Je suis S.

Je voudrais parler au professeur.
Mindig hajnalban telefonálnak. És  nem mutatkoznak be soha.
Mezítláb végigrohanok a szutykos folyosón, és félig csukott szemmel felveszem a kagylót. Mindig ugyanazt mondják: Je voudrais parler…
Papa! Papa! Gyere! Megint téged keresnek.
Nagyapám összefogja magán a csíkos köntösét, és morogva kivánszorog a folyosóra. Dühösen int, hogy ne hallgatózzam,  takarodjam vissza a szobámba.

Mire emlékszem még a gyerekkoromból?
Mások elbeszéléseiből tudom, hogy mi is sétálgattunk a Margitszigeten. Fényképek is készültek rólunk:  egy torzonborz hajú kislány és egy sértődött öregúr az ősziesen halvány napkoronggal szemben. Nagyapámnak amúgy minden oka megvolt a sértődésre és a méltóságteljes neheztelésre. Tényleg professzor volt…  igazi professeur, hiszen pár évig még a Sorbonne-on is tanított. De valamit elkövetett…
Valami rosszat én is elkövettem, hiszen nem voltak szüleim, nem voltak barátaim, ráadásul  velem egyik tanítónő sem szívesen állt szóba. Az iskolai védőnő elszörnyedt, mikor meglátta a lábkörmeimet, és megtudta, hogy  a nyakamat sem mosom meg rendesen. De hogy én  mit éreztem, azt nem tudom felidézni.
Világosan csak a tetűre emlékszem. Nálunk is a fél osztály eltetvesedett, de nekem nem volt senkim, aki lehúzogatta volna a hajszálaimról a serkéket. Nagyapám leborotválta a fejemet, aztán szitkozódva, zsörtölődve elégette az összes játékomat. De ez mind nem volt elég. Talán ki kellett volna tisztogatni az ágyneműt és a szőnyegeket is. Én voltam a leghosszabb ideig tetves, az osztálytársaim csak Serkének hívtak.
Je voudrais parler au professeur, ismételgették a hangok hajnalban.
De én kivel beszélgethettem volna?

Arra is emlékszem, hogy sokan irigyeltek. Hiszen négyezer kötettel és egy tudós nagypapával éltem egy hatalmas villában. Nyáron  franciául beszélgettünk a cseresznyefa alatt. Hatalmas volt ez a fa már akkor is: uralta az utcát, uralta az egész hegyvidéket, de nem termett rajta egy szem cseresznye sem. Papa hetente kétszer eltaxizott a belvárosba, és hihetetlen csemegékkel tért haza: hozott francia salátát, grillcsirkét, téliszalámit. Az ebédért viszont nekem kellett elmennem. Az éthordót reggel letettem az osztályterem végébe, és iskola után elbattyogtam az étterembe. Rettenetesen szégyelltem a maszatos, ütött-kopott alumínium éthordót, amibe az osztálytársaim sokszor falevelet, papírszemetet, kavicsokat szórtak. Ha belépett egy új tanár az osztályterembe,  az volt az első kérdése, kié az az éthordó ott a sarokban.
A Serkéé, kiabálták mindannyian.
Nagyapám régi tanítványai bonbonokat hoztak. Sokszor bebújtam a paplanom alá, és egyszerre felfaltam az összeset. Kicsit féltem ezektől a bonbonos bácsiktól, mert az egyik benyúlt a ruhám alá, mikor nagyapám nem nézett oda. Egyszer negyed kiló rumos meggytől olyan rosszul lettem, hogy ki kellett hozzám hívni orvost. Ez a gyerek részeg, mondta a doktor, és gyanakodva mért végig minket. A szobámban ragadt a padló, a szőnyeg foltos volt, és az ágyam telistele  csokipapírokkal, rajzokkal, levetett zoknikkal. Fel lehet így nevelni egy gyereket?, kérdezte az orvos szemrehányóan. Nagyapám széttárta a karját. Mit csinálhatott volna?
Ő soha nem beszélt a szüleimről, én meg elfogadtam, hogy a rosszaságom miatt nem lehet anyukám. Hiszen serkés vagyok. A nyakam se tiszta. A körmöm se. Egyetlen tanítónő sem szeret.
A serkézés elkísért a gimnáziumba is, csak ott viccesebbnek tartották a Sörkét, mint a Serkét. Sörke Kati… mondta egyszer hangosan az osztályfőnököm. Ha-ha-ha-ha, nevetett az osztályban mindenki. Én is nevettem, mert tudtam, ha megsértődöm, kegyetlenebbek lesznek, elgáncsolnak, megcsipkednek, kavicsot szórnak az éthordómba. Nagypapám egyszer beült a szülőértekezletre az anyukák-apukák közé, mon ami-nak hívta az osztályfőnököt, és franciául motyogott maga elé. Már nagyon beteg volt, és olyan áporodott szagot árasztott, mintha a Városligetben töltené az éjszakáit. Az anyukák elmesélték ezt a gyerekeiknek, a gyerekek meg másnap megkérdezték tőlem: ha egyszer nagyapád ilyen büdös, mért nem fürdeted  meg.
Ha-ha-ha-ha. Mért nem fürdeted meg? Együtt nevettem velük.
A magyartanárom, Sanyi bácsi viszont nagyon megértő volt velem. Külön feladatokat adott, magához rendelt a könyvtárba, hogy elolvassa az esszéimet. Falusi fiú volt, neki rettentően imponált a négyezer kötet, hogy a cseresznyefa alatt franciául beszélgetünk… Sanyi bácsi megértő volt, és állítása szerint mindig is a legjobbat akarta nekem. Teljes szívével. Minden erejével. Élesen emlékszem a délutánra, mikor a Hármashatárhegyen, a Skodája hátsó ülésén elvette a szüzességemet. Igen, emlékszem a hidegre, a csupasz ágakra, Sanyi bácsi lihegésére… és arra a furcsa érzésre is, hogy nem fáj semmim. Mintha csak tornáznék Sanyi bácsival a hátsó ülésen. Talán a fotók, a bevillanó emlékképek csak arra jók, hogy elfedjék a folyamatos iszonyatot, és elhitessék velünk, vannak jobb és rosszabb perceink. Én néha még mindig úgy érzem, a lakásunk egy távoli zugában heverek, és rettegve várom, hogy besurran-e hozzám nagypapa egyik vendége. Néha már annyira félek, hogy azt várom, hogy legyek már túl rajta, minél előbb történjék meg… de hogy micsoda, arra nem tudok visszaemlékezni.
Sanyi bácsi viszont tele volt a legkülönfélébb, legváltozatosabb történetekkel. Sógorok, komák, nagynénik, nagybácsik. Haverok az egyetemről, kollégák a tantestületből… egy rakás gazember, aki őt nem érti meg… De édes Katikám! Te legalább itt vagy nekem! Bár máshol lehetnék, gondoltam magamban. Még a Hármashatárhegy is tele volt velem egykorú fiatalokkal, akik szánakozva figyelték, ahogy egy bajszos, középkorú férfi ölelget vagy különórát tart nekem.
Ilyen csúnya volnék? Sanyi bácsi szerint csak az a fontos, hogy mi van a szívemben és a fejemben. A kultúra, igen. És kétségbeesetten próbált győzködni, hogy csak tőle számíthatok megértésre. Az éretlen fiatalok mind kinevetnek.
És kinevettek, tényleg. Az osztálytársaim még mindig Sörkének hívtak, a fiúk kakaót öntöttek a táskámba, a lányok befogták az orrukat, ha közelebb mentem. Mért nem fürdeted meg a szegény nagypapát, Sörke? Nem akartam elárulni, hogy nagypapa hónapok óta kórházban van, de eszem ágában sincs meglátogatni, nem hogy megfüröszteni. Mert mi történik egy tizenhét évessel, ha meghal a gondviselője? Elviszik intézetbe, elveszik mindenét, sós kútba teszik, majd onnan is kiveszik… Szerencsére én elég pénzt találtam nagypapa holmijai között, úgyhogy ki tudtam fizetni a számlákat. Már senki sem telefonált hajnalonként. Nagyapa még élt, de már a titokzatos franciák is elfelejtették.
A temetés után két héttel – épp a matematika érettségi napján – került elő az édesanyám. Néhány napra bekvártélyozta magát hozzám. Szörnyülködött, hogy az Akadémia nem temettette el a papát “tisztességgel”. Hogy zsíros a hajam, koszos a nyakam. Hogy az újságok a papa haláláról semmit sem írtak. És hadovált valami rettenetes nemzetközi bonyodalomról vagy összeesküvésről – mindig másféléről –, ami miatt nem jöhetett haza korábban. Én tudtam, hogy csak a lakásra fáj a foga, de egy ideig mindent ráhagytam. A felvételi utáni nyarat kint akartam tölteni Párizsban.

Csontos, magas, fekete hajú lány voltam, olyan fejletlen, hogy a franciák még tizenötnek sem néztek. De vajon akkora baj ez? Budapesten majd én leszek a lány, aki most jött haza Párizsból. Nem Sörke, nem Kati, vagy ami még rosszabb, Katika, hanem a legkatább Kata. A hátam mögött egy híres, halott nagypapával, egy százötven négyzetméteres villalakás tulajdonjogával és Párizzsal, amit most hazaviszek a zsebemben.
És pontosan így is lett.
Én mindig túl ideges voltam, hogy hosszú regényeket végigolvassak. Háború és béke. Vörös és fekete. Karamazov-testvérek. Százmillió oldal. Mind rémségesek. Nekem már a századik oldalnál el szokott fogyni a türelmem. De az egyetemen gyorsabb voltam másoknál, okosabb, ügyesebb, elmésebb. A Kata Párizsból. A Makkai György unokája. Még mindig rettentő sovány voltam, de ez még izgalmasabbá tett. Én voltam a legkatább Kata, akit a bölcsészek maguk elé képzelhetnek. De nem ambicionáltam túlságosan az egyetemet, a nagyapám híre itt is beburkolt, mint valami rossz szag, amit nem lehet a függönyökből kiszellőztetni.
Utolsó gazember volt, mesélték róla. Hatalmas tehetség. Hogy mekkora köpönyegforgató! Hány és hány embert tönkretett, megtaposott, kirúgatott! Egyszer egy ismeretlen nő  a csoporttársaim füle hallatára megátkozott, és a leggonoszabb sintér unokájának nevezett. De a tanáraim biztosítottak róla, hogy rám,  Makkai Katára eszük ágában sincs haragudni. Hisz én nem tehetek róla. Még fiatal vagyok és annyira ártatlan.
Annyira-annyira, de mennyire? Még mindig a nagypapa lakásában laktam. Még mindig a nagypapa edényeit használtam. Anyagi gondjaim nem voltak: a nagypapa éjjeli szekrényében találtam egy dobozkát tele régi érmékkel. Hát nagypapa nemcsak gazember volt, nemcsak leggonoszabb sintér és felülmúlhatatlan tehetség, hanem híres éremgyűjtő is? Hogyan kerültek az éjjeli szekrényébe ezek az érmek? Az is furcsa volt, hogy nagypapa összesen hét évig volt házas, mégis annyi fazék, vágódeszka, szűrő, szita sorakozott nálunk, ami elég lett volna egy tízfős családnak. Mi ketten évekig ki se nyitottuk a konyhaszekrényt. Akkor ki gyűjtötte össze ezt a  sok limlomot?
Nagypapa 1944-ben beköltözött Schwarzék villájába, de csak 1948-ban, a hű szolgálataiért törvényesíthette a „foglalását”. Netán  a Schwarz is valami egyetemi ember volt? Ismerte nagyapámat? De miért hagyott nagyapámra mindent? Az éremgyűjteményét, a fazekait, a lábtörlőjét? A hagyatékában találtam egy levelet, amit elvált nagyapám írt Schwarz Lenkének, a drága, kedves, egyetlen menyasszonyának, szíve szerelmének. De akkor hol ez a Lenke? Hol van nagyapám szíve szerelme? Őszintén reméltem, hogy soha nem kerül elő. Az éremgyűjteményt ugyanis eladtam. Miből is fizettem volna a számlákat?
Akármilyen borzasztó volt a lakás, nekem eszem ágában nem volt innen kiköltözni. Nagyapám titkai, ezek a félárnyékos szobák éltettek engem. A barátaimmal nyáron a nagy cseresznyefa árnyékában szoktunk üldögélni. Biztosítottam őket, hogy behívnám őket, megvendégelnék mindenkit a konyhában, megmutogatnám a lakást, de sajnos tele a ház kísértetekkel. Hogy micsoda szörny volt a nagyapám, azt ti is tudjátok, remélem.
A fiúk ezt rettentő izgatónak találták. És ott volt a kis piros Fiat a ház előtt. Mert Schwarz bácsi éremgyűjteménye minden várakozást felülmúlóan értékesnek bizonyult. Most már értettem, miért szeretett anyám a házban sündörögni. Talán ezt a dobozkát kereste hetekig.

Bár megtehettem volna, eszem ágában nem volt Párizsba kiköltözni. Én abba a világba vágyódtam vissza, ahol Sörkének hívtak. Visszatértem hát a régi középiskolámba.
Az első nap a portás tegezve megállított, és felelősségre vont: hogy merészelek hippi módra beállítani. Mi ez a szoknya rajtam? Mi ez a kendő? Milyen a hajam? És hogy képzelem, hogy zöldre festem a lábkörmömet? Lajos bácsi nehezen hitte el, hogy nem vagyok negyedikes. Hogy egy tanárnő ennyire kata lehet.
Már az első hónapban tömegével kaptam a fiúktól-lányoktól a szerelmes leveleket. Hiszen itt van az új franciatanárnő. Aki az órán Magritte-képeket mutogat. Aki zöldre festi a körmeit. Aki péntekenként francia filmklubot vezet. Aki zseniálisan megrendezte Genet Cselédekjét, csak az igazgatónő – micsoda botrány! – szégyenében félbeszakította az előadást. Kata, aki Kata. A fiúk találgatták, kivel élek együtt abban az irdatlan villában. Én mindenesetre az összes tanítványommal lefeküdtem. Hiszen nem számítottak – ahogy betöltötték a tizennyolcat, elfelejtettem a nevüket.
Na, mit szólsz ehhez, Sanyi bácsi?
Szegény vénember még mindig reménytelenül csodált engem.

De akkor miért is hagytam ott a gimnáziumot?
Féltem attól, hogy ha kimaradok a rendszerváltásból, akkor e én is lúzer vagy balek leszek? Egy felkapott budai gimnázium Sanyi nénijeként végzem? Semmivel nem volt izgalmasabb francia cikkeket lektorálni, a Nizzai filmfesztiválra utazgatni, mint a diákjaimmal a cseresznyefa alatt beszélgetni. De kicsit megöregedtem, szálkás és nyúzott lettem, harmincnégy évesen egyetlen portás sem kevert volna össze a tinédzserekkel.
Maradt hát a kulturális diplomácia, az újságírás. A fogadások. Más nyúzott, agyonfestett, öregedő arcok. Tudjátok, hogy én egy szörnyeteg unokája vagyok? Mindenki udvariasan nevetett, mintha csak azt mondtam volna, Sade márki leszármazottja vagyok. Sajnos egyre kevesebben tudták, ki az a Sade márki, ki volt az a Makkai professzor, a franciás rendezvények is megfogyatkoztak, úgyhogy kénytelen voltam iskola-ügyekkel is foglalkozni. Hiszen milyen híres gimnáziumi tanár voltam valaha!  Jöttek hát a fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyerekek. Mancika autista kisfiát nem vették fel az Artista-képzőbe! Szörnyű, szörnyű! Sokan az egyik legbátrabb újságírónak tartottak.

Aztán egyszer kaptam egy furcsa levelet.
Mindig jó kollégánk voltunk, ezért ezt a cikket először neked küldöm el, írta az egyik újságíró-barátnőm. A riport egy budai elit gimnázium francia tagozatáról szólt, ahol egy K-nak nevezett tanárnő megalázta és kihasználta a tanítványait. Dezsi, Ottó, Tomi, Andris (ma már befutott, középkorú emberek)  egymás után  elzokogták, hogy ez a szörnyű K. mit tett velük, hogy mi minden történt az osztálykirándulásokon, a színjátszó körben, no meg persze a  regényes cseresznyefa alatt. Egy bizonyos, reménytelenül szerelmes T.I. – akit egyesek szerint „bántalmaztam” – öngyilkos lett húsz éves korában.
No de ki lehet ez a T.I.?
Nem akartam a rágalmakat a tagadásommal dagasztani. Leírtam, hogy fiatal, tapasztalatlan középiskolai tanár voltam, magam is bántalmazott gyerek, úgyhogy nem igazán voltam képes tiszteletben tartani a határokat. Ezek a határok amúgy a hetvenes-nyolcvanas években még egészen máshol voltak. Az elkényeztetett kamaszok csak kihasználták  az én engedékenységemet.
Amúgy meg régesrég elévültek ezek az ügyek.
A nagyapám szörnyeteg volt, de én nem tehetek róla.

Ahogy a cikk megjelent, nem hívtak többé kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra. Egy autista gyerek anyja viszont felhívott, és kikérte magának, hogy én, egy szörnyeteg merészeltem írni az ő fiacskájáról. Mégis mit képzelek? Hogy süllyedtem ide? Én nem képzeltem semmit, már a fiacskája nevére sem emlékeztem.
És azt sem tudom, ha még meghívnának valahova,  elmennék-e. Már kezdek olyan csapzottan jönni-menni, elhanyagoltan öltözködni, mint nagyapám. A nagyapám, akinek még a naplójából sem derül ki, mit gondolt komolyan, miben reménykedett. A rossznak nincs kezdete, nincs története. Beburkol bennünket, mint valami rettentő szag, amit nem lehet sehonnan kiszellőztetni.
Aztán egy vidéki lap megírta, hogy a gimnáziumban az osztálytársaim Sörkének hívtak. A kisboltban hallottam, hogy az eladónők  a hátam mögött összekuncognak: No, nézd csak, itt  a Sörke Kata! Elmosolyodtam.  Ha életben akarsz maradni, együtt kell netned a többiekkel.
De talán most lesz időm kipakolni a konyhaszekrényt, és kidobálni a hasznavehetetlen fazekakat. Csak éppen nyomaszt ez a rettenetes, könyörtelen csend. Nyáron meg a cseresznyefa sértődött susogása. Nem bánnám, ha volna egy kisunokám, egy fekete hajú, sovány kislány. Vagy ha hajnalban nekem is rejtélyes idegenek telefonálgatnának.

William Wordsworth: Elszántan, gátolatlanul

Resolution and Independence

Fergeteg süvített álló éjjel,
Heves eső özönvízzel seprő,
Ám zavartalan kél a nap már, fényes;
Madárének csattog; messzi erdőn
Édes dalú gerle költ,
Szajkóé a riposzt, csacsog rá szarka,
Teli a tér nedves jósleső csobogással.

Kimerészkedik mind a napimádó;
Az ég örvend: világra jött a reggel;
Esőcseppet csillant fű; a lápon
Nyulat szalajt derűs kedélye;
Talpa tócsás talajról páraleget
Porol, napon csillámlik,
Tartson bármerre, rohan vele végig.

Utas voltam a lápon akkor;
Nyulat láttam szökdécselni vígan,
Erdőt hallottam és messzi vizet – morajlót;
Sőt meg sem hallva, sihederi gondtalan
Betöltötte szívem a gyönyörteljes évszak:
Elbujdostak régvolt emlékképek,
S velük hiún bús dolga az emberlénynek.

Ám mint megesik, hogy kifáradt
Gyönyör után nincs tovább az elmének,
Mit elragadtatás emelt magasba –

Csüggedés taszítja szintoly mélybe.
Azon a reggelen velem is így esett,
Félelmek s képzelmények rohantak rám,
Idegen, névtelen, vak ideák – bús homály.

Pacsirtát hallgattam az égen trillázni,
Felötlött a játékos nyúl képe;
Bár boldog Gyermeke e földnek itt:
Vagyok, mint ezek az áldott lények,
Távol járok e világtól s a gondtól véle,
De rám ronthat egy új, egy másik nap,
Magányt, szívbút, szükséget, szorongást hozva.

Létem java jóleső gondolatban múlott,
Mintha az élet dolga nyári derű volna,
Mintha keresetlen hullna ölbe, ami fontos:
Eredendő hitért, mi gazdag eredendő jóban;
Ám mástól miként várhatja el olyan,
Hogy építsen, szántson-vessen néki; ha füttyent,
Szeresse is, ki maga ilyenre ügyet se vet?

Chattertont idézte elmém, a csodás Fiút,
Ó, álmatlan lélek, ki gőgbe veszett;
Ő, ki dicsőn, boldogan vonult
Szántása nyomán hegygerinceken –
Hogy istenítse önnön lelke,
A költő ifjúsága delejében kezdi,
Ebből fakad csüggedése, mi megőrjíti.
Akkor – jóllehet csudás kegyképp –
Magasból vezetve ily adományhoz,
E gazdátlan vidéken olyasmi történt,
Míg birokra baljós szorongás hívott
A sasszemű menny révén a lápon
Megláttam váratlan egy Embert:
Ezüsthajúak közt is legvénebbet.

Ahogy elhever olykor óriás szirtdarab
Hegytető kopaszló ormán
Ámultára mindnek, ki látja:
Honnét, mi mód tévedt ideát;
Úgy tetszik, érző lény, aligha más,
Tengeri szörny tán, ki partra kúszott
Sütkérezni jót köves és homokpadon.

Ilyfélének tűnt az Ember: se élő, se holt,
Sem egészen alvó – páratlan vénségben
Hajolt ketté teste, feje lábáig lógott,
Élte vándorútján egész összetértek;
Mintha düh vagy kín szörnyű kényszerének,
Vagy régtől gyötrő makacs kórság
Emberfölötti koloncát hordná.

Ő maga szürke arcú, tagjait s testét
Hántolt, hosszú botra támasztotta,
Amint lassú léptem közelített felé
Mentén a mocsaras lápvilágnak.
Emberem felhőként állt moccanatlan,
Ki süket hangos szavára a szélnek –
Vonulhat benne, ha vonulni hívja kedve.
Végül megmoccant, hogy a tócsát
Botjával felkavarja, s állhatattal
Szegezte a zavaros vízre pillantását,
Mint ki könyvét gonddal olvassa;
Élve ekkor az utasok közt élő joggal:
Megszólítani léptem mellé –
„Szép reggel ez, pompás napot ígér az ég”.

Az Öreg szíves választ adott,
Illemtudó beszéde nyugodtan eredt.
Gondoltam, hát tovább faggatom:
„Mi dolog az, mit idekint végez?

Kietlen helyszín ez ily vénnek.”
Mielőtt szólalt, komor tekintetén
átsuhant csöppnyi meglepetés.

Gyenge mellkasból szava gyöngén eredt,
Ám ünneplő rendben követte egy a másikat:
Szárnyas szólás, ékesen öltöztetett,
Választékos mondat – formás –, meghaladja
Sokaságét; oly ékes a szónoklata,
Akár skótországi presbitereké,
Kik értik, mi illet embert, s mi az Istené.

Elmesélte okát, miért jött e láphoz:
Piócát szedni, mert vénsége pénztelen;
Kockázatos foglalatosság és fáradságos!
Elviselni számos viszontagságát kénytelen:
Tóról tóra bolyongva, láptól lápig megy;
Isteni segéllyel hál, hol kiválasztja, hol úgy esik:
Tisztes megélhetését ily módon nyeri.
Beszélt még az Öreg míg mellettem állott,
Ekkorra hangja fülemben patakként zenélt.
Alig kivehetőn szó a szóval összefolyt,
És olybá láttam vénséges testét,
Mintha álom sodorta volna elém;
Ideküldték ismeretlen messziségből,
Hogy intsen, s adjon hozzá erőt.

Korábbi képzeteim visszatértek: gyilkos félelem,
Olyféle remény, mi étkét megtagadja;
Fagy, kín és vesződés, testnek szenvedése,
Jeles költők, kik nyomorúságban haltak.
Tanácstalan vágyón nyugtató szóra,
Feltettem újra a kérdést:
„Mi a munkája, mily dologból él?”

Arcán mosollyal szavát ismételte:
Széltében-hosszában jár-kel, szedi piócáit,
Lába körött felkavarja a vizet,
Iszapját mocsárnak, hol lakhelyük rejtik.
„Felbukkantak a múltban itt is, ott is;
Lassacskán elenyésznek mára,
Fel nem adom, rájuk lelek kitartással.”
Míg ekként hallatta szavát: a kietlen hely,
Jelensége az Öregnek, mint beszédje – megzavartak:
Téblábolni láttam őt lelki szememmel,
Amint a kimerítő mocsárt nyakra-főre járja
Vándorként csöndes egymagában.
Miközben gondolatom rajzott ekképp,
Kis szünettel diskurzusunk élesztette ismét.
Nemsoká más tárgyat fűzött össze ezzel
Derűs kedvvel, szívélyes modorban:
Méltósággal főképp; amikorra befejezte,
Magamon nevethettem gúnnyal: találva
Szilárdabb elmét ily Öregben, roskatagban.
„Isten – hívtam –, megsegélj utamon;
Innét a Piócás vénre gondolok a kietlen lápokon!”

Villányi G. András fordítása

Illusztráció: Caspar David Friedrich

Álmomban három

Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.

irodalmi félreolvasások 50., 51.

 

irodalmi félreolvasások 50.

Magázott cseresznye zenekar
(Magozott)
*

Rogozsin elismerte hogy a Wagner-csoport súlyos veszteségeket szenvedett Bahmutnál
(Prigozsin)
*

email inkább havazik
(minél)
*

annál inkább hulla a hó
(hull)
*

az irodalom veszélye nem világháborús túlzás
(fordítva)
*

cél a kulturális élet leépítése
(gazdagítása)
*

az irodalom több mint jól megalkotott szög
(szöveg)
*

Jókait eszünk
(jókat)
*

műfordítási szemüveg akció
(multifokális)
*

ötvenszer drágább örökösnő épülhet Csengeren mint ahogy tervezték
(börtön)
*

Petőfi körtefája mellett szarvazták fel költeményeit
(szavalták)
*

modus pökhendi
(vivendi)

 

irodalmi félreolvasások 51.

így festenek a sztárok sikkes szonettjei egy molett nőn
(szettjei)
*

békává oldja az emlékezés
(békévé)
*

Tennessee Williams ismét gyereket vár
(Serena)
*

Az italminta zarándoklatai – tanulmányok
(italianista)
*

ingyen elvihető Kovács Margit
(Kovács Margit-könyv)
*

bettelheimi csillag
(betlehemi)
*

Elektra megkéselt bosszúja
(megkésett)
*

Meztelen nő felveszi kulacsát
(papucsát – Christoffer Wilhelm Eckersberg festménye)
*

június végéig lehet pályázni a balatonfüredi kötőversenyre
(költőversenyre)
*

tizenkét beutalót tervez az új évadban a színház
(bemutatót)
*

idei nagy kiáltásuk a háromnapos Némafilm-fesztivál lesz
(dobásuk)
*

Ódor Emília lesz Szlovákia új miniszterelnöke
(Ódor Lajos)

 

(Illusztráció: Victor Bregeda: Sacrament)

Adrian Diniș: Valamikor én is írtam verset

a falra a 26-os villamosnál
azóta lebontották azt a falat
kibővítették a helyet
szeretném azt hinni
hogy nem volt szándékos
az hogy megváltoztatták a nevét
valaki aki épp ott állt
megkérdezte milyen megálló
lehet hogy azért hogy rendőrt hívjon
amikor nemkívánatos lármás
költőket olvastam arra gondoltam
hogy ez már a sors
ahogy minden csajszi
akit csak szerettem
elég gyorsan megváltoztatta
címét telefonszámát
állapotát a facebookon
és az életcélját
szeretném azt hinni
hogy nem volt szándékos
váratlan érkezéseim a
vonat jól ismert késéseivel
egy virágcsokorral

tele bűntudattal mintha
épp most loptam volna
el valami temetésről
családtagéról vagy valaki
közeliéről a szövegeimmel
amelyek mint a cigim már mind
el voltak füstölve és már nem voltak
más hívásaim az éjszaka közepén
amikor jól beszívtam
és hirtelen megkívántam hogy
valakivel átkozódjak mert nincs kivel
karon fogjuk egymást és hallgatják
azt a vég nélküli lármázást
istenem, mennyi türelemmel
viseltek el engem ezek a lányok
korábban is
amíg együtt voltunk
szeretném azt hinni
hogy egyszerűen csak egy jobb ajánlatot
kaptak egy kedvezőbb előfizetést
több ingyenperccel
mega nettel és hogy profitáltak a
lehetőségekből végülis
valamikor nekem is megvolt a lehetőségem
nem úgy mint a nagy gatsbynek
neki tényleg esélye sem volt

Száva Csanád fordítása

 

Adrian Diniș (1986-2018) román költő. Bukarestben született és élt, informatikát tanult, majd filológiát a Bukaresti Egyetemen. Több romániai folyóiratban publikált: Tribuna, Dacia literară, Poesis International. Első kötete Poezii odioase de dragoste / Borzalmas szerelmes versek (Vinea, Bukarest, 2010) címmel jelent meg. Több fontos antológiába is bekerültek versei, mint például Cele mai frumoase poeme din 2010 (Tracus Arte, Bukarest, 2011), Cu fața la perete (Brumar, 2013), Számos díjat kapott, egyebek mellett: Porni Luceafărul (2008), Tudor Arghezi (2008), Provers (2007, 2008, 2009). Fiatalon, 2018-ban halt meg stroke következtében. Posztumusz kötete Toate zborurile au fost anulate / Minden járatot töröltek (Casa de Editură Max Blecher, Beszterce, 2020.)

Erdők Könyve – Mirfak

 

biológiai ok

Az istékba, próbálom túlélni ezeket a napokat.
Milyen dolog az, ha az életben olyan napok vannak, amiket ilyen várakozással kell túlélni?
Ha rajtam múlna, három nap alatt elintéznék mindent.
Mindent, amit csinálni lehet az életben.
És mert nem vertem szét a dolgokat, most írok.
Ez van, ez egy pótcselekvés.
A fiatalok nyugtalanságának biológiai oka van.
A sok alkotásnak is biológiai oka van.
Aki nem baszott és nem ölt eleget, az alkot.
Aki igen, azt az eredmények hamarosan elviszik.

Aki nem és nem is alkot, az fél.
Aki alkot is fél, csak kevésbé.
Végül is legalább a műveiben mer meghalni.

És mondják, vannak a megszabadultak,
akik már annyit basztak és öltek eddig, hogy betelt a mértékük.
Nekik nincs már ilyesmire vágyuk és rendesebben tudnak dolgozni.
Képesek figyelni, mert a biológia nem zavarja őket.
És ők mit csinálnak?
Mondják a többieknek, akik
üvöltöznek,
hogy jól van,
add ki a mérged.
És mikor a következmények jönnek,
akkor mondják:
hát most el kell viselni.
Nekünk is így volt.
Közben néhányszor belehalsz.

 

 

🎯
keserű mandulák

szomorúságom az
amikor valakinek részegnek kell lenni
egy telefonhíváshoz amelyben elmondja
amit tulajdonképpen gondol

 

🎯
a szív elvesztése

először kétfele akarsz figyelni
aztán már jól van akárhogy

 

🎯
Leborulni csak az előtt szabad
aki szolgál.
mert ő van lent

 

🎯
ha könnyű az ég…

Fűszálak közt bőrt harap
a napfény a bogarak
Cseresznyefa jutalom
virágpor a papucsom

 

🎯
Seregély rikácsol félti fészkét
nehogy belőle fiókát rázzak
Fekszem a napon a fák alatt
hangyák akupunktúráznak

 

🎯
kérded, költők közt ki a drága?
kenyérnek bornak e világra
négy sor Li Taj Po kijózanít
Po Csü Ji tanít józanságra

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: narancs tüskén; főszínek; tavaszi hanga)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info