Fürdőző nők

Úgy döntenek fürdőzni mennek ezen az egyhangú, téli napon. Hárman álldogálnak a termál kasszája előtt kígyózó sor végén. A pénztárral szemben bárpult, a presszógép mellett egy kávéillatban ázó idős hölgy várja, hogy egy újabb rendelés fekete cseppjei felbukkanjanak. Az üveghűtőt két fiatal férfi támasztja, mindketten sűrű bajuszt viselnek. A magasabb fél könyökkel a pulton támaszkodik, másik kezét csípőre teszi, és mellkasával elégedetten fordul a világ felé. Barátjával időnként vált egy szót, de jobbára a sorban állókat pásztázza oda-vissza. Miután tett pár kört, tekintete megállapodik a három, kabátba bugyolált fiatal lányon.

Egyetemisták, vagy dolgozó nők lehetnek. Ezt a korosztályt nehéz eltalálni, félrevezetők a koravén húszasok, ahogy az üde harmincasok is. A húszas, vagy harmincas fiatal nők a reggeli bágyadtság hanyagságával tárgyalják épp életüket, és alig várják, hogy hideg végtagjaikat feloldja a forró víz.

A sor lassan halad, peregnek a percek és a szavak, a szőke lány tekintete elréved, aztán hirtelen összeakad a szemben álló bajszos férfiéval, és nyomban elkomorul az arca. Egy szempillantás alatt végigméri, és megállapítja, uoáh, de taszító ez az alak! Szemei gyakorlott mozdulattal megvetőt köröznek, miközben barátnőihez szól, pff… még a kabátot sem vettük le, ezek fura alakok meg már itt bámulnak. Barna hajú barátnője óvatosan hátrapillant válla fölött, nyomban vissza is fordul, a bajszosok tényleg őket méregetik. Jobb lesz elkerülni őket odabent, mondja bólogatva.

A lányok a kisebb medencékben kezdik a fürdőt, áznak, és derűsen beszélgetnek, majd ha nem bírják a forróságot eggyel hűvösebbre váltanak. Az első kádat megunva egy enyhébb felé csoszognak óvatos léptekkel a síkos köveken. A szőke lány belép a félhomályos barlangba, de hirtelen megtorpan, azonban a két barátnő már a nyomában torlódik, befelé tolják, gyorsan-gyorsan, szétfagyunk! A gyógyvízben a bajszos fickók heverésznek, és azonnal felélénkülnek a nők érkeztén, akik kicsit elbizonytalanodnak a medence peremén, de már késő, végül kényszerű jó modorból belépnek, és helyet foglalnak a kis barlang lehető legtávolabbi pontján feszélyezetten, szorosan egymás mellett.

A társalgás alábbhagy köztük, testük önkéntelenül is összehúzódik, szemeik zavartan menekülnek a kiszámíthatatlanul mozgó, éberen pásztázó férfitekintetek elől. Szorgalmasan ugrálják át figyelő pillantásaikat, szigorúan a falakat és egymást nézve, nehogy azok bármint bátorításnak vegyenek. A férfiak lelkesedését nem töri le a sikertelen szemkontaktus, úgyis inkább nyaktól lefelé nézelődnek, hát tüzetesen szemügyre veszik mindhárom nőt: egy barna, egy szőke és egy fekete. Három különböző mintájú fürdőruha, három mellméret és három eltérő bőrárnyalat. Minden van mit szeretni. A  bámészkodók szája már mosolyra, vagy szóra nyílna, de a szőke hirtelen feláll a térdig érő vízből, vékony testén leszaladnak a csillogó, kénes patakok, barátnői pedig követik, viharosan távoznak, nyomukban kicsit hűvösebb a meleg pára.

A fürdő egy távolabbi pontján aztán újból feloldódnak, gyorsan megfeledkeznek a bosszantó közjátékról, és a beszélgetés ismét erőre kap. A kismedencék után egy szauna kör jön, a fa kabinban izzadnak, itt végre csend van és nyugalom, várják a megtisztulást, hogy kicsapódjon, és távozzon bőrükből a sok felgyülemlett méreg. Amikor már nem bírják tovább, kitörnek a forróságból, és a hideg zuhany alatt hol sikongatnak a hirtelen váltástól, hol jólesően sóhajtanak a gondolattól, hogy most feszesedik a bőrük. A barna lányt, ahogy a zuhany alatt áll, újra kényelmetlen érzés fogja el, valaki figyeli, a lapockáin idegen szempárok cirkálnak. Megfordul, és megpillantja a két bajszos fazont a zuhanyfülkékkel szemközti fonott pihenőszékeken. Zavartalanul stírölik a tusoló nőket, a magasabb most igyekszik elkapni a szépségesen nedves barna lány pillantását, szőrös lábait hívogató terpeszbe támasztja, és igyekszik csábítón nézni. Micsoda testek, gondolja. Míg a szeme a bőrfelszíni domborulatokon vándorol, képzelete útnak indul, és bejárja a láthatatlan zugokat, kéretlenül beférkőzik a hajlatokba, a testnyílásokba, számára nincs határ, micsoda gyönyörűség! Hiszen mindent a szemnek! Tudja ő, megtanulta az apjától, aki meg az ő apjától. Ősi bölcsesség ez. A szemnek mindent, bármit! Egyik, másik, harmadik! A férfi fejében seperc alatt mind megvan. Akár egyszerre is beleférnek, három szép testtel együtt, hatványozódik a gyönyör, bőven van hely az ő tágas fantáziájában. Ezért is jó fürdőbe járni, gondolja, szabadon legelhet a szem. A barna lány ezalatt óvatosan a törülközőjéhez igyekszik, legszívesebben rohanna, menekülne a kéjsóvár tekintetek tüzéből, de félő, hogy elvágódik, szeretné, ha száz keze lenne, amelyekkel, mint egy szemérmes polip, eltakarhatná, megvédhetné csupasz testét. De annyi nincs neki, így két árválkodó karját fonja össze mellkasa előtt, háta kissé meggörnyed, arca elsötétül, az a hét méter a fogasokig keservesen hosszúnak tűnik, a férfiak figyelme eközben állhatatosan követi. Mikor eléri a fürdőlepedőt, egy gyors mozdulattal magára teríti, végre menedékben, egy puha pamut óvóhelyen. Fellélegzik, és elsiet, a barátnői tipegve követik.

A három nő újra egy kismedence félhomályában lel rejteket, a szőke lány tajtékzik, kinek képzelik ezek magukat? Ez itt nem egy hentes üzlet! Pofátlan tahók! Az egyetlen, amiért nem szeretek fürdőbe járni, ez a gátlástalan méregetés! A fekete hajú lány a medencelépcsőn ül, és maga elé mered. Kinyújtott lábai a vízben még inkább rövidülnek, ahogy talpaival játékosan tempózik, kis hullámok indulnak útnak a felszínen. Hát nem tudom, bosszantó hogy így bámulnak titeket… engem biztos nem néznek, rajtam nincs mit nézni, mondja, közben szégyenlősen igazgatja úszódresszét. A barna hajú barátnő így szól, rettentően idegesítők, de én próbálok nem tudomást venni róluk. Mégis mit tehetnénk ez ellen…? A férfiak ezt csinálják, azt hiszem a fürdő ezzel jár. A szőke barátnő hevesen tiltakozik, áh! Érdekes a többi férfi tud viselkedni. Legszívesebben… Mérgében nem is tudja, mit csinálna velük.

Egy fél óra múlva a három nő megközelíti a fürdő centrumát, az oktogon medencét, a szőkével az élen menetelnek. A gyógyvíz nyugalmát néhány zubogó töri meg, megtört hátakat masszíroznak kíméletlenül. Az egyik tövében a bajszos fickók pihennek. Amikor meglátják a belépő nőket, azonnal fókuszálnak, a magasabb férfi, mint valami pályaszéli kamera, szinte egész testével követi a nők útját a nyolcszögletű kád mentén, nyaka és felsőteste kinyúlik a vízből és leplezetlen áhítattal kíséri minden mozdulatukat. Amikor a bámulók mellé érnek, a szőke egyszer csak megtorpan, és feldúlt tekintetét egyenest a magas bajszosba vájja. Barátnői kicsit zavartan, de lassan tovább haladnak, és pár méterrel odébb várják, mi fog történni, jobb kerülni a feltűnést, nem kell a balhé.

Ez… – kezdi idegességtől remegő hangon a szőke lány. A két betűt, a bajszos alak már bátorításnak is veszi, a legkevésbé sem érzékeli a vészjósló jeleket. Széles mosolyra húzza száját, és heves mozdulatokkal hellyel kínálja a lányt maga mellett. Hetyke bajszát már a győzelem szele lengeti, telhetetlenül nézi a szőkét, aki viszont nem mozdul az invitálásra. Csak áll a medence partján megvetett lábakkal, megvető tekintettel, és csípőre tett kézzel kezd neki újra mondandójának, egyre fokozódó hangerővel. Ez, – mondja ismét, hangja ezúttal szilárd, és metsző, lenéz a magasból a lábainál heverő férfiakra. Egy szót keres, amivel a legegyszerűbben tisztázhatja a helyzetet, sokat nem gondolkozhat, hát nagy levegőt vesz, és ráüvölt a bajszosra: zavaró!!! Zava-zava-ró-ró-ó. A szó megbokrosodva visszhangzik a török kupolában, és egyszerre minden fürdőző szempár a bajszos férfira szegeződik. A lenéző, gátlástalan pillantások nyílzáporként lövellnek a zavaró alak felé, és csípve fúródnak a bőrébe. Hirtelen szertefoszlik minden eddigi bátorsága, és imént még magabiztosan kiágaskodó teste megszégyenülten húzódik vissza a puhameleg vízbe. Miért bámul így mindenki?  Ne nézzenek már!

Ki nyer ma? Gondolatok a NAT-vitáról

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.

Álom

 

Biciklin szántok vattamezőket,
dús, rakott szoknyám alatt
rétegelt univerzum.

Egy szárnyam denevérbőr,
rejtélyes propeller.
Légyszerű szemekkel pásztázok.

Ólom felhők húznak magukba,
akár szikét a hús.
Hajam két fonatban,
egy hermelin fogaival teletűzdelve.

Mezítláb hajtom a pedált,
mindkét lábamon hét ujj.
A legnagyobb körmök
helyén rózsabimbók,
nem ütköznek a láncba.

Ragacsos köd terül szét,
benzin és liliom illat elegye.
Látok egy kaput, hatalmas,
skarlátvörös, mint a ruhám.

Kovácsoltvas kerítés körülötte,
medvék, kos fejek motívumai.
Több tonnás, zömök kopogtató,
egy holló frontális ábrázata.

Felette cizellált felirat.

 

(Illusztráció: Michael Cheval: Down to Earth)

Andreas Capellanus: A szerelemről

Egy lovag, akit erősen kínzott egy bizonyos hölgy iránt érzett szerelme, de semmiféle alkalmat sem lelt rá, hogy jól elbeszélgessen vele, a hölgy egyetértésével kerített egy bizalmas barátot, akit beavatott ebbe a dolgába, hogy annak közvetítésével minden nehézség nélkül kölcsönösen megismerhessék egymás szándékát, és titkon közölhessék a másikkal gondolataikat. S hogy e bizalmas barát segítségével szerelmüket hosszú ideig tudják ápolni, elrejtve a külvilág elől. Ám a barát, aki elvállalta a követi tisztséget, megcsalva barátja belé vetett bizalmát, magára vette a szerelmes szerepét, és a saját érdekében kezdett udvarolni.  Az említett hölgy pedig galád módon belement álnok játékába. S így végül elfogadta annak szerelmét, és minden kívánságát teljesítette. A lovag pedig – felháborodva a csalárdságon – az egész ügy lefolyását ismertette Champagne grófnéjával, és arra kérte, hogy az említett gazságot a maga és más hölgyek bölcsességével ítélje meg. S a grófné döntését maga az áruló is kész volt elfogadni. A grófné pedig hatvan meghívott hölgy társaságában a következő ítéletet hozta ebben az ügyben:

„Az a csalárd szerető, aki önmagához méltó nőt lelt magának, hiszen az nem szégyelltvele együtt ilyen gaztettet elkövetni, élvezze csak, ha kedve van rá, gonoszul megszerzett szerelmét. S a nő is boldog lehet hozzá illő társával. De mindkettőjük elől legyen mindörökké elzárva mindenki más szerelme, és se a hölgytársaságok, se a lovagi udvarok ne fogadják be többé egyiküket sem, mert a férfi a lovagi hűség ellen vétkezett, a nő pedig az asszonyi szemérem bemocskolásával fogadta el a bizalmas barát szerelmét.”

 Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

(Andreas Capellanus értekezése egy fiktív fiatalember kiművelését tűzi ki célul a szerelmi kapcsolatban követendő helyes viselkedést illetően. A szerző mintaképe Ovidius. Művének hármas tagolása is követi a klasszikus szerző Ars amatoriájának felosztását, amennyiben az első könyv a szerelem meghatározásának és jellemzőinek felvázolása mellett a kiválasztott nő meghódításának módszereit mutatja be, a második pedig a már létrejött kapcsolat továbbélésének kérdéseit vizsgálja. Az első két könyvben a korabeli tudományosság érvelési rendszerét felhasználó értekező stílust élénkítik a kifejezetten szépirodalmi hatású párbeszédek, majd a mesés, álomszerű történetek. A szerelmeseknek szánt szabályokat olykor „parancsolatok” formájában közli, olykor pedig állítólagos szerelmi törvényszékek ítéleteiként adja elő. A dialógusokban egy-egy különböző társadalmi állású férfit, illetve nőt szólaltat meg, és arra igyekszik mintákat adni, hogyan udvaroljon a férfi, és hogyan fogadja azt a kiválasztott hölgy. Mindkét fél rendkívül kifinomult érveléssel igyekszik meggyőzni a másikat, és nyilvánvalóvá válik a szerző személyes udvarlási tapasztalata is.

Sajátos módon a harmadik könyv, amely Ovidiusnál a kiábrándult szerelmes vigasztalására szolgál, a középkori szerzőnél – követve a korabeli egyházi felfogást, és talán a Remedia amoris utóérzéseként – a szerelem elítélését tartalmazza, és arra inti az olvasót, hogy kegyes életével inkább a túlvilági boldogság elérésére törekedjék. Ez egyébként a középkori egyházi állású szerző személyes dilemmáját is tükrözi, és amíg az első két részben érezhető a személyes elkötelezettség, ebben az utolsóban inkább retorikus megoldásokhoz folyamodik.)

 

A fordítás a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg.

virágcsokor

 

kollázs Tandori Dezső verseiből

virágcsokrot pillantottam meg elsőül
a vasárnap délutáni moziban
és nem nagyon lehetünk aki vagyunk
miért nem lehetünk ingujjban
zakósan szandálban virágcsokor
és erre azt mondom
amiről beszélni lehet arról beszélni kell
egy ló neve aznap délután Virág
Yorkba fogok menni lóversenyre
a rózsa városába
mondta a csokor
ingujjban zakósan szandálban
a mozit pillantottam meg elsőül
és vasárnap délután nem nagyon
lehetünk akik vagyunk
virágcsokrunkhoz odafagyunk
amiről beszélni kell
arról beszélni nem lehet
én erre azt mondom egy virág neve
lehetne a mozi neve
és Yorkba fogok menni moziba
virágcsokor szeretnék lenni
mondta a mozi
virágcsokor a rózsa városában

A rajzot Mihály Ádám készítette a vershez.

 

(Illusztráció: Kevin Sloan: Signs of Spring, 2005-2006)

A maszkok szétosztásának mennyekben lefektetett szabályai

Én nem vagyok kelet-közép-európai.
A többi kelet-közép-európaival nem köt össze a közös nyelv. Csak a szokások, az érzékenység, a közös múlt, a szorongás. Emiatt aztán persze a világon mindenütt kelet-közép-európainak néznek. És nem is alaptalanul. Elutazom ösztöndíjjal Velencébe vagy Santiago de Compostelába, rögtön összebarátkozom az ott táborozó csehekkel, lengyelekkel, szlovénokkal, horvátokkal, és késhegyig menő vitákat folytatunk, hogy miben vagyunk mi mások.  Hogy miben különbözünk.
Nem osztom a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos előítéleteket sem. A világkereskedelem hajdani központjában, annyi találmány, innováció helyszínén, Velencében kutatva nem látom igazolhatónak Szűcs Jenő, a nyolcvanas évek illúzióit tükröző tézisét: a legtöbb újítás Nyugat-Európából származik. Azt sem látom be, hogy a bizánci hagyomány má rteljesen passzé  lenne. Lehet, hogy nem rokonszenves nekünk bizáncias intézmények személytelensége, uniformizáltsága, agyon-bürokratizáltsága – de aki figyeli már a mai Unió intézményeit, például a parlamentjét, az nem állíthatja, hogy ez egy teljesen  „idejétmúlt” hagyomány.
Kelet-Közép-Európa tehát bonyolult dolog. És nemcsak Kelet-Közép-Európában „lakozik”.  Lehetnék akár büszke kelet-közép-európai, de ami miatt én mégis idegenkedem tőlem, az a szeretetlensége.

Egy kelet-közép-európai is elismeri, hogy valaki jobban szeretheti Mozartnál Beethovent.  Elhiszi, hogy egyetlen Beethoven-rajongó sem fogja Mozart híveit géppuskával üldözni, nem „tör” a Mozart-szonáták betiltására, és még a Beethovent “túlságosan” szeretők sem akarják a Mozart-rajongókat lágerekbe zárni… De ez csak a zeneszerzőkre igaz. Ha a hazádat „túlságosan” szereted, akkor biztos meg akarod támadni a többi országot, és ha nem is vagy potenciális gyilkos, de bizonyosan elmaradott… bunkó, aki még nem is látott más országot. Ha a migránsokat „túlságosan” szereted, ha támogatod őket, ha teszel értük, akkor a magyarok életére törsz, el akarod venni az ő önbecsülésüket, kenyerüket, sőt a jövőjüket.
Ha a pirézeket szereted, akkor…
Szóval nálunk mindig baj van a szeretettel.
Mert a Mennyek országában pontosan le van fektetve milyen sorrendben kell szeretni az embereket.
És jaj annak, aki merészel ettől egy tapodtat eltérni!
Ez a legborzalmasabb kelet-közép-európai hagyomány: a „rendetlen” szeretet mögött támadó szándékot, gyűlöletet feltételezni. Mert a leleplezőknek többnyire semmilyen szeretet-élménye nincs.

Ezért életveszélyes Kelet-Közép-Európában bárki mellett állást foglalni. Túlságosan szeretni. Elfogultnak lenni.
Én nem foglalok állást az egynemű párok örökbefogadása mellett. Nem tudom, hogy „anya” vagy „apa” nélkül felnevelhető-e egészséges kisgyerek. Az én távolabbi ismeretségi körömben több homoszexuális pár nevel kisgyereket – mégpedig példaszerűen, szeretetben.  De megbízható statisztikák nincsenek. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt „elemi joga”, hogy teljes családban éljenek. Azt viszont kicsit problémásnak tartom, hogy a jog minden esetben (és nemcsak itt, az örökbefogadásnál) a felnőttek (szavazók, fogyasztók) jogait részesíti előnyben.  Ahogy azt is rettentő elítélendőnek tartom, milyen kevés szó esik a 2015-ben eltűnt gyerekek tömegeiről.
De a véleményemet persze nem merem úton-útfélen hangoztatni. Mert a végén valaki feláll a magyar parlamentben, és rám hivatkozva rikácsolni kezd, hogy az egynemű örökbefogadó párok mind gyerekgyilkosok, az őket támogatók pedig a magyarság kipusztításán „mesterkednek”. Egy másik pedig tüntetést szervezne az ablakom elé, hogy védje tőlem  a homoszexuálisok, a természetvédők, az akárkik jogait. De vajon joggal hivatkoznának-e rám?
Az ilyen – Kelet-Közép-Európában szokványosnak számító – elmeháborodottak képviselnek-e bárkit?
A gyerekeket például… A  homoszexuálisokat, a természetvédőket? Vagy ők csak valakik védelme nevében  gyűlölködnek?
Én mindenkit szeretek. Legjobban persze a gyerekeket. Ó, nem vagyok szent! Ez a nemes hitvallás rögtön szertefoszlik, ha felidegesítenek. Például a játszótéren.
De azért alázni, mert valaki valakit/valakiket túlságosan szeret?

Ez a kelet-közép-európaiakra jellemző ki kit szeret, akit nem kéne-játék a magyarországi maszkok elosztásánál érte el a felülmúlhatatlan csúcspontját. Rikácsolva számonkérni, mert valaki nem azokat szereti a legjobban, akiket én? Aztán a számonkérőt álnéven vírusként becsmérelni az „igazság” és „szeretet” nevében? Megtagadni tőle az emberi létezés jogát? Ésígytovább…  A szokott mederben. Ó, mennyire szégyellem, hogy Kelet-Közép-Európában születtem!

A maszkok szétosztásának egyébként tényleg megvannak a mennyekben lefektetett pontos szabályai.
Adj annak, aki rászorul! És ha mindenkinek nem adhatsz, adj annak, akit a legjobban szeretsz!
És viseld el, hogy mások nem azt, nem pontosan úgy, nem előírás szerint…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info