Az aranykor kortárs költője (Hegyi-Botos Attila kötetéről)

Boldogan behódolni e költészetnek, hisz önmagában örömteljes. Ha egy színnel kellene leképezni, akkor aranyzöld (mint a kötet finom minimalista borítója, melynek alján egy lótusz látható). Ha egy tantárggyal, akkor égföldrajz (mint első versciklusa, de megközelítésében minden egyes alkotás ennek nézetét viseli magán). Ha egy ásvánnyal, akkor rózsakvarc (a számos ásvány közül, melynek metamorfózisa önmagában és poetikusan is pontos). Ha évszak, akkor télutó/koratavasz (mert ez az évszaka legtöbb versnek, és bennük a még láthatatlan, de életet hozó fényerő). Ha nyelv, akkor görög (mert ebből a nyelvből, kultúrából szüremlik be a legtöbb, és gazdagítja a számos további nyelvi birodalom mellett a vers és szív anyanyelvét). Ha költői fókusz, akkor az elme (mely a tudat mozgását feloldott otthonából szolgálja, fel). Ha egy zenei műfaj, akkor lombmuzsika (hisz minden versben ott van a zengő természettel teljes magunk). Ha hangnem, akkor tűz, víz, levegő (hisz költője a földön jár, a földi paradicsomot hordozva), és ha mindezt egybevonó nyelvjátékos szinesztézia, akkor szélrajz tűző vízen (amint a záróciklus alcíme is). Ha egy hangszer, akkor angyalhegedű (oly természetesen szól a kötet egészében az éteri a földivel). Ha egy madár, akkor a tüzesfejű királyka (anélkül, hogy a számos madárfajjal együtt azt éreznénk, hogy ornitológiai dictummal van dolgunk).  Ha egy látható költő, akkor Hölderlin (fűzfüggönyű Neckar folyója mentén, Hyperionját írva). Ha egy rejtettebb költő, akkor Áprily (kinek egyik versének ritmusát teljesen leköveti A puszpáng illata). Ha még rejtettebb ihlető, akkor Lukács (mert az evangéliumistákat, és szívük gyöngyszemörömét költőnk jól ismeri). Ha gyümölcs, akkor szőlő (érett ízeitől el a legkijózanítóbb mámor egyensúlyig). Ha a tájkép eleme, akkor folyam (hisz minden vers pontos mederben, egyetlen tágas lélegzetvételben ide-oda kanyarog). Ha idő, akkor az első és utolsó pillanat (melynek ámultában minden lelassítva perceptálva fokozott jelenlétével érzékelhető). S ha egy szóval mindez, akkor az öröm hírét hallató: evangélium (amint a kötet címe is). Ebben időzik el a költői tekintet, innen szól, még ha a szeme sarkában olykor picit felvillan ellenpólusa, az ünnep nélküli.
Ki a szerzője e műnek? Talán a leggazdagabb szókincsű, legtöbb természeti jelenséget tartalmazó felüdítő szóösszetételt formáló élő költőnk. Aki járatos a távol-keleti bölcseletben (Milarépa, Ji Csing), még inkább otthonos Közel-Keleten (ókori egyiptomi kultúra) és a Mediterráneumban (görög és római mitológiák, itáliai természet), a középkori Európában (trubadúr- és egyéb énekes költészet, keresztény építészet), a romantikus költészetben, de leginkább a létszív örömében (legárnyaltabb ökoköltészetünk). Majdnem nincs olyan vers, melyben ne lenne ilyen fogalmi utalás, és ha nem(csak) ez, akkor madarak, fák és ásványok nevei gyakran latinul is (pl. alcímként). Bőven akad, aminek utána nézhet az olvasó, de mindez nem oktató hangvétellel, nem terhelően, hanem érdekfelkeltően van elrejtve a számára. Ahogy e mű írásában a mélyen egybekapcsolt jelentéshálók metszetéhez távoli paradigmák egybeszövődnek, a vers értelmezéséhez annyira biztos sok irány nyílik meg az olvasó számára.
Milyen a nyelvezete? Az oly ritmikusan áradó, vonzatokkal hosszú egységeket egybetartó versfolyamnak nem nehéz átadnunk magunk, még ha a szavak áradásában fennakadhatnánk egy-egy nem ismert, vagy homályosan rémlő mitologémán, madárfaj, ásvány és természeti jelenség elnevezésén, környezetünk természeti folyamatainak finoman pontos fizikai és biológiai lekövetésén. A latin, görög, német, spanyol, olasz kifejezések szintén teljesen besimulnak, minden idegenségérzet nélkül sajátjává válnak a költői nyelvezetnek. Olyanok, mint nemes drágakövek egy szép ívű hajlaton. Ebben a nyelvi közegben nincsenek gépek, emberi vívmányok, nincs rohanás, nincs stressz. A technizált világ szókincsének hiánya megteremti az aranykor érzetét, és ez rendkívül kiegyensúlyozottá teszi az olvasás élményét. Ehhez a mű terjedelme is szerencsésen társul. A kötetet kézbe véve, ráhangolódva, kikövezve az egyenletesen részletező poetikus körpanorámát, az élmény nem ér hamar véget. Ha a ciklusok tematikája valamiben el is tér (pl. természeti versek, szerelmi versek, gyermekekről szólók), az összhangzatos megközelítés mindenikükben ugyanaz. Ez a koherencia megadja azt, hogy a költő hangvételét megszokjuk, és máskor is biztosan beazonosítsuk. Amikor elkezdünk olvasni, a vers erős vizuális vetítése figyelmünket kinyitja, befogadásunkat többszintűvé teszi, és lelassítja. Az az érzés adatik meg, hogy a gondolat kikapcsol, csak a szemlélés marad, én nélkül.
Szólj, te, Mindenek Költője! Hallgatásunkkal teljesebbé tehetjük nemcsak versed, hanem magunk is.

 

Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány–Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021)

 

eredeti megjelenés: http://www.naputonline.hu/2022/10/02/domokos-johanna-az-aranykor-kortars-koltoje/

 

Paul Celan: Vegyészet

Hallgatás:
ahogy az arany forr
elszenesedett
kezekben.

Hatalmas, szürke,
mint minden, mi elveszett –
mint a közelség, nővérem alakja:

az összes név, minden vele-
égett
név. Annyi
áldani való hamu. Annyi
elnyert föld
a könnyű, olyan könnyű
lélek-
gyűrűk
fölött.

Hatalmas. Szürke. Salak-
talan.

Te, akkor régen.
Te, a fakó,
felhasított zárkózott-szirommal.
Te az áradásban, dagályban, borban.

(Nem igaz, minket is
elbocsátott, felmentett ez az óra?
Jó,
jó, mint a te szavad, ahogy halálában ide átmúlt.)

Hallgatás: ahogy az arany forr
elszenesedett, elszenesedett
kezekben.
Füstté vékonyult ujjak. Mint a koronák, koronák,
körülöttük – –

Hatalmas. Szürke.
Nyom-
talan.
Ural-
kodói.

András Orsolya fordítása

 (Die Niemandsrose, 1963)

Zhé Shi – Ju Fu: Lehetséges következmények

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

tengerparton csontváz
a hús lerothadt róla
hideg és fényes sík
boldog bordák
sejthullák a habok pezsgésével összekeverednek

Lehetséges következmények

Zhé Shi és Ju Fu egy este beszélgettek, ahogyan csak ők tudtak a vízalatti városban. Ez egy kivételes találkozás volt, kivételes alkalom, hogy a Világegyetem ilyesmit megengedett. Különben Ju Fu, hol meg – régi időkben – Zhé Shi akaratából távoltartotta őket egymástól. Jelen életükben ez a telefonkészülékeken keresztül történt. Ha egyikük mondani akart volna valami fontosat, megszólalt a telefon. Mégsem kiáltottak. Egyszerűen tudták, most egy fontos mondat nem hangzott el. Tudták és el is fogadták az elmaradását. Egyszer benyújtják a számlát az ilyen elmaradt mondatokért. Egy legközelebbi kivételes beszélgetésen, ahol csupán a különböző életekből elmaradt fontos mondatokat mondják el egymás után, mintha magnetofonra. A telefont sem hibáztatták, mivel más esetekben ritkán szólalt meg. Ha például Zhé Shi másvalakinek akart fontosat mondani. Megszólalni megszólalt, az illető fel is vette és körülbelül öt percre, legtovább öt percre, megszakadt a beszélgetés. Sajnálja, mondta az illető. Zhé Shi, Ju Fu ilyenkor a maguk részéről bólintottak: benne van a pakliban. Ha viszont ők ketten és egymással szerettek volna szót váltani, hamarosan csengett a telefon és a beszélgetés több mint fél órát tartott. Vagy azonnali elintéznivalót jelentett. Vagy megjelent egy ismerős esetleg egy egész csoport és a helyzetet gyökeresen átalakította. Vagy egy régi osztálytárs, a szomszéd öregasszony, a vízszámla, postás, a felső szomszéd, unokatestvér, színházi meghívó részletes bemutatással, vagy, ha már a színháznál tartunk, akkor Zhé Shi végszavára Ju Funak eszébe jutott egy elmaradt munka, vagy a műhelyben felejtett tárgy, vagy az úgyhagyott veszélyes elem, egy fűtőtest, kályha, villany, akármi.

A vízalatti város ezért volt csoda. Mivel Ju Fut különben tízesével vették körül az emberek és Zhé Shi egyébként hallgatag természetű. Itt Zhé Shi mesélt és Ju Fu hallgatni tudta, aztán fordítva és közbe-közbe. Szóval egy este beszélgettek.

Mindenekelőtt Zhé Shi, mostani állapotainak megfelelően, homlokegyenest az ellenekzőjével kezdte, mint amiről tulajdonképpen beszélni akart. Most bocsánatot kért és ehhez először egy kelta kori lehetséges vadászat történetét mondta el. Ju Fu érdeklődve hallgatta.

– Lándzsák. Aha.

Ju Fu tudta, a lándzsa közös. Neki is, Zhé Shinek is lándzsákkal volt tele a képzelete. Egy idő után már meg sem lepődött rajta. Ugyanazt álmodták. Ugyanott fájt a hátuk. A továbbiakban a szerepekre figyelt.

– Kicsinek nézte, kevésnek – folytatta Zhé Shi kutyaszemekkel, hol az asztalra, hol lopva Ju Fura tekintve. Inkább a hasából beszélt, a csontjaiból, ezért nézett úgy az asztalra, mintha levegőből lenne. Ju Fura pedig, mivel nem merte megsímogatni az arcát.

Egy vadász és egy feketehajú lány voltak a történetben, és a vadász kevésnek nézte a feketehajú lányt, akit talált és aki gyenge volt, amikor találta. Ju Fu nem kérdezte miként érti a keveset, a kicsit. Zhé Shi ebből azt látta, Ju Fu érti.

– Akkor én voltam a vadász és te a lány – fejezte be fejét lehajtva.

– És ennek milyen összeköttetése van a mostani helyzetünkkel? – tette fel Ju Fu a kérdést, mert ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. Zhé Shi attól tartott, ha tovább megy, nagyon is kiugrathatja. Hát világos??!

– Mivel te távol vagy, elhúzódsz, most kénytelen vagyok téged értékelni, nagyrabecsülni. Érted?

Ju Fu hátradőlt a fonott szalmaszékben és úgy tett, mintha a pillanat igencsak súlyossá vált volna. Közben belül pukkadozott a nevetéstől. Zhé Shi csak Ju Fu hátradőlését vette észre, a pukkadozást nem, és szorongó kutyaszemekkel nézte Ju Fu kezének rezzenéseit. Az arcát nem is merte. Hát tényleg ő volt az a vadász, aki nem értékelte az akkori Ju Fut, aki akkor a feketehajú lány volt, ezért most Zhé Shi Ju Fu kutyája.

– Nem értem, milyen elvárásai vannak ennek irányomban.

– Ohó – gondolta Zhé Shi, most felmentést akar. Nincs mi alól felmentsem. Hát nem válaszolt. Azaz csak ennyit:

– Elmondtam a történetet. Rád is tartozik. Mi vagyunk Zhé Shi és Ju Fu. – Éppen ez zavarta Ju Fut.

– A továbbiakban?

– Mi a továbbiakban? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva.

– Azt lehetne hinni abból, amit mondasz: a továbbiakban is van egy történet, ahol mi valakik vagyunk, a tiéd egy szerep és az enyém is egy szerep. Ez a te fejedben van és tudni szeretném, mit találtál ki.

– Semmit – vonta fel vállait Zhé Shi. – Miért, mit gondolsz, mi lehet a továbbiakban?

Ju Fu nem kérdezte meg, amit könnyen megkérdezhetett volna, mit ért Zhé Shi az értékelésen. Miként akarja most értékelni őt. Zhé Shi épp nagyra tartotta ezt. Azt remélte, ezek után Ju Fu hagyja magát szeretni. A gondolatai továbbléptek és máris megjelent előtte a továbbiakban, épp miután az előbb azt mondta rá, semmit. Éppen akkor kitalálta. Ha Ju Fu továbbra is elhúzódik, ez egy lehetséges továbbiakban, amire az ő lépése… mit is tehet? tehetetlen. Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket. Ha Ju Fu eddig elhúzódott, az csak félig-meddig elhúzódás. Most, miután ismeri a helyzetet, legalábbis a Zhé Shi fejében levő helyzetet, a további elhúzódás egyértelműen blokkoló. Vagyis Zhé Shit megállítja a közeledésben. Ami megállítja a folyamatot, mivel a Világegyetemnek ebben a kivételes alkalmában ők egy folyamat részei. Igen, van szerep, Zhé Shinek és Ju Funak is külön, és mivel Zhé Shi nem a rendező, ő nem nevezi meg, kinek mi a szerepe. Csupán annyit tud, lehetne… és ezt akarta kifejezni az előbb. Mindez néhány másodpercnyi idő alatt folyt le Zhé Shi fejében és máris jött a lehetséges következmény képe: ha az alkotás elhalasztódik emiatt, akkor egy Kellemetlen Helyzet alakul ki mindkettejüknek, egy olyan Üresség, amelyben csak tengenek-lengenek és aztán az odaillő alkotás helyére bezúdulnak tucatszám oda nem illő dolgok. Találkozni kell, beszélni kell, cselekedni kell, ezek imperatívuszai az emberi létezésnek, és ha a megfelelő személlyel nem akar találkozni, akkor is találkozni fog azokkal, akik maradnak, a kevésbé- és a nem megfelelőkkel. Zhé Shi belelátott Ju Fu ismerősei körébe és tudta, kivel milyen következmény várható. Erről hallgatott, mivel Ju Fu különben is kényes volt a titkaira. Talán felbőszítené, gondolta Zhé Shi, ha rájönne, hiába hallgat. Ez is pillanatok alatt szállt át fején, miközben Ju Fu még mindig a drámai helyzetben volt. A következő kép, ami Zhé Shi fejében megjelent, a kialakult Kellemetlen Helyzet, olyan, aminővel mindenki találkozik kevésszer vagy többször, és lehetséges folytatások.

„Szóval egy este beszélgettek.”

Ju Fu feje telepatikusan rezgett Zhé Shi gondolataira. Mielőtt Zhé Shi megszólalt volna és feltehetett volna egy kérdést egy lehetséges Kellemetlen Helyzetről, amelyre fel lehet-e és miként, készülni, Ju Fu a kövekező történetet mondta:

– Van egy történet. Tudod, egy herceg, akit ki akarnak végezni. Megmondják neki, elítélik, bezárják, és azt nem mondják meg, mikor. Illetve, ő azt hiszi, másnap hajnalban. Ott tartják egy ideig a földalatti cellában és aztán felviszik a legelőkelőbb helyekre, finom holmik közé, zenéhez és tánchoz. Úgy bánnak vele, mint herceg korában. Ettől még elítélt marad és elfelejtik felmenteni. Azt mondják neki, akármelyik pillanatban kivégezhetik. Egy idő után a herceg könyörög a kivégzés végrehajtásáért.

Zhé Shi értette, miként jön ide ez a történet. Ez éppen a Kellemetlen Helyzet. Éppen amiről ő beszélni kezdett magában.

– Te, és ha tudnád ezt előre, ha tudnád egy ilyennek a bekövetkezését – kérdezte Ju Fut –, akkor tennél valamit?

Ju Fu ravasz esze tekervényt sejtett a dologban.

– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte. Ezzel a Zhé Shivel óvatosan bánt, folyton meglepetések jöttek tőle.

– Tegyük fel – folytatta Zhé Shi –, te vagy az a herceg, akit elítélnek majd és ezt előre tudod. Odamennél a kastélyba? Ha találkoznál közben egy barátoddal, aki elhívna solymászni és ezzel megmentene téged az ítélettől, vagy más lehetőséged lenne, választanál más utat?

– Nem értem – mondta Ju Fu.

Ebből Zhé Shi világosan látta: érti. Azért kell azt válaszolnia, nem érti, mert nem akar elköteleződni.

– Mindig vannak útkereszteződések – folytatta. – Ebben semmi új nincs, ezt mindenki tudja. Hanem ha azt is tudnád, melyik út hova vezet? Mi lesz az eredménye – akkor választanál?

– A helyzet szerint nem tudom. Csak sejtem.

De én igen!, kiáltott magában Zhé Shi, miközben nyugodtan ennyit mondott: – És ha valaki tudja, figyelembe vennéd, amit mond? Vagy kérdezzem úgy: ha tudod, megvan még a szabadságod? Ha tudod, melyik megoldás vezet ki, van-e még szabadságod kísérletezni, azt választani, amelyik több vesződséggel jár?

Ju Fu úgy tűnt, érti is, nem is.

– Van egy növény – kezdte Zhé Shi a Sancho Panza-i magyarázatot. – Ha te tudod, víz kell neki, próbálkozol-e borral, amikor víz is van a közelben?

– Értem, mit mondasz – mondta Ju Fu –, csak nem értem, mire fel.

ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, megint én mondjak ki valamit? kérdezte magában Zhé Shi és sejteni kezdte, Ju Fu ezúttal is a távolodási stratégiát alkalmazza. Vagyis pillanatnyilag éppen fordítva cselekszik.

– Hát ha én tudom, tudom rólunk – kicsit elpirult –, hogy van valami, amiben együttműködhetünk, akkor nem keresek mást.

– De hát itt vagyunk a vízalatti városban – mondta Ju Fu. – Akarsz még mást is?

– Nem. Csak épp…

…épp ha te is jobban itt lennél, gondolta tovább.

– Igen?

– Csak épp felismerni kellene magunkat.

– Óh – sóhajtott Ju Fu. – Megijesztettél, azt hittem, valami komolyat fogsz mondani.

– Hát ez nem komoly? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva és kissé sértődötten. Közben gondolkozott, miként is legyen egyértelműbb. Mivel ismerte a következményeket is, és egyidejűleg illetlenségnek tartotta nyíltan kimondani őket. Mennyire szeretné, ha ebben a pillanatban Ju Fu szavak nélkül belelátna a fejébe!

Ketten kettőt akartak.
Ju Fu nem belelátni, belelátva se lenni.
Zhé Shi belelátni és belelátva lenni.
Egy kő és egy fény.

„Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Arhája Alífira 2600 éves romjai. Ezen a ponton állt a vigyázó erőd Ília, Messzínia és Árkádia között.)

Bevilágítani egymásba

 

Poppy Ackroyd: Glass Sea (Escapement, 2012)

Felér, lenéz. A másik meg le, és fel. Hogy nézik egymást, de nem. Fentről lenézve mást látni, mint lentről fel. Mondja egy harmadik. Közben leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A harmadik azt mondja, így nem lehet. Hogy meg kellene állni középen, és úgy. De akkor is túl messze vannak egymástól. Csak a látás kötné össze őket.

És még az is csak akkor, ha nem pislognak épp. Az egyik lehunyja a szemét, kipróbálja, milyen, ha nincsenek összekötve, jó. Nem jó. Jó. Attól függ, felér vagy leér, talán. A másik épp azt próbálgatja, meddig bírja ki pislogás nélkül. Leér, felnéz, mert az egyik felért. Aztán próbálja, hogy akkor nézze, amikor középen vannak.

De az nem tart sokáig, szinte észre sem lehet venni, mikor jön. Mire észrevette, már el is múlt, ment tovább. Az egyik meg a lehunyt szemével, kellemetlenül bezártnak érezte magát. De legalább nem kell pislognia, mint a nyitott szeműnek. Szakadatlanul zárva lehet lenni. A harmadik meg nem néz oda akkor, felér, leér.

Dönteni kellene, hogy fel, vagy le, napersze, a tenger döntsön, ahelyett, hogy hullám. Tükörsima víztükör. Vízsima. Hintázni sem tudnak szinkron. A levegőt is máskor veszik. Máskor pislognak. Leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A középenről megint lemaradtak, pedig most tovább tartott kicsivel. De az egyik épp pislogott.

Mert újra nyitva próbált lenni. A másik lehunyja a szemét. Az egyik is, mert eszébe jut, hátha akkor találkoznak, de nem. De legalább nem látják a harmadikat, aki kívülről nézi őket, és azt látja, hogy nem látják egymást, meg messze vannak, meg hogy így nem lehet. Felér, aztán le, megy a Nap, végig, és nézi, nézik-e, vagy mit csinálnak.

A szemhéjukon keresztül is látják a Napot, nézik. Aztán egymást nézik, csukott szemmel, hogy mennyire tudnak bevilágítani egymásba úgy, hogy csukva maradnak. Közben közép lesz, meg föl, meg le, ami között mindig közép van, föl, közép, le, közép, fel. A Nap meg a harmadikat nézi, hogy az mit néz, meg minek nézi.

Aztán megint hosszabb lesz a közép, de épp nem figyel oda senki, mert egy madár száll az égen, a földig, felvesz a csőrével egy gallyat, ég, fa, ég, föld, gally, építi a fészket. Le kell jönnie ahhoz, hogy fönt megépítse. Folyamatosan lejönni. Közben nézegeti a Napot, nézegeti a gallyakat, hol vannak a gallyak ilyenkor, a Napot, a gallyat.

Azt, hogy hová repül, mindig azt. Mikor visszamegy is hová van, nem honnan. A Nap körbejár, megnézi a felhőket minden oldalról. Akkor közép lesz, de egy sündisznó mászkál a fűben, almát visz a hátán. Aztán fölnéz az égre, mert egy madár megszólal. A madár, mármint ez, nem néz le, mert a sün meg csendben marad inkább.

Meg mit is mondana, főleg egy madárnak. Nem tud válaszolni. Kapcsolódni. Felér, felnéz, most ezt találta ki, a másik meg, hogy leért, nem tudja, nem akar lenézni. Lenéz. Leér, lenéz. A másik meg fel, és fel. A Nap a madarat nézi, mármint azt, amelyik épp befejezi a fészket. Fejezzük be a fészket, fejezzük be a hullámot.

Nem lehet befejezni. Leér, felnéz. Az egyik meg fel, és le, de kicsit oldalra. Így nem lehet, de a harmadik lent van, és nem ér fel. A harmadik nincs, csak ők vannak. Az egyik, aki azt gondolja, a másik mást gondol, mint amit gondol, meg a másik, aki azt gondolja, az egyik mást gondol, mint amit gondol. És akkor ez a harmadik kigondolódik.

A Nap körüljár mindent és lemegy. Az egyik levegőt vesz, a másik kifújja. Sötét van, egymást nézik. Befejezik a harmadikat.

2017. 07. 09. 7: 01: 18

 

(Illusztráció: Fiona Craig: Dance of the Dendrobiums)

Téboly Zomborban? (Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

 

 

 

Alexandre Koyré: Paracelsus (Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német XVI. században)

 

para4

 

Paracelsus

(1493-1541)

Kevés ember volt ebben az oly különös, oly eleven és oly
szenvedélyes korban, akinek életműve nagyobb visszhangot váltott ki, erőteljesebben hatott, hevesebb harcokat provokált, mint Theophrastus Paracelsus életműve és személye, aki olykor magát Aureolus Theophrastus Bombastus Paracelsusnak nevezte, orvosdoktor, teológiai doktor, doktor utriusque iuris; kevés embert övezett oly nagy csodálat, vett körül oly engesztelhetetlen gyűlölet, mint ezt a zavarba ejtő személyiséget; kevés ember volt, akinek életművéről és gondolkodásáról oly kevés ismeretünk van, mint az övéről.
Ki volt ez a zseniális vándor? Mély tudós, aki az arisztotelészi fizika és a klasszikus orvoslás elleni harcában megvetette a modern tapasztalati orvoslás alapjait? A XIX. század racionális tudományának előfutára? Zseniális felkészültségű orvos vagy tudatlan sarlatán, babonás csodaszerárus, asztrológus, mágus,
aranycsináló, stb.? A reneszánsz egyik legnagyobb szelleme, vagy a középkori misztika megkésett örököse, egy „gótikus” ember? Panteista kabbalista, a sztoicizáló neoplatonizmus és a természeti mágia hullámának híve? vagy ellenkezőleg, „az orvos”, vagyis az az ember, aki a beteg emberiséget tanulmányozva az élet, a világegyetem, az ember és Isten új felfogását találta és fogalmazta meg? Mélyen keresztény szellem, aki a svájci hegyek magányában kedve szerint kísérletezett „reformációval” és hirdetett nagyon egyszerű és nagyon emelkedett evangéliumi vallásosságot, egy papság, dogmák és rítusok nélküli misztikus vallást? Vagy végül olyan keresztény, aki minden gyakori heterodox, sőt eretnek véleménye ellenére hű maradt egyházához, s végül jobban kedvelte a katolicizmust, mint az új protestáns egyházakat?
Valamennyi vélemény megtalálható a hatalmas Paracelsus-irodalomban – anélkül, hogy ide vennénk a mindenféle okkultista és teozófus szerző írásait, akik Paracelsusban egyik nagy tanítójukat látták, a titkos tudomány egyik hívét, s meg akarták mutatni tanításainak azonosságát „India bölcs filozófusainak” tanításaival –, ám csak egyetlen dolog nem található meg, gondolatainak pontos és türelmes elemzése, gondolatainak a világról, amelyben élt, az eszmék világáról, amelyben gondolkodása mozgott.
Nyilvánvaló módon nem tartunk igényt arra, hogy az itt következő néhány oldallal helyettesítsük e hiányzó monográfiát; csupán arra törekszünk, hogy Weltanschauung-ja rövid vázlatát adjuk. Lemondunk a források és hatások tanulmányozásáról, ahogyan kapcsolatok és párhuzamok felállításáról is.

*

Ami nehezebb – de szükségesebb –, amikor egy olyan gondolkodást tanulmányozunk, mely nem a miénk, az – miként egy nagy történész rámutatott – abban áll, hogy kevésbé halljuk meg azt, amit nem tudunk és a szóban forgó gondolkodó tudott, s hogy feledjük azt, amit tudunk vagy tudni vélünk. Olykor, tegyük hozzá, nem csak azokat az igazságokat szükséges elfelejteni, melyek gondolkodásunk szerves részeivé váltak, de át kell vennünk az érvelés bizonyos módjait, kategóriáit, vagy legalábbis bizonyos metafizikai elveket, amelyek valamely elmúlt kor emberei számára az érvelés és a kutatás ugyanolyan érvényes és biztos alapjai voltak, mint számunkra a matematikai fizika elvei vagy az asztronómia adatai.
Ha elfeledkezünk erről az elengedhetetlen óvatosságról, ha Paracelsusban és kora gondolkodóiban a mi jelenlegi gondolkodásunk „előfutárait” keressük, ha olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amilyenekről nem gondolkodtak és amilyenekre sosem kerestek válaszokat, azt hiszem, akkor oda jutunk, hogy
mélyen félreértjük életművüket és olyan dilemmák közé zárjuk
be őket, amelyek számunkra ellentmondásosak, de talán nem
voltak azok az ő számukra.
Paracelsus ez volt vagy az volt? kérdeztük fentebb. Úgy tűnik, nem volt sem ez, sem az, vagy ha jobban tetszik, ez is volt, az is volt. Egészen bizonyos, hogy mélyen hatott rá a reneszánsz hylozoista és mágikus naturalizmusa, és az is egészen bizonyos, hogy benne a német misztika követőre talált. Hevesen harcolt kora orvostudományával és a „kísérlet” szükségességét és értékét hirdette; de ennek az általa annyira dicsért kísérletnek semmi köze ahhoz, amit ma kísérletnek tekintünk. Harcolt az alkímia és az asztrológia ellen; de egyáltalán nem azért, mert nem hitt a csillagok hatásában vagy az aranycsinálásban. Épp ellenkezőleg, számára a csillagok hatása valami ugyanolyan bizonyos és kétségbevonhatatlan dolog volt, mint a világ léte, s egyébként ez volt az egyetlen eszköz arra, hogy ésszerűen megmagyarázza a járványok kialakulását és terjedését. Ami a fémek átváltoztatását illeti – miként kételkedhetett volna ő, Trithemius tanítványa, ennek lehetőségében, ő, aki a Függerek bányáiban dolgozott, és látta, hogy miként „gyarapszanak és bontakoznak ki a fémek”?
Az alkímia és az asztrológia – a Tinctur (tinctura) és a Gestirn (astrum) kulcsfogalmakkal – számára a saját tudományának, az orvostudománynak az alapjait jelentette, azt a két főoszlopot, amely a philosophia sagax építményét tartja.
Ezen ne csodálkozzunk: Paracelsus a maga korának embere volt, s ebben az időszakban mindenki hitt a fémek transzmutációjában ugyanúgy, ahogyan a csillagok hatásában is; menjünk még tovább: ezekben, véleményünk szerint, tökéletesen ésszerű volt hinni, s Paracelsus valóban a kritikai szellem tanújelét adta, amikor az égitestek hatását csak akkor tételezte, ha tömeges jelenségeket kellett megmagyaráznia, mint a járványok, stb. Akik nem tételezték föl az asztrális hatást, azok nem tartottak lépést korukkal. Jó okuk volt rá, de valójában nem tudományos meggondolásból tették. Az ítélethirdető asztrológia kritikája teológiai érveléseken alapszik, az önkényes szabadság fogalmán, a különböző személyek születési helyére és órájára vonatkozó megfontolásokon: ezek az antikvitás óta unalomig ismételt közhelyek. Egyébként Paracelsus megalapozottan bírált.
Theophrastus Bombastus nem volt különösebben tudós elme; írásaiban és életrajzában semmi nem engedi meg annak feltételezését, hogy korának könyvízű tudományosságával telítődött volna. Természetesen végzett tanulmányokat. Dokto-
ri címet kapott Veronában. Úgy tűnik, a tanulmányokat nem vitte túlzásba. Mind a katedrán, mind a gyakorlatban „empirista”. Ő maga mondja el, hogy a legvilágosabb tudást azoktól az idős, félig-meddig boszorkány nőktől kapta, akikkel útja során találkozott; a népi gyakorlattól; a falusi borbélyok által használt eszközöktől; azoktól a laboratóriumi módszerektől, melyekkel a bányászok dolgoznak, az arany- és ezüstolvasztók. Ő ténylegesen chyrurgus volt, a gyakorlat, a mesterség, s nem a tanulmányok embere. És nem patriotizmusból vagy a modern ember meggyőződéséből hagyta el előadásain és írásaiban a latin nyelvet, egy allemann dialektust használva – hanem egész egyszerűen azért, mert nem tehetett másként: akik hallgatták
és követték őt, nem tudtak eléggé latinul.
Paracelsus az eszmék történetének egyik legkülönösebb alakja. Bőséges, sőt túlságosan bőséges fantáziája van; szenvedélyes tudásvágy és szenvedélyes kiváncsiság testesült meg zsenijében – barbár zsenijében, de akkor is zsenijében – a világ, a konkrét valóság, az eleven valóság iránt, s nála a középkori tudomány felbomlása minden kortársánál erőteljesebben ösztönözte a legprimitívebb babonák újjászületését és megelevenedését; amit tanít, annak a fele bizarr nevekkel telehintett, gyerekes és naív kedvű folklór; mindenféle ürüggyel, de még ürügy nélkül is kitalál szavakat, melyeket „latin” és „görög” szótövekkel és végződésekkel lát el: Boldog, amikor a kortársai és ellenfelei tudós terminológiájával egy még ennél is abrakadabrább terminológiát tud szembeállítani.
S persze lelkében úgy egyesült a reneszánsz és a reformáció szelleme – nem az irodalmi és tudós reneszánszé, de nem is a teológiai reformáció –, ahogyan ezek a kor népi lelkében egyesültek. A folytonos nyugtalanság, mely soha nem hagyta egy helyben maradni – mindig úton látjuk és a világban kóborolni;
veszekedős, agresszív és hencegő hangulatú; szenvedélyesen
kiváncsi – mindent látni, mindent tudni akar, a mágiát, az asztronómiát, a teológiát, látni a világot és az embereket, megismerni az emberi teremtmények minden sajátságát, megismerni a világegyetemet, megismerni az embert, a teremtés koronáját és urát; mindent meg akar érteni, de nem a könyvekből, nem a hivatalos tudósok ódon és halott bölcsességét, nem a nagyfejű orvosokét – a világban, a valóságban az életet és a természetet óhajtotta tanárainak és tantárgyainak.
Egyébként nem látható-e, hogy erről nem tudnak semmit a
doktorsüveges tökfilkók, akik csak Avicennáról és Rhasesről,
testnedvekről és titulusokról beszélnek? Uraskodnak a tanszékeiken és hosszú talárba bújnak, üzletelnek, magukhoz édesgetik a gyógyszerészeket, drága és bonyolult gyógyszereket írnak föl, kicsikarva a pénzt a szegény emberektől; csak gyógyítani tudnak-e? Nem és nem gyógyítanak meg! Azt tudják-e, hogy mi a természet és hogyan használjuk erőit? Nem, az első parasztember, mit, az első jövő-menő kutya, többet tud ezekről
a dolgokról, mint ők: tudja, hogy a természet minden betegséghez bölcsen sajátos orvosságot rendelt, s csak azt kell tudni, hogy mikor és miként használjuk őket. Az úgynevezett doktorok csak eretnekek és istentelenek; az orvosságaikkal uralkodni akarnak a természeten, és nem tudják, hogy maga a természet gyógyít, az orvosnak pedig az a legnagyobb, egyetlen feladata, hogy segítsen a betegség elleni harcban, s hogy az élet szövetségese legyen, ne a tanára.
Az Élet és a Természet – a paracelsusi filozófia nagy témái, miként a reneszánsz egész filozófiájában; az élet és a természet, vagy még inkább a természet-élet, hiszen a természet élet és az élet a természet legmélyebb lényege. A világ eleven, eleven minden részében, kicsinyben és nagyban, s nincs benne semmi, ami ne eleven volna: a kövek és az égitestek, a fémek, a levegő
és a tűz. Minden eleven, s a világegyetem a maga egészében az
élet örök folyama. E folyam árad és megszámlálhatatlan külön
ágra szakad; az ágak találkoznak, összecsapnak, küzdenek egy-
mással, de mindegyik egy és ugyanazon forrásból ered, és siet,
hogy eltűnjék az élet óceánjában. Paracelsus nem könyvekből,
nem klasszikus filozófusok tanaiból tanulta a maga „természet-érzékelését”; nem a sztoicizmus, nem a Kabbala, nem a firenzei
Akadémia neoplatonizmusa volt „filozófiájának” forrása; nem
Pico della Mirandolánál, Reuchlinnál vagy Agrippa von Nettesheimnél kereste az elemeket, jóllehet olvasmányokat, hagyományokat, tanokat, mindent felhasznált a világról alkotott képe kialakulásában – alapvetően saját magában kereste, mint ahogy egyébként az egész reneszánszban mindenki tette, aki megtalálta a világ őt kísértő képét.
Paracelsus számára, s ebben csak korának gyermeke, a természet nem törvények rendszere, sem törvények irányította testek rendszere. A természet mágikus és vitális erő, amely szünet nélkül teremti, előállítja és elveti a világban gyermekeit. A természet mindenre képes, mivel ez a minden, és mindaz, ami történik, és mindaz, ami a világban létrejön, természet és a természetből áll elő. A természet hasonló az emberhez, ahhoz a belső felfakadáshoz, ami lelkünkben gondolatokat, vágyakat, képeket támaszt. Csakhogy vágyaink, gondolataink, melyek mélyen különböznek egymástól, harcban állnak egymással a lélekben, mégis egymás révén keletkeznek – mindegyik magán viseli saját bélyegét, mindegyik a lélek része, és a lélektől elkülönülten nem is létezik. Ez pontosan az, ahogy az eleven lények – és mindegyik lény az – csak egy és ugyanazon vitális erő “természeti produktumai”, gyermekei, és ez az erő mindenütt jelen van, mindenben és mindenkiben, minden egyesben ott van, s nem áll fenn az, hogy más lényekben nincsen ott.
Úgy hisszük, nem a spekulatív érvelés vezette Paracelsust a mágikus pánvitalizmushoz, mint ahogyan kortársai többségét sem. Épp ellenkezőleg, a buján tenyésző élet volt az, melynek lüktetését érezték magukban, egy új beállítódást éreztek az élethez, amely az intézmények, a tantételek és a hiedelmek zavarosságában és összeomlásában, mindennek ellenére, fenntartotta vitalitását és erejét; spekulatív érveléshez azért folyamodtak, hogy ésszerű alapra helyezzék azt, ami alapvetően a szellem beállítódása volt. Szellemi – vagy lelki? – beállítódás, mely nem szembenállt a világgal, hanem abban élt, aki megérezte a rokonságot vele, aki magát mindenekelőtt a világ, az univerzum részeként látta, s aki – miközben szembenállt vele – nem feledhette azokat a vitális kötelékeket, melyek a világhoz fűzik. Egyszerűen fogalmazva, a lélek többet élt, mint gondolkodott, és ugyanúgy élt a testben, mint a szellemben.

(…)

Szigeti Csaba fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info