Nettitia K. Froese
Lemúria legtetején
(A lapidaritás dicsérete:
Régi és új asztali párbeszédek,
Gnómák, koanok és egyéb szeszélykék)
zEtna. Basiliscus. Zenta. 2009.
Abi al-Maarri semmit sem csinál. Történetét (a semmit-sem-csinálást) fia, Ibu al-Mukaffa Mahfúz jegyzi le. Abi al-Maarrinak van természetesen saját füzete, „magánynaplója”, de gyakran összekeveri a betűket, és amúgy is hajlamos a „marhaságok leírására”. Készülő főműve a posztalkímia alapműve, a magában csak Efezusi betűknek nevezett, a világegyetem minden tudását egybegyűjtő világlexikon. De az Olvasóval társalgó neves tudósnak nemcsak (el nem készülő) főműve, hanem honlapja is van, amire – mint azt szomorúan kénytelen tudomásul venni – nem klikkel senki sem. De semmi tragikum.
„Az írás magányossá tesz, önzővé és önimádóvá”, állítja Abi al-Maarri.
Hát az olvasás?, kérdezhetnénk Abi al-Maarritól .
Ezekben, a filozófiai párbeszédek paródiájának ható mulatságos esszécskékben – ahol Abi al-Maarri, mint tudjuk, „semmit sem csinál – a „boldog olvasóra” való tekintettel szinte minden divatos (áltudományos) témát körbejárunk. Abi al-Maarri megosztja velünk a mimézisről, az íróvá válásról, a „művészet haláláról”, az idő újabb cáfolatáról, a halálstílusról, a forma hipochondriájáról vallott okfejtéseit Abi al-Maarri „tanításai” között felbukkan egy beszélgetés Cervantes-szel, a Gólem-mese új verziója és az „igazság” E. A. Poe haláláról. Mégpedig egy Lovecraftot imitáló novella formájában. Néhány történet/esszécske nem más, mint filozófiai anekdota.
A párbeszédekben mindvégig hárman vannak: az Apa, a Fiú és a fejezetek elején megszólított (a hiányában is jelenlévő) Kedves vagy Boldog Olvasó. Abi al-Maarri alkotói neurózisa nem túl tragikus, nagy pompával és az évezredek keleties lomjaival ékesített dolgozószobájában („szentélyében”) szunyókál, a fiával veszekszik, és/vagy a nőkről vagy a tengerpartról álmodozik. És legtöbbször falatozik. Abi al-Maarri „pozíciója” mégis szigorúan élet és világ feletti, szentélye8849 mmagasságban helyezkedik el. Az idő és a mindennapi élet fölé tornyosulva él.
Tényleg? Abi al-Maarri ugyan tényleg semmit sem csinál (esetleg a „olvasójával” elmélkedik annak kedvenc témáin), de magányos semmittevése sem nem misztikusan magasrendű, sem fájdalmasan groteszk. A főnixmintás kaftánba, a Heltai és Füst Milán kicsit fáradt orientalizmusába öltöztetett, a bibliotékája poros tekercsei között gubbadó hős igazi közép-európai: könyvekről beszél, nőkről és ételekről álmodozik. Hogy a fejszéjét nagyobb fába (műbe, szerelembe) vágja, ahhoz túlzottan beképzelt, lusta, művelt és neurotikus. Egy tohonya vén fráter. Mintha egy vidéki egyetem mindentudó irodalomprofesszorát hallanánk a „szentélyében” a fő kérdésekről, a posztmodern konikus figuráiról elmélkedni.
A maszk, a bölcselkedő, vén kéjenc (ál)orcája megnevettet, de le is leplezi „fő kérdéseinket”, a végső kérdésekbe vetett hitünket, hedonizmusunkat és persze irodalmi nagyjaink egy részét is. Hiszen a mű szerzője, Nettitia K. Froese egy (elsősorban tekintélyelvű irodalmakban népszerű) irodalmi műfajt parodizál, ihlethiányos öreg esszéisták/írók/költők naplóregényeit, esszéregényeit, memoárjait, a „Megmondom az Tutit a Szárhegy Tetejéről”-típusú irodalmi hümmögéseket. Vagy egy Nettitia K. Froese álarca mögé bújt kritikus vall az olvasás, az örökös olvasás csapdáiról? Vagy egy Bevezetés az Irodalomelméletbe típusú csalfaság görbe tükrét olvassuk?
Mindegy. Az a legfontosabb, hogy e mulatságos könyvet végigkuncogd, Kedves Olvasó. És ha végigkuncogtad, akkor se dobd félre, hanem tartsd a hátizsákodba. Ha egyszer nagyképűsködnél, akkor vonulj félre, üsd fel, olvass el belőle pár mondatot.
Tanulj belőle. Mert talán mégiscsak tankönyv ez.