Ez, a mostani, ha jól számolom, Madarász Imre harminchatodik könyve. „36.(önálló) kötete”, fogalmazhatnék, amúgy szokványosan. Ám a „csupán” olaszul vagy éppen angolul, esetleg németül megjelent munkáival, illetve némely művének olasz (vagy más idegen-) nyelvű változatával filológiai konkrétumként nem foglalkozva – továbbá szerteágazó kiadói/közreadói/szerkesztői, továbbá (mű)fordítói tevékenységének teljes spektrumát sem átfoghatva – a nevéhez, aktivitásához összességében kapcsolható kötetek számának meghatározási , áttekintési, öszegzési kísérletétől eltekintek. A Rómába minden úton mármost hasonlít is a hamarosan nyilván már negyvenre emelkedő számú, többi szerzői munka közül (jó)néhányhoz, meg nem is.

Van ugyanis Madarásznak egy többé-kevésbé azonosítható, közelebbről behatárolható könyvtípusa (és köteteinek nem elhanyagolható hányada mintha már ebbe a kategóriába tartozna), amely a mindenkori, a mindenkor éppen összegyűjtött, vagyis az alkotó által ismét, megújra momentán módon csokorba fogott, főként eminensen italianisztikai tanulmányoknak pontosító gyűjtőcímkét ad egy(-egy) sajátos, közelebbről mindig speciálisan meghatározott irányba(n). Ezt, az általam azonosíthatónak vélt mindenkori, azaz könyvenkénti, pontosabban könyvről könyvre variatívan változó/ismétlődő szakmai-szerzői mintázatot, emez együttesen, összességében afféle, a kötetek megjelenési egymásutánjaként már ebben a (külön) tekintetben is – minden esetenkénti eltérés vagy külön irányvétel ellenére is – egységes szakkönyvi sorozatnak tartható kiadványvonulatot (aminek tehát Madarász Imre egymásra sorjázó, sűrűn megjelenő munkái együttesen felfoghatók) megannyi beszédes könyv(al)cím és a tematikai meghatározás, meghatározottság fémjelzi. Madarász Imre némely tanulmányköteténél éppúgy felmerül a kulturatörténet, az irodalomtörténet témaként, vizsgálódási területként, mint ahogyan komparatisztikáról, sőt ,kifejezetten „összehasonlító italianisztikáról” is hallunk. S az általunk nevezetesnek, de legalábbis jellegzetesnek gondolt témaspecifikációk között olyan distinkció, illetve esetenkénti azanosítás  is előjön, mint amilyen az olasz irodalom korszakos, netán jellegbeli általánossága és/vagy klasszikus minősége között feltételezhető.[1]

Ez a hivatkozási tételekkel hevenyészett módon is bőségesen alátámasztható felsorolás, kiragadássorozat is világosan megmutathatja tehát, hogy több, évekkel, évtizednyi léptékkel ezelőtti Madarász-mű szerveződésbeli-jellegszerű rokonságot mutat a mostanival. Pontosabban a mostani azokkal, mivel a korábbi, kétségtelenül megállapítható témaspecifikációk, tárgyaláskoncentrációk után most a lehető legtágasabban, legáltalánosabban vétetik fel az italianisztikai (közelítés) fókusza, amennyiben – és ezt leszögezhetjük – Róma nem csupán az „örök várost” magát, nem pusztán a birodalmi, egyház(tartomány)i, majd ország-capitalt jelenti a kultúra- és művészettörténetben. Tehát aligha (kizárólag) földrajzi, geopolitikai, turisztikai desztináció megragadását az itt felbukkanó fejtegetések közepette sem, sokkal inkább a kutatói témaválasztás(ok) olaszos orientációjú, olasz-kulturális jellegét mint olyat, jelképesen és átfogóan.[2]

Az „italianista zarándoklatai” ezért aztán jobbára jelképesen értendő kifejezés a könyv alcímében és közelebbről meghatározható tematikájának átfogó kognitív kapcsaként: az olaszos irodalmár értelmezői vállalkozásairól, nekibuzdulásairól, szellemi ’kalandozásairól’ van jobbára szó. Mindazonáltal a Rómába való elutazás, majd az oda történő megérkezés konkrét eseményei sem hiányoznak minden interpretatív tárgyalásból. Krisztina svéd királynő nagyszabású, elmélyült tájékozódása az Árkádia királynője című tanulmányban éppen ilyen orientációjú téma. Azonban ha az északi „úrasszony” életének fontos konkrét állomása is a Tevere-parti látogatás, e pontszerű esemény ismertetésénél jóval többet kap itt az olvasó, mégpedig érdemleges szembesítést a skandináv női uralkodó valóságos szellemi portréjával. Amely portré nem elsősorban politikai kvalitásokat, illetve – egyáltalán – törekvéseket ragadhat meg a figurával kapcsolatban, lévén ő maga sem az efféle intenciók bűvkörében élt elsősorban. Ez, persze, főként és inkább a Madarász által ismertetett (és bírált) vonatkozó szakirodalom tekintélyes részének felfogása, míg maga Madarász Imre úgy vélekedik, hogy „»Svédországi Krisztina« (1626–1689) nemzete történelmének leghíresebb nőalakja s országának legismertebb uralkodója volt apja, Gusztáv Adolf után. Ami pedig utóéletét, hatástörténetét illeti, sosem élt svéd, akinek mítosza az övéhez mérhetően kiterjedt és maradandó lenne, kivéve talán […] Greta Garbót”. [42–43] Az italianista tanúsága szerint a Krisztina pártfogásával, udvarában alapított olasz-európai Árkádiai Akadémia (Accademia dell’Arcadia) igenis maradandó teljesítmény. Éspedig az az akadémiákban olyannyira bővelkedő Itália számára is mint a voltaképpen „első nemzeti léptékű irodalmi intézmény”. [44] Az elismerő megállapítások kései apropója a Krisztina-motívum egyik újabb, szépirodalmi feldolgozása, Dario Fo Quasi per caso una donna. Cristina di Svecia című műve. Vagy „ürügy” csak a Nobel-díjas alkotó művének említése, a figuratörténet megalkotásának egyik állomása? A karakteres Fo-idézet szerepeltetése, miként az alkotó egész könyve, mindenesetre a szerző szerint is elősegíti Krisztina feminista és valamennyire leszbikus „ikonná” alakulását a jelen recepciójában. Afféle botrányait, úgymint a szingliséget, pacifizmust, majd az utóbbiból következő – mind az államrezon szükségleteként feltáruló háborús perspektívát, mind a dinasztikus házasságkényszert elutasító – „trónelhagyást” [46] egy továbbival, talán a legsúlyosabbnak tekintettel tetőzte be. Ez lett a katolizálás, amelyhez szervesen kapcsolódott nevezetes római útja.

Ami a kultúra- és művészettörténeti korszakokat, illetve azok gondolati-bölcseleti hátterét illeti, Svédországi Krisztina esetében a felvilágosodás volt az, amelyet éppenséggel – és ez a tanulmányszerző távlatos következtetése – nem előlegezett kellő mértékben. Vagy nem kellő mértékben előlegezett. Legalábbis institucionálisan, mert a kortárs magyar italianista által neki tulajdonított „szabad szelleműség” [47] talán túlságosan is általános személyiségi vívmány, és az emberi habitusba beletorkolló tulajdonság. Miközben a királynő által alapított Akadémia poétikája és poézise a barokk–rokokó stílusváltás határmezsgyéjén helyezkedhetett el; a szervezet tevékenységét legalábbis a „görögös szerepjáték”, a „mesterkéltség”, „gyermetegség”, az „utánzó gyakorlat” minősítő elemeivel tűzdeli meg értékelésében Madarász. [47] Mind megannyi olyan, tulajdonképpen degradáló jellemző és jellemzés, amely részletként összevág Francesco de Sanctis klasszikus irodalomtörténetének átfogó megállapításával, miszerint a fentebb sorjázó karakterisztikumok, tulajdonképpen: hiányok által fémjelzett gyakorlat aligha vezethetett el egy/az „új irodalomhoz”. [47] De attól „Krisztina” természetesen még bőségesen „[í]rónő volt (önéletíró is) és mecénás”. [46] –

A könyvben lefolytatott értekezői vállalkozások, az előbukkanó, egyáltalában: megállapítható, feltérképezhető stíluskorszakok tekintetében a XVII. századi svéd úrasszonnyal foglalkozó írást megelőző tanulmányok a reneszánsz tárgykörébe tartoznak. A Rómába minden úton első tanulmányának fókuszálásában Giorgio Vasari (1511–1574) eleve mint »keresztapa«, vagyis „névadó”  [29] merül fel ebben az összefüggésben, lévén a szakmai tudomás szerint ő használta először a „rinascita”-t ama jelentőségteljes filozófiai-kulturális összefüggésben, amely utóbb a reneszánsz fogalmát és értelmét eredményezte. Az arezzói illetékességű képzőművész és (művészeti) író nevezetes alkotói biográfiáival, Életrajzok-könyvével (Vite) magával is egy műfaji újjászületés tanúja lesz az európai kultúra. Konkrétan egy, az antik görögségig visszanyúló paralellizmus merül fel ezzel, vagyis Vasari Plutharkosz Párhuzamos életrajzok című művét látszik (lényegileg) követni a már szerzője életében két kiadást megért s ezek között döntő bűvülésen-javításon áteső, alapvető mű.[3] S legalább ennyire – ha nem még inkább – alapozó értékű a Lorenzo il Magnifico ifjúságról szóló dalát tárgyaló Humanizmus és hedonizmus című tanulmány a kötet valóságos nyitányaként.

A műelemzés vagy a motívumkutatás, illetve a témakoncentráció és az eszmetörténet Madarász Imre más tanulmányköteteiből is jól ismerhető tájékozódási gesztusát, módszerét a Medici-szöveget középpontba állító dolgozaton túl ebben a könyvben több írás is alkalmazza. Sorrendjükben haladva, amely egyúttal az irodalomtörténeti korszakokban való előre mozgást is jelenti: Óda a vakcinához. A tudomány és a sötétség harca Giuseppe Parini A himlőoltás című versében [53–61]; „Kenők” és a rájuk kent gyalázat. Egy XVII. századi koncepciós per utóélete az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában [75–89]; Egy életkudarc sikerkönyve. Giovanni Papini „ifjúkori önarcképe” [171–179]; Senkiföldje, nulladik év. Curzio Malaparte „kegyetlen könyvei” a második világháborúról [181–191]; Szocreál Pasolini? Az Egy erőszakos élet irányregény és naturalizmus között [207–222].

A szerzőnknél szokásos, majdnem elmaradhatatlan ’ÖH-reszort’ (vagyis az összehasonlító irodalomkutatás) darabjai ezúttal elég széles fogásúak; egész életműveket, a mögöttük, a mélyükön rejlő alkotói habitusokat, arcéleket, törekvéstípusokat vetnek egybe. Ilyen az Alfieri és Schiller [91–103], a Moravia és Sartre [193–204] című írás. Már műfaji jellegűbe fordítja és a kevésbé hangsúlyos alcímbe viszi, telepíti le a komparatív viszonyítás képletét az Antikrimik. Sciascia és Dürrenmatt [225–235], ugyanakkor az előbbi két munkához hasonlóan ez is megmarad a kulturális és nyelvi köztesség önkéntelenül duplikáló gesztusú tájékozódásának talaján. Ugyanezt, az ÖH-figyelmet az „összehasonlító italianisztika”[4] közegileg szinguláris, azaz a nemzeti irodalmiság sokban egynemű világot alkotó terrénumára redukálja a Változatlanság a változásban című tanulmány [117–129], amely Federico De Roberto 1894-es megjelenésű regényét (I Vicerè/Az alkirályok) Giuseppe Tomasi di Lampedusa több mint hatvan esztendővel később napvilágot látott Párduca  (Il Gattopardo) írányából közelíti meg.

A külföldi, ebben az esetben magyar italianista számára az egyik legnagyobb élményt a saját kultúrájának, irodalmának a ’célnyelvi’, a vizsgálatilag megcélzott közeggel vagy annak konkrét teljesítményeivel létrejövő interferenciái képezik. Legyen szó bár ide-oda történő (mű)fordításról, vagy éppen más(ként) megvalósított szöveghasználatról, -értelmezésről. Mármost A „magyar Beccaria” olasz szemmel című dolgozat [63–73] egyik fontos részlete, rétege Simona Nicolosinak Cesare Beccaria szellemi örökségét Magyarországon lekövető, egészen pontosan A bűnökről és a büntetésekről elnevezésű munka hazai átültetéseinek elemzését és kommentárját nyújtó olasz nyelvű monográfiáját méltatja.[5] Érdekesség, illetőleg tényspecifikum ebben az összefüggésben, hogy a jogfilozófiai alapmű egyik emlékezetes magyarítása – éspedig emlékezetes időpillanatban is – éppen Madarász Imre kezéből származik.[6] Mint az irodalomtörténész (másutt) megfogalmazza, „Dei delitti e delle pene-fordítása, […] [a] nyugati emberjogi bölcseleti irodalom egyik alapművének, szent szövegének” itthoni közre bocsátása „Európa és Magyarország szabadságévében, a rendszer- és korszakváltó »annus mirabilis« végén szükségszerűen hatott oda, hogy az értekezés több lett, mint jogtörténeti-jogelméleti »kötelező olvasmány« és tekintélyesen porosodó eszmetörténeti emlék”.[7] A szerző bölcsészeti-filológiai, azaz a társadalomra, politikára nézve „csak” áttételes, ám feltétlenül lényegi hozzájárulását tette lehetővé ez a rendszerváltozáshoz; európaibbá válásunkhoz, a halálbüntetést eltörlő hazai jogharmonizációhoz a rendszerváltoztatás pillanatában. – Íme az irodalmár egyik irodalmon, irodalomtörténeten túlmutató jelentőségű momentuma!

A 105–114. oldalakon Arany János és az olasz irodalom témában kapunk rövid, tömör, lényegre törő áttekintést. Mint a némiképp kedélyes hatású idézetet („Rettegő örömnek elragadja kéje”) főcímében felvonultató tanulmánynak rögtön a felütéséből – szinte fokozhatatlan sűrítés révén – megtudhatjuk:

Arany János jelentősége az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok történetében is nagy. E nagyságot lemérni elsősorban nem olyan filológiai bogarászással lehet, hogy a költő hányszor tett (meglehet, futó) említést írásaiban olasz költőtársairól, nem is azon, hogy költészetére formailag, műfajilag, verstechnikailag mennyire hatottak itáliai klasszikusok, még kevésbé műveinek olaszországi hatását vizsgálva. És nem is elvont általánosságokban, hanem főként két kiemelkedő remekmű fényében. Az első az 1852-ből való Dante óda […], világviszonylatban is egyike a legszebb Dante-verseknek, talán a legcsodálatosabb költemény, amelyet olasz poétáról valaha is írtak. A másik az 1859-es akadémiai székfoglaló, a Zrínyi és Tasso, melynek kapcsolattörténeti fontosságát különösen megemeli, hogy Arany ezzel az „olaszos” tanulmánnyal-monográfiával alapozta meg a magyar összehasonlító irodalomtudományt, komparatisztikánk tehát italianisztikai gyökerű. [105–106]

A kiemelt művek számos hozadékán és tanulságán túl érdemes konstatálni még, hogy Arany az Isteni Színjáték magyarításával is megpróbálkozott (az első sort illető nevezetes átültetése majd Babits Mihály hasonló vállalkozását is indítja átvételként: „Az emberélet útjának felén”), s bővebben fordította Ariostót és Tassót. Ezzel szemben az ő múlt század eleji olasz átköltései nem valami sikerültek, főleg nem túlzottan élvezhetőek. Pedig a Toldit és a Toldi estéjét egyaránt munkába vették szakértő kezek.

Madarász Imre a kötet fennmaradó tanulmányaiban tisztán italianisztikai vizsgálódásokat végez. Olasz klasszikusoknak az Indexre kerüléséről, Gabriele D’Annunzio fogadtatástörténetének buktatóiról ír, egy intermediatizálódó itáliai kulturális jelenség, Del Grillo márki „újjászületéseit” követi nyomon. Könyve összességében felemelő és magas szintű körkép, az általa végrehajtott szellemi kalauzolás igazi felvilági vezetés.

[1] A megfogalmazás dinamikájában és konkrétságában ld. pl. Madarász Imre következő munkáit: Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2008. 224; A legfényesebb századforduló. Tanulmányok a XVIII-XIX. század olasz irodalmáról. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2009. 226; Változatok a halhatatlanságra. Olasz irodalmi tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011. 216; Klasszikus kapcsolatok. Összehasonlító italianisztika. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015. 268; Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 266.

[2] Madarász Imre könyvcíme nyilvánvalóan arra a közismert mondásra utal, amely szerint „[m]inden út Rómába vezet”. Ha ezt visszalatinítjuk, pontosabban az „eredetijét” keressük, úgy az omnes viae Romam ducunt kifejezést kaphatnánk eredményül (vagy akár azt: omnibus viis Romam pervenitur). Ennél azonban autentikusabb a francia „tout chemins vont à Rome” megfogalmazásra támaszkodni, ugyanis La Fontaine: Le juge arbitre, l’hospitalier et le solitaire / A békebíró, az ápoló és a remete című és ilyen címen magyarított munkája képezi – a hagyomány szerint – az ide vonatkozó originális nyelvi anyagot.

[3] Teljes (eredeti) címén: Le vite de’ più eccellenti pittori, scultori e architettori italiani da Cimabue insino a’ tempi nostri. 1550, 1568. A Madarász Imre által használt modern kiadás: Le vite dei più eccellenti pittori, scultori e architettori, Newton, Roma, 1993. Az általa hivatkozott hazai kiadás: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Magyar Helikon, Budapest, 1973.

[4] Ld. Madarász Imre 1. megjegyzésben említett 2015-ös könyvét!

[5] Simona Nicolosi, L’eredità del Beccaria in terra magiara. Analisi e commento delle traduzioni in ungherese del Dei delitti e delle tene. Aracne editrice, Canterano, 2018.

[6] Cesare Beccaria, A bűnökről és a büntetésekről. Fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Madarász Imre. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1989.

[7] M. I., Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 115.

(Madarász Imre: Rómába minden úton. Az italianista zarándoklatai. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2023. 250 oldal, 2900 Ft)

 

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

---

Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Most olvasom ezt a könyvet, most kaptam kedvet hozzá.

Csáth Gézáról egyébként alig tudtam többet, mint amennyit egy irodalom iránt érdeklődő, a témában nem jártas ember tudhat. Tudtam, hogy valódi, polgári neve Brenner József volt; tudtam, hogy polgári foglalkozása orvos volt; tudtam, hogy Szabadkán született, és hogy Kosztolányi Dezső unokatestvére (egy időben egyik legjobb barátja, lakótársa, tréfamestere) volt; tudtam, hogy írt pár zseniális novellát, amelyben halál, misztikum, borzongás és gyönyör valamiféle szecessziós prózában vegyült el egymással; és persze azt is tudtam, hogy tragikusan korai halálát (mindössze 32 évet élt) közvetve a morfiumfüggőség, közvetlenül pedig öngyilkosság okozta. És még valamit: a magyar- és világirodalom egyik legcsodálatosabb versének tartom Kosztolányi: Csáth Gézának című művét, amely persze talán nem is annyira Csáthról szól, mint inkább az elmúlásról, a halálról, arról, hogy aki egyszer eltávozott, az soha vissza nem tér, és ily módon a szöveg méltó párja az utolsó Kosztolányi-verseknek, a Halotti beszédnek vagy a Hajnali részegségnek. E miatt a vers miatt Csáth személye valamelyest mégiscsak jobban foglalkoztatott, mint amit egy nagyon tehetséges, de a legnagyobbak közé mégsem sorolható szerző egyébként megindított volna bennem.

A monográfiának most értem el nagyjából a közepére. A “közepe” azonban egyszersmind az epicentruma is a könyvnek, ez tartalmazza az egész munka eszmei magját. Bár terjedelmileg éppen ez a középső, ötödik fejezet (Az utolsó medikus év. Kitejesedés és a hanyatlás megalapozása) a legkarcsúbb, mindössze húsz oldal, az igazi mondanivaló itt sűrűsödik össze; és talán sűrűsége miatt is robbant bennem akkorát, hogy még a könyv végigolvasása előtt írni akartam róla.

Ez a fejezet tartalmazza az alaptézist, a választ arra az alapvető kérdésre, hogy végül is miért tört derékba ez az üstökösként induló karrier. Miért nem tudta Csáth ugyanazt az utat bejárni, amit unokatestvére, noha összességében valószínűleg nem volt tehetségtelenebb nála? A morfium miatt? Nem. A morfiumfüggés nem kiváltója, hanem következménye volt a hanyatlásnak.

Szajbély egy sokkal meglepőbb elmélettel hozakodik elő. Csáth pályáját az törte derékba, hogy gyakorló orvosként, művelt és érdeklődő emberként 1908 tavaszán végigrágta magát németül a pszichoanalízis egyik alapművén, szóval elolvasta Sigmund Freud könyvét, az Álomfejtést.

Nem fogom itt megkísérelni, hogy pár bekezdésben összefoglaljam azt az egyébként is tömör húsz oldalt, amelyben Szajbély kifejti és megmagyarázza tézisét. Csak azt a mondatot és eszmei összefüggést szeretném kiemelni belőle, amely engem személy szerint is legjobban megragadott, és mintegy atomvillanás fényével világította be azt a homályt, amelybe modern korunk identitásválságai közepette nap mint nap beleütközünk, és amely majdnem engem is annyira padlóra vert, kétségbe ejtett, és tönkretett, mint Brenner Józsefet.

Az eszmei összefüggés Niklas Luhmann rendszerelmélete, a mondat pedig a következő:

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Luhmann elmélete szerint a modern társadalmat az különbözteti meg a középkoritól, hogy mivel sokkal komplexebbé vált, a társas élet különféle alrendszerekre oszlott. Ezek az alrendszerek (pl. politika, művészet, gazdaság stb.) a saját különböző szabályaik szerint működnek, és csakis akkor tudnak hatékonyan működni, ha szabályaik a többi alrendszeréivel nem keverednek. Az egyes emberek ugyanakkor több alrendszernek is részesei lehetnek (és általában részesei is), minélfogva a modern ember nem pusztán egyetlen monolit identitással rendelkezik (mint a középkori), hanem számtalan különböző identitással. A lelki béke és a kiegyensúlyozott élet záloga, hogy az ember ezeket az identitásait megfelelően el tudja különíteni, “menedzselni” tudja.

Magam éppen nemrég írtam róla, hogy a gazdaság rendszere is csak akkor képes hatékonyan működni, ha figyelembe veszi az etika szabályait; ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a gazdaság alapvető működési szabálya nem az etika, hanem a profit. Vagyis a részrendszerek időről időre érintkeznek egymással, de lényegüket tekintve elkülönülnek. És aki ezt nem veszi figyelembe, képtelenné válik az adott alrendszerben hatékonyan teljesíteni. (Például ha valaki a politikában folyton a morálra hivatkozik, valószínűleg nem lesz eredményes politikus; és aki a művészetet tudományos ismeretek kiaknázási lehetőségének tekinti, soha nem lesz igazi művész. További példák naphosszat sorolhatók.)

Luhmann rendszerelmélete nem volt új számomra. Egyrészt magától a szerzőtől is olvastam már pár szöveget (nem sokat); másrészt éppen Szajbély Mihály volt az, aki egy másik nagyszerű könyvében már kísérletet tett rá, hogy a luhmanni rendszerelméletet az irodalomtudományban is alkalmazza. Ez az említett könyv A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után valósággal lenyűgözött, mert rendet tett a fejemben számos olyan problémát illetően, amelyekről addig csak zavaros elképzeléseim voltak (pl. hogy mit jelentett a XIX. századi nemzetfogalom, mikor alakult ki a “nemzeti” irodalom Magyarországon, hogyan különült el egymástól széppróza és értekező próza, és így tovább).

Szajbély Mihály

De csak most döbbentem rá, hogy ez a kérdés engem is mennyire személyesen érint.

Hiszen magam is kapcsolatba kerülök ezekkel az alrendszerekkel. Van egy identitásom a gazdaság alrendszerében; van egy a politikáéban; van egy az etikáéban; van egy a szakmámban; és van két olyan identitásom is, amelyik parlagon hever: él bennem egy elvetélt tudós, és egy elvetélt művész. Ez utóbbi kettő számomra a legizgalmasabb, éppen azért, mert ez utóbbi kettő volt számomra a legtöbb gyönyört és izgalmat okozó terület.

Csáth katasztrófáját az okozta, hogy nem tudta a tudósi, orvosi identitását a művészével összhangba hozni. Mihelyt mélyebben belemerült a freudizmusba, rádöbbent, hogy saját írásaival mintegy leleplezi magát, legtitkosabb vágyait, örömeit, késztetéseit. Olyan, mintha meztelenre vetkőzne a világ előtt, közönség elé cipelné lelke legmélyebb, többnyire mélyen szégyellnivaló bugyrait. És ez a rádöbbenés megbénította a kezét, amikor írni kezdett volna.

Meghökkenve érzem, hogy hiszen velem is ez van! Hiszen én is ezért nem tudok írni! Annak megbolygatása, ami bennem van, nem hozható összhangba polgári énemmel. Márpedig az irodalom számomra is az, ami Csáth számára: annak kifejezése, ami más módon nem fejezhető ki. Ugyanakkor a tudományos életre is alkalmatlan vagyok, szintúgy lelki okokból. Hiszen ott sem lennének kisebbek az igényeim: valami olyat mondani, ami valóban megállja a helyét. Az irodalom- és nyelvtudomány ugyanakkor nagyon nehezen (vagy még inkább: sehogyan sem) különíthető el a fejemben egy csomó olyasmitől, ami folyamatosan belekúszik. Emlékszem a pánikra és kétségbeesésre, ami elfogott akkor, amikor egy tudományos dolgozatot kellett készítenem: azt éreztem, hogy képtelen vagyok megragadni, leszűkíteni, elemeire bontani a témát, annyi minden belekúszik és összezavarja.

Nem azt mondom, hogy én olyan tehetséges lennék, mint Csáth; inkább azt, hogy úgy. Vagyis túl sok minden érdekel, nem tudom (és igazából nem is akarom) leszűkíteni az érdeklődésemet egy bizonyos területre. Kosztolányi csak író volt, és más semmi. Érdekelte persze minden, ami a világban észlelhető volt, de éppen csak annyira, amennyire azt íróként használni tudta. Így használta a freudizmust is; eszébe sem jutott, hogy ez az akkor fiatal és izgalmas tudomány szét tudná roncsolni írói ambícióit; tisztában volt vele, hogy a tudomány sohasem értheti a művészet lényegét. El tudta különíteni a kettőt. Csáth egyfajta univerzális művész volt: író, festő, zeneszerző, és mélyen érdeklődött a természettudományok iránt is, gondolkodását legalább annyira befolyásolta Darwin, mint Tolsztoj. Írni akkor tudott igazán, amikor boldog tudatlanságban elfelejtkezett róla, hogy egy novellát tulajdonképpen “tudományos” szempontból is vizsgálni lehet. Amikor erre rádöbbent, némi túlzással egy sort sem tudott leírni többé.

Az ismertebb magyar írók közül Csáth talán az egyetlen, aki művésznevén vált ismertté. Ezt a tényt korábban egyfajta esetlegességnek tartottam. Valahogy úgy képzeltem, akkoriban sokaknak lehetett művészneve, és az övé valahogy rajta ragadt. Most, Szajbély könyvét olvasva világosnak tűnik, hogy ez korántsem esetlegesség volt: éppen Brenner József személyiségéből következett. Őbenne két ember élt: egy természettudományok iránt élénken érdeklődő, professzionális orvos és pszichiáter, akit Brenner Józsefnek hívtak; illetve egy különleges novellákat szerző író, akit Csáth Gézának. Amikor Csáth olvasni kezdte Freudot, rá kellett döbbennie, hogy ez az elkülönítés korántsem olyan problémátlan, mint képzelte: az élet valamennyi jelensége vizsgálható tudományos alapon. Két alrendszerben használt két különböző identitása elkezdte irritálni és zavarni egymást, ami ahhoz vezetett, hogy személyisége összeomlott. Brenner József megölte Csáth Gézát.

Van-e ebből valamilyen tanulság számunkra? Bizonyára. A társadalom különböző alrendszerei elkülönült szabályok szerint működnek, és aki ezeket a belső működési szabályokat nem fogadja el, az csak irritálni tudja az adott rendszert, sikeressé válni benne nem. Ez az irritáció adott esetben persze lehet olyan erős, hogy a belső működési szabályokra is kihat, de a modernitásban az már nem fordulhat elő, hogy valamennyi alrendszer tartósan egyetlen alapelv szerint működjön hatékonyan. Korunkban a teljességnek csak illúziója létezhet. Annyiféle ember vagyunk, ahány alrendszerben mozogni kezdünk. Okkal állít ez nagyon sokakat kihívások elé, és érthetővé teszi azt a sajátos neurózist és frusztrációt, amely jelenkorunkra olyannyira jellemző.