Vörös és sárga derengés elmosódott szürkeségen, a rózsaablak kis üveglapocskái megfestették az enyhe meleg fényt, s beszivárogtak az aszfalt szűk repedésibe. A város dongott az esti félhomályban, az alkonyat mély szürkesége elöntötte az utcák sápadt köveit, beleivódott a házak vakolata alá. De a város élt, s lélegzett, nem vette észre az elhaló nap borongós sötétségét. Hosszú műszőrme kabát lágyan ringatózott a hűvös szélben, apró lábak döcögtek vidáman a Balzac utca rágógumi-foltos járdáján. Váradi Teréz félszegen billegett az úton, kezében nagy vászontáska, fehér szövetre rálógott a fonnyadt petrezselyem. Kopott bőrtáskáját hóna alá szorította, a téli jeges szellő fel-fellebbentette kopaszodó kabátját, az alsó gomb hiányzott, csak az ernyedt cérnaszálak mutatták valamikori helyét. De az arcán lévő mély barázdák, szinte kisimultak, izgatott öröm csillant meg mélyen ülő apró barna szemében. Az arca piroslott, kimelegedett a nagy cipekedésben, térdei elkezdtek bizseregni, majd a mély fájdalom beszivárogni csontjaiba, de most ezzel igazán nem volt ideje törődni. Megszaporázta lépteit, a szokásos méla ábrándozás egy-egy kirakat előtt, az új kor hasznos és haszontalan vívmányainak megcsodálása, ma elmaradt. Talán a hideg is tehetett róla, de a vendégség lehetett a merev lábak, hidegben összetapadt ínszalagok igazi motorja. Tovább lendülve a fájdalmon, Teréz szinte felvette a fiatalok hosszú lépéseinek iramát. Nem lakott messze, csinos kis bérházban egy utcával feljebb.

A valamikor sárgás vakolat, mostanra beitta a port, elcsúfítva ezzel kedves kis árnyalatát. Az ablakok fázósan vacogtak, de a szobák melegsége kiült üvegiekre. Teréz ügyetlenül kotorászott fekete kopottas retiküljében, csak be kellet volna ütni a kapukódot, de Teréz már nem tudott ilyen bonyolult és összefüggéstelen számsorokat megtanulni. Hosszas kutatás, néhány papír tasakos só és megannyi zsebkendő kitúrása után, a pár kulcsos csomó előkerült a retikülből. A nehéz, nedves kaput belökte, pici vállai belesajdultak az erőlködésbe. A lift pirosan málladozott az udvaron, körbe ölelte a szürke beton és a vizesedéstől fodrozódó vakolat. Nehezen vánszorgott felfelé, az ajtaja félig nyitva, csikorogva szenvedett egyre feljebb a magasban. A harmadik emeleti gang beleásított a félhomályba, csöndbe burkolózott a ház, egy lélek sem mozdult, az üresség visszhangzott a vastag falak között.

Teréz besietett szűk lakásába, cipőjét kint hagyta a gangon, nehogy egy porszemet is magával vigyen a frissen felmosott szobákba. A konyha pici fülke szerű helyiségében az asszony nagyon jól megtalálta helyét, kitöltötte a réseket, szépen beleillett a narancssárga szekrény és a megsárgult gáztűzhely közé. Idegesen a hátsó rózsára tolta ósdi zománcos fazekát, még langyos volt, a lebbencsleves ide-oda hullámzott belsejében. Remegő kezében majdnem kialudt a gyufa foszfor szagú lángja, megnyikordult a tűzhely, halk sziszegéssel ontotta magából a gázt, mély hangon magába fogadta a lángot, és tetejébe máris krumplival teli lábos került. Teréz hirtelen megállt, kezével rácsapott a konyhapultra.

– A hab, a tejszínhab! – kiálltott fel. Majd gyorsan elfordult és egy kis sámlira állva elkezdett kotorászni a szekrényben. Alig látott bele, rövid kezével mélyen a szekrénybe nyúlt, és próbálta kitapintani, mit is rejt. Keze átsiklott a cukor, só és liszt kiszóródott halmain, néhány konzerven és tartóstejen. Még a polc kis zugaiba is beletúrt, pár pormacska az útját állta, de szépen kiseperte ujjaival a linóleumra. Fáradsága nem volt hiába, kék papírzacskót húzott elő, és a habpor már a konyhapulton várta, hogy elkeveredjen a tejjel. Teréz szusszant egyet, jó lesz ez is, gondola, Zolika úgy is szereti az ilyet, a gesztenyepürével jó lesz.

Újra felvette a főzés ritmusát, a fazékban forrt a sós víz, a kockára vágott krumplik szorgosan bukfenceztek. A sok élezéstől elvékonyodott kés már aprította is a szomjúságtól lekókadt petrezselyem zöld leveleit. Sercegett a vaj, és a pecsenye a sütőben már kapott egy kis színt. A hideg ablaküvegeken megült a pára, kis cseppekben futottak le rajta, eltakarva a kinti kopár faágak kíváncsi bólogatását. A szűk konyhát betöltötte a petrezselymes krumpli nehéz vajas illata. Teréz boldogan mosolygott bele a serpenyőbe egy emléken elmélázva, mikor Zoli kisebb volt, állandóan azt mondogatta, anya csinálja a legjobb petrezselymes krumplit, hiába nincs új krumpli, a régit is ugyanolyan finomra főzi, mint az újat. A lebbencs alatt takarékra vette a gázt, hogy lassan forrjon föl, van ideje még.

A billegő étkezőasztalra új fehér abroszt terített, eltakarva annak mély, hámlott sérüléseit. Gondosan eltörölte ünnepekkor használatos porcelán tányérjait. Már csak pár darab maradt belőlük, mind fehér volt, de egyforma nem akadt köztük. Mindegyiknek más-más virág borította széleit, vagy ült meg a mélytányér alján. Meg-megcsillant a sárga fény az aranyszín futtatásokon. Nagy gonddal meghajtotta a szalvétát, lopva az órára nézett, mindjárt hét, lassan megérkeznek. Szépen kimerte a levest, tányérra szedte az omlós húst, kanalat tett a krumplis fazékba. Mindet behordta az asztalra. Leült a barna foteljába, szemben az órával, és fáradtan hátra dőlt. Kicsit pihenni szeretett volna, de az izgatottság, és a várakozás nem engedte, hogy egy pillanatnál tovább ülve maradjon, idegesen pattogott fel-le, rendezgette a kis porcelánfigurákat a polcon, elsimította az ágyneműt, kiment a konyhába, majd újra visszajött. Beengedett némi friss levegőt, majd becsukta az ablakot. Az óra mély kattogása egyre hangosabban visszhangzott a fehérre vakolt falak között, átjárta a szoba deszkáit, megpengette a fregoli ernyedt húrjait. Teréz újra belesüppedt foteljába, a keze izgatottan táncolt a karfán, de most már csak ült és hallgatta a percek lassú egyenletes lélegzését.

A padló megnyikordult, Teréz kiszakadva szendergéséből felkapta fejét. Zolika félszegen az ajtóban állt, kezét hatra kulcsolva. Az asszony felpattant, a rugó nagyot nyögött, és mellére vonta kisfiát. Az ölelésből kiszakadva, Zolika odasétált a feldíszített asztalhoz, mélyet szippantott a levegőbe, elmosolyodott ahogy végig nézett anyja keze munkáján. Leült arra a helyre, mely mindig is az övé volt a családi asztalnál. Az asszony követte, végigsimította fia arcát, majd mellé ült, s kezét a tenyerébe vette. A kis kéz pont oda illett.

A ház zsongott a napfényes délutánban, a gang megtelt a kíváncsi emberek sóvárgó tekintetével. A harmadik emelet 32. lakásából egy letakart holttestet hoztak ki, a fekete zsák durva anyaga mereven tornyosult a kis test fölött. A szomszédok elhűlten néztek a halott után.

– Borzalom, szegény asszony – csóválta meg egy öregasszony a fejét. – És azt hallotta, hogy már egy hete a lakásban feküdt?
– Ilyet és ez a mi házunkban… Hallatlan. Ön ismerte?
– Nem de azt mondják, nem volt senkije. Öt éve, hogy a fia meghalt autóbalesetben. Azóta senki nem látogatta.

Langyos nyár esti szél szárítja fel az aszfaltra csöppent sört. Egy légy mászik bele a habos permetbe, miközben a menetszél utat talál pállott golyóimhoz. A szárszói vasútállomás lépcsőjén iszom a Sopronimat, mellettem letámasztva ott áll a zamárdi szállásadóm által rendelkezésemre bocsátott szürke versenybicikli. Már több mint fél év telt el azóta, hogy karácsony éjszaka monoklival az arcomon leszálltam a vasúton. Senki nem várt a kihalt állomáson, a pofacsontom sajgott a jeges téli szélben, még erősen éreztem a Déli aszfaltjának lenyomatát rajta. Bolyongó szellemként sétáltam hazáig az alvó kisváros utcáin. Mikor beléptem az ódon bútor szagát árasztó meleg lakásba, úgy éreztem, csupán pár perc telt el azóta, hogy utoljára ott jártam. Apám és a tesóim ugyanazzal a zárkózott szeretettel fogadtak, ahogy mindig is, a levegőben mégis érződött a fél év kihagyás miatti feszengés. Alig ért le a mákos bejgli a gyomromba, már a Pest felé tartó gyorson ültem újra. P-hez költöztem be, akinél felszabadult az egyik szoba, miután kosárfonó lakótársa bevonult egy erdei szektába. Továbbra sem terveztem sokáig Pesten maradni, de konkrét terv híján a legjobb döntés a nem döntés volt. 2019 – (S)zárszó bővebben… →

Bogár Elemér imádta a könyveket. Minél régibb, porosabb és dohosabb, annál jobb. Nem is volt véletlen, hogy egy könyvtárban dolgozott. Igazából az álommunkája volt, pár utcára az lakásától, ami egyébként már magában egy könyvtárként szolgálhatott volna, hiszen alig volt benne szabad hely, annyi darabból állt az otthoni gyűjtemény.
A hely, ahol dolgozott, nem volt nagy, de mégis sokan jártak oda, talán mert olcsó volt a bérlet. Elemér viszont meg mert volna esküdni rá, hogy azért, mert akármerre járt, mindenkinek ajánlotta: legalább csak egyszer megéri egy vizit, nem fogják megbánni! Könnyen elérte, hogy az emberek szavukat adják neki, hogy elmennek, csak hagyja abba a könyvekről való szövegelését. Ő pedig nagyon büszke volt magára, amikor így el tudott érni a szívükhöz.
A munkatársai általában magát Elemért is egy nagy, régi könyvnek nevezték. Először csak a háta mögött hívták így, később aztán valamilyen máig ismeretlen módon, Elemér számára is kitudódott a dolog. Az volt élete második legszebb napja. (Az első tudniillik, amikor felvették a munkára.) Hatalmas megtiszteltetés volt neki, hogy a munkatársai ennyire felnéznek rá. Onnantól kezdve szívesebben beszélgetett velük, sőt már bujkálni sem bujkált előlük.
Így ment Elemér élete békésen és a legboldogabban a szeretett könyvei között.
Egy napon aztán nagy baj történt a könyvtárban. Szombat volt, amit Elemér egyébként is utált, hiszen azt jelentette, hogy egy teljes napig utána nem mehet dolgozni, ám ami még nagyobb szörnyűség volt aznap, hogy a könyvtár egyik legforgalmasabb pontján, a szórakoztató irodalmi részlegen, kitört a pánik. Egy hatalmas fekete bogár volt az egyik könyvespolc feletti falon. Se a dolgozók, se a látogatók nem mertek a közelébe menni. Viszolyogva, néhányan sikítozva hagyták el a könyvtárat. Nem is kellett sok idő, az egész helyiség kiürült.
Elemér ezt hallva nagyon megrendült. Végtelenül sajnálta az embereket, hiszen nem elég, hogy másnap nem tudnak majd jönni, mert zárva lesz a könyvtár, de még akkor se tudtak nyugodtan a könyvek világában járni-kelni. Elkötelezetten állt fel szokásos helyéről, hogy szembenézzen a fekete fenevaddal, ám amikor megpillantotta, ő is teljesen megrémült. Sose látott azelőtt olyan hatalmas bestiát. A kollégái viszont, amikor meglátták őt, már nem hagyták futni. A karbantartó, az egyetlen, aki talán tudott volna tenni valamit, éppen lebetegedett, nem volt a könyvtárban. Elemér munkatársai pedig őt jelölték ki az állat likvidálására, ha már egyszer a neve úgyis az, hogy Bogár, biztosan szót értenek egymással.
Elemérnek esze ágában sem volt közelebb menni, az pedig még jobban sértette, hogy a bogárhoz hasonlítják. Ám csak addig noszogatták, és csak addig érzett bűntudatot az elmenekült emberek miatt, hogy rászánta magát a küzdelemre.
Odatoltak neki egy asztalt, hogy arra felmászva tudja megközelíteni, fegyver gyanánt pedig egy partvist adtak a kezébe. Csak egy nagy, jól célzott ütés, és vége is, ezzel biztatták. Elemér pedig felkapaszkodott az asztalra mindeközben, viszont minél közelebbről látta, annál hatalmasabb volt, és persze rémisztőbb is. Szerencsére mozdulni nem mozdult, tehát tökéletes volt az alkalom.
Elemér lendítette a seprűt, becsukta a szemeit, de éppen mielőtt teljesen behunyta volna őket, meglátta a könyveket a polcon, hát azért mégse lehet, hogy azokra essen rá a bestia holtteste! Azonban már késő volt, a figyelmetlenségtől viszont az ütés félrement. A bogár menekülőre fogta a dolgot a nagy ijedelemre, amit az ellene szóló gyilkossági kísérlet okozott benne.
Ekkor derült ki, hogy tud repülni is. Egyenesen Elemér feje felé méghozzá.
A férfi sikítva igyekezett kikerülni, ennek viszont az lett a következménye, hogy lelépett az asztalról, éppen meg tudott kapaszkodni a polc szélében. A lábai a levegőben, a talaj legalább egy méterrel lejjebb. A kollégák messziről nézték a jelenetet tátott szájjal, elbújtak két könyves szekrénnyel arrébb a bogár elől.
A polcok nem ígérkeztek olyan tartósnak, hamar feladták a szolgálatot Elemér súlya alatt. A férfi a hátára esett, a testére pedig legalább húsz-huszonöt könyv hullott.
Élete második legjobb napjának a címét erre a szombatra cserélte.