PARTON

Van-e, mi nem változott szavakká
tengeridőbe loccsanó kővé, kaviccsá,
maradt-e annyi nincs még,
amit az álmok ragasztóanyaga
összetarthat,

lehessen halvány reménnyé
a felsíró kézben, amelyik érte
a lét rongyos könyvét
elölről újra fellapozza?

(Jutalom)

Talán ilyen lehet,
vagy ehhez hasonló
a mennyei állapot

lubickolni kicsit a múltban,
majd e kimeríthetetlen,
varázslatos nyelvből
építeni az emlékeknek
menedéket, erős templomot.

(Illusztráció: Sally Seal: Sun Dance)

Haza, vidékre

Tizenkét órát autóztunk, előttünk ablaktörlő
legyezett, félúton kifogytunk a beszédből,
akkorra az eső is elcsendesült.

Mélysötét volt, amikor az otthoni
utcára kanyarodtunk, murva ropogott
a kerék alatt, kerülgetjük a vízlefolyásokat,
már lekapcsolták a közvilágítást, hunyorgunk
a szürke kavicsokra. A fényszóró végigsöpört
a kerteken, levetted a gyújtást, a hűlő motor
fáradtan pattogott a géptető alatt.

Kiültünk a tornácra,
az éjjeli kertben egy alma puffant,
a csendet nem üti át,
és mi ültünk a tornácon,
hallgattuk,
és csak hallgattuk az éjszakát.

Városnézés

A panoráma megtekintése után
a vár alatt a sétány padjára ültem
és temettem magamban a telet a
szikrázó fényben gyászolni szinte lehetetlen
pedig lenne mit
ezek mögött a falak mögött
királyok laktak amíg meg nem haltak.

A völgy felől városnéző férfiak jönnek galléros pólóban
feleségeikkel
arról vitatkoznak
milyen ruhában kellett volna feljönni
a cipő a kulcskérdés.

A nyárfa áztatta úton gyerekek repülnek át
kavarog mögöttük a szösz
az egyik pólóinges
felém fordul
a kilátás felől érdeklődik
a várfokra érdemes felmenni de vigyázzanak
a falak mögött királyok laktak mondom
magamban a pólóinges elindul
feleségével a magas sarkú nyomán
minden lépésnél sercen a kavics.

A barátunk elköltözött

B. T.-nek

Könnyű, de értelmes életet
akar kialakítani magának, mondta
sokszor, majd úgy döntött,
vadkacsatenyésztő lesz a Bajkál-tó
partján. Tavaly elköltözött, és azóta
nem hallottunk felőle semmit. A terve
sikerre ítélt, mondogattuk mi, kicsit irigykedve,
az itthon maradtak.

(Illusztráció: Movsisyan Tigran: Night in the village)

Két nekomata

Színesbe öltözött az egyik,
fejére húzták a sapkát és
neon sárgában világít,
mint egy útszéli jelzőtábla,
alatta szürke a bundája.
Mellette a másik nem
tudja, hova lépjen —
előre kettőt, hármat hátra,
nem meri megközelíteni
a mellette lévőt, pedig
nem harap, nem fúj rá,
ugyanolyan a nyakörvük.
A másik olyan se színű,
eltűnik az éjszakában.
Ez az a közpark, ahova
érdemes bemenni, mert
nincs más csak növény,
habár ott hagytak a padon
egy Buddha szobrot. Nézd,
az a két macska mi vagyunk.

A búcsú örömének színpada

Azt hiszem, az egész egy erdőben
fog véget érni, mondtam neked,
legalábbis így képzeltem el,
és eljött a pillanat, itt van ez a
hely, egy befagyott tó vagy
egy tisztás, amit körbevesznek
a fák, egy kisvárosi színpad —

egy hely, ahol esélyem sincs
megszólalni, csupán figyelem,
ahogy kitart egy dupla tooloop
a pislákoló fények között és
egyre messzebb forog tested,
felismerhetetlen és immáron
semmi sem hasonlítható hozzá,

én mindeközben terpeszben
fekszem a havon és felfele
nézek és nem tudom tovább
megmagyarázni a játékodat,
ilyenkor apró állatok vagy
lények ugrálnak körbe és
hangosan nevetek, nevetek,

nevetek a jeges csöndben.

(Illusztráció: Two Cats, illustration from The Kokka magazine, 1898-99, Japanese School)

TOLVAJKULCS

Domonkos István halálára

János befelé halad, a kijárat
kimarad életéből, nevén nevez,
nyomkövető a múlt és a jövendő
között pattogó labda, aminek csak
hangja van, elképzelni sem lehet, mert
kilyukad valahova, kifelé lát.
A jó jegyszedő összeszedi magát
az autóbuszban, kiolvasná a
zsebében lapuló csillagokról
a szemközti üzletek nevét, de a
zsebe rég kilyukadt, ezért sem tudja
megjegyezni szőröstől-bőröstől ezt
az elhanyagolható, méhkasnyi tényt.

ODA, VISSZA

Jánosnak esze ágában sincs, vagy a
semmi ágán rágcsáló kövér kukac
a célja, hiába veti ki magát
hétszer az első emelet légyszaros

ablakából, ettől csak jól elfárad,
elmegy a kedve, hogy a hetedikről
kiugorva végül öngyilkos legyen,
bizonyítva a semminek az árát.

Jánosnak már a jövőre kellene
gondolni. Aki véget akar vetni
az életének, annak enélkül nem
sikerülhet méltósággal meghalni.

(Illusztráció: Jean Kigel: Main Street Waldoboro)

(Egy mészkavicshoz)

Szeretettel:
oltva is olthatatlanul.

Szerelem, Te láttad.
Vakító partod,
hegyek születését;
aljból nyiladozó arcodon
pigmentek polipkertjeit.
Piramidionodon,
mint elsőként von
aranyba a nap:
pattanni lenn,
folyó párakígyóján
az ég vízililiomait.
Hogy válik, úgy gyűlik
veled ide minden.
Te vízből született,
amint tűzbe vettettél,
az oltott por:
kifehérült holtak,
szülőházak vakító
vakolatai. Delphoi
omphalosza,
Pompei ahány
kavicsmécse,
csillagzó járdák
macskaszemei.
Kezek, lábak,
szitkok és imák:
megannyi rajz –
alap s a sír,
küszöb, szeglet,
oltárszobor; kátrányba
fojtott murvák.
Te arcba vetett,
te tiszteletül helyezett.
S magad, aki nem voltál,
csak csepp kövecs,
kimeríthetetlen tár,
ásványi trigonálisa
a születő fénynek.
Érák ékessége,
freskók kristályváza.
Csengő magasság,
nyiladékán vacoknyi
muraria-fészek.
Hegymélynyi cseppkő,
csönddel mért idő.

Csendülj, Gyönyörűm,
kacagó fogadon!

Zenei melléklet: Hegyi Botos Attila: Viola’s Dance (posztszimfonikus költemény, 1999, felvétel: 2005)

(Illusztráció: „Le Tichodrome échelette, un oiseau mythique”)