Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

“A szem kisül, a jóerkölcs pirul;”

Hozzászólás most!

Bevégeztetett. Társunk, kollégánk, barátunk, a Kairói Okszidentalista Szakrepertórium (KOSz) kutatója, a neves filológus, a híres tudós, a középkor szerelmese, az európai és arab irodalom elismert szaktekintélye nincs többé. Hivatása teljesítése közben áldozta életét.

 

 

Azon az éjjelen, mikor az értékes meteorit-szilánkkal a Szaharába menekült, bin Dzsafar, a KOSz ármányos felügyelője hamarosan felfedezte szétdúlt irodáját, valamint azt, hogy, a szolgálati dromedár, a Kis Fekete Kő és kollégánk egyaránt eltűnt; gonosz mosolyra húzta száját, és tuareg bérgyilkosokat fogadott. Ők még az éjjel útnak indultak, nemzedékek alatt a könyörtelen homoktengerhez finomult ösztöneikkel szívósan követték, és utol is érték áldozatukat. Szegény társunk el-Kuhrein közelében ébredt rá, hogy nincs remény. Vize elfogyott, tevéjét kilőtték alóla, maga is megsebesült, a nyeregtáskából kimentett pergameneket hóna alá fogva, utolsó erejével egy kopt kolostor romjai közé sántikált, ahol ideig-óráig feltarthatta a fejvadászokat. Egyik kezével Mauser lőfegyverével tüzelt a fedezékét mind jobban megközelítő tuaregekre, míg másikkal modemmel ellátott note-bookján gépelt, hogy a műholdra küldhesse az utolsó és mindent összegző középkori dokumentumot. Amint végzett, a tölténytár is kiürült, a bérgyilkosok behatoltak, aztán csak a titokzatos sivatag felett hallgató végtelen, tiszta égbolt maradt.

Értünk halt meg. És mert ő pótolhatatlan, s mert a keserűség, a bánat és a feszült politikai helyzet egyaránt bénító hatású, nem is gondolhatunk arra, hogy helyét új munkatárssal töltsük be. Adózzunk most egy perc (60 sec.) néma csenddel emlékének! 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26  27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60.

Most pedig nézzük a hagyatékot! Csodálatos sirventés került a birtokunkba, mely egyszerre műalkotás, biográfiai igényű korfestés és kortárs recepció — igazi kritika. A kolofon szerint a szerző Peire d’Alvernha, XII. századi trubadúr; emellett szól a téma, valamint a vers minden formai-szerkezeti sajátossága is.

D’Alvernha egy másik, eddig legismertebb költeményében1 szintén trubadúrokról írt, strófánként egy-egy költőtársát szerepeltette, és bizony nem mondhatjuk sem elfogulatlannak, sem tisztelettudónak — nyilván szakmai féltékenység és rivalizálás befolyásolták őt –, ám most felfedezett darabunkban még messzebb megy, olyannyira, hogy a vers stílusa durvának, rosszhiszeműsége pedig occitán nyelvterületen szinte példátlannak mondható2.

A coblák szerveződése szintén d’Alvernhára vall; sajátságos módon szimmetrikus frons-cauda építkezéssel, amely eldönthetetlenné teszi, hogy valóban kéttömbűséggel állunk szemben, avagy csupán kezdetlegesen juxta pozícióba helyezett ternáris lábak tematikusan vezérelt kapcsolatával, melynek a rendhagyó, tehát a caudáét nem ismétlő tornada szerkezetéhez is köze lehet. A kéttömbűséget a diesis után eltérően folytatódó dallam igazolhatná3.

Mindezen egyezések mellett al-Muhadzser megemlítése némileg kétségessé teszi a sirventés eredetiségét, hiszen a működését 1170 körül befejező Peire d’Alvernha nem ismerhette őt. Ennek megfelelően el kell fogadnunk legalább a részleges hamisítás tényét: legjobb esetben is — tehát ha csak minimális beavatkozást valószínűsítünk –, nyilvánvaló, hogy az utolsó strófa első három sorát a trobart jól ismerő koraújkori szerző, a kétes orientalista kapcsolatairól elhíresült Deutero Pszeudo al-Muhadzser később írta át és toldotta be a költeménybe — emellett szól a kérdéses szakasz stílusidegensége, melyet Babits Mihály műfordítása hitelesen közvetít.

Mivel az anyag elektronikus úton érkezett hozzánk, és az eredeti lapok a tuareg haramiák kezén maradtak vagy elvesztek, semmilyen további vizsgálattal nem igazolhatjuk feltevéseinket.

(Adózzunk elismeréssel d’Alvernha figyelmes gender-érzékenységének, hiszen az egyetlen trobairitzről — női trubadúrról — szóló cobla az unisonans sorok kivételével nőrímes zárlatokkal üt el a többitől!)

Peire d’Alvernha: La doussa votz dels trobadors

Sok édes hangu trobador,

kiket dalom elősorol,

   vidáman, illendően él,

s mert lelküket a szerelem

hevíti, mint ahogy nekem,

   mindükben sok a szép erény.

A jó Guilhem de Peitieus

minden lovat4 farkára húz,

   kivált a kancát, de ha mén,

szerintem azt is szereti;

csinálja, hogyha jó neki,

   a herceg is lehet kretén.

A nemes Arnaut Daniel

kicsit furcsa nekem, mivel

   nem értem, hogy miről beszél;

és hogyha ennyit kombinál5

ott is, ahova hálni jár,

   dugás nélkül marad szegény.

Nagy trubadúr Bertran de Born,

ajkán a dal szép és vidor,

   a csont, ha tör, és foly a vér,

s a gyilkolásban otthonos,

hiszen rendes politikus,

   jó költő és hős hadvezér.

A comtessa Beatritz de Día

a verseket nem kézzel írja,

   s nem tinta szárad ujjbegyén;

Uram! engedd inkább kivernem,

s a költőnőktől óvj meg engem!

   csak költsön! addig sem kefél.

Az udvarban Peire Vidalt

arról ismerték, hogy kinyalt

   (Imre királynak székhelyén —

— s nem utazott addig tovább)

minden magyar pinát; de hát

   nem ír ő erről, mert szerény.

Végül itt van al-Muhadzser;

honnan szalajsztottak, haver?

   na, mindegy, csak csöndben legyél,

és a többi tintanyaló,

mert itt csak egy költő a jó:

   Peire d’Alvernha, szóval én.

Kisérje nótám dudaszó,

   s aki szopja, legyen serény!

1. Cantarai d’aquestz trobadors; in.:”Vágyba felöltözve ruhátlan; Balassi, Bp. 1996, 56. (ford.: Képes J.)

2. Azért néhány példát ismerünk. Lásd: Udvariatlan szerelem, Prae.hu Bp. 2006, (különféle oldalszámok — mondjuk elejétől a végéig).

3. Afrons-cauda  kapcsolat és a dallam viszonyának problémájához lásd: Szigeti Csaba: Magyar versszak; Balassi, Bp. 2005, 43.

4. Gulihem de Peitieus híres versének (Companho, farai un vers qu’er covinen) feltehetően szándékos félreértése. A herceg tüzes barátnőit jelentő szilaj kancák metaforáját d’Alvernha rosszmájúan elferdíti.

5. Gonoszkodó utalás a trobar clusra, Daniel homályosságára és találmányára, a permutációs elven szerveződő sestinára.

 

Váratlan ám sorsszerű egybeesésként nem sokkal a Jakub al-Muhadzser létét és működését feltáró iratok előkerülése után egy újabb felfedezésről szereztünk tudomást. A Kairói Okcidentalista Szakrepertórium (KOSz) egy eldugott és mindezidáig zárolt részlegében különleges elnöki engedéllyel kutató munkatársunk egy feltehetően Bertran de Born trubadúrtól származó, eddig ismeretlen költeményre bukkant. Európai énekeskönyvekben nem szerepel, viszont a versforma, amely a híres Be-m platz lo gais temps de pascor (Kedves nekem húsvét időn — avagy a háború dicsérete) versformájával egyezik*, továbbá az ortográfia és a kolofon Bertran de Born szerzősége mellett szólnak.

A pergamen radiokarbonos vizsgálatának és a tinta vegyi analízisének eredménye még nem érkezett meg a laborból, ám filológiai támpontokból kiindulva a hamisítás lehetőségét máris kizárhatjuk: ugyanis a folio recto alján, a főszövegtől elütő, sokkal halványabb tintával írt, és az occitán szöveget palimpszeszt-szerűen részben lefedő arab nyelvű mutakáribot** olvashatunk (ezt mellékelem). A fordításnak és a kézirásnak al-Muhadzser egyéb munkáival való összevetése után nyilvánvaló, hogy a mutakáribot a döbbent al-Muhadzser jegyezte fel, miután Born versére rálelt egy Mauriac közelében levő kolostorban — vélhetőleg ugyanott, ahol több, mint fél évszázaddal korábban a trubadúr meghalt.

Az összezavarodott Jakub al-Muhadzser szégyenében feltehetően rögtön menekülni akart, képtelen volt lemásolni a szörnyű cansót, tehát ura szeretete vitte rá, hogy hogy ellopja, és titokban útra keljen.

Újdonság, hogy a mutakárib tanúsága szerint Jakub megtért az iszlám hitbe. Rettenete azonban enélkül is érhető: Bertran de Born verse bűzlik az átkozott kathar heterodoxiától (lásd 3-4. cobla).

A két szöveget Weöres Sándor fordításában adom közre. Béke veletek!

Las coblas alternas de Bertran de Born facha en l’an M CC I en XX III iorn de febrier

 

Eu dic vos companho baróns…

Elmondom nektek, jó urak,

hogy kedves nékem sok dolog;

s hogy derék ember hogy mulat,

most arról is beszámolok.

   Papiols, te kurvafattya!

hitvány joglar és gyorsfutár,

írd le, mert e dalomra vár

   Biatriz, a drága dompna,

kit dicsérni kevés a száj,

ki szép, nemes, ifjú s vidám.

Szeretem Aquitaniát

— királynénk jó Eleanor –,

és úgy szövöm az intrikát,

ahogy coblát fűz össze sor.

   A váram Altaforte,

és nemcsak megvédelmezem,

a szomszédé is kell nekem;

   s míg huzakodnak érte

mások, én birtokba veszem;

a diplomácia ilyen.

És kedvelem a dalokat;

ha oly heves tűzzel lobog

a szerelem, hogy a lovag

a dúlásra is lel okot.

   Mert ha a Vágy iratja

a dalt, akkor mindegy talán,

hogy béke van-e vagy viszály:

   ki erre vág, ki arra,

de végül Egy helyre talál

a szerelem és a halál.

A háború a forditott virág:

magasztos, drága és komor;

miként a Senhalon pinát

sosem keres a trobador.

   De szomszédomra törve,

‘mint nőt, markol nehéz kezem:

a kastélyát körülveszem;

   tavasz rohan a földre,

a kopjákon zászló legyen,

s a faltörő kos nem pihen.

A tört kapun csatalovak

előtt gyűlik a sok halott,

s ha reccsen egy tollas sisak,

a kardom nedvesen forog.

   S mikor a várnak odva

kinyíl a fegyverem nyomán,

csak egyre jár a buzogány,

   és a védő sikoltva

hull a toronyból mindahány,

mert ledöföm, ki ellenáll.

   Kerüljön bármi sokba,

s legyen a préda bár sovány,

de nincs szebb a háborunál.

———————————————–

Jakub al-Muhadzser: Faún-lun mafú látu…

Dicső an-Naszír, én, a szolgád, Jakub,

a boldogtalan, kit megint hív az út,

tudom, hogy pokolfény, mit innen viszek,

de tán majd e méreg segíthet neked.

(Jaj, Alláh! az összes gyaur szörnyeteg.)

  

* A coblák szerkezete és rímrendszere valóban egyezik, ám a Be-m platz lo gais temps de pascor timbre-játéka tiszta unisonans, míg a KOSz-ban talált vers annak egy alesete: coblas alternas

** Epigrammára emlékeztető, perzsa eredetű, szigorú időmérték szerinti versforma

A KOSz-ban dolgozó, veszélyekkel és intrikákkal dacoló munkatársunk irodalomtörténeti jelentőségű felfedezést tett. Rátalált Arnaut Daniel egy olyan, eddig ismeretlen versére, amely hozzájárul a danieli formakultusz alakulás-történetének feltárásához.

Az első cobla (így az incipit is) megegyezik Arnaut Daniel egy híres és már magyarul is olvasható művének kezdetével*, ám a továbbiakban a tartalmi eltéréseken túl olyan, a szerkezetet is érintő finom mozgásokat tapasztalunk, melyek arra utalnak, hogy innen már csak két lépés, hogy megszülessen minden versek fenséges és titokzatos királynője, a szesztina. Az egyik ilyen, még hiányzó lépés a motz refran**, a másik pedig a rímpermutáció, azonban a coblas estrampidas speciális eseteként megvalósuló coblas dissolutas itt már egy helyen, az utolsó pozícióban, a refrén által részleges motz refrannal él. Ez az eddig ismeretlen, átmeneti konfiguráció hiányzó láncszem a trobareszk formák történetében. Hála al-Muhadzsernek!

Az ő tevékenysége lehet a magyarázat az egy példányban létező canso eddigi rejtőzködésére: Périgord-i tartózkodása során ő vette magához, hogy más művekkel együtt urához Kairóba szállítsa.

Az avatott megfigelőnek külön örömet okoz a fin amors csak itt felbukkanó szimbolikája, mely üdítően töri meg az udvari költészetben sajnos oly gyakori ízléstelen katonai-stratégiai-harcászati képrendszer burjánzását (gondoljunk csak az elvetemült Bertran de Born munkásságára!), hiszen itt győz a míves Daniel konstruktív és békés asztalos-szakipari paradigmája.

Élvezzük a timbre coblák között átívelő szubtilis eleganciáját a messze a bujaság gyanúja felett álló Pilinszky János fordításában!

Arnaut Daniel: En cest sonet coind’e leri

E dalban, mely könnyed s vidám,

szavakkal fúrok, faragok,

melyek, ha látták ráspolyom,

máris szépek, szeplőtlenek,

mert Ámor csiszol s fényesít

az éneken; így dolgozunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

De más szerszámom is van ám,

melyekről beszámolhatok,

és e szerszámok, mondhatom,

szintén nem népszerűtlenek;

ügyes, kiváló mindengyik,

és rendkivül kifinomult,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Mert minden asszony és leány

tekintete szépen ragyog,

ha gondosan polírozom;

s végül ők is segítenek,

és szívesen előveszik

ápolni munkadarabunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Van tíz ujjam, és mindahány

ha kell, csak aprókat mozog

érzékenyen, de rányomom,

ha az idő elérkezett,

és az mindig elérkezik,

ha szakszerűek úgy vagyunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Szobáiban, ha megkinál,

amit csak megkivánhatok,

az ajkaimmal elkapom;

de nyelvemé a főszerep,

ha úgy rezegtetem hegyit

— akárcsak, ha mézet nyalunk –,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Továbbá mindig kézre áll

— óvatosan megfoghatod —

a két kövér, fényes golyóm;

ki vélük játszani szeret,

játsszon velük, ha jól esik.

Tudom, ez eddig bonyolult

(hogy Hölgyemhez méltó legyen),

de elárulhatom, hogy itt

elég egy egyszerű durung,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

* En cest sonet coind’e leri (ford.: Ladányi T. Cs.) in: A tavaszidő édessége; (összeáll.: Bánki É., szerk.: Ladányi T. Cs.) Kairosz 2004. Bp. 86.

** Vö.: Rimbaut D’Aurenga: Ar resplan la flors enversa

Nevének elhallgatását kérő, a KOSz-ban dolgozó munkatársunk ezúttal apró, ám annál érdekesebb dokumentumra talált. Miközben bin Dzsafar, a KOSz-t felügyelő fundamentalista hivatalnok a különleges elnöki engedély joghézagait kihasználva minden eszközzel akadályozta munkáját, ő kétfrontos harcot vívva, a kormányhoz fűződő kapcsolatait kihasználva szerezte meg a belépési passzust a gyűjtemény egy eddig zárolt részlegébe, majd egészségét kockáztatva, pokhálón és egérszaron áttörve vizsgálta végig a régi iratokat. Unalmas gót varázsformulákon, érdektelen luzitán átok-katalógusokon és egy pécsi oszmán defteren kívül semmit nem talált. Végül egy polc alatt vette észre azt a tépett lapocskát, melyen a mellékelt szövegg állt.

A latin betűs vers szerzőjeként Ventadorn trubadúrt tüntették fel, ám minden amellett szól, hogy a coblányi terjedelmű költeményt az occitánul is tudó al-Muhadzser hamisította — feltehetően már hazaérkezése után. (Talán az Európában gyűjtött anyag nem tűnt elegendőnek An-Nászir gyógyításához.)

Az eredetiség ellen három érv szól:

1. Az írás nem pergamenenre, hanem a Nílus mentén növő papíruszból préselt lapra került

2. Az incipit ugyan megegyezik Ventadorn egy hosszabb költeményének kezdősorával, ám másolási hiba következtében a VEI (látok) szó helyett itt VEIT (hímtag) szerepel

3. Astílus és a coblát záró couplet-szerű függelék nem Ventadornra vall

Bernart de Ventadorn: Quan veit la lauzeta mover

Meglestem én egy madarat,

amint titkon sütkérezett,

hasán tócsába gyűlt a nap;

némely madár ilyet szeret.

Viszont ettől bennem kemény

és irigy hajlam tör elő;

a hús övé, a nyíl enyém:

s a fülemüle alfelébe lő

(nem is nézem meg, hogy hova,

csak meglegyen a bestia).

Hű Barátaim!

Nem is tudom, hogy örüljek-e vagy szomorkodjak legújabb leletünk láttán. Hiszen az eleinte oly szimpatikusnak tűnő Jakubról lassan kiderül, hogy úgy vonult végig a 14. századi Nyugat-Európán, mint valami pusztító keleti járvány: Ladányi Csilla kutatásai előbb egy szűz meggyalázásának a rekvizítumát tárták fel, most pedig egy még visszataszítóbb dokumentum került elő a KOSz-ból (Kairói Occidentalista Szakrepertórium).

Hűséges kairói munkatársunk tovább nyomozott a nyugati kéziratokat tároló nagy, elhanyagolt levél- és kézirattárban, miközben a fundamentalista főigazgató, bin Dzsafar, továbbra is minden eszközzel gátolja, ám ahogy ez lenni szokott, éppen a gonosz szándék segíti győzelemre protagonistáinkat. A fondorlatos bin Dzsafar ezúttal úgy tett, mintha tudomása szerint a KOSz-t aznap már elhagyták volna a kutatók, és a gondnokkal éjjelre bezáratta az ajtókat. Bentrekedt kollégánk élt az alkalommal, és fejlámpája halványuló fénye mellett éjszaka is folytatta a keresgélést, ám mivel a szükség mind jobban szorította, hajnal tájban a poros terem sarkában egy szeméthalomra pisilt. A rongy-, papírusz- és szakadt pergamenhalom tetején ekkor megpillantott egy lapot, melyen a nedvesség és feltehetően a savas kémhatás miatt arab írásjelek tűntek fel.

Olvasva nyilvánvalóvá vált, hogy vállalkozásunknak köze van a lelethez, ezért azt most Illyés Gyula fordításában közreadom.

A grafológiai és stilisztikai vizsgálat szerint a verset Jakub al-Muhadzser írta, aki nyilvánvalóan ismerte kortársa, Estevan de Guarda munkásságát, feltehetőleg személyesen is találkoztak, és most már az is valószínű, hogy az ibér költő ismeretségi körében is otthonosan mozgott.

A Muhadzser-párti filológia felvetette a hamisítás lehetőségét is; eszerint maga Estevan de Guarda lenne a szerző, aki azért foglalta volna saját nevét rosszalló kontextusban a költeménybe, hogy ezzel tompítsa korábbi pederaszta versei élét, és hogy al-Muhadzserre terelje a figyelmet, s mohamedánellnes hangulatkeltésre használja fel az alkalmat, ám nem tudunk róla, hogy Guarda írt volna arabul (a vers eredetije arab), továbbá tudjuk, hogy al-Muhadzser kitűnő imitátor és stiliszta volt, tehát nem okozott neki gondot a Guardára és a galegókra jellmző strófa- és versszerkezet követése. Tehát a szerzőség nem kétséges.

Jakub al-Muhadzser: صحيفة يومية عربية تصدر في لندن

Alláh és a legmagasabb egek!

   Mit irkál ez az Estevan de Guarda?!

   s művel e keresztény, ebhitü banda?!

Röfög és disznóólba’ hempereg,

   keresztjükön az istenük fia,

   a házukban meg rút szodómia,

s a préda egy igazhitű gyerek!

A szem kisül, a jóerkölcs pirul;

   asszon el a próféta rózsakertje,

   apadjon el benne minden medence,

ha ilyet tesz veletek a gyaur;

   süljön minden galego a Gyehenna

   tüzén, és hétszer dördüljön a Menny, ha

keresztény igazhitűt seggbekúr!

De mert fontos a szolidaritás*

   — az öröm kísérjen, jó Ali mester –,

   a gyaur Álvar Rodrigezt keresd fel,

és mondd meg, hogy a vágyam semmi más,

   adja kölcsön a szolgáját; csak ennyi.

   Mert én is szeretnék vele tekerni:

muzulmánoknak is jár a baszás.

*Amennyiben a “szolidaritás” bármelyikőtök számára tarthatatlannak tűnne a középkori és ráadásul arab nyelvi környezetben, javaslom, bíráljuk felül Illyés Gyula megoldását, és helyette az “összetartozás”-t használjuk!

Bejegyzések

A „narancsos” stílus hatása a kilencvenes évek prózájára

Hozzászólás most!

1. rész: A „narancsos” stílus

A magyar rendszerváltás alkalmával egy kis csoport – mely személyi összetételében nem független a korabeli rendszerváltó pártoktól – becsületbeli ügyének tartotta a sajtószabadsággal és politikai demokráciával járó jogok maradéktalan felhasználását. Valódi megújulást akartak a közéletben és a közélet nyelvezetében egyaránt. „A magyar újságírás nyelve a ’80-as évek végére teljesen megmerevedett, unalmassá, élvezhetetlenné vált, azért, mert nem is az volt a feladata, hogy leírja a valóságot, hanem valami mást írjon helyette”[1]– nyilatkozta Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője.

Az 1981-ben szamizdat kiadványként induló Beszélő által képviselt liberális radikalizmust a Magyar Narancs vitte és forradalmasította tovább. Még pedig azzal, hogy a tabutémák konszolidálása mellett az újságírás általánosan elfogadott nyelvezetét kérdőjelezte meg és formálta át. „Tehát a nyelvezet megváltozott ’89-ben és a Narancs volt az első, aki felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket, lezajlott egy nyelvi forradalom az újságírásban. Azt szerintem senki nem vitatja, hogy a Narancs volt ennek az epicentrumában.”[2]

A Beszélő című lap tabudöntögető szellemiségét vitték tovább és a provokatív témaválasztást egy direkt, szándékoltan új modorban és nyelvezeten írták meg. Ennek későbbi jelentőségét talán még nem is sejtették a Magyar Narancs alapító munkatársai, mégis egyedülálló következményeket vont maga után. Sajtótörténeti szempontból a magyar publicisztika harmadik nagy korszaka született meg általa, és az irodalomban, legfőképp pedig a közéletben is kinyomozható hatásokat gyakorolt. 

Mindez még nem jelenti azt, hogy minden előzmény nélkül való lenne a Magyar Narancs szerzőinek stílusa. Az újdonság abban rejlik, hogy hatásaikat – magyar nyelvűt és nemzetközit egyaránt – összehangoltan, a politikai és társadalmi változásokra adott válaszként, annak minden kedvező körülményét felhasználva, saját szellemi ideológiáikat képviselve léptették fel. Az óvatoskodó, évtizedekig befolyásolt és szakmailag ellehetetlenített újságírást csak egy ilyen radikális reform tudta kilendíteni holtpontjáról. A demokráciához fűződő elvárások mellé tökéletes kísérőzene volt ez a hangvétel. Elsősorban a fiatalokra gyakorolt hatást, de a szabad szellemi alkotásban hívő idősebbek is szívesen sorakoztak fel a merész kezdeményezés mellé.

A Magyar Narancs megalapítása Vig Mónika – aki 1992-ben, huszonhat éves korában tragikus autóbalesetet szenvedett – nevéhez köthető. Vágvölgyi B. András Vigmoni című cikkében így emlékszik vissza a Magyar Narancs születésére: „… mielőtt ő a gangra ki, én meg a harmadikra föl, akkor kitalálta: kéne csinálni egy újságot. A Fidesz Hírek bedöglött, a mozgalom meg biztos adna pénzt egy jobban kiókumlált kiadványra – mondta ő. Legyen tabloid-formátum és amolyan anarchoid, vörös-fekete színvilágú a dolog, Angliában az ilyen jellegű radikális diáklapok marha jól bírnak kinézni – mondtam én.”[3] Mikor az alapítók összeszerveztek egy kvázi szerkesztőséget, kezdetben nem a hierarchikus berendezkedés és működésforma mellett adták le a voksukat. „Úgy döntött a csapat, hogy legyen ez egy bázisdemokratikus alapon szerveződő szerkesztőség, ne legyen főszerkesztő.”[4]

Mivel Vágvölgyi B. András cikke tulajdonképpen nekrológ ­– bár kerüli az erre a műfajra jellemző kliséket és pátoszt, valamint jóval közvetlenebb annál, ami már a címválasztásban is (Vigmoni) megmutatkozik – a lap megalakulásán túl Vágvölgyi a szerkesztőtársáról is ír. „Mozgalmi aktíva, lilaködös bölcsész, kékharisnya nyüzsgönc – mondták róla, pedig az igazság az, hogy forradalmi alkat volt egy forradalomtalan korban, mert azért forradalom még ’89-ben sem volt nálunk. Csak egy kis pezsgés.”[5] „Az ún. „narancsos stílusról” kezdeményezett teoretikus vitát, harcolt a lap „elmachosodása” ellen…”[6]

A Magyar Narancs első (próba)száma 1989. október 14-én jelent meg. Az újság címének kiválasztását maga Vig Mónika indokolja meg a Startjel helyett című írásában. „Egyszerűen olyan címet kerestünk, ami nincs elkopva. Kapásból kilőttük az olyan címjavaslatokat, mint >>Új Generáció<< vagy >>Új Nemzedék<<. Az újszerű hangzás mellett címünkkel ki szerettük volna kifejezni az általunk célul kitűzött kétfajta értéket is: a komolyságot és a radikalizmust (ez a cím utalás a közép-európai nemzetek abszurditására), másfelől a humort, az iróniát, a szatírát.”[7] A Magyar Narancs név a Papírtigris, (R)Evolúció, Domb elvetése után következett.

A nyolcvanas évek színtelen-szagtalan újságírói modorának megreformálása nemcsak a vegetáló sajtó újjáélesztésére irányult, hanem a demokratikus magyar közélet nyelvi, erkölcsi rendbetételét is célul tűzte maga elé. „A témák megközelítésében szókimondást és radikalizmust akartunk, s mindehhez csípős humort, szabadszájúságot. Meg bizonyos könnyedséget is. Nem pártpolitikai célokért, nem a hatalomért vívott harc eszközeként akartunk működni, hanem új színt, új stílust szeretnénk hozni a magyar közéletbe, s nemcsak a politikába, hanem a kultúrába is.”[8]

Az irónia alkalmazása leleplező újságírói modort hordozott magában. Az évtizedek alatt berögzült politikai beszédstílus, a diktatúra folyamatos nyomása következtében kialakult hallgató és „fegyelmezett” magatartás bizonyos tisztségeket és a társadalomra rátelepedő történelmi-politikai folyamatokat szent nimbusszal övezett. A Magyar Narancs nekifogott, hogy ezeket a társadalmi berögződéseket felülvizsgálja, kiforgassa és hozzáfogjon a hamis ideológiák és személyek trónfosztásához. Már a Magyar Narancs cikkeinek témaválásztása is ezt a célt szolgálta, de a politikai sárdobálás helyett egy felforgató nyelvet honosítottak meg és alkalmaztak céljaik érdekben. A politikai újságírásban szokatlan és emiatt illetlennek bélyegzett modor természetesen nemcsak a szimpatizánsokat találta meg, hanem nagyobb számban az értetlenkedőket és kritikusokat is. Vágvölgyi B. András a Magyar Narancs 1989/4. számában így válaszol az újságot ért támadásokra: „… nem győzöm hangsúlyozni az irónia fontosságát egy olyan patetikus politikai kultúrában, mint a miénk. A magyar előtagú jelzős szerkezetek és a népre hivatkozás sűrű alkalmazása már elengedhetetlen feltétele minden >>komoly<< beszédnek vagy írásnak. A politikát természetesen komoly dolognak tartom, amely jelen helyzetünkben a tragédia lehetőségét is tartogatja, de azért lássuk meg benne a kutyakomédiát és a bolhacirkuszt is, mert nem kevés az ilyen elem manapság. S ha valaki ezt meglátja, könnyen kiérdemelheti, hogy mocskolódónak, éretlennek vagy zsebredugott-kezűnek minősítsék.”[9]

A Magyar Narancs stílusa kialakulásának elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy nem csak fiatal újságírók ténykedtek a hasábjain, hanem a célközönségük is elsősorban a fiatal, liberális értelmiségiek közül került ki. Egy adu ász hullt ezzel az érdekközösséggel az ölükbe. Ez a humoros (sokak szerint „humorkodó”), irónikus stílus jól megfért a pongyolás, trágárba hajló nyelvhasználattal. A fiatalok új szavakat honosítottak meg, vagy kezdtek új értelemmel felruházni. Emiatt a Magyar Narancs felbukkanása generációs váltásnak is betudható – az újságírói attitűd tekintetében mindenképp.

 A „narancsos” újságírás nem csupán beemelte az argót a politikai, közéleti sajtóba, de indokoltan és igényesen alkalmazta azt. Az argó felhasználása elsősorban a fiatalok körében népszerű jelenség. A radikális hangvétel nem mindig bírta el a körülményeskedő, finomkodó mondatokat, de sok esetben egyenesen megkívánta az argószerű megoldásokat. Az ilyen jellegű szövegek mégis sok esetben a téma bonyolultságának, összetettségének érzékeltetéséhez, komplex értelemszerkezeteinek feltárásához járultak hozzá. Tehát a „narancsos” argó nem az egyszerű és műveletlen emberekhez szólt. (Azokat a rendszerváltás után sokkal inkább a szocialista sablonokkal lehetett akár szélsőjobbos irányba terelgetni.) Néhány trágár kifejezéssel még nem lehet széles olvasóközönséget szervezni. A trágárság nem öncélú volt, hanem a fogalmi gondolkodás átstrukturalizálását szolgálta. A pesti ifjúság körében már a nyolcvanas évek politikai mozgolódásától kezdve ismert „nyelvjárás” volt ez; a rendszerváltáskori jassznyelv.

„A jassznyelv is, a diáknyelv is az azonos korúak, felfogásúak összetartozásának kifejezője, megjelenítője, részben pedig a titkolózás, a felnőttektől való elkülönülés, elhatárolódás eszköze”[10] – hangzik Bencédy József argó- és jassznyelv definíciója. És mi más is lehetett volna a rendszerváltáskori fiatal, radikális demokrata, liberális újságírók legfőbb célja, ha nem az elhatárolódás a felnőtt, úgy negyven éves diktatúra sajtónyelvezetétől? Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője szerint: „Azóta már nagyon sokan próbálják ezt az írott nyelvvé változtatott utcai nyelvet, az ezzel járó könnyedséget, a szlenget, látszólagos kendőzetlen fogalmazást több-kevesebb sikerrel saját stílusukká tenni.”[11]

A rendszerváltással beköszöntő változások közül talán az országhatárok megnyílása érintette legközvetlenebbül a civil szférát és a kultúra minden ágazatát a kilencvenes években.

„Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy a rendszerváltás – már úgy igazian, tömegmértékben – a Kádár leváltásával, az erőmű elleni tüntetésekkel, vagy a Pozsgay ötvenhatos bejelentésével kezdődött. Egy frászt! Az első nagy lépés a „világútlevél” volt, a Gorenje-éhes hadak Bécsben.”[12] – írja Vágvölgyi B. András. De az újságírók munkásságában is kinyíltak bizonyos határok, és mind nagyobb mennyiségben implikálták a nyugati irodalmat és sajtónyelvet a magyar tradíciók közé.

Egyes magyar újságírói hagyományokat évtizedeken keresztül nem volt illendő ugyanis ápolgatni. A rendszerváltás sajtónyelve tehát – a mindennemű újításai mellett – előszeretettel nyúlt vissza ezekhez a hagyományokhoz is, például az irónia „felélesztésével”. „Eltelt tíz év, történések kezdődtek. Lettek dolgok, lett helye az iróniának, lett újgroteszk. Az irónikus hírlapírás magyar hagyomány is, sokáig nem volt jelen persze, mert abban a már emlegetett unalmas korban az újságok, még a bulvárlapok is, szürkén száradtak ropogósra, és ha jól megírt publicisztikára vágytunk, azt is csak szamizdatokban és emigráns lapokban kaphattuk meg.”[13] Az irónia mellett a hetvenes, nyolcvanas évek hol tiltott, hol elfogadott posztmodern irodalma is beszűrődik a sajtóba, elsősorban mint a kezdő, fiatal publicisták meghatározó olvasmányélményei. A posztmodern elsősorban az értelmiség körében népszerű „stílus”, így, ha széles körben a nagyközönség számára nem is ismert, a tollforgatók körében már megismert, elfogadott és nem utolsó sorban követendőnek tartott írásmodor volt. Az újságolvasók egy része csak a rendszerváltás utáni sajtóban találkozik vele először, talán megjelenése ezért is datálódik a köztudatban tíz-tizenöt évvel későbbre a valóságosnál.  

 A magyar irónikus hírlapírói és szépirodalmi posztmodern hagyományok ötvöződnek tehát a jassznyelv és az argó nyújtotta lehetőségekkel (mint a fiatalok mindenkori különállása), de a valódi újdonság a nyugat-európai, és legfőképpen amerikai minta beszivárgása.

Vágvölgyi B. András már idézett visszaemlékezése a Magyar Narancs megalakulására jól mutatja, hogy tisztában voltak a nyugat-európai radikális (diák)lapok szerkezetével, hangütésével, témavilágával. Nyilván a vasfüggöny felgördülte után nyílt lehetőség nagyobb tömegben a nyugat-európai sajtótermékekkel való ismerkedésre. A Magyar Narancs és vele a rendszerváltáskori magyar sajtó főzetének másik fontos eleme és előzménye pedig a több évtizedes hagyományú amerikai gonzó-újságírás. „…az egy amerikai dolog, a Tom Wolfe, a Hunter Thompson és mások találták ki a new journalism-ot a hatvanas években, ami olyan, mint minden, ami az írás: tudósítás, helyzetjelentés, önfényező kisipar, felelősségteljes magánmitológia, felelőtlen közeposz. Színes, érdekes, magazinba, tabloidba való, mára elfáradta magát kicsit, nem is időszerű, de hát nálunk minden később van.”[14] „Gonzo: – eredete ismeretlen – bizarr, féktelen, extravagáns stb. különösen az így jellemzett személyes újságírásra vonatkoztatva.”[15] „Ott tartottunk tehát, hogy gonzó zsurnalizmus. Ismételjük el: tehát ez a Thompson nevű faszi találta ki, hangvétele személyes, az újságíró része a sztorinak, sajátja a társadalomkritikai attitűd; rendszerint, és ez az egyik legfontosabb tulajdonsága: a gonzó-cikk hallucinogén szerek hatása alatt készül.”[16]

 

[1] Bojtár B. Endre: szóbeli közlés 2007. november 2., http://wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs

[2] Bojtár B. Endre, Uo.

[3] Vágvölgyi B. András: Vigmoni, In.: Narancs Blue, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 30-31. old./ Magyar Narancs, 1992.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Uo.

[7] Vig Mónika: Startjel helyett, Magyar Narancs, 1989., okt. 14.

[8] Vig Mónika: Uo.

[9] Vágvölgyi B. András levélválasza, Magyar Narancs, 1989/4.

[10] Uo., 19. old.

[11]Bojtár B. Endre: szóbeli közlés 2007. november 2., http://wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs

[12] Vágvölgyi B. András: Szabadságszimbólum, olcsón, In.: Narancs Blue, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. , 23. old. /Magyar Narancs, 1994.

[13] Vágvölgyi B. András: Overtűr mozizongorára, In.: uo., 7-8. old.

[14] Vágvölgyi B. András: Overtűr mozizongorára, In.: uo. 7-8. old.

[15] Vágvölgyi B. András: Visszafelé, In.: uo. 37. old./Magyar Narancs, 1991.

[16] Uo.

Bejegyzések

Nyitány

Hozzászólás most!

Ha érdemes színházról beszélni egy irodalmi oldalon, akkor a színházról magáról is beszélni kell. Nem csak az előadásokról. Nem csak a díszlet-jelmez-színész összkompozíciójáról. Lehet beszélni (írni) a színházról mint intézményről. Hatásáról (ha még egyáltalán van) a mai magyar társadalomra. Lehet szó rendezőkről, tervezőkről, politizáló színészekről, improvizációs előadásokról, színházesztétikáról.

De ez mind nem fontos, ha nem ragadtuk meg a színház lényegét.

 

 
Transzgressziók

„Ésszel fel nem fogható, tehát létezik”

Ritkán van meg először a cím. A végén könnyebb címet adni egy írásnak, elbíbelődik vele az ember, formálódik sokáig. Ha van rá idő, egy-két hétig is megy az agyalás, melyik lenne a legelevenebb, ami már önmagában is úgy fejez ki valamit (nyilván az adott írást), hogy nem is kellene mögé az az öt-hat-tíz-tizenötezer karakter.

Most a címet tudtam először. Színház és fesztivál viszonyában ugyanis olyannyira eleven és egyben evidens a határátlépés kérdése, mint zene és irodalom kapcsolatában a ritmusé. Színház a színházban, fesztivál a színházban, fesztivál a fesztiválban, színház a fesztiválban. Színház a fesztiválon. Hogyan folyik egybe a színház és a fesztivál? Mit keres a színház egy alapvetően könnyűzenei fesztiválon? Lehet-e, kell-e igazi színházat csinálni egy fesztiválon? Működik-e, és ha igen, vannak-e feltételei egy fesztiválon bemutatandó színházi előadásnak, melyeknek teljesülniük kell? Bírhat-e teljes értékkel egy fesztiválelőadás? Milyen küzdelmeket áll ki egy alkotás, ha fesztiválozni megy?

Különösebben nem foglalkozván azzal, hogy magam mit kerestem a VOLT Fesztiválon, mindenesetre a fesztivál színházi részén tevékenykedve, nem először voltam jobb- (vagy bal)keze a szervezőbrigádnak. Egy fesztivál megszervezése ugye nem kis dolog. Egy fesztivál színházi részlege pedig általában körülményes. Nem jó a díszlet (ha egyáltalán…), nem jó a hang (mert mi ez a zaj, ami a többi színpadról átjön), nem jó a világítás (csokoládébarnára, vagy éppen rákvörösre sülni-égni ahelyett, hogy kapnánk egy fejgépet), nincs kellék – hisz csak egy tévé kéne, annyira nagy kérés ez egy fesztivál közepén..? Alapvetően semmi nem jó, nem jó, nincs, nincs, nincs.

Van viszont más.

Fesztiválhangulat, mindenekelőtt. Hogy nem feltétlenül túl gyakran színházba járó emberek most eljönnek. A TÁP Színház képviselteti magát a VOLT-on, valamint általuk szervezett két másik előadás is helyet kap még a fesztiválon. Kárpáti Péter Szörprájzpartija, és a Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza is nagy sikert arat a fesztiválozók körében. S a határ átlépetett, a fiatalok pedig talán Pesten is eljönnek.

Vannak kérdések is, melyekre muszáj választ kapni még az előadás elkezdése előtt. Mert nem mindegy, paradicsomszósz vagy málnaszörp van-e vér helyett a jelmezen (vagy inkább ne is legyen); hogy merről süt majd a nap délután háromkor; hogy négyszer négy négyzetméterre vagy egy viszonylag zárt koncerthelyszínre fér-e jobban be egy „titkos lakás”.

S a már-már megfejthetetlen kérdésekre gyakorlatilag azonnal kell választ találni, s ki dönti el, jó-e a megoldás, amit találtunk? És ki mondja ki a végső szót? A rendező? A fesztivál részéről idedelegált személy? Az adott körülményeket a mindig, minden esetben vállaló színész? Vagy a közönség, a befogadó, akinek a véleményénél nem lehet fontosabb?

A TÁP Színház fesztiválokra kifejlesztett Egyperces Színházát játszotta a VOLT-on, egy embernek, x számú színész, egy percben. Napi két órában. Nem kell sok számolás ahhoz, hogy ez százhúszszor való ismétlésre jöjjön ki. Naponta százhúszszor ismétlik meg a produkciót, s akármelyik nézőt megkérdezzük, azt állítja, egy percben kap egy komplett színházi élményt. A határt tehát átlépték, irány Ámerika!

Másik előadásuk, a fesztivál első napján játszott Odüsszeisz szintén sikert aratott. Elrapelték Homérosz eposzát. Eme előadás azonban kivételt képez a többi közül abban, hogy létezik egy koncert változata is, mely a VOLT-on a több száz koncert között megállta koncertként is a helyét. Az előadás tehát már önmagában, fesztiválra lépése előtt is átlépett egy határt, ha úgy tetszik: nyitott, a fiatalabb közönség tetszésindexének meghódítása érdekében. Ha ugyan ez cél volt. Ha ugyan nem önmagában, önmagukért ilyen ez az előadás. Lehetne belemagyarázni, hogy a fiatalokért van így, azt is, hogy önmagukért. Leginkább azonban arról van szó, hogy megegyezik a két csoport kívánalma. Egy területről való kilépés (a határ átlépése) egyben egy másik, szintén körülhatárolt területbe való belépés is.

A Szörprájzparti Budapesten egy „titkos lakásban” játszódik. A fesztiválon a TÁP négyszer négy négyzetméteres sátrában játszották. Sokadik próbálkozás után döntöttek úgy, hogy egy ekkora helyen lesz bent körülbelül ötven néző és a játszók is. Nagy Zsolt a végén elnézést kért a nézőktől a tapsrend helyett. Nézzék el, hogy ilyen körülmények között játszódott le az előadás, és jöjjenek el, nézzék meg az eredeti helyszínén is. Így is lehet. Nem lesz ettől kisebb vagy nagyobb élmény, számára azonban fontos volt, hogy ezt a gesztust megtegye a befogadók felé. Akik pedig így is sikeresnek ítélték meg a látott eseményt.

A Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza egy tavalyi projekt, a Fixa Idea – ha úgy tetszik – folytatása. Most azonban csupán Katona László egymaga játssza. Negyven percen keresztül nyomja, gyakorlatilag a rizsát („ő ésszel fel nem fogható, tehát létezik…”) – holott egy kőkeményen felépített műsor részesei vagyunk, mintha minden mondatát hallottuk volna már – a Szigeten újra megcsinálja.

Ritkán van úgy, hogy nincs meg, mivel kellene lezárni. Utolsó mondatot adni a legnehezebb, elvégre az marad meg leginkább az olvasóban, ha jó. A lényeg talán abban áll, mindegy, fesztiválon van-e egy előadás, vagy sem. Ha jó, az mindenképpen úgy fog megszólalni, ahogyan annak rendje és módja szerint meg kell szólalnia. Határokat pedig minden előadás átlép. Akkor is, ha nem fesztiválon játsszák.

Bejegyzések

Szárnypróba; Hátúszó forduló; Kávézacc (versek)

Hozzászólás most!

SZÁRNYPRÓBA

 

Csiripelnek, lezuhannak.

Megint dalolnak.

 Titkok.

Amiket felnyitottak.

Száj tátogatva, figyeleméh…

Tétova lábak a levegőbe.

Sebtiben tapossák a légüres teret.

Kitartó kapkodás, dühödt igyekezet.

Erőtlen szárnycsapkodás.

Mégis milyen népek?

Kik ezek?

A varjú családoknak ma még privát fa jár.

Sok a gond, sok olyan kell, aki szétkürtöli:

kár.

Elszörnyülködni a híreket a világnak.

Szétfröccsennek a bánatvizek,

félelem-fenyvesek bezárják fent az eget.

Rothadoznak a fák, melyeket madarak laknak.

Nincsenek már: leginkább csak irigyek.

A többi madárnak miért nem jár privát fa?

Talán mert akkor a légüres térben

még a madár se járna

– kelne.

S a fiókák sem próbálnának fel újabb és újabb

szárnyakat,

és nem kapnánk fel a fejünk se,

hallva a huhogó télesti árnyakat…

HÁTÚSZÓ FORDULÓ

Ki kell tapintanunk a falat, már idejekorán,

az ütközés előtt, hogy meg lehessen fordulni.

Gyorsan búcsút inteni, váltani még, a medence falán,

vagy akárhol

Hogy megmaradjon egy talán.

Bármilyen kecsegtető is a távol.

Úgy kell, hogy nem látunk rá a falra, se a fal mögé.

Ki tudja, mit hagyunk ott egy ügyes hátraarccal.

Ha túl későn fordulok vissza,

megtelik az orrom, a tüdőm vízzel.

Félek, félrenyelem az életet.

Elfullaszt a bánat, a tempó hiába hízeleg.

De ha idő előtt, úgy a fallal szemben

valahol a fal és önmagam közt

ügyefogyottan, tétován megrekedek?

Nincs elrugaszkodás, kókadozó lendület.

Ha idejekorán, úgy nem lehet továbblépni.

Mert csak pont jókor lehet.

Nem a faltól falig, hanem a fal előtt kezdődik,

A fallal szemben– hogy ott ki mit kezd magával–

 az az igazi menet.

És azt is csak egyetlen egyszer, egyféle ritmusban

lehet.

 

KÁVÉZACC

Keserű a kávé,
de illatos a hajnal. (hűs Tavasz)

Ne zsörtölődj, mondd csak szépen:

Amivel éppen áltatod magad.

Mondasz valamit valami helyett:
ám az mégsem az.

Bár ideiglenes vigaszod lehet,
valami belül elhavaz.

*

És miközben egyre eltünedeznek a jelek,
a fejcsóváló, fenyegetőző szelek körbe-körbe szaladnak.

Homályos jellegek forrnak össze

a távolban, és annál is messzebb meg
pókhasú etióp gyerekek
kotornak össze pár
porszemeknek tűnő kávészemet.

Egy kislány jósolni szeretne.

Együtt savanyodik már
a kávé meg a tej is,

Letörött fülű bögrében várnak.

S mert őket lesed
te is lassan nekikeseredhetsz.

*

Ám a koszos bögrék alján egyetlen korty

mindig ott ragad,
mert már túl tömény. Vagy mert

rossz a zacc.
És talán valami remény is
megkövül vele.

Hiába, senkit nem vonz annyira,

hogy kávéját fenékig gurítsa le,

hogy a „méregpoharat” ki is igya.

Pedig van, hogy az utolsó korty

az élet sava-borsa

a zaccosabbja,

hiába van a habja

hiába hív a leve.

Bejegyzések

Hozsanna a boldog olvasónak!

Hozzászólás most!

Nettitia K. Froese

 

Lemúria legtetején

(A lapidaritás dicsérete:

Régi és új asztali párbeszédek,

Gnómák, koanok és egyéb szeszélykék)

zEtna. Basiliscus. Zenta. 2009.

 

Abi al-Maarri semmit sem csinál. Történetét (a semmit-sem-csinálást) fia, Ibu al-Mukaffa Mahfúz jegyzi le. Abi al-Maarrinak van természetesen saját füzete, „magánynaplója”, de gyakran összekeveri a betűket, és amúgy is hajlamos a „marhaságok leírására”. Készülő főműve a posztalkímia alapműve, a magában csak Efezusi betűknek nevezett, a világegyetem minden tudását egybegyűjtő világlexikon. De az Olvasóval társalgó neves tudósnak nemcsak (el nem készülő) főműve, hanem honlapja is van, amire – mint azt szomorúan kénytelen tudomásul venni – nem klikkel senki sem. De semmi tragikum.

            „Az írás magányossá tesz, önzővé és önimádóvá”, állítja Abi al-Maarri.

            Hát az olvasás?, kérdezhetnénk Abi al-Maarritól .

            Ezekben, a filozófiai párbeszédek paródiájának ható mulatságos esszécskékben – ahol Abi al-Maarri, mint tudjuk, „semmit sem csinál – a „boldog olvasóra” való tekintettel szinte minden divatos (áltudományos) témát körbejárunk. Abi al-Maarri megosztja velünk a mimézisről, az íróvá válásról, a „művészet haláláról”, az idő újabb cáfolatáról, a halálstílusról, a forma hipochondriájáról vallott okfejtéseit Abi al-Maarri „tanításai” között felbukkan egy beszélgetés Cervantes-szel, a Gólem-mese új verziója és az „igazság” E. A. Poe haláláról. Mégpedig egy Lovecraftot imitáló novella formájában. Néhány történet/esszécske nem más, mint filozófiai anekdota.

A párbeszédekben mindvégig hárman vannak: az Apa, a Fiú és a fejezetek elején megszólított (a hiányában is jelenlévő) Kedves vagy Boldog Olvasó. Abi al-Maarri alkotói neurózisa nem túl tragikus, nagy pompával és az évezredek keleties lomjaival ékesített dolgozószobájában („szentélyében”) szunyókál, a fiával veszekszik, és/vagy a nőkről vagy a tengerpartról álmodozik. És legtöbbször falatozik. Abi al-Maarri „pozíciója” mégis szigorúan élet és világ feletti, szentélye8849 mmagasságban helyezkedik el. Az idő és a mindennapi élet fölé tornyosulva él.

            Tényleg? Abi al-Maarri ugyan tényleg semmit sem csinál (esetleg a „olvasójával” elmélkedik annak kedvenc témáin), de magányos semmittevése sem nem misztikusan magasrendű, sem fájdalmasan groteszk. A főnixmintás kaftánba, a Heltai és Füst Milán kicsit fáradt orientalizmusába öltöztetett, a bibliotékája poros tekercsei között gubbadó  hős igazi közép-európai: könyvekről beszél, nőkről és ételekről álmodozik. Hogy a fejszéjét nagyobb fába (műbe, szerelembe) vágja, ahhoz túlzottan beképzelt, lusta, művelt és neurotikus. Egy tohonya vén fráter. Mintha egy vidéki egyetem mindentudó irodalomprofesszorát hallanánk a „szentélyében” a fő kérdésekről, a posztmodern konikus figuráiról elmélkedni.

            A maszk, a bölcselkedő, vén kéjenc (ál)orcája megnevettet, de le is leplezi „fő kérdéseinket”,  a végső kérdésekbe vetett hitünket, hedonizmusunkat és persze irodalmi nagyjaink egy részét is. Hiszen a mű szerzője, Nettitia K. Froese egy (elsősorban tekintélyelvű irodalmakban népszerű) irodalmi műfajt parodizál, ihlethiányos öreg esszéisták/írók/költők naplóregényeit, esszéregényeit, memoárjait, a „Megmondom az Tutit a Szárhegy Tetejéről”-típusú irodalmi hümmögéseket. Vagy egy Nettitia K. Froese álarca mögé bújt kritikus vall az olvasás, az örökös olvasás csapdáiról? Vagy egy Bevezetés az Irodalomelméletbe típusú csalfaság görbe tükrét olvassuk?

            Mindegy. Az a legfontosabb, hogy e mulatságos könyvet végigkuncogd, Kedves Olvasó. És ha végigkuncogtad, akkor se dobd félre, hanem tartsd a hátizsákodba. Ha egyszer nagyképűsködnél, akkor vonulj félre, üsd fel, olvass el belőle pár mondatot.

Tanulj belőle. Mert talán mégiscsak tankönyv ez.

Bejegyzések

“Provincias Marítimas de Transilvania”

Hozzászólás most!

 

Kovács András Ferenc időben első, Tengerész Henrik intelmei című kötete, benne a címadó verssel 1983-ban jelent meg a Kriterion Kiadó gondozásában.[1] Kovács András Ferenc akkor még nem volt “KAF”, az egyik legtöbbet elemzett, legnagyobb hatású kortárs magyar költő, a kötet megjelenését követően majd’ tíz évet kellett várnia a magyarországi elismertségre.[2]

A magyar történelmi és irodalmi emlékezetben nem a portugál Tengerész Henrikhez, hanem egy másik “jeles férfiúhoz”,[3] Szent István nevéhez fűződnek az “intelmek”. A hajózás, a hajó lehet(ne) persze az állam, a birodalom metaforája is, de a költeményben Tengerész Henrik nem államférfiként és nem egy jövendő államférfinak ad tanácsot, ráadásul tanácsai sem megfellebbezhetetlenek vagy “szentek”, hiszen, mint a költemény mottója elárulja, a hercegnek “igaza volt, és mégis tévedett”.

A Tengerész Henrik intelmeit át- meg átszövik a hispán kultúrára való utalások, a jellegzetes luzitanizmusok, kezdve a mottóban említett Andrès (sic!) da Costától Szent Jakab haváig, a portugál hercegtől, Don Enriqueztől a legendás tengerésziskola színhelyéig, Sagresig. A költemény intertextuális összefüggésrendszere egy bárhol bárki (akár egy, a nyolcvanas évek Erdélyében élő költő) által elérhető, a portugálok számára meg egyenesen iskolásnak számító művelődéstörténeti ismeretanyagból bomlik ki. Ámde a portugál költészetre nem jellemző a drámai monológ – igaz, a Tengerész Henrik intelmei nem is próbál egy portugál vers parafrázisának látszani.

No de ki beszél egyáltalán ebben a költeményben? A mottóban megidézett Andrès da Costa (Kovács András?), aki születésnapján érkezik Sagresbe, vagy pedig a “jeles férfiú”, a tengerésziskolát alapító portugál herceg? Egyáltalán drámai monológot olvasunk-e? Nem lehetséges, hogy dialógust? A harmadik strófában a lírai beszélőtől nem veszi-e át valaki más a szót, nem szakítja-e félbe a monológot egy másik beszélő, megakasztva ezzel az “intelmeket”?[4] Persze ha igen, akkor sincs szó két egymást kizáró nézőpont drámai szembesítéséről.

Hiszen nincs igazi tekintély. A beszélőnek nem lehet kitüntetett pozíciója: az intelmet adó és az intelmet megfogadó, a tanár-tanítvány, az atya-fiú szerep a költeményben nem válik szét élesen − hiszen a jó kormányzáshoz talán, de a magánélethez (a “hajózáshoz”) nem lehet általános irányelveket rendelni. Navigare necesse est − ám a tengerbe mindenki belehal, a “jeles férfiak” ugyanúgy, mint a névtelen fiatalemberek. A zuhanást-süllyedést-aláhullást (vagyis a halált) kívánó vagy átélő beszélő lehet maga Henrik, a mottóban megidézett Andrès da Costa vagy akárki más. Nem véletlen, hogy Henrik neve arra a fiatalemberre (is) utal, akinek apja nevezetes “intelmeit” nem állt módjában megfogadni, épp ifjúkori halála révén vált nevezetessé (Henrik = Imre). A költeményben − a tulajdonnév sajátosan magyar implikációja miatt − egy halott ifjú int egy másik halottat. A mű ennek ellenére (talán a patriarchális viszonyon való ironizálás, talán a tengeren “elszenvedhető” erotikus kalandok felsorolása okán) nem tragikus hangú különösebben.

A Tengerész Henrik intelmei a transzszilvanizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli ideológiai átértelmeződésének folyamatába is beilleszthető, hiszen az “intelmet” parodizáló vers előtérbe állít egy, az erdélyi költő-elődökétől eltérő költői szerepet. A Tengerész Henrik intelmei (a kötet is, nemcsak a címadó vers) szakít a kisebbségi költőtől elvárt patetikus világszemlélettel, a kisebbségi lét középpontba állításával és a költészet társadalmi szerepvállalásával[5]. És szakít a transzszilvanizmusban mindig is oly kitüntetett szerepű “helytállás” átesztétizálásával is − jellemzően a költemény az “elsüllyedés-alámerülés” olthatatlan szükségességéről vagy vágyáról is beszél.

De ez a korábbitól eltérő költőszerepet és énstratégiát bemutató költői alakmás miért épp portugál? A kérdés azért is izgalmas, mert Tengerész Henrik árnyéka − noha a portugál herceg nem költő-előd − szinte beborítja Kovács András Ferenc egész ifjúkori költészetét. Mint már említettük, a Tengerész Henrik intelmei lesz KAF első, 1983-ban megjelent kötetének a címadó verse, noha ebben a kötetben más lírai alakmások is szerepelnek, a tékozló fiú, Il Transilvano, Pulcinello, Übüper stb. A 2003-ban a Pallas Akadémiánál megjelent reprezentatív válogatásba (melynek KAF a Tengerész Henrik búcsúzik címet adta) a híres, 1983-ban megjelent vers mellé egy újabb Tengerész Henrik-es verset ír, és ez lesz a kötet címadó verse, egy egész költői életszakaszt, a “Tengerész Henrik-korszakot” prezentálva.

A portugál herceg, úgy vélem, a Kovács András Ferenc költészetére oly nagy hatású Fernando Pessoa árnyékából lépett ki: így a “jeles férfiú” nevéhez tapadó “felfedező-felfedezés” jelentése is kettős értelmet kap. De a Pesoát egész életében körüllebegő titokzatos magányosság, tehát a Pessoa-mítosz nem is volt alkalmas arra, hogy önmagában egy “vidám poéta”[6] alteregója legyen − ellentétben az elérhetetlen messzeségről álmodozó, életében nem sokat utazó, ámde mégis tengerésziskolát alapító, egy Pessoáénál jóval általánosabb életmodellt sugalmazó “jeles férfiú” alakjával. Ez a lírai én (a nyári útra keléstől óvó/óvakodó) portugál herceg nagyon jól illik Kovács András Ferenc első kötetének mediterrán alteregóihoz (Il Transilvano, Pulcinello, Übüper és mások).

Külön tanulmányt érdemelne Portugália, a kulturális másságot (és annak meghittségét) megtestesítő “portugálság” kitüntetett szerepe a magyar posztmodernben. Erdély felől azonban Portugália nemcsak “más”: hiszen keletről nézve a hispániai ország az európai civilizáció éppoly előretolt helyőrsége, mint nyugat felől Erdély, amely a Rejtő-regény címéről irodalmi csoportosulásokat, lapokat nevez el büszkén. De merre van az előre? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg a költők a nemzeti romantika idején abban az irányban keresték költői “őshazáikat”, amerre Kőrösi Csoma is kutatta a magyarok “eleit”, addig az erdélyi posztmodern átrajzolja ezeket az útvonalakat, lelki-szellemi tájékozódási pontokat. A portugál couleur local versben megjelenített elemei mind a jellegzetes erdélyi tájtól, mind a vörösmartys őshazaálmoktól különböznek: “szélvész libikókái”, “szárnyashalak”, “flották”, “billegő roncsok”, “zenebonáló örvények”. Ez a felületesnek látszó tematikai változás is a transzszilvanizmus lassú átrendeződését jelzi − és persze azt is, hogy a posztmodern magyar költőknek a reformkori magyar költőkkel ellentétben van saját tengerélményük.

A Kovács András Ferenc lírájára jellemzőnek tartott poeta doctus-tradíció, intertextualitás, identitásvesztés, kulturális emlékezet, és – tegyük hozzá – a mediterrán motívumkincs más erdélyi költők munkásságát is meghatározza. Az utóbbi években több erdélyi és anyaországi folyóiratban jelentek meg részletek Bogdán László portugál ihletésű versciklusából (versfolyamából? verses regényéből?), a Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből. A Bogdán-féle Reis – ellentétben a Pessoa-alteregóval – nemcsak egy, hanem több tengert is “kipróbál”, a költő elutaztatja a hősét az Adriához is (a ciklus alciklusa: Bolyongások a dalmát szigetvilágban) és a Csendes-óceánhoz is. De Bogdán László szétmeséli, szétdiskurulja a Pessoa megteremtette klasszicizáló, szigorúan fegyelmezett reisi versvilágot, izgalmas epikus és dialogikus keretet adva a Reis-motívumoknak, amely a Pessoa-féle költői törekvésektől teljességgel idegen. Az erdélyi-tahiti Ricardo Reis terjedelmes szabadversekben (!) levelez Fernando Pessoával, Fernando Pessoa heteronímjeivel, miközben élénk párbeszédbe bonyolódik Pessoa kortársaival is. Mindeközben – mint valami portugál Childe Harold – örökké úton van, szeli a tengereket.

A Reis-versek ki- és szétbeszélését, a brazil doktor, a híres heteroním és Pessoa találkozását már a Nobel-díjas Saramago kiötlötte regényében, a Ricardo Reis halálának évében. Ebben a műben a Pessoa-idézetek klasszikus szövegközi versként funkcionálnak. És a versek, a keményre csiszolt, zárt lírai formák “szétbeszélése” is jóval egyszerűbb: a fojtogató társadalmi környezet, amelyet Saramago rajzol a versek és a Brazíliából hazatérő Reis doktor köré, előbb ellenpontozza, aztán kiüríti és elszigeteli a versbéli közléseket: Pessoa és heteronímje végül el is hagyják Lisszabont. A lírai és epikus elemek Bogdánnál ennél bonyolultabb módon keverednek.

A Pessoa-heteronímok Bogdán költészetében egyébként már a Reis-versfolyam előtt, az Argentín szárnyasok kötetben is megjelennek. De a vershagyományt és az olvasói elvárásokat “kijátszó” műnemi ambivalencia sokáig még nem jellemző a termékeny és sokoldalú sepsiszentgyörgyi költőre, nem jelenik meg a több magyar költő stílusát kisajátító 1998-as verseskötetében, az Átiratokban sem. A szigorúan zárt versvilágok (versformák, klasszicista motívumok) epikus “mozgósítása”, az izgalmas feszültség forma és tartalom, a műben megidézett műfajok, műnemek között csak Bogdán későbbi költészetére jellemző. Egy huszadik századi nő két háborún átívelő életsorsát huszonnégy szonettben meséli el (Az erdélyi Madonna), ennek a műnek már az alcíme is rendkívül zavarba ejtő: Fejezetek egy regényből. Ennél is izgalmasabb az Irodalmi Jelennél megjelentetésre szánt Ricardo Reis-opus tervezett felépítése: a már ismert versciklus után – a szerző levélbeli közlése szerint – egy Ricardo Reis-regény következik, amelyet majd egy másik versciklus zár le.

Nemcsak az alakmások (vagy inkább szövegmások) és műfajok, műnemek forgataga, nemcsak az identitásvesztést, a játékos intertextualitást megideologizáló Pessoa-kultusz vagy a drámai monológ formájának kedvtelése emlékeztet itt a Kovács András Ferenc jelképezte lírai hagyományra, hanem az is, hogy az átiratok, variációk, átdolgozások tengerében kirajzolódik  a kelet-közép-európai sorsra, értelmiségi létformára való utalásrendszer is.[7] Valami nonszenszbe hajló vidám képtelenség és fanyar önirónia hatja át Kovács András Ferenc “jeles férfiúját” és Bogdán László Reis doktorát, ezt a mondatok világában (vagy tengerében) fuldokló, élő és halott költőkkel familiáris kapcsolatot ápoló, erotikus meglepetésekre, új és új tengerekre áhítozó, idős könyvmolyt. Ez természetesen messzemenőkig idegen a “portugál” Pessoától. Ám nekünk – miközben varázslatosan idegen – mégiscsak meghitten otthonos.

A KAF-féle portugál képet, Tengerész Henrik-alakmást, a Bogdán-féle Ricardo Reis-t (ahogy Kovács András Ferenc és Bogdán László oly sok más költői szerepét is) valószínűleg magyar műfordítások ihlették. Ez azért is különös, mert az erdélyi irodalomban a műfordításnak nincs az anyaországihoz hasonló jelentősége. Az erdélyi posztmodern mostani, nyugatias orientációja mellett feltűnő, hogy nem létezik erdélyi műfordítás-történet, és a fordításnak nincs igazi fóruma. De még mindezzel számot vetve is meglepő, hogy a heteronímekkel annyiféle játékot űző erdélyi irodalomnak tulajdonképpen nincs Pessoa-fordítója. (Ahogy az is meglepő, hogy a magyarországi Pessoa-fordítók – köztük jeles költők – miért elégednek meg a műfordító szerepével.)

Pessoa nincs, de a galego költők  nem hiányoznak az erdélyi műfordítás-irodalomból. Az erdélyi műfordítás-irodalom doyenje, Jánosházy György a marosvásárhelyi Látó folyóiratban közöl galego fordításokat, és a 2008. júniusi számban közzétett a galego irodalomról egy kis ismertetőt, amelynek a végén bejelentette, hogy a galego költők szövegeiből versválogatást készít. Mivel tudjuk, hogy a fordító (hiszen nem tehet mást) mindig kortárs irodalmi szövegeket “készít”, érdemes megvizsgálni, a mai erdélyi irodalomban mit is “helyettesít” a galego költészet.

A galego irodalom egyébként tényleg számos izgalmas interpretációs lehetőséget rejt. Középkori irodalmát (különösen a sok obszcenitással átitatott szatirikus dalait) a bahtyini karneváli kultúra érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük,[8] a női dalokat pedig értékelhetjük és fordíthatjuk a gender studies szempontjai érvényesítésével.[9] A középkori tárgyú epikus (a XX. században olykor a mágikus realizmust megelőlegező) műveket szemlélhetjük a XIX. századi magyar múltkeresés vagy éppen a Krúdy-epika fényében[10] – de Jánosházy György egyiket sem teszi.

A 2007. júniusi Látóban így foglalja össze a galego irodalommal kapcsolatos fordítói munkáját, és e szavakkal számol be a születő antológiáról: “A távoli Galícia kiadványai nemigen jutnak el ide Európa legvégéről, Herkules oszlopaitól. Jórészt az internetről kellett összegyűjtenem az anyagot, nincs hát rendszer és tervszerűség a válogatásban, csupán személyes viszonyulás – de azt hiszem, így is bepillantást nyújt egy valaha fényesen indult, és hosszú elakadások után lázasan újraindult költészetbe. (…) Az itt közölt anyag felülválogatás egy készülő kis kötetből.” A fordító bevezetője alapján a galego irodalom egy hagyományok súlya alatt roskadozó, saját történetét mindig újrakezdő és újraíró, lényegében folyton a saját identitását kereső irodalom.

Hamis interpretáció volna ez?

Jánosházy György, ez a nagy formakultúrájú költő nem elsősorban a középkori líra különleges gyöngyszemei közül válogat, hanem a nyugatos fordítóhagyomány eszközeivel XIX–XX. századi galego költőket tolmácsol. Ezekben a fegyelmezett, igényes versszövegekben nem is Babits és kortársai nyelve, szemlélete köszön vissza, hanem az Újhold-nemzedéké – ami azért is különös, mert az erdélyi irodalom a két világháború között és azután is mindig hajlamos volt öntörvényűségét, “sajátszerűségét” hangsúlyozni. A Jánosházy György által fordított galego költők a legnyugatiasabb nyugatos költők – Kolozsvárról. Mélyen urbánus, kifinomult költészet ez.

(A fenti példa nem csak a műfordítástörténet, a romanisztika, a hatástörténet vagy a műfordításkritika szempontjából tanulságos. Az idős erdélyi műfordító és a galego költők “találkozása” azt is bizonyítja, hogy az internet segítségével mennyire kiküszöbölhetőek lettek a kultúrák találkozását mindeddig monopolizáló közvetítő intézmények: tanszékek, könyvtárak, kultúrdiplomáciai “felelősök”, lektorok, szakértők.)

A portugál és spanyol nyelvű irodalom – bár nagyon sok helyen élnek spanyol vagy portugál nyelvű kisebbségek – nem ad kulturális mintát a “másságban élésre”, a tartósan kisebbségi helyzet elfogadására vagy elviselésére. A galego irodalom viszont annál inkább, hiszen a galegók a múltban mindig is “kisebbségben” éltek, galego állam a történelemben sohasem létezett. A galegók sikeres autonómiatörekvései, a jogok kiteljesedéséért vívott harcuk viszont szolgálhatnak kulturális modellként a kelet-közép-európai kisebbségeknek.

Ilyen politikai szimpátián vagy kíváncsiságon alapuló kulturális közeledésre a múltban is találhatunk példát. Nagyon sok esetleges oka lehet a magyarokra vonatkozó hivatkozásoknak az ibériai népek művelődéstörténetében (Hunyadi János katalán kultusza vagy a portugál királyi ház magyar eredetével kapcsolatos legendák[11]), de az bizonyos, hogy a magyarok iránti folyamatos, XV–XVII. századi érdeklődést nyilván a törökökkel (a muzulmánokkal, azaz a mórokkal) folytatott hősies küzdelmek is gerjesztették.

Ma nincsenek “mórok” sem az Ibériai-félszigeten, sem Kelet-Közép-Európában, és az érdeklődés iránya is megfordulni látszik. Az erdélyi magyar értelmiség csodálva vagy épp rokonszenvvel figyelheti a galegóknak az autonómiáért folytatott küzdelmeit, és ez a politikai kíváncsiság/rokonszenv is megalapozhat egy fordítói irányultságot és életművet. Az ember tragédiájának galego fordítója, számos galego népmese tolmácsolója, a spanyolországi önkormányzati és nyelvtörvények fordítója, Asztalos Lajos is XIX–XX. századi költőket fordít, és igényes fordításaiban a magyar közösségi-politikai költészet megújítására, korszerűsítésére tesz kísérletet – amely mélyen ellentétes a KAF-féle “portugál iránnyal”. A Korunk 2008. augusztusi műfordításszáma – amely a tekintetben is megújítja a műfordítás-kritikát, hogy hangsúlyosan foglalkozik a kisebbségi irodalmak fordításával, a posztkoloniális kultúrák és egyáltalán a “peremterületek” kulturális tapasztalataival – Asztalos Lajos galego versfordításait, nagyon helyesen, politikai kontextusba helyezi.

Tényleg sokféle tenger és tengerpart van: az Erdélyből megálmodott Portugáliák és Galíciák nem is hasonlítanak egymásra.


[1] A költemény később kétszer is megjelent: Kompletórium. (Válogatott és új versek 1977–1999). Jelenkor. Pécs. 2000., Tengerész Henrik búcsúzik. (Tizenhét vers.). Pallas-Akadémia. Csíkszereda. 2003.

[2] Kovács András Ferenc magyarországi elismertetéséért legtöbbet Szigeti Csaba és Kulcsár Szabó Ernő tettek. (Szigeti Csaba: Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz – In: Jelenkor, 1993/XI. 893-901, Kulcsár Szabó Ernő: Poesis memoriae. A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet “újraírása” Kovács András Ferenc verseiben – In: Kortárs. 1994/VI.70-89.) A további – szinte beláthatatlan terjedelmű – szakirodalomról lásd a Digitális Irodalmi Akadémia Mészáros Márton által készített összefoglalóját: http://www.pim.hu/object.DFA71EFC-CD5B-498B-A95F-A4771FA169DE.ivy

[3] A mottó: “Szent Jakab havában érkeztem Don Enri- // quezhez Sagresbe, éppen a születésnapomon. // A jeles férfiú többek között óva intett a hajó- // zástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (Andrès da Costa: A hajózás hasznáról)

[4] “…szent jakab havában hagyd a tengert // nézd kiravaszkodtam ügyesen a dolgot // bekalkuláltam a teljes állatövet…”

[5] Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok. Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban. Kriterion. Bukarest. 1992.

[6] Margócsy a “vidámságot”, a magyar lírának ezt a Csokonai Vitéz Mihály költészetére is emlékeztető aspektusát emeli ki Kovács András Ferenc költészetében. (Margócsy István: Magyar táncsz. Kovács András Ferenc: Kompletórium) – In: Holmi, 2000. VIII. 1010-1015.)

 

[7] Elek Tibor: “szövegek közötti térben”. Bogdán László újabb verseiről – In: Forrás. 2008. III. 46-50.

[8] Lényegében az Udvariatlan szerelem galego-portugál költeményeinek fordítói is ezt teszik. (Udvariatlan szerelem. A középkori obszcén költészet antológiája. Főszerk.: Bánki Éva, Szigeti Csaba. Prae.hu. Budapest. 2006.)

[9] Ezt teszi tanulmányaiban és fordításaiban Ladányi-Turóczy Csilla.

[10] Bánki Éva: Álvaro Cunqueiro és a galego próza virágkora – In: Polisz. 2006. XI.

[11] Rákóczi István: Egy történelmi tévedés anatómiája. In.: Magyar-Portugál kapcsolatok, ELTE Portugál Tanszék kiadása. Budapest. 1987. 55-76. o.