MOZGÁSBAN
Sötét tekintetek
fakó reggeleken
felhúzzák
horgonyuk
Szökellnek
tág pupillák
vékony határán
Álmodnak
ébredeznek
MÉRGEZETT TAVASZ
Pattanás fakad.
Zsákvászonba csomagolt
hiánygazdaság közeleg.
Bokrok tövében húgyszagú
álmaink pityeregnek.
Elbájologhatunk még egy órácskát
két tűz között:
grillezett pizsamaparti.
UTÓLSÓ REMÉNY
Még két lépés, és megérkezem.
Már csak két lépés
a sarkon túl,
emlékezet
s félelem.
(Illusztráció: Liz Whaley: Butterfly Dream)
Svetislav Basara több mint három évtizede állandó párbeszédet folytat korának abszurditásaival, leleplező szándékkal gúnyolódva a körülötte levő világon. Olykor polemikus, máskor szarkasztikus, néha dühös, de mindig szellemes megnyilvánulásaiban különleges szűrőn keresztül láttatja a valóságot, nem ritkán groteszk torzításokkal összpontosítva a figyelmet a lényegre.
A nagy írói áttörést számára a szerb posztmodern irodalom gyöngyszeme, a Feljegyzések a biciklistákról (Fama o biciklistima) című regénye hozta meg, amely sok mindenben megváltoztatta a szerb irodalmat és irodalmi felfogást. Ahogyan pályatársa, David Albahari mondja: „A Feljegyzések a biciklistákról után a szerb próza már nem olyan volt, mint előtte, Basara sem volt már ugyanaz az író, és én sem voltam már ugyanaz az olvasó, mint korábban.”
A regény Basara számára olyan szövegtest, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket.
Az egyedi poétika révén kiszélesedett regénytérben átértékelődött irodalmi és publicisztikai műfajok fúziójaként épülnek fel az író legjelentősebb regényei: a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról és Parkinson-kór: a kezdet és a vég (Uspon i pad Parkinsonove bolesti), valamint a budapesti Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő A föld szíve (Srce zemlje).
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a cselekménybe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződést, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni.
A szerző szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire. Ars poeticája egy mondatba sűrítve a következőképpen hangzik: „Az a legbetegebb, aki betegnek hiszi magát, holott nem az.”
Basara műveiben az élet alapvetően metafizikai jelenség. Könyveiben a szerző újra meg újra feldolgozza az ontológiai kilátástalanság állapotát, általában régi misztikusok sajátosan értelmezett tanításainak tükrében érzékeltetve a jelenkor emberének érzelmi/értelmi hanyatlását. A valóság torz ábrázolásával az író arra igyekszik rámutatni, hogy egy teljesen vízió nélküli világban élünk, amely szellemi kiüresedését a haladó technológia modelljeinek gyors cserélődésével próbálja kompenzálni.
A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.
Pilinszky János: Introitusz
Mit sugall a magyar „tenger” szó? Hisz jelzőként is használjuk, mikor arról beszélünk, „tenger dolgunk” vagy „tenger bánatunk” van, vagy esetleg „tengernyi öröm” ért minket. A tenger itt nem valami minőséget vagy érzést jelent, hanem csak azt, hogy megszámlálhatatlanul sok. Figyelemreméltó, hogy a tenger jelzőt legtöbbször negatív dolgokhoz társítjuk: sokat beszélünk a tengernyi gondról, kínról, kellemetlenségről, munkáról, és csak olykor-olykor tengernyi örömről. Tengernyi boldogságról szinte soha. Nem beszélve a tengernyi reményről. Mintha a tenger leginkább kellemetlen asszociációkat keltene.
Ez nyilván nem véletlen. Kevés költőnk látta a tengert, a XIX. századi, nagy költőink közül egy sem. A tengernek a magyar költészetben (talán Zrínyi Miklós lírai verseit kivéve) nincs igazi milyensége – csak annyit tudunk meg róla, hogy „irdatlan” és „végtelen”. Pedig a nyugatosok közül többen saját szemükkel látták a tengert.
És mégis. A tenger csak Pilinszky lírájában lesz „valamilyenné”.
A tenger
A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.
S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.
Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.
A tenger szinte mindig nőnemű Pilinszkynél. Üdvtörténettől, történelmi időtől független, hisz a kezdet és a vég, a születés és a halál eggyé válik benne. A hullám akkor születik, amikor „elhal”, és ha „elhal”, nem tud végérvényesen elenyészni. Ez egy egészen másféle öröklét, mint a mennyeké – de öröklét. Soha nem szűnő nyugtalanság és gyötrődés.
De a Pilinszky-lírában megjelenik a mozdulatlan, „megfagyott” tenger képe is. Mielőtt trónra szállna a bárány, „végigkocog az üvegtengeren”. a második eljövetel, a Messiás visszatérése az örökké nyugtalan tengert is kiszabadítja születés és halál körforgásából (Introitusz).
A történelmi idő ellenpontja a tenger. De csak addig létezhet, amíg van emberi történelem.
Pilinszky János kétszer járt Rómában: először 1947-ben – egy hónapos svájci kitérő után – december végétől a következő év március elejéig három hónapot tölt a városban, másodszor pedig 1967 őszén egy hónapot tartózkodik az Örök városban. A két római tartózkodás közül az első utazás látszik igazán meghatározónak, a fogságból nemrég hazatért költő a római Magyar Akadémia lakójaként más jeles vendégekkel együtt fedezi fel az olasz fővárost. De a múzeumok mellett jut idő Ostiára, Róma fürdőhelyére. Ez a verőfényben ragyogó, olasz strand több Pilinszky-versben is visszaköszön. Egy részlet az Impromtuből:
Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,
a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra. (…)
A vízből „kiforduló”, „tündökletesen fiatal” szerelemistennő érdekesen rímel a tenger agóniájára, a tengernyi szenvedésre, vagyis a haldokló anyára. Vénusz és Madonna alakja nem véletlenül mosódik össze a Pilinszky-lírában. Hiszen ez a Pilinszky-féle tenger Olaszországban született.
De nemcsak a Pilinszky-líra időviszonyait és metafizikáját forgatja fel a tenger-élmény, hanem – egy lépéssel eltávolodva a XX. századtól – a magyar tájköltészetet is. A Pilinszky-lírában oly fontos kert és tenger a róna, a puszta, az erdő, a folyó ellenében (ezek a motívumok Pilinszkynél szinte soha nem jelennek meg) erőteljesen „feminizálják” a magyar költészet tájait, átalakítják a térrel kapcsolatos érzékenységet.
A tenger átértelmezése, el- vagy visszafoglalása a gender studies alapján is értelmezhető nagy fordulata a magyar lírának. Érdemes lenne a Pilinszky-motívumokat ilyen szempontból is megvizsgálni.
Gubanccá táncol
Ébredj!
Átvetnek, mint horgonyt a falon,
és míg lyukas vödörrel mered a vizet,
merülésedből épülve szépül
az újabb fontos végül,
és leragadt talpad alatt
szőnyeget koptat az idő,
majd tejfehér mészkőbe
rejtik a neved,
míg más helyedre nem terül,
s ki voltál, ki sosem derül.
Addig!
Addig, viszont merd,
Merd a vizet!
A légszomj nem gátol,
s ha fázol,
merd, csak merd,
míg a láztól, botló lábad gubanccá táncol,
s messzire nem szalad veled
a mentő.
2022. 09. 14.
Rejtve
Sötétbe burkolózott, eltörpült a hit,
ígéretek halmaza csapott arcba.
És a harcba induló csendesült,
lelkesült indulót feledve, tompa karddal, tolltalan nyelte
a bűvész sorokban eltűnő bróker rejtett gombolással zárt mellén
kifakadt sebet, és mint eb,
vezetve padkaszélre, torzult az elme.
Halad a konvoj, és jeltelen helyeken
a sikerre éhező boncol, s gyűjt
gigászi kavicsot, illatos tárnicsot,
de a dajka nem nevet,
nem akar, csak takar a hóhér,
nem tejfehér a fog,
csak számtalan számvetés,
számtalan kertelés.
Kőtömb
Felfoghatatlan aszályban a csönd,
míg lapáttal önt betont
a hallgatás fejedre,
a tárna fekete szene
fényesebbé álmodja magát.
Félrebújó lepke lennék,
mázsás kőtömb vagyok,
és csak gagyog a benti lét,
a fény sem hajol közel,
ellepett az éjsötét lepel.
2022. 09. 15.
(Illusztráció: David O’Halloran: After the Drought)
nap-éj egyenlőtlenség
kéreget a nappal,
hogy hitelt nyerjen
létezése. megváratják
hírvivői, de az éjjel
asszisztál neki fakó
fényeivel, dadognak
a csillagok, ámulatba
ejti a nappali villódzást,
egyedül fényleni nagy
feladat lett így.
a maradék lét véges,
és feladást kérlel,
a nappal végletekben
találkozik önmagával.
a csőd kimondható.
csillagtűz
van az a hely, ahol
fordítva kering a
nap, változatlanul
maradnak a csillagok.
büntető állásban
tengenek a fellegek.
elégtelen kontroll
lett most mindenkin
úrrá. könyörtelenség ez
a búrákban élőknek,
akik szívnák magukba
a napfényt. lázad a
fiatalság az égi
rendetlenség miatt.
(Illusztráció: Kate Bedell: Sun Goddess)
Baudelaire Aphrodité kertjében
A habokban megbotló szél
A hallgatás szövete és a beszéd fonala.
Mondja a mámor krupiéja a dramaturgnak.
A tárgy a regény, ahogy szigetté teszi a nincs.
A történet, amely magába szívja a nyelvet.
Szinte egyetlen könyvoldalon belül
Egymásba szeretnek világok és tettek.
A katonaiskolában születik egy mítosz.
Mintha a civil világkép lenne az optimális.
A hangnem, a formák, a műfajok.
A messzeség fátylát a reggel rántja le.
Az akusztika nyers akcentussal árnyalja
A melankólia zenei alapszínét
Ami a szükségszerűség és az esetlegesség elegye.
Baudelaire keze megnyugszik Aphrodité ölében.
Voltaire és Kierkegaard
Slobodan Tišma emlékkönyvébe
K-Európa. Tükörszerűség, ahogy élnek.
Megint más, ahogy látnak.
A pillangónak nyelve van, pantomim-klaviatúrát épít.
S a lepke Voltaire szobrának az orrára száll.
Suttog a gyík, most illatok akkordjait ontja.
Édes nedve van az orchidea évgyűrűinek.
S vannak összement kavicsok, lila kősziklák
A felhőkbe csomagolt korongvatták. Lélek-meder,
Apró öltések, hímzés az emlékezeten.
Amit előszörre mond, azt is inkább emlékezi.
Időgyapjúba szőtt, testetlen fonal.
A szó, egy metszet. Taktilis üveglap
A benső virágos mezején. S a fény, az éj
Egybeforr a lét vizén. Kierkegaard mondja,
Vagy-vagy. Nincs harmadik út.
Szorongás vagy ismétlés?
Helyben járás vagy átjáró.
Jézus, Mallarmé. Baudelaire. Tisma.
Jézus és Nietzsche beszélget
Werkfilm
Nem lett volna ésszerűbb az Antikrisztust
Finomítani, árnyalni?
Egyes részek elismerőleg beszélnek Rólad.
Az egész nem ellened, hanem Érted született.
Az úgynevezett egyház farsangi jelmezt csinált
Az Ige legnemesebb szövetéből.
A szadduceusok még a feltámadásban sem hittek.
Latrok barlangjává tették a házat,
Ahonnan felszállt az ihlet.
Képtelenek a papok szellemben és igazságban imádni
A Mennyei Atyát, inkább a relikviákat és ereklyéket
Csókolgatják. Bálványimádók lettek a cinikusok.
A szarkofág nem váltja meg őket, se a templom.
Egyfajta fa- és rézistent kreáltak a szellem helyett.
Irigyek és lusták a presbiterek.
Még nem támasztottak fel sok halottat.
Mintha nem tudnák, milyen hatalommal bírnak
A Te Neved miatt. Miért tűröd?
Az egyház az én menyasszonyom. Még tökéletlen,
De várnom kell. A Szent Lélek, a Szellem
Végzi bennük a munkát.
Bárcsak adtál volna nekem is a Szellemből!
Egy várost legalább. Vagy egyetlen utcát.
Te választottad az okoskodást. A publicitást.
S a betű és a gnózis lett önkéntes börtönöd.
Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét.
Nekem semmi nem lehetetlen.
Kelj fel, az óra csörög.
(Illusztráció: Paul Bond: Morpho)
