Bejegyzések kategória bejegyzései

Dialektika

 

 

(New York, Budapest, Isztambul)

Kifulladt a tüntetők első támadása, és szünetelt a harc. A főtéren eszetlen kavarodás és káosz volt, de pillanatnyilag leálltak a vízágyúk, nem repült több gránát. Kendőkkel eltakart arcú fiatalok műanyag kukákon doboltak, és a rendőrszirénákkal meg az üzletek riasztóival versenyezve üvöltöztek. A szétvert reklámkijelzők szikráztak, itt-ott kigyulladt egy autó, s a nedves macskakövek és a mindent eltakaró füstgomolyagok rozsdás színben úsztak.

A tér szélén egy alacsony, vékonydongájú srác igyekezett kimenekülni a harcból, sántítva szaladt, és befordult az első saroknál, hogy ne lássák se tüntető társai, se a rohamrendőrök, amint meglóg. Talált egy sötét kirakatot, ahol le lehetett ülni a külső párkányra, és mivel itt a könnygáz már nem volt olyan tömény, végre meg tudott szusszanni. Reszketett a félelemtől. Tenyerébe temette az arcát, és próbálta tisztázni magában, hogy mégis mi a fenét keres itt, minek jött ide ki. Negyvenöt kilójával nem igazán volt a tettek embere, de arra tisztán emlékezett: állt a fürdőszoba tükör előtt, és győzködte magát, hogy minden emlékezetes mondat vagy sor amit valamirevaló könyvekben olvasott egész életén keresztül, egyenesen ide lökte és tuszkolta, mert itt dobog a világ szíve, és ilyen nem adatik többször egy ember életében. De aztán vért látott, és csak arra tudott gondolni, hogy be fogják törni a fejét vagy a bordáját, ki fogják verni a fogát, felnyársalják, agyontapossák, a kurva életbe! Eszébe jutott, hogy haverjának, Gergőnek is itt törték szét az állkapcsát a múltkor, szájonbaszták egy gumifütykössel, s most csak szívószállal tud enni. Olajra kell hát lépni, amíg nem késő.

Egy eltévedt kő sípolva repült el a feje fölött, és hangos csörömpöléssel törte be a kirakat üvegét. A lezuhanó nagyobb üvegtáblák szerencsére kikerülték, de a nyaka tele lett szilánkokkal. Miközben gallérja alól igyekezett kisöpörni a szemcséket, körülnézett a felszabadult kirakatban. Valami divatos régiségkereskedés lehet ez, gondolta a srác, amolyan nyugati turistáknak kitalált, nyálas-nosztalgiázó giccsbolt, ami borsos áron kínálja a szocreál kacatokat. Az ilyenekben ipari mennyiségben halmozzák fel az egzotikusnak átfestett gulyáskommunizmus mindennapi kopott tárgyait és rongyait, amit éhező nyugdíjasoktól és megbundázott árverésekről harácsolnak össze, hogy aztán az idióta amerikai vagy skandináv tinédzserek csillagászati összegért megvegyék, s otthon vigyorogva büszkélkedjenek a kelet-európai zsákmánnyal.

Szanaszét gurultak a járdán a gömbölyded Marx és Lenin fejek, a dicsőséges munkásportrék, a példamutató fejősasszonyok bronzszobrai, egymásra omoltak a vörös csillagos szőrmesapkák, a tenyérnyi réz és alumínium munka hőse kitűntetések, a sarlós-kalapácsos cigarettatartók, kulacsok, távcsövek, bicskák, cuclik és zsebórák, összedőltek a Tetra magnetofonok, a Szokol rádiók és a Tesla lemezjátszók, imbolyogtak az ÁVOs bőrdzsekikkel és orosz katonai nagykabátokkal megpakolt fogasok, s az erősödő huzat felborzolt egy vastag, szürke családi albumot. A megszökött tüntető, miközben az eléje tárult kincseket bámulta, nem is vette észre, hogy a kirakat sarkából egy hatalmas zászlórúd zuhan feléje, s csak kevesen múlt, hogy nem verte agyon. Éles csattanással ért a járdára, esés közben kibomlott, és egy lobogó, vörös vászon-zuhatagba borította a megrémült srácot. Ott állt az üvegszilánkok és a mellszobrok között, mint egy farsangi vörös kísértet.

Nagy nehezen sikerült kiszabadulni belőle, és a földre dobta magáról a nehéz és fullasztó, de mégis olyan puha, paplanszerű, finom, dús, omlós, már-már melengető és ringató vörösséget. Semmi írás vagy ábra rajta, biztos valamelyik hajdani május 1-es felvonulásról, vagy egy népszínmű díszletéből maradhatott hátra. A srác ilyet csak a tévében, képeslapon és tankönyvben látott, élőben még soha, ugyanis ő már nem lehetett sem haza sólyma, sem pionír, sem kisdobos, sem úttörő a kontinens e bizonyos részében. Hiába olvasott el egy raktárnyi okos könyvet erről az aranykorszakról, csak az információ gyűlt a fejében, Sopronpusztától Kamcsatkáig, de semmiféle megértéshez nem jutott közelebb. A járdán szétterülő hatalmas zászlóban számára egy múzeumi tárgy idegensége, egy közhely unalmassága és egy tiltott gyümölcs érdekessége keveredett. Volt benne egy émelyítő mélyvörös vonzás, és egy frusztráló, keserű, ijesztő taszítás. S mégis, minél tovább nézte a zászlót, annál jobban gyökerezett oda a lába, muszáj volt neki ott lebegni a kitárult szakadék fölött. Bénultan töprengett, hezitált, teketóriázott, tökölt, morfondírozott, hümmögött és nagyokat nyelt. Még a farka is felállt, és ezt már végképp nem értette.

Nem tudta elképzelni, hogy mit lehet ezzel az izével kezdeni, hogy kell hozzányúlni, miként kell megfogni? Lehet ezt valamire használni? Ami azt illeti, az a zászlórúd elég szolid, remek esztergályos munka. Azt az átkozott vízágyút pont szét lehetne verni vele, vagy eldugni a száját, vagy lefeszíteni a csövet, vagy valamit. Nem kell annyit tökölni, egyszerű ez, csak markolni a zászlót és szaladni, és ütni, és hasítani, és föl, föl rabszolgahad, indulj velünk, a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk…

S már nyúlt is volna a zászló után, hogy a vállára terítse, mint egy világmegváltó köpönyeget, ahogy a képregényekben látta. De mozdulata megfagyott a levegőben, visszariadt a sáros, lucskos vászontól. Kattogott a fejében valami, akár egy romlott ventilátor.

Na, álljon meg a menet!, ezt az egészet meg honnan a fenéből szedtem?, hökkent meg egyszeriben önmagától a srác. Miket harsogok itt össze-vissza, mint valami zöldfülű aktivista, s még a dallamára is emlékszem? Ennyire elment volna az eszem, hogy az interneten terjedő nagyszakállú, vörös professzor-mikulások és őrült, selypítő kripto-filozófusok bujtogatásainak eredményeként egy kidobott díszleti vászonnal próbáljak forradalmat csiholni egy közönséges, városi zavargásból, miközben a zsaruk alig várják, hogy lilára püföljenek. Nézzünk oda, úgy begerjedtem erre a vörös izére, mint egy partizán bika. Na, basszátok meg, elvtársak, én most akkor inkább hazamegyek…

Akárha kéjdús mámorból ébredne, beleremegett a teste, el akart rohanni, gyorsan haza, a húsz négyzetméteres, összkomfortos sarokszobájába, nézni a terjedő penészt a falon, és várni a telet. De hirtelen, nagy trappolás és röhögés között, befordult a sarkon egy másik srác, egy nagy tahó, vigyori pofával, vérző szemöldökkel, tépett pólóján pedig vigyori Sztálinnal.

Egymásra ismertek, s a tahó fogvégről odavetette:

Szevasz, te kis beszari, hát te innen erősíted az akciót, mi?”

Aztán visszafordult, és mobiltelefonjával filmezni kezdte az újból kitörő összecsapást.

Basszus, tök jó ez a buli! Ezek az idétlen zsernyákok mindjárt hazahúznak az anyukájukhoz…” A telefonnal most a srácot kezdi filmezni: „Na, öregem, itt az alkalom, mondjál valami magasztost, valami forradalmit, valami történelmi aranyköpést, gyere, megörökítlek az utókornak, nagy leszel.” A srác bambán bámult a készülék apró szemébe, érezte, hogy hányinger környékezi, nem bírt megszólani.

Hát, te aztán sziporkázol, hapsikám. Le vagy szarva magasról!”

A tahó ekkor látta meg a zászlót a földön, és azt filmezte tovább. „Odasüss, ez pont jó lesz. S még ilyen korrekt vörös színe is van. Olyan jó igazi csegevárás.” Maga fele fordította a kamerát, és rekedten beleüvöltötte, hogy: „Hasta la vista, baby!” Ezután pedig marokra fogta a tömör zászlórudat, s artikulálatlan hangokat kiadva, fülsiketítő bömböléssel belerohant a tér közepén növekedő dulakodásba. A srác kihajolt a sarkon, és az alászálló füstfelhőn keresztül még annyit ki tudott venni, ahogy a zászlórúd teljes súlyával fejen talál egy alacsony, vékonydongájú egyenruhást.

Japán tankák

A Száz költő egy vers költőnői

 

 Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                               

Daini no Szanmi

 

 

 

Arima-hegyen

Ina bambuszmezejét

zörgeti a szél.

Hangja velem susogja:

én felejtenélek el?

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

 

Érzem, nincs tovább.

Hogy majd a másvilágon

eszembe juthass,

csak egyszer utoljára

bárcsak találkoznánk még!

 

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

 

Óe hegyén túl,

Ikuno mezején át

oly hosszú az út!

Levelében sem láttam

hírét Mennyei hídnak.

 

(Fittler Áron fordítása)

Az ünnep

 

melyben valaki biztos nekidobott egy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Én a templom tetejét megbontva néztem végig, amint az ég, ez a piszkos termopán rásül a falakra, cserepekre és fákra, akár a makaróni aznap a kantinban.

 

Emlékszem, talán Juliánuszt kérte rá meg, hogy laskát vásároljon, és azzal csillapítsa le a tömeg éhségét, mivelhogy Juliánusz vezényelni is tudott, csattantak is a kanalak a tányéroknak, és majd később a vakolókanalak is a falaknak, mivelhogy az a kis taknyos folyton késett, kitűnt, művészkedett, körbevették, leköpdösték, mire odaértünk, hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el, mire matarászni kezdett a zsebében, a kiscsákó, a köcsög, a hülye gyökér; valami repült, s vele a villany. Magától bűzlött a szerencsétlen öt perc múlva, mikor elvitték őt a basszusok. A hangszórókból a János-passió ment, ömlött, akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.

 

Hontalan izzadságtól csatakosan rohant rögtön kezében két gyertyával ide, és éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy megint minden tiszta makaróni. Hogy ez az ötödik gyerek ezen a héten. Juliánusszal csitítgatni próbáltuk, mindegy volt neki. Nem lehetett. Csak habzott a szája és kirohant, a János-passió nyitányakor, ha jól emlékszem. Egymásra néztünk Juliánusszal, mást nem tehettünk, csaptuk a kanalakat a falhoz, minden tiszta mocsok volt, csak elkentük jobban. Hontalan időszakos felbukkanásait kivéve mindent mi intézünk Juliánusszal. Most is vakarhatjuk a falakat, hogy felrobbantak a főzőgépek.

 

 

És valamit ki kell találni a szülőknek is, csak nem írhatjuk meg, hogy villamosszék meg izé, még ha kalinyingrádi körzet, akkor sem. Hontalan is csak pedagógiai célzattal jön le: ordítani. Woland bezzeg, akit Pilátus távozása után ismerhettem csak meg, bezzeg ő mindent precízen intézett. A kivégzések előtt hol egy Bach-korált, hol egy genfi zsoltárt daloltatott az áldozatokkal, külön foglalkozott velük, hangképzés, lélegzés szempontjából, bemelegítőket énekeltetett és mindig a feloldások előtt kapcsolta csak rájuk az áramot. Nem spaklis makaróni, ajakfény meg hidratáló. Hanem pontos és tiszta, mint egy német mester.

 

Na de most már áram sincs, csak a passió még szól a boxákból, ahogy ezek mondják. De a passió más. Telepről működik, akárcsak az orgona, melyet néha bekapcsol Hontalan, hogy megkíséreljen valami rendet teremteni, mert csak a barokk zene hozhat ide rendet vagy a váltóáram. Sötét van, hiába van elemlámpám, mintha a falak nyelnék a fényt, és elviselhetetlenné kezd válni a rend, a zaj, az állandó szekvenciális ütögetés, az, hogy egyszerre veszünk levegőt, hogy egyszerre csapkodjuk a vakolókanalakat, hogy nem tudok különbséget tenni a vezetékjavító brigád és a saját szívem között, persze, mert Hontalan tanácsára szívemet szavakkal helyettesítem be, hát akkor a szavaim fogják majd ezután pumpálni a vért, elzsírosodni és elmeszesedni, a szavaimat cserélik majd ki pacemaker-re ha túl sok sört iszom és sokat fogok majd szivarazni; a szavaim izzanak majd fel a kezemen, ahova Margarita ráírta, hogy Közöttünk mindennek vége, éppen szívalakba.

 

Négy napja szökött meg Woland a körzetből, akkor játszották el azt a gigantikus színdarabot, melyet Hontalannal ketten már évek óta terveztek, és mind előlem, mind pedig Juliánusz elől titkolták. Azt sem tudtuk, hol tartanak a tervezésben, csak egyik reggel, pont négy napja hívatott Woland, szemügyre vett és elmondta, hogy most lesz, meg hogy figyeljek nagyon jól, meg számíthat-e rám, mert tudnia kell. Habozás nélkül mondtam igent. Azután csak arra emlékszem, hogy kint vagyunk a cipóosztó erkényen, ahova négy nagy fotelt toltak ki. Azokban ültünk mi: a sátán, a költő, az énekes és az orvos. A többieket kivezényelték az ablakba, megszólalt a tűzriadó. Nem volt nézőtér, sem színpad. Színészek jelentek meg maszkokkal, az álarc képünket ábrázolta. Most már kapiskálni kezdtem, mit akartak ezek.

 

A színészek minket játszottak, mi néztük saját magunkat az udvaron, a fa körül, amint kóruspróbán vagyunk, vagy sorban állunk kenyérért, miközben megállás nélkül megy egy Sosztakovics-valcer, melyet újratettünk, ha lejárt, azaz újratette ellen-önmagunk, miközben mi könyöklünk, és Woland mester elégedetten szemléli a dolgok alakulását. Aztán hirtelen már nem volt a fotelben, hanem az udvaron; félrelökte a Pilátust alakító színészt, és helyére lépett, ott ripacskodott. Hontalan fel sem nézett, ő kritikát írt a darabról, jobban mondva újraírta azt a fotelben, a játék nem érdekelte igazán. Woland ekkor adta meg a jelet, hogy tegyem Hontalan lábai elé a csokor kéknefelejcset. Ő meg csak rugdosta azt szórakozottan és írt.

 

Szétbomlott, erre eszmélt Iván és lerohant, a méteres hóra esett a leány, körbevették, Woland álságosan osztogatta a parancsokat, mentőt hívott, Hontalan csak Margaritával törődött, a teleírt papírlapjai meg szálltak szanaszét, a felét össze tudtam szedetni, a többit agyontapodta a tömeg. Woland kihasználva az általános fejetlenséget, előszedett egy láncfűrészt, és kivágta a diófát az udvar közepéből, kábé úgy, mintha fogat mosna. Közben a valcer ment, a maszkurák játszottak. Szétbomlott a csokor, erre eszmélt Hontalan, és ezt használta ki a Moderátor, hogy eltűnjön a körzetből. Nem akart elindulni, idegesen telefonált az orange-os meg a vodafone-os telefonjával is, még Hontalannak is intett, hogy nem késő vele menni, hagyja itt ezeket, hisz lényegtelen, végülis, Margaritának vége, jöjjön már, de Hontalan nem ment, hanem újra és újra lerohant az erkélyről a lányhoz, szétverte a lemezjátszót, minket meg arra kért, hogy addig is csináljunk valamit, mert egy óra, amíg a mentő ideér a szomszéd utcából, a határzár meg az aknák miatt. Odarohant Margaritához, szétverte a lemezjátszót, minket megkért, hogy csináljunk már valamit, hívjunk mentőt, habár egy óra amíg a szomszéd utcából ideérnek, az aknák miatt.

 

Hontalan folyton csak beszél vagy ír, és ez az ő baja; folyton szememre veti, hogy megléptettem a lányt, és ez már mindhármunk baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy nem látogatja senki. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha hívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember. Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, ahogy ébren is van, épp sofőrvizsgázik.

 

Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. Látom, ahogy Margarita szökik az átjárón keresztül, és ahogy az ég beszorul a háztetők közé. A rendőr és az oktató a hátsó ülésen tanakodnak, persze a lányt egyikük sem veszi észre, jobban is teszem, ha lemászom és beregisztrálom a hangszert, hogy ne halljam, vox caelestis, nyelvek el; fönt az ablak körül már valamennyire világos lehet, s habár csak egy traktorról átszerelt visszapillantóban követhetem a történéseket, azt hiszem, végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.

Rákódolások kibillentése

revolveralma„Ubi solitudinem faciunt, pacem appellant.” 1

 

 

Lányok dobolnak az iskolapadon, valahol a sarokban egy másik lány sminkel, az ajtóból egy fiú: Okay, okay, showtime! – mire a lányok fölkapják a fejüket, egy másik fiú pedig az ajtó mögé áll, lazán, zsebrevágott kézzel. Lassan, óvatosan megjelenik az osztály páriájának, Joosepnek a feje. Amint észreveszi az ajtó mögött álló srácot, önkéntelenül visszahúzódik. Nem mer belépni. A lányok nevetnek. Kaspar föláll a padjából, odamegy, lefogja az ajtó mögötti fiút, és csalódott sóhajkórus kíséretében azt mondja Joosepnek: gyere már be. Kaspar és a srác dulakodni kezd, Joosep beslisszan, a srác éppen a földön, amikor belép a tanárnő: Nini, mi történik itt? Vihogás, a tanárnő: Mindenki üljön a helyére. Folytatjuk a leckét… Mondjátok, lányok, el tudnátok képzelni, hogy egy olyan fogyatékos személy, mint Quasimodo legyen a férjetek – mondjuk egy gazdag férfi helyett? Az egyik srác bekiáltja: Kerli igen!, mire a Kerlinek nevezett, arcpirszingeket viselő lány beint neki, a tanárnő zavartalanul folytatja a leckét Victor Hugóról, a romantikáról – a diákok meg zavartalanul ezzel-azzal foglalkoznak, Joosep megkapja a fenyegető levelet, kicsengetnek. A szünetben Kaspart falhoz nyomják és lefogják, Joosepet meg összerugdossák stb. stb. Becsengetnek: megint irodalomóra, ezúttal Švejk, a derék katona a téma.

 

Mind lehet. Az Ilmar Raagi rendezte, 2007-es Klass című észt film azt mutatja meg, hogy mi van egy olyan hír mögött, hogy két diák tömegmészárlást rendez az iskolájában. Amit korábban meséltem, az a filmben hét perc, ennek a fele a két irodalomóra közötti szünet, amikor Joosepet megkínozzák és megszégyenítik. A film tétje szerintem az, hogy megmutatja az iskola láthatatlan oldalát.

 

 

Az irodalomóra mint a tömeggyilkosság felé vezető folyamatok háttérzaja

 

 

Victor Hugo életműve éppen arról szólna, hogy mi volt valamikor a társadalom alagsorában, ott, ahol embertelenül/kifejezhetetlenül éltek az emberek, miközben fent emberségről szavaltak, és következetesen elfordították tekintetüket, valahányszor látóterükbe került a lecsúszott, a kiszorult, a betépett, a jövevény, az árva, az özvegy. Victor Hugóról megtudhatnák a diákok, hogy mit tett, azon kívül, hogy formát keresett regényeiben, hogy az észrevehetetlent megmutassa: aktívan részt vett a monarchia-ellenes politikában, felszólalt a gyermekmunka, a szegénység, a halálbüntetés ellen, a sajtószabadság mellett, az általános választójogért –  száműzték is hazájából.

 

Jaroslav Hašek pedig – amellett, hogy megírta a világirodalom legzseniálisabb hierarchia-paródiáját – szocialista anarchista volt, rendszeresen előadásokat tartott a munkásoknak, szerkesztette a Komuna című anarchista újságot, börtönben is volt egy hónapig, nehezen tudott megélni (egy időben az Állatok világa szerkesztőjeként dolgozott, de kirúgták, mert fiktív állatokról írt cikkeket), a világháborúban TBC-s lett, 39 évesen meghalt.

 

Két olyan szerzőről magyaráznak a tanárnők abban az észt – és, nyilván, sok más – iskolában, akik nemcsak egész életükben ellenálltak a hatalmi gépezetnek, hanem olyan műveket írtak, amelyek az ellenállás hatékony formáit is újra meg újra fölfedezték: problémaérzékenység és megfogalmazási készség Hugónál, a hatalom ostobaságának érzékelése és harsány kiröhögése Hašeknél. Švejk is, A párizsi Notre-Dame is jó és hasznos lenne a tizenhat-tizennyolc év körüli fiataloknak, érthetőbbé válna számukra a világ, kevésbé volnának kiszolgáltatottak a hatalmi és a kereskedelmi gépezeteknek, mégis, ahogy a tanárnők kitátják a szájukat, és beszélni kezdenek ezekről a regényekről, a diákok azonnal játszani kezdenek a telefonjukon, beszélgetnek, társasági életet élnek, melynek nem része a tanár az ő Hugójával. És ez teljesen megszokott, az volna abszurd, ha egy diák figyelni kezdene. Azonnal a periférián találná magát.

 

A kommunikációs helyzet a következő: a tanárnő és a diákok között alá-fölérendeltségi viszony van, a diákok ki vannak szolgáltatva a tanárnak, az bármikor beírhat nekik egy rossz jegyet, vagy kirúghatja őket az óráról, vagy bepanaszolhatja őket az igazgatónál. 2 A hierarchikus pozícióból eredő fölény viszont, ha élnek vele, nem képes őszinte tiszteletet kiváltani – sokkal inkább megvetést, félelmet, meghunyászkodást, képmutatást. Arról nem is beszélve, hogy egy fogyasztói társadalomban a tanárok részéről ez a fölény mennyire alaptalan. A diákok felől nézve még szánalmas is, lám – érzik homályosan azt, amit minden média ezerrel sulykol – ők azok, akik nem vitték semmire.

 

Folytassuk a film által megmutatott kommunikációs helyzet elemzését: a tanárnő belép az osztályba, felfog valamit a konfliktusból (nem túl nehéz, hiszen az egyik fiú a földön van), ezt bagatellizálja, mintha ötévesek kaptak volna össze a kisautón, majd azonnal rátér a leckére. Azt, hogy rátért a leckére, hangszínéből, egy nyájasnak szánt, valójában leereszkedő és zárt („költői”) kérdésből lehet érzékelni – a diákok ezt holtbiztosan bemérik, s eszükbe nem jut válaszolni. (Az egyik srác ugyan, ezt is mennyire pontosan megfogta Raagi, poénból, egy lány nevében válaszol, a tanárnő meg se rezzen, folytatja – amiből még nyilvánvalóbb, hogy ebben a kommunikációs mezőben csak a tanárnő szava számít.)

 

Részint a tanárnő elsajátította azt a beszédtechnikát, amelyik lehetővé teszi számára, hogy ne szakítsák félbe (hiszen, gondolhatja, azért fizetik, hogy az anyagot ha törik, ha szakad leadja – és ami teljesen abszurd: tényleg egy ilyen értelmetlen dologért fizetik), részint a diákokat az égvilágon semmi nem motiválja, hogy elmondják, mit gondolnak egy adott kérdésről.

 

Hiába vannak ugyanabban az osztályban, kommunikációs lehetőségeik és motivációik más-más térbe helyezik a tanárt és a diákokat. A különbség látványként is adott: a tanár sétálhat közben, a diákok egy helyben kell hogy üljenek, a tanár magasabban van, a diákoknak a szó szoros értelmében föl kellene nézniük rá (de önbecsülésük védelmében mintha észre sem vennék őt). A diákok ebben a kétosztatú térben elnyomott nézők (szemben Jacques Rancière „emancipált néző” – „spectateur emancipé” fogalmával 3), s ha nem is vezették be őket a görög-római etika alapjaiba, annyit mindenképpen érzékelnek, hogy leuraltnak, passzívnak lenni szégyenletes dolog (és tesznek is ellene – az más kérdés, a továbbiakban erre majd kitérek, hogyan).

 

Egy ilyen irodalomóra kommunikációként teljes csőd, viszont a hatalmi viszonyokat pontosan ábrázolja. A tanár fent sétál, és a romantikáról beszél, a diák lent hallgat, játszik a telefonjával, egyebek. A diák egyetlen esélye, hogy visszautasítsa ezt az alattvalói helyzetet az, hogy nem vesz részt mindabban, ami az órán a tanár révén téma, itt: nem érdekli két olyan regény, amelyik segítene neki megérteni a hatalom működését, és ötleteket adhatna neki, hogyan kerülhetne ki ténylegesen az alattvalói pozícióból.

 

A tanárnők Hugót és Hašeket tartva maguk elé pajzsként, nem veszik észre, mi történik Jooseppel és Kasparral.

 

Ami megírása idején az elnyomás bírálata volt és invenciózus kilépés fennhatósaga alól, egy fáradt, merev és rutinra építő intézményben az elnyomás eszköze lett; ami valaha láthatóvá tette a hatalmi struktúrák elnyomó gépezeteit, egy másik hatalmi struktúra eszközeként rejti el az elnyomás okozta, robbanásra kész feszültségeket.

A Klass című film képlete:

 

Kaspar és Joosep → páriák → tömeggyilkosok

 

Az irodalomóra-epizódból kihámozható, szélesebb időintervallumra utaló képlet:

 

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame, Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona → tananyag → háttérzaj a tömegyilkossághoz vezető folyamatok során

 

Az így kiemelt három stádium 4 képes lehet fölmutatni a folyamatában észrevehetetlen átváltozást, valamint azt az elrejtőző, mert természetesnek vett hatalmi gépezetet, amelynek hatására Kaspar és Joosep pária, páriából meg tömeggyilkos lett. (És két műalkotás tananyaggá majd érdektelen háttérzajjá változott.)

 

Egy iskolai osztályban rendszerint kialakul valamiféle csoportidentitás, amit a fizikai erőnlét, szexuális vonzerő, ügyesség a sportban, gyorsaság a visszavágásban, invenció a bosszúállásban jellemez (ez utóbbi kettő reaktív szellemi képesség). Az, hogy a proaktív szellemi invenció teljesen hiányzik, vagyis hogy ezek a fiatalok fantasztikus energiájukat nem képesek arra irányítani, hogy olyasmit műveljenek együtt, amitől mindannyian jól érzik magukat, jelzi magukrahagyottságukat, azt, hogy megvonták tőlük az iskola jószerint egyetlen értelmes részét: hogy minél jobban megismerjék az unverzumot. Más szavakkal: hogy pozícióféltésből fakadó szorongás helyett megtapasztalják, hogy elég végtelen és elég izgalmas a világ ahhoz, hogy mindenki számára legyen hely. Ám mivel ezt senki nem mondta el úgy nekik, hogy hihető legyen, mikroviláguk számára fenyegetésként hat egy olyan srác, mint Joosep, aki ügyetlen a sportban, nem jár velük szórakozni, viszont már weblapokat tervez és egészen jól keres velük. Kaspar pedig azzal lép ki féltett mikrovilágukból, hogy elege lesz abból, hogy ötön-haton támadják le azt a szerencsétlennek tűnő Joosepet.

 

Páriák azért lesznek az osztály szemében, mert nem tudnak/nem akarnak beilleszkedni, és nem-tudásukra/nem-akarásukra a többieknek az aggresszión kívül nincsen sem szavuk, sem gesztusuk.

 

(A tanárnők – irodalmi-művek viszony hasonlóan alakulhatott a Raage filmjében. Bár csak a felülről való beszéd gesztusai vannak megmutatva, s az nem, hogy például a tanárnő hajdanán miként olvasta a Švejket, összeeresztette-e saját világtapasztalataival, vagy pedig pusztán azért beszél erről a műről, mert ez van előírva számára, s neki az égvilágon semmi köze hozzá, az eredmény felől nézve ez teljesen mindegy is, felelőssége nem hárítható. A világ műalkotásokban megmutatkozó végtelenjét véges számú, egyhangú iskolai feladattá, bürokratikus mikrovilágának instrumentumává redukálta: Švejkből tananyagot csinált.)

Lábjegyzet:

  1. „Ahol nyomort teremtenek, nekik ott van béke!” (Borzsák István fordítása), „They make slaughter and they call it peace.” Publius Cornelius Tacitus: Iulius Agricola élete, idézi Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, 2000. 21. o. A solitudo magányt, egyedüllétet, elhagyatottságot is jelent (az eddig felhasznált „pusztaság” mellett), fordíthatnánk akár így is: magányba űznek, és békének nevezik. Kirekesztenek, és ezt nevezik békének. Nem törődnek veled, és ezt nevezik békének. Elhagynak, és ezt nevezik békének.
  2. A szabályok (vagy annak szokásjogon alapuló alkalmazásai) többnyire egy feudális viszonyrendszer szerint vannak meghatározva, mintha csupán a diák hibázhatna, a tanár nem.
  3. Egyébként Rancière az emancipált néző fogalmát a tanítási helyzettel is összefüggésbe hozza: ahogyan a jó tanár abból indul ki, hogy a diák sokmindent tud, és nem saját, tanári tudását akarja átadni neki (ezt elbutítási folyamatnak nevezi), hanem egy stimuláló közeg létrehozásával arra készteti, hogy saját maga keresse meg a számára fontos dogokat, úgy a színházi nézőt is a színházi tapasztalaton keresztül nem valamiféle adott üzenet felfogására, vagy előre kiszámított közösségi élmény befogadójaként gondolja el, hanem olyan nézőként, aki „átfordítja” a színház médiumát saját tapasztalatai közegébe. Rancière amellett érvel igen meggyőzően, hogy nem a tanár és a diák, a néző és a színész közötti különbséget kell feloldani, inkább észre kéne venni (elő kéne segíteni) a nézői/tanulói státusz emancipációját: a néző/tanuló nem alávetett, nem passzív, nem tudatlan, az újat nem a semmibe fogadja, hanem saját élményeibe, tapasztalataiba, tudásába – Jacques Rancière: Le spectateur emancipé. La fabrique éditions, 2008 – magyarul: Az emancipált néző. Fordította Erhardt Miklós, http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=687 – hozzáférés: 2011-05-17.
  4. A „három stádium” kifejezés Søren Kierkegaard Vagy-vagyából és Félelem és reszketéséből ismerős: ő az individuum esztétikai, etikai és vallási stádiumáról értekezett, és valamiféle fejlődésvonalat remélt meghúzni. Azt a jelenséget viszont, amelyet itt megkísérelek értelmezni, nem egyéninek, hanem közösséginek, társadalminak gondolok el, iránya pedig az elképzelhetetlen méretű regresszió.

Dioptriák, óperenciák

A könnyeidet fekete ingembe belevasaltad,
nem akarom kimosni többé Persil mosóporral.
Olyan vagy, mint a gyerek, bánnom kell veled.
Simogat a szél: van ilyen, nem csak giccs-cikkben.
A gyűrött ruhafigurákat tanítgatod, javítgatod.
Inkább te bánsz velem. Sok gőzzel vasalsz.
 
Pimasz vagy, mint Bartimaeus.
Szemed kerek váróterem, palettás:
angolkék, keltazöld, ultramarin,
kobold- vagy babakék, látnokzöld;
dioptriák, óperenciák,
könnyű eltévedni benne.
 
Máskülönben integráló vagy,
mint a tenger,
krapekok, spinék, ürgék, bakfisok:
minden írott alak téged akar.
 
Fontosom vagy. Milyen szép szemeid
világa! Felkapod a felkiáltót, ezt a régi
jelet, és elszaladsz vele, persze felfele.
Föl a kilátóra vagy a csillagvizsgálóba. 
Megállapítod: a csillagok mindenízűek.
Adok egyet, erre varrjál gombot, most.

Pollágh Péter

Miénk a tér

Banki-hoz (2)

 

 

Sárga kiskosztümös hölgy és kiskosztümhöz nem illő, harsány, hímzett batyu. Az összhatás valahogy tanárnős. De még ezek a hímzett rózsák is elsápadnak a batyun, ahogy a vihar lecsap a Kolosy térre. Mi lesz itt még? Felül a felhőkből, alul a csatornákból ömlik a víz. A nagy zuhé összezár minket a DM árkádjai alatt. A HÉV már nem is jár, ekkora viharban pedig még a buszok sem tudnak a hídon átmenni.

A hölgy nekem magyarázza, hogy ő a Könyvhétre igyekszik. Hogy ő már huszonöt éve, hűségesen, szakadatlanul. Hogy eddig egyetlen egyet sem hagyott ki. Ez nem igazság! Csatlakozik hozzánk a barátnője, egy teszek-mindenkire-azért-is-fiatal-vagyok-típus. Ugyanolyan batyu. Ugyanazok a rózsák. Ugyanazok a piros rózsák, zöld tevék. És ugyanaz a megdöbbenés. Szörnyű, szörnyű, szörnyű.

 A fiatalok a megállóban röhögnek rajtunk.

 A kedvenc nemzedékem: húsz vagy huszonvalahány évesek, egyetemisták, de látom az arcukból, a tartásukból, hogy nem bölcsészek. De hát honnan is látom? Olyan nyíltan, olyan naívan gunyorosak, ahogy egy bölcsész soha nem merne. Szemberöhögik a farmeros, hű-de-fiatal hölgyet, aki azon siránkozik, hogy még egy-két perc, és eláznak a magyar irodalom olvasói. – Hát ázzanak! – nevetnek a fiúk.

 A sárga hölgy – a hangsúlyozásából érzem, tényleg tanár – feddőn megkérdi, az lenne a jó, ha eláznának a könyvek is?

 Már várom a szónoklatot: hogy menjünk homokzsákokat pakolni. Hogy most gátakon a helye minden embernek, sőt minden rendes, magyar embernek.

 De semmi homokzsák. Semmi gát. A fiúk elgondolkodnak.

– Nem, dehogy – mondják. – A könyvek maradhatnak.

 

Ha így van, akkor miért utálnak bennünket annyira?

Ez az írás nem is a könyvhétről szólna, hanem a lassan szűkülő értelmiségi térről, ami fogva tart mindannyiunkat.

A könyvhéttel semmi baj. De huszonöt évvel ezelőtt azért mégiscsak felemelőbb érzés volt humánértelmiséginek lenni. Pedig most is békés és nyugodt emberek vagyunk, ennek demonstrálására is szolgál a nagy seregszemle, a könyvhét is. Hisz kinn a téren mindenki mindenkit szeret. Szeretjük a nagyembereket, a kisembereket, szeretjük azokat a lesajnált, régi bútordarabokat is, akiről azt hittük, örökre ott maradtak a régi bölcsészkaron, a kari olvasó vagy a negyedik emelet zugaiban, de most itt vannak, szia. Mi azokat is szeretjük, aki senkit sem szeret, akiktől mások elvetélnek vagy Amerikáig menekülnek. Könyvhét, pesti búcsú, aki számít, vagy csak számítani szeretne, az kijön ide. A nagy zsibi mögött persze zajlik a terjesztőhálózatok, az új és régi kiadók nagy háborúja.

De erről szinte semmit sem tudunk.

Talán a békés természetünk miatt. Mert hiszen mi fújolunk a pártokra, a politikusokra, a megosztottságra, mintha négyévente egy kétfejű kígyó kelne ki a vizekből, és ő kényszerítene minket szavazásra. Megosztottság? Nem mi tehetünk róla. Hisz az ellentáborba tartozóknak visszaköszönünk, odabólintunk, és még csak nem is szégyelljük magunkat.

Sokféle okból vágynak külföldre, „más világba” a fiatalok, sokféle okból tartják jelentéktelennek a humánértelmiséget, az egyik biztosan ez a felelősséget, átláthatóságot, nyíltságot nem ismerő értelmiségi magatartás.

Ami azt illeti, negyvenhét évesen nekem sem átlátható ez a világ. A rejtvények és a detektívregények rajongójaként sem értek semmit az akadémiai és kiadói viszonyokból. Persze mindig találkozunk olyanokkal, akik egy kávé vagy egy sör mellett el is magyarázzák, de ezekről kiderül, hogy kevés kávét ittak, és kevés fontos szempontot mérlegeltek. Ez az átláthatatlanság bizonyosan rendszerhiba: én ritkán dolgoztam olyan munkahelyen, ahol a hatalmi viszonyok nyíltak lettek volna. Ilyen ez az értelmiségi világ, sok kis kompromisszum, sok kis titkolózás, sok kis aljasság, beletörődés, lustaság. És azért ilyen, mert így szoktuk meg.

Innen szép átláthatóságról prédikálni a tömegeknek.

 

Pedig társadalmilag érzékenynek lenni divat. Noha nem kell semmilyen pártinak lenni, hogy segíts a szomszédasszonyon, utalj az árvízkárosultaknak, vagy borsodi gyerekekkel menj nyaralni. Hisz nincs olyan ideális társadalmi rend, hogy ne legyen szükség személyes segítségre és közbeavatkozásra – ennek ellenére ideális társadalmi rend mégiscsak van, még ha az ideálok és a feltételek állandóan változnak. Talán a társadalmi keretek kialakításában való részvétel lenne az igazi értelmiségi feladat.

De ez nem tűnt így a rendszerváltás idején. És talán ide vezethető vissza a humánértelmiség elég sok gondja-baja. Mert mi csak alanyban és állítmányban, mi csak szimbólumokban, szótárban, nyelvben és tilalmakban….Eb, nem kutya. A közgazdaságtan az külön szakma. Igaz, se közgazdásznak, se bölcsésznek nem kellett volna lenni, hogy megjósoljuk, ha társadalmi következményekkel nem számolva felszámoljuk egész Észak-Kelet-Magyarországot (szőröstül-bőröstül-gyárastul), akkor ott kibírhatatlan társadalmi feszültségekkel fogunk szembesülni – de sokáig nem szembesültünk, hisz a rendszerváltás után mindennél fontosabbnak tűnt, hogy ne tűnjünk „populistának”. (Ez azon kevés értelmiségi célok egyike volt, amit sikerült is maradéktalanul megvalósítani.) Aztán a társadalmi következmények ára szép lassan hozzáadódott a rendszerváltás gazdasági kudarcához. A zsugorodó középosztályhoz. A magyar kultúra körül megritkuló levegőhöz. A „leszakadó olvasók” nagy számához.

Amúgy tényleg fontos kérdés, hogy mi szolgálja leginkább a mezítlábasok érdekeit? Azokét, akiknek cipőre sem telik. Hogy megbüntessük a „cipősöket”, vagy hogy arról gondoskodjunk, hogy mindenkinek legyen munkahelye (nem köz, hanem tisztességes), ahol a cipőre-valót megkeresheti? A tény, hogy többen ideális feltételek mellett sem tudnak magukon segíteni – igen, nekik ingyen jár minden, a cipő is –, nem mond annak ellen, hogy az igazi értelmiségi feladat épp az önálló boldogulás feltételeinek a biztosítása lenne. Vagy mégsem? A humánértelmiség elzsibisedése talán épp az ilyen kérdésektől való elzárkózással kezdődött el.

 A rendszerváltás társadalmi, lelki és transzcendens következményeivel szembenéző kevés írók egyike volt Tar Sándor. Tart a legaljasabb érvekkel szokás dicsérni és mentegetni: ő lenne az az író, aki hangot ad azoknak, akiknek nincs hangjuk… ő lenne az, aki szavakat ad azok szájába, akiknek nincs is szavuk… Már mért ne lenne szavuk? Ugyan mért lennének „némák” azok, akiknek a hangját nem akarjuk meghallani? És miért lenne „egzotikus” téma egy állását vesztett segédmunkás vagy villanyszerelő? Vagy egy villanyszerelő csak az „egzotikuma” miatt lehet érdekes…? Gyertek, hozzatok nekünk gyorsan egy cukorfalat fekete kisfiút, hadd ültessük ki ide, a sor legelejére! Tar a szegények közt. Magyar író zombikkal körülvéve. Magyar író dzsungelkörülmények között – emberpróbáló, felelős küldetésben. Az irodalom és értelmiségi közgondolkodás rendszerváltás utáni, artisztikus-arisztokratikus szemlélete sok mindent visszavett az 1945 előtti magyar uralkodó osztály elitista társadalomképéből.

 Innen viszont egyetlen kivezető út van: a szórakoztatásé. Hisz a magyar bölcsész „jó fej”, mulatságos, laza, szórakoztató, és ma már a felsőoktatás főfelelőse is kinyilvánítja, hogy a bölcsészkarok semmi másra nem jók, csak udvari bolond-képzésre. (Amúgy meg ki vitatná azok morális érdemét, akik szót értenek a falusi olvasókkal, vagy egy kocsmában ki tudnak lépni a „hű-de-komolyságból”?) Ám anélkül, hogy fetisizálnánk bármiféle szakmaiságot, azért mégis megkérdezzük: a színészek azért általában nem jobb előadók, mint az írók-bölcsészek-filozófusok? Lehet-e erre alapozni az irodalom jövőjét? A társadalom kritikus szemléletét? Hogy majd mi is megleszünk, hisz sorra nyílnak a pódiumok…

Meglenni talán megleszünk.  Ám az irodalom, ahogy az értelmes viszony a társadalomhoz nagyon sokféle lehet: mulatságos, komoly, kísérleti, hagyományos, közösségi és magányos. Miért mondanánk le bármelyikről is? De ezek a hektikus irányváltások, jelszó-parádék jól illeszkednek az értelmiségi létezés kívülről-belülről áttekinthetetlen, a személyes függőségtől soha nem mentes viszonyaihoz.

A „szórakoztatással” mindenesetre nem lenne magányos az irodalom. Illeszkedne a magyar újságírás és különösen a publicisztika rendszerváltás óta kialakult irányához. Ma ugyanis a sztárbloggerek, sztárpublicisták nyelvi leleményeit kreatív írás-kurzusokon tanítjuk, miközben hangsúlyozzuk, hogy épp az volna az újságírás egyik legfőbb funkciója, hogy új világokkal, új álláspontokkal ismertessen meg. De épp ezt nem teszi. Tényfeltárás, valóság, kíváncsiság kerestetik.

De addig is miénk a tér. Legalább itt mi magunk vagyunk.

 

Ám közben igaza van a fiúknak. A könyveket ki kéne szabadítani ebből az önmagát folyamatosan korlátozó, egyre kevésbé átlátható és átjárható értelmiségi valóságból.

Hisz azok mindenkiék.