Pontosan így

 

Halkból csöndesbe váltva szuszog, ahogy precíziós sercegéseivel finom óraszerkezet-szívet szerel, hosszú idő után megszólal és sajátos frekvenciák hullámhosszán mély hangon káromkodik.
Én a könnyliftre várok.
Fújom a szappanbuborékot kifelé, benne vannak, amik nem kellenek, szép szivárványos hártyával körülvéve.
Mindazonáltal szeretném visszakapni a tócsarobbanáskor belőlem kiszakadtakat.
Megemésztett évek törmeléke alatt, a verandán várlak.
Ettől a világtól elhúzódva, a napfénytől hunyorogva.
A szavak jelentését felfrissítem majd úgy, hogy a te szemedbe mondom őket. Náthás zöngével téli utcán. Állunk majd. Megvédesz a ködösségemből. Bírsz kiégettségemmel. És az a zongoraszó!

Pszicho-ozmotikus vákumfordulat. A harcosságod védett engem jóhiszeművé, és beletolódtam nembaráti örvénylésekbe a tonnahajó ólomvizén. Irtó lassan kanyarodsz, így sajnos még azt is látod, ami nincs.
Szobabelsőben, tapétamintát simogató magányos szívek szipogására a görbület mentén siklok tovább, nem hiába olajoztam hangtalanná vágyaimat. A szexváró köntösben rajzol.

A mélyünk épp egymásra néz. Vagyunk és megpihenünk hosszú utunk felén. Kösz, hogy értékeled lassúságom. A zöld dzsungelpára lecsapódásaiban, a porszemek színházában.
A zizzenet okosszemű lovai hátán, hiába vágyom arra a végtelenül önfeledt buta vágtára, amit ezen a bolygón nem lehet, csak felfogni a ménes zörrenését és ottlétüket a napon.
Szavak olajban sikamló indulása, kitekeredése, hirtelen kitisztulása. Ha összerakod a képet, akkor nem volt hiába.
De mégiscsak azok a nanocseppek, azok az alakváltoztató felhősemmik vagyunk, akiket egymás mellé fújt a szél. Gomolygó kis ködök egymásba úszása éppen most.
Ő szavak talicskája, érzések ólomhajója, szívében jegenyefa mozdulatokkal imádkozik. Lelki kezeivel lelki vállamhoz ér, míg evez az utca vizén, és a házak homlokáról olvassa le az irányt. Az érzékeny észlelő világa bent zizzenős, egyemberes. A semmibe akar folyni, egy teljes változásért.
Reggel. Összetett mondatokkal magyaráz. Mégis megválaszolatlan marad legbelül. Az élet, hogy mi. És miért és ki tol, húz és merre. Ezt a mozdulatlanná merevedettet. Él a fenti világban. Néz és hallgat. Tisztelettel a szavak szépsége és sorrendje felé. Lassú sóhajokban a szexiség önmagába hajló köreiben nyüszít.
Ha van semmi, akkor abból vesz levegőt, fejét abba dugja. Megpihen, a gyűrődések ráncait számolja a sárga függönyön. Szűri a fényt, amiből táplálkozik, felfolynak érzések a zongora dallamára.
A jövő valahány útjából kivontam a múltat, ahogy javasolták és így járkálok az utcán. A sohamegnemértem-et lenyugtatva. A keresésnek irányt bár nehezen adok. Nem talállak, hiszen te is a múltban vagy.
Szeretnék visszajutni hozzátok élve, egészben maradva. A szavak zöngésében jelentést találni újra. Az ehhez szükséges változáshoz óvatosan állok.
Lassú kenuból nézem a hullámokat körülöttem. Otthont keresek, szagokat, meleget-hideget, levegőrezgéseket. Belémálló, nekemvaló, engem nézőt.
A pontosan megszőtt pókháló a fejben, vigyázok, nehogy szétszakítsd, te vad.A nem cselekvő vákuum orra bök. Felé lejt az út. Néha visz a szél. Nem értem a Taot. Nem értem egyre. Felvenni a szálat, ha már üres lapot nem találok. Te belül, te belül, te belül, téglafal és dús mező.
(Mi itt vagyunk, nyugi , itt vagyunk és nem fáradó fejjel látjuk mi történik.)
Írom megint mindenemmel. Időm már nincs. Bent vagyunk a földszagú rókalyukban, és melegítjük egymást. Csak itt van meleg a hidegségben. Ebben a speciális csöndben.

 

(Illusztráció: Nemec Mariann: Főnix)

Olyanok lesztek

Mikor a folyópartra ért, látta, hogy a férfi egy kis darab fával csinál épp valamit.
Érdekesnek találta a dolgot, ugyan nem értette, mit is csinál pontosan és miért, hiszen mindenük megvolt. Ahogy közelebb lépett volna, hogy megkérdezze, a férfi hirtelen felugrott és a folyóba hajította a fadarabot meg az éles követ is, amivel dolgozott rajta.
A kő elsüllyedt, de Éva még látta a fát lebegni. Egy kacsa mellett úszott épp el, és kicsit hasonlított is hozzá.
– Mi az?
Ádám nem válaszolt azonnal. Kezeit ökölbe szorította, mellkasa nagyokat lüktetett, a feje piros volt és csillogott az izzadságtól. Szeme sarkából könny fordult ki. Éva látta már őt ilyennek, ha játékból a kertben kergetőztek. Majdnem pontosan igy festett, mikor elterültek a füvön, csak épp a szája görbült másfelé. Dehát most nem lehetett szó kergetőzésről, hiszen ahhoz ketten kellenek, ő pedig nem volt itt. Tehát nélküle melegedett ki, nélküle kacagott. Nélküle.
Eszébe jutott, hogy Ádám már őelőtte itt volt a kertben. Erre nem szívesen gondolt. Olyan érzés fogta el, mint az éhség, vagy inkább a fáradtság, de ezt nem tudta azonnal csillapítani.
– Nem sikerül  – nyögte ki végül Ádám, és hallani lehetett, hogy nehezen veszi a levegőt.
– Micsoda?
– Nekem miért nem sikerül?
– Mi?
– Még csak formára sem.
Éva lassan belátta, hogy Ádám nem vele beszélget. Új, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna valamit tenni, de nem értette mi történik. Persze megkérdezhette volna, mi a baj, de az olyan szavak, mint “baj” meg “gond” ekkor még hiányoztak a szótárából.
– Ádám, mi történik?
– Teremteni akartam.
Éva megkönnyebbülten nevetett fel.
– Hát mi abban a nehéz? Szedret szeretnél? – kérdezte és kinyújtotta a kezét. A tenyerére hatalmas, fényes szedreket hullajtott egy bokor, ami egy pillanattal azelőtt még a közelükben sem volt.
– Nem érted.
– Tudom már! Körtét.
És továbbra is mosolyogva szakított egy dundi, zamatos körtét az ágról, ami azalatt nyúlt ki a feje fölé, és növesztett gyümölcsöt, hogy ő a szót kimondta – Tudom, mennyire szereted a körtét.
– Nem!
Ádám rákiáltott. Olyan hangerővel, mintha a folyó túlpartján állt volna, pedig ott állt mellette. És a hangja színe is más volt. Éva úgy érezte, mintha valami a mellkasának csapódott volna. A szíve nagyot dobbant, és ezt megérezte Ádám is.
– Nem érted. Ezeket nem te teremted, hanem Isten.
Éva döbbenten állt. A mellkasában még mindig ott terpeszkedett ez a borzasztó, ismeretlen érzés. Most meg ez a szó. Mit akar ez jelenteni. Ahhoz van köze, hogy ő gyümölcsöt szedett? Dehát ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Isten?
– Isten?
– Akitől a kertet kaptuk. Ezt az egészet. A folyót, a fát. A szedreidet meg a körtéidet is!
Az ő szedreit?
– Miért hívod így?
– Így neveztem el.
– Miért kell nevezni valahogy?
Ádám megint kipirosodott. A légzése szaporább lett. Éva nem értette, miért.
– Hát mert ez a neve. Nevet adok minden dolognak, és attól fogva az a nevük. Ez a rend.
A rend. Erre már nem kérdezett többet. Közelebb lépett Ádámhoz és átölelte. Simogatta a haját, és közben nézte a folyót. A faragvány most is ott volt. Megakadt a part közelében a nádasban.
– Azt minek nevezted el?
Ádám odanézett.
– Semminek. Az egy semmi – elfordult és kibontakozott Éva öleléséből.
– Kacsát akartam teremteni. Olyat, mint azok ott. Amiket Isten teremtett. De azok szebbek is, mint az enyém. És úsznak, hápognak, a tollukat rázzák. Az meg…
Elhallgatott. Megint ökölbe szorult a keze.
A nádas megzörrent, és a semmi újra nekiindult a folyón. Éva utána. Úgy volt vele, hogy még akár mozoghatna is, tollai is lehetnének, hápoghatna, ha Ádám tovább ügyködik rajta. Miért is ne?
Hosszasan követte a folyót, abban a biztos tudatban, hogy a semmi valahol ismét meg fog akadni.
Az egyik kanyarulatban el is tűnt a vízről. Itt különösen sűrű volt a nádas, de ez Évát nem zavarta. Megszokta, hogy a növényzet szétnyílik előtte, amerre menni akar, épp úgy, ahogy a fák is tenyerébe ejtik a legszebb gyümölcseiket, ha megéhezik. Mikor épp nekivágott volna a nádasnak, ismeretlen hang ütötte meg a fülét.
– Ssz. Ssz.
Visszasétált és körbenézett. Először nem látott senkit.
– Sz. Szomorú, nem igaz?
Szomorú? Éva nem értette. És a hang is furcsa volt. Kicsit sem hasonlított Ádáméra. Rajta kívül pedig más hangját nem ismerte.
– Ádám – folytatta a hang – Szomorú.
Akkor megértette. Az az érzés a mellkasában. A görcs, Ádám kezében, az arca feszülése. Ahogy erre gondolt, a kert színei fakóbbak lettek.
– Igen – válaszolta – Igen, azt hiszem, szomorú.
Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. A bőre fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap. Kezében egy éles követ tartott. Föl-földobta. Éva ugyan nem ismerte föl, de ez az a kő volt, amit Ádám előzőleg a vízbe hajított.
Az idegen hátat fordított neki és elindult a fák között. Hosszú, fatörzsforma teste kétembernyi hosszúságban vonaglott, vaskos, pikkelyes farkával csapkodta szét maga mögött a növényzetet, igy szabva széles ösvényt, amin Éva követni kezdte őt.
– Azért szomorú – magyarázta, miközben Éva igyekezett a nyomában maradni, hogy hallja – mert nem olyan, mint az Isten. Nincs birtokában a tudás. Túl sokat akar. Túl nagyot. Szabni akar, de nem ismer mértéket. Nem ismeri a jót és a rosszat.
Sorjázta a szavakat, amiket Éva sosem hallott azelőtt, mégis, úgy-ahogy érezte, mit jelentenek.
Ekkor már bent jártak a kert közepén. Két fa nőtt itt, messze minden mástól. Magasabbak, sugárzóbbak voltak a többinél. Ami ratjuk termett, más volt, mint bármely gyümölcs a kertben. Éva soha nem áhítozott rájuk.
Az idegen az egyik fa törzse köré tekeredett, majd felsiklott a lombok közé.
– Ha ennek a fának a gyümölcséből esztek, olyanok lesztek, mint az Isten.
– Akkor elmúlik? – Éva szája olyan szavakat formált, amiket soha azelőtt – Akkor elmúlik a szomorúság?
– Hát persze – felelt az idegen, és halkan, izgatottan sziszegni kezdett.
Éva kinyújtott a kezét, de a fa nem nyújtott neki gyümölcsöt. Akkor hirtelen visszahúzta. Eszébe jutott, hogy Ádám korábban már elhozta őt ehhez a fához, és elmondta, hogy ezekről tilos. Ez a rend.
Az idegen farkát az egyik gyümölcs köré csavarta, és húzni kezdte maga felé. Az fa alig engedte, de az idegen erősen megrántotta, és az ág nagyot csapott az ég felé.
– Tessék – mondta és Évának nyújtotta a gyümölcsöt.
Elmúlik a szomorúság.
Éva elvette, és elindult vele Ádámhoz.
Nem kellett keresnie, mindig érezte, merre van. A szőlő között sétált, nem messze.
– Tessék – mondta és odanyújtotta a gyümölcsöt – A tiéd. Elmulasztja a szomorúságot.
Ádám gyanakodva nézte. Ez a gyümölcs más volt, mint amikkel Éva rendszerint kínálta. Azokat ismerte egytől-egyig. Ő adott nekik nevet. De ez nem tűnt ismerősnek. A héja fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap.
Éva biztatta volna, hogy egye csak, mert finom, de valójában maga sem kóstolta még, hát most beleharapott.
Az ég elszürkült fölötte.
A szomorúság, gondolta, most múlik el.
A formák, amik körülvették hullámzani kezdtek. A színek előbb felragyogtak, majd elsötétedtek, és megmozdult minden, ami addig nem, vagy csak alig mozgott. Folytak, örvénylettek. A mindenség háborgó masszaként áramlott körülötte, és minden, ami eddig egy egész volt, kíméletlen különséggé töredezett. A masszából minden apró elem úgy vált ki, hogy éles kontúrjával mind messzebb húzódott a többitől. Minden ág és minden levél között a kietlen üresség ásított fenyegetően.
Ádám mindezt nem látta még.
Elvette a gyümölcsöt és beleharapott.

(R. Magritte: Szerelmesek)

Költők (Villányi G. András, Halmosi Sándor, Wirth Imre) dialógusa a válsággal

 

FIN-2022 avagy válságkezelési stratégiák költők szerint
beszélgetés versen át és versen túl –

Villányi G. András

 

Prométheusz álma

A lény szüntelen foglya szabadságvágyának. Testetlen, léttelen-létét a testetlenség korlátozza, ezért méhbe furakodik; testet ölt miáltal elszenvedi a formák sorsát: születés, beteljesületlen vágyak, öregség, betegség, szenvedés és halál csapásaiban. Testi megjelenésében szabadságvágya immár testetlenséget; a fizikai létazonosulástól követel (f)eloldozást – a Nirvána makulátlanságát.

 

kifosztasz ha adsz
mai ajándékod másnap
égő hiánnyal gyötör
csak fájdalom érti
az öröm valódi kincsét

májamból lakmározó csőr
te vagy legáldottabb

 

 

Halmosi Sándor

 

BIZTATÓ

A Világegyetem tömegének 4,6%-a a megfigyelhető anyag, 23% a sötét anyag aránya, és 72% a sötét energia.

Semmi biztatót nem mondhatok.
Ami ebből a világból ténylegesen
is látszik, az a legsötétebb anyag.
Indulatok, önzés, erőszak, salak.
Ezer és milliárd meddőhányó.
Jól kivehető. Pislákoló fények
a meredélyben. Fent őrtüzek.

 

Wirth Imre

 

SÚLYOS TEST RÁGJA a plafon
repedéseiből a gazt,
oltárodon gyíkok sírnak,
megfogalmazzák a panaszt,
röfög ez az emberdisznó,
vésővel túrja a csöndet,
történelmet szarik porba,
bakákat mély, nagy gödörbe,
anakronisztikus sorok
menetelnek versen túlra,
az elzárt csapból kitörő
semmi sodor megvadulva.

 

hajnali biznisz; törvény

 

hajnali biznisz

nem akarok én dolgozni
nem hiányzik az nekem
az a kis pénz megvan így is
aranyoskám
a koporsónak nincsen zsebe
hova tegyem
csak az idegeskedés
van azért hogy
a szemét kapitalistáknak több
legyen hát
engem el lehet felejteni
van az a pénz de ez nem az
van időm olvasni gondolkodni
azt csinálok amit akarok
éhen éppen nem halok
most is elvitték ezeket a magnókazettákat
darabját háromszázért
ki volt rakva valakinek
már útban volt ezek meg
hogy örültek neki
már érdemes volt felkelni
csak ez a kurva hideg ne lenne
a vásártéren itt
mint valami űrállomáson
mielőtt megkezdődik a tervezett zuhanás

 

törvény

a rendőrrel is hogy beszélt
azért ebben az egyben
én nem kívánom vissza
na mindegy nem politizálunk
a kommunizmusban azért
ez nem volt így
a rendőrrel nem beszéltünk
a fasz ki van veletek
mikor kellenétek sehol
nem vagytok hát most
itt vagyunk
mosolyogtak

ha betartanánk
ezt a záróvonalas témát
a szabályokat
soha nem jutnák el sehova se
mosolyog
ilyenkor csak nem állnak kinn
ezek a szemetek
ehhez értenek csak
basztatni a rendes embert
pont mint a régi rendszerben

 

(Illusztráció: Abraham A. Manievich: The Destruction Of The Ghetto)

Parton

      A tenger morajlását egészen közelről hallotta. Felnézett: a nap határtalanul ragyogott, bolyhos felhők vonultak az élénk türkiz égen. Alaposan szemügyre vette a távoli hegyeket. Élesen meredtek fel a sík vidékből. Amott a parti sziklák egyike sem volt egyforma, minden kiszögellés, minden zug más és más alakot öltött. Ormukon a fák levelei finoman borzongtak a pezsdítő szélben. A tenger is teljesen más volt innen nézve, soha még nem látta ilyen csillogónak. A hullámok fenségesen fodrozódtak ki az egyenletesen ringó víztükörből.

Mint az, amelyik a partra sodorta.

Akkor veszedelmesnek tűnt egy-egy ilyen emelkedés-zuhanás, most nem félt tőlük, immár sérthetetlen volt. Uszonyát óvatosan a meleg homokba mélyesztette, a szemcsék a pikkelyeire tapadtak. Alatta egyre forróbb lett a homok. Mocorogni kezdett. A nap fénye elfátyolosodott, a sziklák életlenekké váltak. Nem kapott levegőt. Egyre hevesebben ficánkolt, tátogva víz után kapkodott. Most már világosan tudta, mi kell neki: víz. Anélkül, a szárazon nem tud lélegezni.

      Kicsit előrébb csúszott, a tenger felé, de amint megérintette egy hullám, visszahúzódott. Egyszer csak mintha idegen lenne minden, ami nem sokkal előtte még az élet természetes közege volt. Elragadtatva nézte, ahogy tajtékot vet a víz, de a gondolat, hogy belevesse magát, örvénylő nyugtalansággal töltötte el. A tengerfenékből baljósan szivárgott fel a sötétség. Emlékezett, a fény nem hatol olyan mélyre. Maga előtt látta a korallzátony kiismerhetetlen, alattomos rengetegét, a temérdek kavargó halat, örvény sodorta őket. A vízben tud majd ismét lélegezni? S meglátja-e még egyszer a napvilágot? Jön-e újabb hullám, amely kisodorja őt a partra? Érezte, összeszorul a torka. Kétségbeesetten szomjazta az oxigént, melyet csak a vízből kaphatott. Mindhiába. Száraz homokot érzett maga alatt. Alig látta már a tengert, mögötte a hegyek végképp elmosódtak. Az ég kékje hol rózsaszínbe, hol lilába hajlott…

      Minden bátorságát és erejét összeszedve előrébb tolta magát néhány centiméterrel. Egy uszonycsapásnyi választotta csak el a víztől. Egy nagyobbfajta hullám uszályán már a tengerben lett volna. Ő azonban a tájban gyönyörködött, a lemenő nap sugaraiban fürdött, az egyre hűvösebb, bársonyos szellővel legyeztette magát. Búcsúzott a hegyektől, a fáktól, a sziklák meredélyétől. Végül erőtlenül feküdt a part peremén. Várta a hullámot.

MÓZES ELSŐ KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA; MEGVÁLTÓ

 

MÓZES ELSŐ KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA

Isten,
a VAGYOK
álmunkból felsegít,
hogy árfolyamunkat
az egekbe srófolva
valós fizetőeszközre
váltson,
mielőtt még
botot ragadunk,
mely kígyóvá válik,
és a kezünkbe mar.

 

MEGVÁLTÓ

Reggeleim magtalan érnek
Deleim gyümölcstelen fonnyadnak
A kötelezettségek rettenetében
Míg pirkad
Beláthatatlan viharmadár kecsegtet
Hamaros érkezéssel
Ki jövőben hír
S mint fertőzött embrió
Remeg a gondolat ágbogában.

 

(Illusztráció: Albert Eckhout: Brazilian fruits)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info