Bejegyzések kategória bejegyzései

„Léni néni, Léni néni, a hóra kéne pisikélni” – Távol Afrikától

Lovas Ildikó A kis kavics című regénye nem egy pihekönnyű olvasmány.

 

Elsőre az ember azt gondolhatná, hogy nem egyéb, mint egy paranoid, kapuzárási pánikban szenvedő, egyedülálló negyvenes nő sirámainak gyűjteménye, néhol fura betétekkel kiegészítve. Ám többszöri olvasás után már összeáll a kép, és kiderül, hogy még értelmet is találni a kusza sorok között.

Mindenesetre ezek után már sejtettem is (helyesen), hogy kedvenc feminista portálom, a nokert.hu az egekig fogja magasztalni a nőirodalom eme gyöngyszemét. Szerintük (és a fülszöveg szerint) a könyv „pörgő, igazi krimit ígér”, nos, számos egyéb más megállapításaik mellett legfőképp ezzel szállnék vitába: a cselekmény valóban letaglózó erejű, ám sodrás helyett inkább egy helyben kavarog, mint valami örvény, hiszen maga a cselekmény meglehetősen soványka.

Kozma Léni egy kockás füzetbe jegyzi fel gondolatait, amelyről később kiderül, hogy megegyezik a könyvvel, melyet az olvasó a kezében tart (szellemes megoldás, bár amikor az olvasót a regény végén ez a felismerés éri, az elsöprő erejű szóáradat után egy jó darabig még meg sem tudja emészteni). Léni helyettes történelemtanár egy iskolában, mellette disszertációján dolgozik, és arról álmodik, hogy egyetemi tanár lesz, ám ez az álom egyre távolibbnak tűnik. Csöndes, lagymatag életének állóvizét egy haláleset kavarja fel, amikor is egy öngyilkos holttestére bukkannak az iskola padlásán, Lénit pedig érdekelni kezdi a halott kiléte, és bár az iskola hamar napirendre tér az esemény felett, ő képtelen erre. Kollégái legtöbbjét lenézi, ám amikor a férfiasságában megsértett földrajztanár megindítja ellene hadjáratát, arra kényszerül, hogy az Avonos katalógusból olcsó sminkszereket rendelve a magyartanárral kössön szövetséget. Frusztrációjában emellett egy réges-régi bűntény iratait kutatja fel, és mindeközben az igaz szerelemre, „deniszfincshettönre” vár, és a regény végére persze rendeződik élete. Mindez azonban több mint háromszáz oldalban első olvasásra gyilkos adag.

És ha már Léni, akkor nem szabad megfeledkeznünk a másik Leniről, a „náci szajháról”, akinek alakja minduntalan fel-felvillan, és ezek azok a részek, melyek esetenként kissé kilógnak a kockás füzetből (például nem derül ki, kivel is beszélget a művésznő). Leni, akinek sötét alakja Léni egész életére rányomta a bélyegét, üresfejűen, hiún és önzőn védekezik az ellene felhozott vádak hallatán, bár ez a giccses-mókás önigazolás a regény legélvezhetőbb része, és habár nem az én tisztem megítélni Leni Riefenstahlnak a munkásságát, tehetségét és a zsidók kiirtásában betöltött esetleges szerepét, azért Lovas Ildikó, ha akarja, tökélyre viszi a morbid humort: „Talán foglalkoznom kellett volna azokat a statisztákkal, akiket kölcsönkértem egy tiszta és rendezett körülmények között működő táborból, hogy segítsenek a filmem elkészítésében?”

Léni és Leni élete, e két kavics-élet oly hasonló és mégis oly különböző. Egyrészt ott vannak a nagyon is nyilvánvaló párhuzamok, közös motívumok, melyek néha kicsit szájbarágósan ugyan, de fellelhetők mindkét történetben. Első és legfontosabb a kavics, mely a maga egyszerűségében is tökéletes eszköz e kettősség ábrázolására. Mindketten máshogyan vonatkoztatják magukra. „Úgy éreztem magam, az iskola alagsorában kialakított tanteremben, akár egy kis kavics, ami lekerült valami hatalmas tó fenekére és ott nyugodtan hever. Nem zavarják a hullámok, nem akad bele a moszatokba, algákba, vagy ami már növényként elképzelhető a tavakban. A pillanat, amikor belekerült a vízbe és megfodrozta annak felszínét, elmúlt, amíg lassan alámerült, súlya lehúzta a tó fenekére.” mondja Léni, mikor élete nagy problémái megoldódtak már, és bár még csak negyven felé jár, élete innentől véget ér, ami hátravan belőle, már említésre sem méltó, hiszen a kockás füzet is betelt. Leni kavicsa azonban megakadt valahol félúton és már esélye sincs arra, hogy valaha is észrevétlenül beilleszkedhessen társai közé. „Kavics voltam, egy kis kavics abban a hatalmas gépezetben, amiről senki sem láthatta, mivé fog alakulni.” Bár ez a megállapítás remekül jellemzi Leni helyzetét, erős a gyanúm, hogy itt egy kis szerzői bakival van dolgunk: talán Leni Riefenstahl mentegetőzéséhez a „kis csavar a gépezetben” metaforát kellett volna használni, hiszen a „kavics a gépezetben” vajon nem arra utal, hogy a fogaskerekek megakadnak, mert idegen anyag került közéjük? Márpedig Leni is ilyen bántó, idegen test volt felemelkedése idején, majd később, a nácik bukása után is, amikor a közvélemény háborús bűnösként megbélyegezte ugyan, mégis szabadon mozoghatott. Ám nem tudtak mit kezdeni vele, a fogaskerekek képtelenek voltak összezúzni az apró kis kavicsot.

A másik nagy párhuzamot Afrika jelenti: menekülés a világ borzalmai elől. Míg Leninek mindez sikerült, és örökre a mesevilág illúziójába merült, Léninek sikerül leszámolnia a mesékkel és Dany Finch Hatton fantomjával, így vissza tud térni a valóságba. Annyi közös vonás van az életükben még: az öngyilkosság, az anyjukhoz való viszony, az időjárás, a felhők, a filmek (Léninél a bugyuta tévésorozatok, és persze az elmaradhatatlan klasszikus, a Blixen-regényből készült film), ám míg Leni öntelt felszínességgel suhan végig rajtuk, Léni túlkomplikál mindent. A két kavics élete ezeken a pontokon ér össze, de közben mérföldek választják el őket térben, időben és a dolgokhoz való hozzáállásban.

Mindemellett a könyv remek lehetőséget kínál különféle elemzésekre, belemagyarázásokra és összeesküvés-elméletek kreálására (személyes kedvencem a fejezetek beosztása volt, ahol erősen elgondolkodtam, milyen jelentősége lehet annak, hogy a „Hulla a padláson” című, rendszeresen ismétlődő részeket először két, majd három, végül pedig öt fejezet választja el egymástól), szinte minden egyes mondatának lehet valamilyen különleges értelmet tulajdonítani, így nem nehéz oldalakat megtölteni a róla szóló értelmezésekkel. Ám mint olvasnivaló, amelytől joggal elvárhatnánk, hogy valami élvezetet is nyújtson (bár könnyen lehet, hogy valaki az életközépi válságba süppedt hölgyek siránkozásában leli örömét) sajnos alig-alig állja meg a helyét. Viszont a Leni Riefenstahl-os részek önmagukban egész érdekes olvasmányélményt jelentenének.

Lovas Ildikó: A kis kavics, Pozsony, Kalligram – Budapest, Pesti Kalligram, 2010

Egy meglehetősen unalmas lélek rezdülései

A kis kavics. Kellően egyszerű és kellően filozofikus.

 

A könyv hátlapján található egy hatásvadász idézet – van itt egy náci kurva, egy reménytelenül szerelmes férfi, és egy ma is futó divatos tv-sorozat, érezzük magunkat érintve –, az elején pedig egy semmitmondó, Hitchcock-i hangulatot sugárzó kép, melytől az amúgy teljesen felesleges borítót eltávolítva sem szabadulhatunk. Igaz, ha így teszünk, lemaradunk a szintén filozofikus pózba merevedett írónő fényképéről és egy remek fülszövegről, melynek végén ez áll:

Lovas Ildikó regénye filmszerűen pergő, rendkívül gazdag és az olvasót mindvégig feszültségben tartó olvasmány. Mint egy igazi krimi.

Hát persze. Végül is a fülszöveg az utolsó hely, ahol még ámítani lehet az érdeklődőt, nem vehetjük rossz néven, ha a kiadó próbálkozik. Nem is szokás ezzel foglalkozni – úgy vélem, aki hitelt ad ezeknek a szövegeknek, igencsak tájékozatlan a könyvek világában –, ám esetünkben ennél pontosabban meg sem lehetne határozni, mi nem Lovas Ildikó regénye. Sokkal közelebb kerülhetünk a könyv hangulatához az alábbi, emblematikusnak tekinthető idézettel:

Sokszor érzem, az élet egy gépezet, ami tele van szabálytalanságokkal. És én nem vagyok más, csak egy kis kavics ebben a gépezetben, ami folyton beakad a fogaskerekek közé, és pillanatokra megakasztja a haladást. A haladást, ami kiszámíthatatlan irányú, mert a szabálytalanságoknak nincs tanulsága. Iszonyú érzés.”

Kozma Léni, a harmincas éveinek végén járó, egyedülálló történelem-tanárnő, aki még mindig az anyjától hallgat életvezetési tanácsokat, és aki egy francia kockás füzetbe jegyez le bugyuta filmes idézeteket önmaga szórakoztatására, ez esetben (is) alaposan túlértékeli saját szerepét és helyzetét. Ő nem a fogaskerekek közé ragadt, hanem rátapadt valamelyik értelmetlenül forgó kerék oldalára és unalmában másokat bosszant fontoskodásával. A gond csak az, hogy a „mások” közé bizony az olvasó is beletartozik – legalábbis én mindenképpen.

Ugyan kinek nem fáj a micsodája arra, mi történt az iskola padlásán azon a forró nyáron?

A történet egy különös felfedezéssel kezdődik: az iskola padlásán egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak. Úgy tűnik öngyilkos lett, ám a hatóságok nem tájékoztatnak senkit – miért is tennék? Hősnőnk, aki már feleslegesen sok bűnügyi sorozatot látott, rögtön gyanút fog, ám nyomozása csupán egy figyelemelterelés, egy kis epizód, talán épp csak arra elég, hogy a fülszövegben kriminek, pontosabban krimiszerűnek tüntethessék fel a könyvet. A könyv kétharmada valójában Kozma Léni értelmetlen, és helyenként idegtépően unalmas lelki vergődéséről szól. Élete alapvetően félresiklott, igaz, valójában nem is tett semmit azért, hogy ne így legyen. Sodródott az árral és most csodálkozik, hogy hova jutott. Figyelme elkalandozik, mindenbe belefog, de semmivel sem törődik igazán, nem is jut el sehova. Ez persze evidensnek tekinthető, ám amikor már a harmadik, több fejezeten át boncolgatott témával sem érünk révbe, gyanút foghatunk, hogy itt valamiféle átverés lappang. És valóban. Beszélhetnék arról, mi a szerepe a műben a sirokkónak, ki is az a Leni Riefenstahl, vagy éppen Danys Finch Hatton, ám semmi értelme nem lenne. Annak ellenére mondom ezt, hogy az első közel kétszáz oldal kulcsa ezzel a három fogalommal meg is adható! Mindaz a bonyolult utaláshálózat, amit Lovas Ildikó feltehetően nem kis munkával felépített – még ha ezek jó része témához illően a tv-műsorok és reklámok közül kerül is ki –, csupán arra szolgál, hogy megmutassa hősnőjének zilált, koncentrálni képtelen gondolatvilágát. Tucatnyi oldalt lehet átlapozni anélkül, hogy bármit is vesztenénk, vagy akár elakadnánk a történet szövedékében: egyszerűen semmi jelentősége nincs a leírtaknak. Egy oldalon egyszerre elmélkedik a kommunizmust kiszolgáló irodalmárokról, a középkori szerb állam megroppanásáról, arról, hogy saját neve mennyire összecseng Leni Riefenstahléval, valamint az utak szélén ismeretlenek által állított kőkrisztusokról. Kétségtelen, hogy olyan szépen szövi a szálakat, észre sem vesszük, hogy valójában fogalmunk sincs miről beszél. Ez tisztelendő lehet, ám az kevésbé, hogy az ember idejének rovására élvezkedik.

Rájöttem arra, miközben az ágyamban heverésztem, hogy a nyomozás, a gonosz szándék, az elkövetett bűn leleplezése nem fontos, nem vagyok erre kijelölve. Lehet, hogy semmire sem vagyok kijelölve, úgy értem, talán azért nem lettem újságíró, pszichológus, főiskolai tanár, tudományos kutató.

De mire megy ki a játék? Valóban nincs tanulság, nincs végkifejlet? Ez már csak azért is lenne iszonyú, mert bár olvasni öröm, és az idő sem mindig pénz, ahogy Kozma Léni, úgy mi sem leszünk már fiatalabbak. Megnyugodhat az olvasó, csupán 280 oldalt kell végigszenvedni egy alig több, mint 300 oldalas könyvből ahhoz, hogy rájöjjön, mit/miért is olvasott eddig. Igaz, erősen életkor és szemléletfüggő, hogy megérte-e, de hát ilyen az irodalom.

Ezért sajnálom, hogy nem lettem pszichológus. Értenék, tudnék, megmagyaráznék mindent. Álmokból vagy Pavlovból, két irányzat és a cafrangok, nem bonyolult. És sokkal értelmesebb, mint amivel eddig foglalkoztam.”

A kis kavics valójában nem krimi, vagy legalábbis klasszikus értelemben nem nevezhető annak. Cselekménye ugyan van, ám valahol a háttérben és csak foszlányokban. Még a megoldás fényében is elég esetleges, hogy tulajdonítunk-e nekik jelentőséget és ha igen, mekkorát. Lovas Ildikó valóban egy lélek rezdüléseit tárja elénk, kérdés, hogy rá tudunk-e hangolódni, ugyanis ez teszi a könyvet értékessé, vagy éppen teljesen élvezhetetlenné. Negyven évesen már késő, harminc év alatt valószínű még korai próbálkozni vele. Mindenesetre érdekes kísérlet, talán csak a tesztalany hagy némi kívánni valót maga után. Talán öt év múlva újra előveszem.

Lovas Ildikó: A kis kavics, Pozsony, Kalligram – Budapest, Pesti Kalligram, 2010.

Első publikálás dátuma: 2011-05-14 17:27:57

Tolle, lege! − avagy a hab és a sör

 

Biblia és irodalom − mégpedig szokatlan helyszínen, késő este egy felkapott szórakozóhelyen, az A38 Hajó tetőteraszán. A kétféle szövegvilág egymáshoz való viszonyáról Jelenits István piarista szerzetes, Fabiny Tibor protestáns hermeneuta és irodalomtöténész, Kránicz Gábor, fiatal református teológus és irodalomtörténész és Bánki Éva író beszélgetnek.

Kránicz Gábor indítja a beszélgetést az etióp kincstárnok (a régi Károli-fordításban még szerecsen komornyik) történetével. Fülöp apostol felszáll az etióp főember hintójára, aki Ézsaiás könyvét olvassa, és felteszi neki a nagy kérdést „Érted is, amit olvasol?” Jogos kérdésre aztán egy meglepően őszinte válasz: „Hogyan érthetném, míg valaki meg nem magyarázza?” A kérdésből már kiderül, mi a megértés feltétele. Amit az etióp főember hiányol: magyarázat.

Mennyiben különbözik az irodalmi olvasás/megértés a bibliai olvasástól/megértéstől? A Biblia amolyan kérdezz-felelek lenne? A beavatottak birtokában vannak a magyarázatnak (mert megtanulták hittan-órán, az iskolában), mások pedig nem? Ez lenne a Biblia „megértése”? A jelenet epikus szcenáriója − erre Jelenits István és Bánki Éva hívja fel a figyelmet − árnyalja a képet. A „szerecseny komornyik” semmiképpen nem tartozik a kor hivatásos „megmondóembereihez”, az írástudókhoz, talán ezért nyitottabb az Írás szokatlan (a korban semmiképp sem hagyományos) magyarázatára. A találkozás egy „elhagyott úton”, eléggé kegyelemszerű körülmények között történik meg, és a megértés lehetősége zárójelbe tesz minden (a gyalogszerrel érkező apostol és a dúsgazdag kincstárnok között vélelmezhető) társadalmi különbséget. Fabiny Tibor hangsúlyozza, hogy a Biblia „megértése” mindig örömteli megértés, vagyis valami mindig történik utána. Az etióp főember nemcsak örül annak, hogy megtudja kiről beszél Ézsaiás, hanem ez a felismerés valami mást is elindít benne: megkeresztelkedik a folyóban, és „örvendezve” folytatja tovább az útját. Szóba kerül Nikodémus is, akit a kérdései nem hagynak nyugodni és a Gazdag ifjú, aki a „megértést” nem tudta tettekre, cselekedetekre váltani. A Biblia (különösen az Újszövetség, és azonban belül az Apostolok cselekedetei) bővelkedik a félre-értés, a félig-értés hol tragikus, hol mulatságos történeteiben.

Jézus példázataira terelődik a szó, a kérdés az, hogyan lehet ezeket a parabolákat értelmezni. Jézus példázataiban − teszi hozzá Fabiny Tibor − mindig van valami meghökkentő, szokatlan drámai, és ez pedig (gondolhatják a közönség soraiban sokan) az irodalmi mű hatásmechanizmusához hasonlít. Jelenits István szavaival élve van „valami eszeveszett” − mármint a jó pásztorban, aki kilencvenkilenc juhot hagy hátra mindenféle felügyelet nélkül a mezőn, hogy megkeresse az egy elveszettet, az „elveszettet”, aminek a megtalálását a szomszédaival és a rokonaival ünnepli. Megint oda érkezünk, ahová az előbbi történetek kapcsán: öröm, az öröm mértéktelensége, „eszeveszettsége”. Nem az az egy olyan értékes, hogy a többi akár el is veszhet, hanem az egy is annyira fontos.

Kránicz Gábor a bibliai példázatok és a kortárs magyar irodalom viszonyára tereli a szót, aztán előkerül a „legsarkalatosabb”, a legérzékenyebb kérdés: Biblia mint irodalom, vagy inkább Biblia és irodalom. A művészi (irodalmi, mitikus) elemek a Bibliában csak amolyan kiegészítők, „díszek”? A bethesdai gyógyítás története (János evangélium) érthető-e teljes egészében az olyan mitikus mozzanatok nélkül, mint az angyal − aki nem törődve a szombati parancsokkal sem − időnként leszáll a tóra, és felkavarja a vizet?  Itt érezhetően megoszlik a beszélgetésben részt vevők véleménye. Vajon az irodalom amolyan hab a kinyilatkoztatásban? Sör nincs hab nélkül (Jelenits István példája), de aki sörözni megy, az mégsem habot szeretne inni. A nagyobb vita előtt letelik az egy óra, és befejeződik a beszélgetés.

Bár a közönség elégedettnek, mi több meghatottnak látszik, a reakciók sokkal élesebbek, mint ahogy azt a beszélgetők a felekezeti egyetemeken vagy akár a hagyományos Biblia-körökben megszokhatták. Előkerül Nietzsche, a felvilágosodás, de még az „Isten meghalt” kitétel is. A beszélgetés újra a hagyomány és megértés viszonyára terelődik. Hol ragadható meg a lényeg: az irodalmat lehet olvasni magányosan és értelmezni is, a Bibliát viszont nem? Természetesen mindent lehet, vagy mégsem? Hiszen ha jobban belegondolunk az irodalmat is közösségben értelmezzük lényegében.

Úgy éreztük, mintha a beszélgetés egy mondat közepén szakadt volna félbe. De hiába, kellett az idő. Mire megrendeltük a söröket, és lenyaltuk a habot a szánk széléről, elkezdődött a felolvasás, Borbáth Péter moderálásával két fiatal költő, Borbély András és Szöllősi Mátyás olvasta föl bibliai témák (de ne eufemizáljunk! hitélmények) hatására írt megrendítő verseit.

Aztán a Le Hjärta együttes húzta késő éjszakáig a talpalávalót.

 

A munkátlanság és a munka nélküliség dicsérete

Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

 

Nem kezdhetem azonnal az elogiummal avagy lausszal, mert előtte szólnom kell a ’munka’ szó jelenlegi, szerintem kétes feldicséréséről. Mai beszédjeinkben egyre többször hallom ezt a kifejezést, ráadásul pofátlan felértékeléssel: ’a munka világa’, ’térjetek vissza a munka világába’!, minden különösebb érvelés nélkül (nagy ritkán felhangzik, hogy azért, mert egyre kevesebb adó folyik be az államkasszába, amiben – igaz, ami igaz – van némi rezon), ami azt a hazug látszatot eredményezi, mintha a munka valami ’jó’ lenne, a ’munkátlanság’ vagy a ’munka nélküliség’ pedig a bennünk lakozó malum metaphysicum terméke volna. Vagyis, keresztény zsargonban mondva, el kellene hajolnunk a rossztól és a jót kellene választanunk.

A munka mint valami ’jó’ dolog elgondolása vagy felfogása mélységesen Isten- és kereszténységellenes, a Gonosztól való. Tudjuk, hogy a Paradicsomban az első emberpár nem dolgozott. (Minek is tette volna? Ha ekkor még a teremtett világba mint könyvbe nem volt beleírva a ’munka’ szó és ennek kötelezettsége.) Mintegy zárójelben jegyzem meg: az általam kedvelt József Attila költeményeiben a munka két igen ellentétes értelemben jelenik meg. Az egyik változat igen kedves zene mai kormányunk füleinek, hogy súlyos képzavarral éljek: „Én dolgozni akarok.” De a Szabad ötletek jegyzékében – fejből idézem, elnézést, ha némi pontatlanság becsúszik – ezt olvastam: „Én nem akarok dolgozni. / Nem dolgozik a Gyömrői, nem dolgozik az Etus /…/ Illyés Gyula sem dolgozik, / forradalmár, mert fél a munkásoktól.”

Nos, ami az Isten-ellenességet illeti, a munka az ősbűnre adott isteni büntetés egyike, a halandóság mellett, és a nőket külön sújtó punitio mellett, jelesül hogy kínnal kell világra hozniuk gyermekeiket. És manapság úgy gondolom, Isten büntetésének az is súlyos része volt, hogy nem csak hogy belevetett minket (az emberiséget) az időbe, de azt mondta, sans voix, suttogva, hogy legyen osztályrészetek a történelem, ami ocsmány, rettenetes, borzalmas, és legföljebb abban reménykedhettek, hogy (Madách: Az ember tragédiája) vagy egy természeti katasztrófa, vagy egy teljes kollektív öngyilkosság, vagy az Apokalipszis lovasai majd eltörlik a Történelmet, az egész emberi fajjal vagy fajzattal együtt. (Többen ma az első változatra szavaznak, teljes ökológiai pusztulást vizionálva.) És a Szentírás eme fölfogását, azt, hogy a munka büntetés, erősíti nyelvünk is. Amikor még az előidőkben oroszul tanultam, úgy emlékszem, a mi munka szavunk szláv eredetű, s hogy az oroszban a múka szó kínt, szenvedést, gyötrelmet jelent. Ez megerősítette bennem, hogy „orcám verítéke”, a munka Isten kőkemény büntetésének része.

Van egy másik szép magyar szavunk is: a robot, már úgy értem, a robotolni ige alapszava. Ez is szláv eredetű, némi feudális mellékízzel, hiszen az oroszban, mint tudjuk, a mi munka szavunk a ’rabóta’. Ezek a szlávok az isteni büntetés éreztetésében nagyon profik voltak: más nemzeteknél is hellyel-közzel megvolt ugyan (főleg a gyarmatokon), de a kényszermunkát ők vitték, azt hiszem, tökélyre. Az én középkorom még ismerte a munka büntetés-jellegét. Mikor kapott a szó pozitív jelentéstartalmat? Ennek megválaszolására E. M. Cioran tippje megfontolandó. A későbbi nevén „reneszánsznak” elkeresztelt időszak Európájában, akkor, amikor már nem lehetett a halálon túli Túlvilágra mutogatni (azt hiszem, a temetési beszédekben az ’örök nyugalom’, az ’örök pihenés’ arra céloz, hogy egy halottnak nem kell reggel 8-ra bemenni a munkahelyére, és nem tudok olyan halottakat elképzelni, akik közmunkára lennének kötelezve az Autre-Monde-ban), hanem azt kellett mondani, hogy aki teheti, az már itt e szomorú földön érje el a boldogság állapotát. Nos, Cioran szerint nagyjából Morus Tamás Utópiájától és Tommaso Campanella Napvárosától vagy Napállamától kezdve jelenik meg, különösen a felvilágosodott utópiákban (az ő példái: Cabet, Fourier, Morris) a munka mint valami rendkívül pozitív dolog az emberi boldogság elképzelt államaiban. Cioran szerint „A munka előnyeinek ecsetelésekor az utópiák valószínűleg a Teremtés könyvének fonákjából indulnak ki. E tekintetben az utópiák a munkálkodásban elmélyült, a bukás következményeiben büszkén tetszelgő emberiség kifejeződései, s ennek a legsúlyosabb következménye mindmáig a teljesítmény lelki kényszere.”[1]

A munka ilyetén pre- és felvilágosodott fölértékelése mellett megjelentek a korai és a klasszikus kapitalizmus idején a munkakritikák. Nem csak a ludditákra gondolok, nem csak arra az oweni pedagógiai megfontolásra, mely szerint a gyermekmunka nem összeegyeztethető a gyermekek testi-lelki-szellemi kiművelésével, nem csak a szakszervezeti harcokra, amelyek a munkaidő limitálását küzdötték ki lassan, hanem főleg a marxi munkakritikára. Igen ám!, csakhogy A tőkében Marx nem magát a munkát támadja, hanem azokat a termelési viszonyokat, amelyek közepette a „munkaerő” munkát végez. Egyszerűen szólva: hagyott egy kiskaput a munka (felvilágosodott) felértékelése számára. És a nyitva hagyott kiskapun a 20. században a munka mint a köz- és magánboldogság legfőbb eszköze igen fontos, méltósággal teli helyet kapva bemasírozott a fasizmusok, valamint a kommunizmusok és/vagy szocializmusok eszköztárába.

Nota bene, Magyarországon is. A kádárizmusban KMK-snak hívták a közveszélyes munkakerülőt, hiszen aki nem végez munkát, az nyilván veszélyes a közre, s ezért büntetendő. Miután végeztem az egyetemen (1979), és az akkor még soklapos személyi igazolványomból kiütötték egy pecséttel a József Attila Tudományegyetemet mint „munkahelyet”, nyáron nem volt munkahelyem. Ha délután sétáltam is a szülővárosomban, Pécsett, még világosban hazamentem, nehogy egy véletlenszerű igazoltatás során kiderüljön, kerülöm a munkát. Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

Visszatérve még az eredeti fonalhoz: a munka nevű kín, szenvedés, gyötrelem (önkéntes?) elvégzésének a ciorani ’a teljesítmény lelki kényszerén’ kívül nálunk, jelenleg, ebben az adósállamban, ebben a mindig is, mióta az eszemet tudom, a mindenkori szűk eliteket kivéve, tömegesen szegény államban a másik motivációja: kenyér kell az asztalra, nagyritkán hús, kell otthonra krumpli és rizs, és a gyerek amúgy is szeptembertől iskolába megy. (A család – házasság – gyereknevelés hazugságtriászról talán egyszer később.) Igen, a szegénység és a szükség erős érv arra, hogy munkát keressünk (ott, ahol szinte nincsen). De úgy tűnik, az állás (állás = munka, egy elképesztően hülye felfogásban) hiányában ahhoz, hogy bárki valamennyi pénzhez jusson a kvázi-üres közkasszából, képzettségén alul is vállalnia kell a neki felajánlott kínt, szenvedést, gyötrelmet, vagyis a munkát. Hát, azt nehezen tudom elképzelni, hogy én, mondjuk, volt tanítványaim ámulatára, részvétére vagy röhejére valamely fővárosi ’kommunális teret’ tisztogassak napi n órában, 56 évesen. Nem mintha ez snassz volna, csak igen méltatlannak érzem. Vannak olyan régi és heterodoxális elgondolások, melyek szerint – ezt Hamvas Béla is felkapta egy helyütt – a világrend akkor világrend, ha minden és mindenki a Földön az ő Istentől rendelt helyén áll, a „saját” helyén, és akkor következik be a „felfordult világ”, ha egyre többen vannak nem számukra rendelt helyen.

Lassan lépegessünk tovább a munka nélküliség dicsérete felé! Már idős korában Jean-Francois Lyotard egyik esszéjében (a címe Marie au Japon, magyar fordítását én csináltam, az 1990-es évek közepén megjelent) igen érdekes dolgokat mond. Miközben, persze, a munkát mint időbe kerülő tevékenységet szembeállíthatjuk a szórakozással és a tétlen tunyasággal, a kérdés időgazdálkodási szempontból közelítendő meg. A klasszikus kapitalizmusban, mondja Lyotard, kinek-kinek a helyét a társadalom hierarchiájában a vagyoni helyzete jelölte ki. Ha presztízst akarsz, gyűjts össze mennél több pénzt (munkával vagy másképp, mindegy). Majd volt egy rövid fázis, a fogyasztói társadalom időszaka, amikor a helyedet a hierarchiában a presztízsfogyasztásod mértéke jelölte ki. Ma, mondja Lyotard, az jelöli ki, hogy mennyi a szabadidőd. Vagyis az, hogy időben mennél kevesebb munkával mennél több szabadidőt vásárolhass meg magadnak. (A filozófiai esszé 2000 körül íródott, a Cools Memories IV című, francia nyelvű kötetében jelent meg.) Arról van szó, ha te manager vagy, vagy banktisztviselő, ugyan jól keresel, de ez mit sem ér, mert igen kevés a szabadidőd. Az a kevés, optimálisan mind kevesebb idő is, amit – itt Lyotard az akkori USA, Kanada és Japán állapotát tartotta szem előtt – munkával töltesz, persze szintén bérrabszolgaság, ha nem Te vagy a Topdog, de még ekkor is lehetsz önmagad szolgája (lásd La Boetie magyarul is olvasható klasszikus írását Az önkéntes szolgaságról), ám legalább sok időt szereztél magadnak, amit a te saját kényedre-kedvedre használhatsz fel.

Vagyis: azt hiszem, munka nélküliként, ha a szabadidő mértékét vesszük, gazdagabb vagyok, mondjuk, az OTP vezérigazgatójánál. És szabadabb! Mert a szabadidő tetszőleges eltöltése az én egyéni hatókörömbe tartozik, az én személyes szabadságom része, hogy eldönthetem, külső korlátok és kötelezőségek nélkül, mire fordítom és mire nem. A munka nélküli rendkívülinek mondható szabadideje rendkívüli szabadságfokot jelent (ismétlem, a perszonális szabadságról beszélek, nem társadalmi szabadságról). Elegendő annyi, hogy az élet fenntartásához szükséges minimumot valamiképp előteremtsem. És kinek-kinek jogában áll – mert emberi szabadságának része – úgy dönteni, hogy nem csinál semmit.

Záró megjegyzések: érdekes, hogy a számítógépen a helyesírási program mindig hibásnak jelöli meg azt, ha a munka nélkülit külön írom. (Magyar program, magyar felhasználóknak: csak munkanélkülit ismer, mögötte kemény társadalmi előítélettel.)

Másodjára: már a rómaiak jól tudták, hogy a szellemi munkához egzisztenciális biztonság és sok szabadidő kell. Ez ma sincs másképp.

Utoljára: amíg fenn tudom tartani magam, nem mondok le sem a szabadságomról, sem a szabadidőmről. Miért is tenném? A változó állam jelenlegi kurrens pressziójára és szabadságellenességére?

Én szeretek dolgozni. De amikor dolgozom, az sosem munka, hanem alkotás.



[1] E. M. Cioran: Történelem és utópia, Budapest, Nagyvilág, 2005, 111, ford. Fázsy Anikó.

Kaján-kritika

Hálásak lehetünk, hogy Saramago azért így utoljára még tisztázott nekünk néhány, világvallásokat útjukra indító és meghatározó félreértést röpke 160 oldalban – többet szólni erről nem is érdemes.

 

Apokrifnak maszkírozott leplezetlen dialógus a Káin, kiegészítendő a Balgaságok Könyvét (ma: Biblia).

 Ezek szerint a posztmodern csak egy viszonylag frissen, későn kimondott szó arra, ami kezdettől fogva az emberi élmények sajátja volt. A feltöredezettség, az élménybe-, létbevetettség állapota már Káinnak, szüleinek is megmutatkozik ott, ahol minden kezdettől fogva és egyszerre volt, épp úgy, ahogy a nyelv is egyszerre és bonthatatlanul tartalmaz mindent, amit valaha kimondtak, vagy ki fognak mondani. Pál Ferenc fordításában ez a nyelvi szövedék, sodró szóáradat könyörtelenül elragadja az olvasót ebbe a lehetetlen Káin-világélménybe. Az apokrifok között a Károli-féle bibliafordítás darabjai szigetekként tűnnek fel, amolyan fogódzókként, hogy azért mégis, tudjuk, merre járunk; aztán fordul egyet a szóörvény, hogy beleszédülünk, és megint hányódunk tovább a nyelvi anakronizmusok meg alig-központozások gúnytengerében. Nincs itt semmiféle elválasztódás a káosztól a teremtés által. Alig-öntudatos, kisbetűs nevek és vesszők között hullámzó párbeszédek homogenitásában szemkápráztató világa ez. Szavak, amíg a szem ellát, vagy víz, amíg a szem ellát, vagy sivatag és milliárdnyi homokszem a horizontig meg vissza. Nagyjából ez az a Káin-élmény, amiről Saramago beszélni próbál nekünk: úgy vagyunk a szövegbe vetve, mentőövek nélkül, a dialógusok szemfárasztó szünetnélküliségébe, ahogy Saramago Káinja poroszkál kiszolgáltatva jelenből jelenbe, miközben csuklásszerűen böffent fel saját pillanataiba nem illő gondolatokat.

Ezt a kiszolgáltatottságot példázza a védőborító megkötözött báránya is, és a borítóbelső jelenetezéséről sem szabad megfeledkeznünk. Ugyanazt a problémát veti fel, amivel a Saramago-szövegben is találkozunk: a helyzet itt is kétértelmű. Lehet, hogy egy megbomlott időrendszerben egymás mellé rendelődött jelenképek egyvelegét látjuk, ahol a jelenetekben mindenhol ugyanazzal a néhány archetipikus szereplővel találkozunk. Káin és Ábel az, aki az előtérben, háttérben, gyilkos- vagy áldozati jelenetben, anyja és apja körül játszva benépesíti az egész terepet. Vagy az is lehet, hogy maga a kép az a sokszereplős valóság, amiben Ádám és Éva csak annyiban első ember, fiaival együtt, amennyiben a Paradicsom tudatlanságában nincsenek tisztában társaik létezésével. Ez esetben minden szereplő és táj csak díszlet egy jól szervezett gyilkossági jelenethez.

Innen nézve persze Isten játékában valamiféle szabályszerűséget is felfedezhetünk – a szabály az kell, hadd higgyük, hogy urai vagyunk a helyzetnek. E szerint van egy pár kiválasztott, akiknek egy darabig nagyon jó, aztán Isten unalmában gondol egyet, és belerondít ebbe a nagy harmóniába, mert az úgy azért mégiscsak izgalmasabb. Persze közvetlenül sosincs jelen a piszkos munkánál. Nem kísért ő senkit, csak hát az a fránya Tudás fája nem él ám meg akármilyen talajon, az Éden közepe kell neki, és Jóbbal sincsen semmi gondja, de kell valaki, aki segít az Úrnak bizonyítania igazát a Sátánnal szemben (vagy Isten saját magyarázata szerint: akivel lekötheti ennek a hiperaktív deviánsnak a figyelmét, nehogy ráérő idejében megdöntse a Teremtő hatalmát).

Persze Káin töredezett jelenélményeit értelmezhetjük úgy is, mint a megistenülés nyomait személyiségében. Szülei már elkülönítik a jót a rossztól a tiltott gyümölcs hatására, ő maga azonban mintha halhatatlanságot kapna „ajándékba” érinthetetlensége és az örök jelen által. Végzete, hogy egy sorsot sem él végig, mindig kiszamaragol a képből, hogy új jelent kezdjen.

Azért van ez, mert ember és Isten fifti-fifti osztoznak Ábel halálának felelősségén, felesben jut nekik a halhatatlansággal járó, baklövések fölötti örök gyász is. Káin figurája rehabilitálódik a történetben. Nem bűnösebb senkinél, aki a teremtést kénytelen elszenvedni. Mindeközben közelebb áll az igazsághoz, mint Isten, kételkedéseiben pedig a gonoszhoz és gazsághoz, mint Lucifer. Töredékes jelenélményeiben mintha minden múltbélit és eljövendőt olyan jelenvalónak látna, mint az Úr, azonban emberi méretei miatt nem lehet rálátása a teljes időszövetre, csak az egyes részletekre. Emberi tulajdonság ez, de Káinnak több adatik az emberi lehetőségnél: élménymozaikjaiból összeszedheti az egész sejtelmét, vitapartnerül szolgálva ezzel az Úrnak.

protézis; bőrre húzódás

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb


bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt