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek:
adtam neked egy kettős nevet.
Felnyitottad a szemedet alatta –
ragyogás feküdt a léken.

Most becsukom, mondtam, az enyémet –:
vedd ezt a szót – az én szemem beszéli a tiédnek.
Vedd, és mondd utánam,
mondd utánam, mondd lassan,
mondd lassan, tétovázd ki,
és a szemed – tartsd még sokáig nyitva.

 

András Orsolya fordítása

 

 

Yaw-oh: A révész feleségének siráma

Szürke fűzfák, kik folyó mentén hajlongtok,
üde zöld nádasok, kik a kavicsos parttal suttogtok,
nem fogtok könnyeket hullatni érte?

 

Fuvallat, ki napról napra átfújsz a bereken,
folyó, ki a tengernek folyik oly sebesen,
nem hallottátok síró hangját?

 

Túl a réten, tarka nőszirmoktól derűsen
hamar útnak indul, de mindennek hiába, már elkésett.
Nem könnyeztek érte, kék virágok?

 

Nagypál István fordítása

Illusztráció: Dong folyó (Korea)

Csak úgy a fák sehol (I.)

 

A FÁK SEHOL

három dolgot szerettem
volna elrejteni közöttük:
interferenciát, koincidenciát,
valamint expozíciót. és bár
nem látom már őket, vagyis
az erdőt, de úgy érzem,
hogy mégis
sikerült.

KÖRZŐ

kijelölöm az új erdő területét.
körzőt formálok a testemből,
csak egy széles terpesz kell
hozzá. ezen a kopár mezőn
az origóba ültetem majd a
nagy tölgyet. miért nem
adtam időben egy kis
paraszolvenciát a sok
beteg fáért? erre
gonodolok
közben.

TEMETŐ

és így lett az erdőből temető.
minden rönk egy magányos,
jelöletlen sír, szörnyű ez a
természeti holocaust. hisz
ők csak nem költözhettek
el maguktól. leülök az egyik
eres csonkra. talán ez volt
maga silverstein adakozó
fája. valaha. rágyújtok.

KONZERV

még nincs dél. zsibbad
a bal karom. lehet, hogy
ma vége. talán az utolsó
kattintások most ezek.
gyenge a jel, az internet
is haldoklik. én sem
vagyok jól. a felhőket
nem találom az égen.
kinn a fák helyén
konzervdobozok
bűzölögnek a
rönkökön.

FAVÁGÓ

addig nyújtózom ameddig az erdő.
az a néhai, ledózerolt erdő, addig.
hosszában a fákkal. csillagleplekkel
takaróztam. most remeg a libabőrös
testem, eső kopog rajta. ne haragudj,
de nem ismerkedem. a kockás inged,
a gumicsizmád… annyira zavarnak.
nekem te túlságosan is gyanús vagy.
én inkább csak forgolódnék tovább.

PENTHOUSE

pont annyi erdőt irtottak ki, amennyit
elért az új hullám. most a penthouseok
légkondícionált árnyékában ejtőzünk.
minden darab pattogatott kukorica
szétrágásakor érzem egy múltban
kidőlt fa esését, a dőlés gyorsasága
felzárkózik a rágáséval. és arra
gondolok, hogy érted-e, miközben
nyomogatod a távirányítót, hogy
hobbiból vagy-e bikiniben, ha már
tél van egy szűrt erdő tömegsírjában.

HÁNYÁS

színésznek már megdolgozhatatlan
anyag vagyok. semmit sem látok
a kivágott fák egykor összeérő
lombjaiban. a csapatnyi jimi
hendrixet, ahogy egymáshoz
bújnak a fagyban. csak a vonatokat
látom, ahogy száguldanak a hófödte
dombok között. abba a hóba temettünk
el azon a reggel. sejtem, hol nyugszol.
de már nem bírok keresztet vetni, ha
elhaladok a hányásod mellett. nincs
bennem részvét, csak kiábrándulás,
most a nyelvtanát szabályozom. de
szóltam előre. vigyázz hát magadra,
én már nem tudok többé. alszom.

SZOLNOK

már szolnokon vagyunk, amikor hirtelen
eszembe jut: vonatkóma. de ezt nem lehet
leírni, a tökéletes kifejezést arra, hogy
a melegben képtelenség jól aludni. ilyenek
az egyszerű, banális képtelenségek, csak
hajladozások, a gravitáció gyötrése. de ott
van a kómám, látom. a fegyveres biztonsági
őrség tarkójának egyetlen ráncában bújt el.

IMPOTENCIA

a fák nem sírnak. a lombhullás öntisztulás,
a hulló levelek a vedlést jelzik, minden
évben eljön ez a lassú, rothasztó időszak.
egy fa kivágásakor nem szabadul fel
semmilyen energia, nem szöknek ki
szellemek a meghasadt törzsből, csak
a széllökésnyi sóhajtással megcsorbul
egy család, egy hatalmas generáció. a
fáknak nincs tudománya, nincs irodalma,
nincs művészete. ezért értetlenül állunk
előttük, elveszettek vagyunk az erdőben,
erőlködünk, hogy magunkra találjunk,
hogy figyeljük a megszámlálhatatlan
sóhajtásokban a saját lassú, cinkos
légzésünket. semmit sem tehetünk.
eszköztelenek, impotensek vagyunk
fa téren, ezért kivágjuk őket, mindet.
az erdő nem más, mint az emberi
bukás sixtusi kápolnája, egy alapábra.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 136)

Rózsát enni

A fiúra néz. Már egy ideje az esküvőjükről beszél. Ő kérdezte, még érdekli is. Nagyon drága a ceremóniamester, az eskü (eskünek hívják, amit a menyasszony elmond a vőlegénynek és fordítva is?) végén kötelezően el kell hangozzon a „Jó étvágyat kívánok!”.

A lány elneveti magát és elmondja, ő azt tanulta, az emelkedett szerelem ellentéte az evés. Ha egy író profánná akar tenni egy szerelmet vagy a konkrét aktust, csak beleír valami ételről szólót a részbe: említést tesz róla, vagy étkezés idejére helyezi a jelenetet, a nő testrészeit ételekhez hasonlítja, vagy egyszerűen ételeket kever a mozdulatok és szavak közé.

A fiú nem érti, talán sértésnek vette. A lány pedig megérzi a szakadékot maguk között.

Sokszor érzi ezt. Egyszer egyként tekint magukra, a humoruk, a tekintetük találkozásakor érzi az egy ritmust a gondolatok mögött, aztán a fiú megáll, mintha abbahagyná a gondolatdobolást és kilöki őt. Erősen (érzi a lendületét, mintha mellbe vágná és ő hátrafelé esik), messzire, onnan kell visszamásszon. Nagyon munkás, a lány kezd fáradni tőle. Dühös is, amiért hagyja a fiúnak, hogy dobálózzon vele, mégis mindig visszamászik.

Talán tényleg sértésnek szánta. Talán mégsem beszéltek el egymás mellett.

Jobbat akar a fiúnak. Többet. Szebbet. Igazibbat.

Annyiszor érzi, hogy hasonlóak. Szinte majdnem ugyanazok. Ha a fiúnak kell kimondani, hogy „Jó étvágyat kívánok!” az majdnem olyan, mintha neki kéne kimondania.

Fulladjon bele az összes vendég az első kanál húslevesbe!

Még az is lehet, hogy a házasság intézményétől fél, attól viszolyog és a fiúnak (kollégája) semmi köze az egészhez, csak jó projekciós felület, rajta keresztül saját magát sajnálja. Irigy is rá, a fiúnak van bátorsága meglépni a nagy dolgokat. Nem is érzi kihívásnak, nem is tudja, neki mennyire nehéz lenne. Lány, persze neki csak egy igent kéne mondania a lánykéréskor, de… Olyan kiszolgáltatott. Utálja magát, amiért kezdeményezni nem merne (a társadalmi szabályok amúgy se nagyon engedik, de ez nem nyugtatja meg), igent mondani meg olyan, mint bárd alá hajtani a fejedet, hogy aztán azt mondassák veled az esküd végén az esküvődön, hogy „Jó étvágyat kívánok!”.

Ha lehetne, soha többé nem enne, csak rózsaszirmokat meg gardéniát, mint Florentino Ariza, a Szerelem a kolera idejénben, hogy megtudja, milyen a szerelem íze.

A magyar szerelemnek biztos másabb, mint a kolumbiainak. Biztos, hogy semmi köze a jó magyar húsleveshez.

Vagy talán pont olyan, és ő tévedett?

A szakadék megint tágul közöttük.

Vajon a fiú most belöki oda?

A lány minden alkalommal attól fél, hogy most tényleg beleesik.

És a legszomorúbb a félelmében ráadásul nem is az, hogy ki tudja meddig, de zuhanni fog, hanem hogy valójában attól fél, lehet sosem fog tudni visszamászni, hogy beszélgethessen vele.

A kapcsolatuk olyan, mint egy rózsa.

És ő attól fél, hogy a fiú megeszi.

 

Illusztráció

37 másodperc (69. Berlinale)

(37 Seconds, japánul Sanju nana byo)
Japán film, rendezője Hikari

Az utolsó nap a Berlinalén, a mozi előtt már fél órával
hatalmas tömeg várakozik, köztük egy igazán csöpp fiatal nő
aki barátaival érkezik no meg a kutyusával. A hölgy ugyanis
súlyos mozgássérült, speciális tolószékben ül, kutyájával
együtt a barátai segítségével jön be a nézőtérre, nevetnek,
beszélgetnek, s természetesen a jegyszedők segítségével
találnak egy jó helyet neki, tolószékestől, kutyástól. Néhány
néző készségesen átül máshova hogy a hölgy barátaival
nézhesse a filmet.
Megjelenik Hikari, a film rendezője, akinek neve is rendhagyó,
hiszen ez egy művészi álnév, nem tudjuk sem a vezeték-sem
a keresztnevét. Úgy sejtem, hogy a rendezőnő neve
ragyogást jelent. Hikari valóban ragyog, tele van energiával,
ámul azon hogy a nézőtér megtelt.
Engedélyt kér tőlünk, hogy ezt lefotózza, mi pedig
készségesen emeljük fel mindkét kezünket, hogy
lelkesedésünket kifejezzük neki.
E film amatőr főszereplője Kayama Mei, aki Yumát alakítja,
maga is súlyos agysérülés miatt tolószékes, járni nem tud, de
kezei mozognak, szerencsére szellemileg épp oly egészséges
mint bárki más.
A film nyitójelenetében Yuma és édesanyja, aki egyedül
gondozza huszonéves lányát, együtt érnek haza, fürdés jön,
mert elviselhetetlen meleg van, s ahogy az anya Yumát az
ölében tartja a kádban, mintha egy festményt látnánk. A
látvány csordultig tele van szeretettel, aggodalommal,
egyszóval mindazzal, amivel az anya a nap huszonnégy
órájában körülveszi Yumát.
A mozgássérült lány rajzol, méghozzá a Japánban oly
népszerű képregényeket, mangákat és az minden vágya
hogy egy kiadó felfedezze tehetségét és alkalmazza őt.
Édesanyja otthon dolgozik. Yuma minden reggel az
unokatestvéréhez megy együtt készítenek képregényeket.
Valójában Yuma rajzolja ezeket, de az unokatestvér lépa
kész könyvvel a nyilvánosság elé.
Az első képregényük bemutatójára Yuma be sem mehet, az
unokatestvére egyedül dedikálja a könyvet a vásárlóknak,
amit Yuma rajzolt, Yuma  pedig arcán szomorúsággal figyeli
mindezt. (Fantasztikus minden rezdülése Meinek, a főszerep
alakítójának.)
Függés éjjel nappal. A liftektől, a járdáktól, az
akadálymentesített helyek hiánya miatt. (Tokióban vagyunk,
ahol minden igyekezet ellenére ezekből van több). Yuma
mégis bízik abban, hogy egyszer ő is majd önálló felnőttként
tud élni.
Elviszi néhány rajzát egy kiadóba, ahol a főszerkesztőt
meglepi Yuma minden rajza, mert azt sejti, hogy ez a lány
mindössze a képzeletére hagyatkozik. Meg is kérdezi tőle,
hogy volt-e már férfival, hiszen ők egy felnőtt mangákat kiadó
cég, (a telefonjukban egy nő orgazmusa hallatszik amíg a
hívó várakozik), Yuma zavartan dadogja, hogy nem, neki még
soha nem volt dolga férfival, a csókolózást sem ismeri. Akkor
jöjjön vissza ha vannak már tapasztalatai mondja nevetve a
főszerkesztő. Yuma elszánt. Pornófilmeket néz, sőt elmegy
(tolószékben!) Tokió legnagyobb és leghíresebb prostituált
negyedébe (Kabukcsó) hogy legyen tapasztalata vagyis hogy
együtt legyen egy férfival. Árkedvezményt kap, de az aktus
nem történik meg. Távozóban szerencsére összeismerkedik
egy prostituálttal, s annak állandó vendégével, aki maga is
tolószékes. Ekkor kezdődik Yuma felnőtté válása. Végre
édesanyján kívül másokkal is lehet, s új barátai segítenek neki
abban, hogy felkeresse apját, akitől mindössze egy sok évvel
korábban küldött rajza van. Az édesapja sajnos már nincs az
élők sorában, de apja testvérétől megtudja hogy van egy
ikertestvére.
Hála új barátai egyikének, felkeresi Yukát, a testvérét aki
Thaiföldön él.
Yuka sírva mondja el neki hogy félt tőle ezért nem kereste őt
fel soha.
Yuma a szemünk előtt válik felnőtt önálló nővé.
Visszamegy az édesanyjához, s nem kellenek a szavak,
egyértelmű hogy az anya is megérti: a túlzott aggodalom és
féltés nem segít Yumának, neki is el kell fogadnia, hogy Yuma
teljes életet akar élni, s ehhez neki is joga van.
Japánban vagyunk, ahol a legkisebb látható különbség az
emberek nagy részében elutasítást vált ki, a különbségek
ijesztőek, a tehetetlenség kifejezése pedig szomorú, de a
kirekesztésben fejeződik ki leggyakrabban. Természetesen
nem arról van szó, hogy ez a félelem más társadalmakban
nincs jelen, de e filmet Berlinben nézve (s ne feledjük a
kutyusával a nézőtéren ülő ifjú hölgyet) sokunknak elszorult a
torka.
Yuma egy este elalvás előtt elmondja a barátjának, hogy
harminchét másodpercig nem lélegzett a születése után. Ha
mindez egy másodperccel rövidebb ideig tart, ő most épp
olyan ember lenne mint ikertestvére Yuka, vagy bárki más.
Örülök, hogy mindez velem történt és nem a testvéremmel
mondja mosolyogva.
A film vége nem lehet más, mint reménykeltő: Yuma
visszamegy a kiadóhoz, viszi az újabb rajzait, melyek ugyan
nem saját szexuális tapasztalatait tükrözik, de kétségtelenül
tehetségről tanúskodnak. Felveszik, s ezzel válik teljessé az
önállósága.
Hikari, a film rendezője az Amerikai Egyesült Államokban él.
A film elnyerte a közönség díját, s a főszerepet alakító amatőr
színésznő, Kayama Mei a legjobb alakítást elismerő
közönségdíjat.
E recenzió szerzője tizenhét évig élt Japánban és még
sohasem látott ennél bátrabb, őszintébb japán filmet.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info