Félrerántom a biciklim kormányát.
Egy vörös árnyék iszkol át az úton, én pedig – miközben a pillanat ezer darabra hullik – fejjel előre belerohanok egy teherautóba.
Hogy érek haza? – ez az utolsó gondolatom.
Lassan-lassan felébredek egy nyomorúságos, hosszú-hosszú álomból, és egy kislányt figyelek a szemem sarkából: orvosok hajolnak föléje. Fehér hátak, fehér karok, aggódó arcok. Mintha egymás árnyékai lennének, nem is tudom őket megkülönböztetni.
Vajon ők látnak-e? És egyszer közelebb mehetek? De ha közelebb jövök, mit mondok nekik? Hogy magyarázom el, mért vagyok itt?
Hetekig a szoba sarkából figyelem az alvó gyereket. Ahogy felrázzák a párnáját, ahogy kifésüli a haját, ahogy tűket szúrnak a karjába.
Aztán szépen, lassan visszatérek a saját testembe. De a visszatérés még nem azt jelenti, hogy tényleg létezem. Itt vagyok, igen, nyugodtan fekszem az ágyamban, lélegzek, de azt nem tudom, élek-e. Értem, ha szólnak hozzám, közben eszem, iszom, alszom is, és ha kérdeznek, felelek. Minden nap megtelek hangokkal és álmokkal, de nem érzem a szagokat és az ízeket. Sokszor órák telnek el úgy, hogy nem tudom felemelni a kezemet vagy megmozdítani a lábamat. Ha megnyomom az arcom, ha megütöm a vállam, nem érzem. Az is gyakran előfordul, hogy a szoba sarkából figyelem önmagamat. Ha az ápolónők leoltják a villanyt, a sötétben nem vagyok képes megtalálni a fülemet vagy az orromat – a testrészeim minden éjjel szerteszét szóródnak. Engedelmesen beveszem a gyógyszereket, és közben azon töprengek, hogy az orrom az ágy alatt vagy a felmosóvödör mellett van-e. Vagy elvitték az orvosok, és vizsgálják valahol? Nem tudom, nem értem. És megkérdezni sem merem.
Pedig olyan sok kérdésem lenne. Hol van a csuklóm, hol van a szemem, hol van a szívem, és én hol vagyok? Mindenki türelmes. Ám közben ők nem félnek kérdezgetni engem: mi a nevem, hányadik osztályba járok, hogy hívják a testvéreimet? Ha valamire nem tudok felelni, jóindulatúan összeborzolják a hajam. Majd jobban leszel, ígérik nekem.
Egy idős nő lép hozzám, és elmagyarázza, hogy a baleset pillanatában a tudatom kimenekült a testemből, és kell egy kis idő, amíg visszarázódom, amíg megtalálom magamat, és újra megszokom saját testemet. Visszarázódom – na de hogyan? Ehhez talán rázogatniuk kéne… Nem értem én ezt az egészet. De csak legyek türelemmel, a nyaralás, a család, a „pajtások” úgyis segítenek. Lelkesen mosolygok, mert nem akarok csalódást okozni ennek a kedves, türelmes hölgynek.
Hallom, hamarosan elutazol a Balatonra – ugye, örülsz ennek, Hédike?
Bólogatok, de közben nem tudom, hogy örülök-e. Tudom, hogy emlékeznem kéne a balatoni nyaralónkra, a szüleimre, de nem megy. Néha azt sem tudom, hogy ki az a „Hédike”.
A rókával mi lett? – kérdezgetem a kórházban az ápolónőket.
A vállukat vonogatják, nem tudják, miről beszélek.
Róka, róka, róka! Ugyan már! Gyógyulnod kéne inkább, mondják, és kisietnek a szobámból. A kedves, türelmes, idősebb hölgy hoz nekem több rókás mesekönyvet. De ezek mind másféle rókák, nem igaziak. Vén ravaszdik vagy rókakirályok. Gyerekes, unalmas történetek.
Gyógyulnom kéne, ám nem gyógyulok megfelelően. Ha megcsípem a kezemet, nem fáj, és elképzelni sem tudom, kik azok a „pajtások”, akik majd segítenek nekem. Nem is emlékszem, hogy lettek volna barátaim régebben. Viszont a rókáról nagyon sokat álmodok. Merre járhat most, és ugyan mit kezd az életemmel?
A testem még mindig idegen, valahogy nem lakom benne egészen. Éjszaka nem találom a fülemet. Nappal nem mindig tudom megérinteni a homlokomat. Ha befogom a fülemet, nem hallom a vér zúgását.
Vajon a doktornő hallaná-e, ha a csuklómat odatartanám a füléhez?
Még nincs pulzusom, mondom. Itt kell maradnom a kórházban, és vissza kell magamat foglalnom. Talán a rázogatás vagy egy jobb rókás könyv segítene. Amíg nincs pulzusom, nem mehetek el.
Az idős nő nevet. Fő a türelem! Majd meglátod, jobban leszel.
Aztán jön egy fiatalabb, egy sokkal, de sokkal szigorúbb nő: ő az anyukám. Elmondja, hogy milyen önző vagyok, hogy már mennyit költöttek rám, ráadásul pénzben ki sem lehet fejezni a sok aggódást – szóval jó lenne, ha végre összeszedném magam, hiszen nem várhatom, hogy ő munka és három gyerek mellett rohangáljon a kórházba. Én nem várok el semmit. És ugyan fogalmam sincs, hol vagyok, egyáltalán vagyok-e valahol, de próbálom magam összeszedni. Mert fő a türelem. A doktornő szerint szegény anyukát is meg kell érteni. A baleset az egész családot tönkretette.
Pár nap, és indulunk a Balatonhoz – ugye, örülsz, Hédike? Igen, igen, igen.
Otthon megtanulom, ha valaki megszólít, mosolyognom kell. És én nem akarok senkinek csalódást okozni. Úgyhogy megállás nélkül mondogatom: kérlek, tessék, szívesen, szerencsére, persze, természetesen… Csak nagyon sokan vannak – reggeltől estig egymáshoz hasonló arcok táncolnak körülöttem: nagymama, nagypapa, anyukám, apukám, a két bátyám, a nővérem és közöttük egy keszekusza arc a tükörből, a sajátom.
És igen, a „pajtások”! Megmentettem az úton egy rókát, mesélem az osztálytársaimnak. Kikerültem őt, de a róka elvette a lelkemet. Egy róka! Na, ne mondd! És hogy elvette… Velük sokkal izgalmasabb dolgok történtek: Horvátországban vagy Erdélyben nyaraltak, fürödtek, hegyet másztak, megtanultak szörfözni, görkorcsolyázni, valaki összejött valakivel, de ez még nem biztos, mesélik. Velem viszont semmi különös nem történt, csak elfelejtettem biciklizni: ha felülök a nyeregbe, azonnal elesem, mert nem érzem a lábfejemet. Hűha!, mondták erre. Pedig ez mind nem is volt nekem különösebben furcsa: én éjszaka még ma sem érzem a lábam – ahogy leoltom a villanyt, minden éjjel szerteszét szóródom a szobában.
Próbáltam elmagyarázni, de nem értették. A tornaórákon tollal bökdöstek, matekórákon a hajamat húzogatták, vajon érzem-e. Könyörögtem a szüleimnek, hogy ne kelljen többé iskolába mennem. Olyan nincs, mondták. Nem hivatkozhatom egy életen át arra a hülye balesetre.
Gondolkodom, tehát vagyok. Én gondolkodom, felelek a kérdésekre, és ha nagyon kell, bebizonyítom a Püthagorasz-tételt. Azért vagyok, mert gondolkodom. Megtanulom, és utána elmagyarázom az ár-apály-jelenséget, de tenger egy cseppet sem érdekel. Azt pontosan értem, hogy a szonáta és a szimfónia miben különbözik, ám nem akarnám meghallgatni egyiket sem. Elemzem a mondatokat – alany, állítmány, tárgy, jelzők és más hasonlók, és ha kell, ágrajzot is csinálok hozzá – de nem értem a lényeget. Hogy miről szól a mondat, vagy hogy mi értelme van ennek az egésznek. Hogy van-e mondatoknak vagy egyáltalán bármi másnak értelme. Azon sem csodálkoznék, ha egyik reggel felébrednék egy másik földrészen, vagy csak visszatalálnék a saját időmbe. Hiszen ebben a világban nem érzem a szagokat és az ízeket. Minden éjszaka szétszóródom, és az a furcsa, hogy reggel sem leszek meg, csak működöm tovább, lélek nélkül, mint valami turmixgép vagy kávédaráló.
Mint valami turmixgép? Mintha a baleset napján születtem volna, nincsenek régebbi emlékeim, a rókámról viszont sokat álmodok.
Anyuka szerint nem törődöm senkivel és semmivel, nem érzek hálát, hogy mennyi mindent tettek értem, csak megállás nélkül sajnáltatom magam és feltűnősködöm. Pedig próbálok nem feltűnni, próbálok semmivel sem kitűnni: igyekszem a barátoknak, rokonoknak sziával köszönni, az idegeneket észre sem venni. Nehéz dolog ez, hiszen a baleset óta alig tudom az arcokat megkülönböztetni. Minden arc egy mintázat, és én csak a részleteket látom, nem az egészet. Ha valaki kérdez valamit, azonnal mosolygok és bólogatok, hiszen nem tudhatom, hogy az illető nem régi osztálytárs vagy rokon-e. Az ismerőseimet a ruháik vagy a mozgásuk alapján tartom számon. De ez mind nem segít: mindenhol úgy néznek rám, mint akinek nincs árnyéka, vagy valami rettenetes dolgot tett, csak nem tud róla.
Ám annyira nem vagyok feltűnő, hogy szinte még észre sem veszik, hogy tizennyolc évesen elköltözöm. Ez a Hédi is milyen magának való lett, mondogatták rólam. Bezárta magába a baleset. Olyan kis tartózkodó. Csak önmaga érdekli, más senki sem. Ezen sokszor eltöprengek: érdeklem-e én még önmagamat? Vagy érdeklem-e még a szüleimet? Van még három testvérem, ők sokkal izgalmasabbak: jönnek-mennek, megmenekülnek, házasodnak, elválnak, bajba kerülnek, vállalkoznak, pénzt csinálnak, és nem azzal törődnek, hogy megtalálják-e az orrukat a sötétben. Okosak, ügyesek, talpraesettek. Rengeteg barátjuk van, ellenségük, ilyen-olyan ismerősük. Megvannak mind, velem ellentétben. A legnagyobb bátyámnak már van két kisgyereke. A kisebbik bátyámnak meg sok-sok adóssága és saját kerámiaműhelye. A nővérem kitüntetéssel végezte el az egyemet, és most doktorálni szeretne. Cum laude. Vagy summa cum laude. És közben egyikük sem veszi észre, hogy én már meghaltam. Hogy én már nem úgy…, Hogy nem igazán, hogy nem teljesen… hogy én soha nem egészen. Csak valamennyire.
A róka! Na, hagyjál már! Nehogy már megint arról a hülye rókáról mesélgess nekünk!
Gondolkodom, tehát vagyok. A számok szerencsére soha nem hagynak cserben. Ha a fülemet nem is találom meg a sötétben, ha nem érzem a tulajdon lábamat vagy a kezemet, ha nem ismerem fel jól az arcokat, az ő törvényeikben még mindig megkapaszkodhatom. Az nem lehetséges, hogy egy egyenlet holnaptól semmit sem jelent, vagy hogy holnaputántól már nem érvényes a Püthagorasz-tétel. A számítógépekhez meg elég egy jelszó is. Nekik sincs orruk, fülük, lábuk, ráadásul csak parancsokból értenek. De abból mindig értenek, kész szerencse. Ha pedig már nem értenek, akkor kihajítjuk őket.
Én gondolkodom, tehát jól keresek. Az elemzéseim mindig pontosak és lényeglátóak – a mesterséges nyelvek a szakterületem.
Soha nem álmodom emberekről. Soha nem álmodom a szüleimről vagy a „pajtásokról”. Csak a rókáról, aki tizenhét éve elvette tőlem az életemet.
Nem messze a balesetem helyszínétől egy kicsinyke házat bérelek. A város legszélén, elhagyott dűlőutak, víkendházak között élek, a Kisdobos utcában, egy kidőlt-bedőlt cukrászda, egy vasúti sorompó és egy elhagyott, romos óvoda mellett. Szegény Hédikém nagyon szereti a természetet, meséli anyukám az ismerőseinek. Mert Hédikém csak a természetet szereti, nem az embereket, nem a saját szüleit vagy a testvéreit.
Pedig ez nem is igazi természet, csak a város legszéle, amolyan határvidék-féle, de ez anyukámat már nem érdekli.
Hát ide jutottunk! Csak a számok és az állatok, más senki, mesélgeti anyukám lemondóan. Mikor szegény Hédimmel megbeszélek egy találkozót a városban, nem ismer fel, és percekig tétovázik, hogy odajöjjön-e. Atyaég! Hát ide süllyedtünk! Már nem emlékszik a saját anyjára! Mert hálátlan, mert szívtelen, mert igazából nem törődik senkivel… Mert azóta a szörnyű baleset óta csak magát sajnálja, és immár teljesen bezárkózott önmagába. Mert, mert, mert… Szegény Hédi! Hát hogy jutott ide?
Szinte hallom, ahogy a testvéreim helyeselnek.
Már régóta nem is hívnak családi ünnepségekre. Nem telefonálnak, hogy mi van velem. Nem kérdezgetik, hogy van-e barátom, hogy mit szólok a koronavírushoz, hogy láttam-e ezt vagy azt a filmet. Nem csúfolnak remetének. Már ki sem nevetnek.
Ezért is jobb nekem a saját házamban. Ebben a hajdani nyaralóban, melynek padlására tavaly beköltözött egy bagolypár, melynek a pincéjét ősidők óta menyétek és más furcsa, ismeretlen lények lakják. Jobb nekem itt, ebben az elfelejtett nyaralóövezetben, a néha-néha felbukkanó hajléktalanok között. A kidőlt-bedőlt cukrászda, az elhagyott, romos óvoda mellett, ahol minden éjjel hallom a nyesteket és a menyéteket, ahol az állatok álmait álmodom. Jobb nekem a házam zegzugos kertjében, ahol nyugodtan figyelhetem, ahogy a szarkák, a nyestek, a varjak lassan, óvatosan visszafoglalják a várost, beköltöznek az elhagyott házakba, garázsokba, és várják, hogy mi, emberek, mikor költözünk ki innen.
Hogy hová? Valahová. Akárhova. El.
Az erdő mindig lépésről lépésre közelebb jön az elhagyott nyaralókhoz, a Kisdobos utcához, a romos cukrászdához. Telente vaddisznók ijesztgetik a kirándulókat – nem morognak, nem támadnak, csak messziről megmutatják magukat. Kijelölik a határokat.
De én nem a teleket szeretem.
Nyári estéken sokszor kisétálok az elhagyott országútra, ahol a baleset történt.
Várom a rókát, az én saját rókámat.
Hogy visszaadja, amit elvett tőlem.
