Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

„Caystrusi hatvan hattyú / híg ürüléke a könyved”

Hozzászólás most!
Borító
Hecatelegium

(Csehy Zoltán: Hecatelegium, Pozsony, Kalligram, 2006)

Ezt lihegi az újabban Csehy Zoltánba alá szállt Pacificus Maximus lelke Strabohoz, a dilettáns történetíróhoz. Strabo lelke pedig, a többi életre lehelt antik és humanista fűzfapoéta társaságában e kritika ellenére tulajdonképpen jól érezheti magát, hiszen a nyelv lélekvándorlása által újra otthona lehet az irodalom nagy bordélyháza. Annak is örülhet, hogy a szerző fűzfapoéta-pózából mégicsak nagy latinokon, Martialison, Catulluson, sőt Janus Pannoniuson csiszolódott nyelv szólal meg – magyarul.

 

De mi is ez a póz, a fűzfapoéta póza, melynek nyelve talán mindig népszerűbb, de legalábbis szórakoztatóbb volt, mint a kanonikus homéroszi/hősi beszédmód? Csehy (nem csak költői) szövegeit olvasva az is eszünkbe juthat, hogy a hősi költészet már eredetileg egy obszcén phallocentrizmus eufemizált változata: ugyanaz a nyelv. Hogy ilyen tényleg létezik, az jól látható a magyar „szókimondó” és „eufemizáló” fordítói paradigmák ma is folyó küzdelméből, s abból, hogy adott szöveg kánonbeli helyét vagy azon kívüliségét a fordítói adaptáció dönti el (l. Janus Pannonius).  Ám a nyelv hősi és obszcén regiszterének kategorikus különválasztása egy 15. századi humanista tollán talán nem is tűnt lehetségesnek, csak később, amikor a regösök „csácsogását” egyáltalán nyelvnek, később a nemzet nyelvének kezdték tekinteni. A kultúrába való „bevezetés” akkoribban a latin grammatikával kezdődött, egy már akkor is mindenki számára idegen nyelv megtanulásával, s a latin nyelv birtoklása egyúttal a civilizáció birtoklását is jelentette. Az esztétikum maga a nyelv volt, a nyelv maga a forma, a forma pedig civilizáció és hatalom, akár tartalom nélkül is. S ezzel máris a modern líra születésének elméleteinél tartunk, ahol a „legmagasabb rendű tartalom a forma”.

De hogyan sikerülhet Csehynek magyarul latin költészetet művelnie ma, pontosabban „1429 és 2005 között”? Ez az időintervallum többé-kevésbé a magyar irodalom létének időszaka, kezdőpontján a latinul író, de magyar Janus Pannoniussal, végpontján a magyarul író, de latin Csehy Zoltánnal. A szerző fiktív önéletrajza, amit ebben a száz elégiában megfogalmaz, egyben a magyar irodalom életrajza is. Ám ezalatt nem sok minden történik, legalábbis ami az irodalmat illeti, mindössze újra elkezdődik egy régi nyelv. Mégis, a lehetőség, hogy ez megtörténhet és hogy meg is történik, jellemzően posztmodern ötlet. Nem másról van szó, mint egy bődületes és perverz karneválról (Ámor diadalmenetéről), ahol minden és mindenki szerepet cserél: az első elégiában a szerző kéretlenül megörökli Pacificus Maxiumus lelkét, aki a következő versben Janus Pannoniusként a törökverő Mátyásnak ajánlja művét, majd ebből a szerepéből is kilépve a szultánnak szintén ajánlást ír, jelezve költészete politikai inkorrektségét. A két uralkodó harci erényeinek dicséretét követően a könyv címét magyarázva tisztázza számunkra, hogy itt egy másfajta csatáról lesz szó, olyanról, melyben „száz fallosz meredez, száz várat vesz be utána”. A sor folytatódik később a szokásos allegorizálással: a szeretkezés harc, a muzsák örömlányok, a Parnasszus bordélyház stb. És még nem beszéltünk a nemi szerepek cseréjéről, továbbá az istenek szerepváltásáról, aminek következményeképp a vers igazi istene itt nem Apollo, hanem Priapus. A vers maga is sokkal inkább gyönyörködteti a testet, mint a szellemet: „Merthogy a vers csakis akkor jó, ha gyönyörre tüzelhet”, míg a költő jutalma, melyet Priapustól könyvével kiérdemel, nem a költői halhatatlanság, hanem annak elkerülése, hogy valaha is „lőcskonyulása” legyen. A humanisták csillogó latinjára ráírt mai magyar voltaképpen két nyelv időbeli szerepcseréjének eredménye, Pacificus Maximus megszólal a 21. században magyarul, Csehy Zoltán a 15. században latinul, de az biztos: magyarul így soha nem írnánk.

A nagy kérdés ezek után az, hogy van-e értelme ma egy tipográfiailag is igen esztétikus verseskönyvet kiadni, amelyben csupa disztichonnal találkozunk, s amely a klasszikus mitológiai utalásháló ismerete nélkül aligha lehet igazán élvezhető. Csehy Zoltán maga is föltette magának ezt a kérdést, s a Válasz Petrus Demensnek (Demény Péter?), korunk jeltelen kritikusának című elégiájában megkísérli megfogalmazni ezzel kapcsolatos mondandóját. A egyik érv a „monoton ritmus” védelmében a versforma tekintélyére vonatkozik, jelezve, hogy „Thyestes asztaláról” egyetlen falat elég a jóllakáshoz. Csakhogy ez legfeljebb egy 15. századi humanistát győzne meg, akinek alig volna más választása, mint elfogadni e tételt, nem pedig a mai olvasót vagy kritikust. A másik érv szubjektívebb, s ezért meggyőzőbb: „Nékem a disztichon húsom-vérem, be ne szennyezd! / Ritmusa gyászzene és orgia: vér meg arany.” Csehy itt nyíltan a „Vér és arany” költőjét parafrazeálva – mint egy spanyol conquistador – a kéjtől habzó szájú humanisták új- és vadvilágának földjére lép, a latin nyelv terra incognita-jára, amely nemzetek halála és születése ellenében egy rég volt Európa filológus-hőseinek eszményeit idézi fel, a toll, az írástudás – már-már önkényes – hatalmát a történelem kiszámíthatatlan, „vérzivataros” hömpölygése fölött.    

Múltról beszélni nekünk, akik egyre kevesebbet tudunk és tanulunk Rómáról, mégiscsak annak bevallásával lehet, hogy a precíz filológiai rekonstrukció mellett, jelenünket épp ez a folyamatos elfelejtés és nemtudás határozza meg, ahol „Minden földi dolog közelítő végzete foglya”. Ez a bravúrosan megszerkesztett Róma-vers már túl van a szerepcserék végső soron sematikus játékán. Kit érdekel, hogy Pacificus Maximus vagy Csehy Zoltán írja, hogy Róma halmain már csak néhány vézna kecske legelész, ha ezt olvasva tudjuk, Róma a mi számunkra is elveszett, csak a történelmi emlékezet álomködbe vont bástyája, Romisten felségterülete. Ezt a verset nekünk írták, nem a filológusoknak, s itt valóban sajnálkozhat a szerző, hogy könyve elhagyja őt és a „világba fut”. De előbb még egy morbid szerepcserével Pacificus Maximus megírja saját sírfeliratát és a végső szavakat egyik ellenségének, egy nálánál is fűzfapoétább fűzfapoétának, az „isteni, égi Miser”-nek a szájába adja, aki ezzel a sírfelirattal szerezhet magának halhatatlanságot. Eméssze csak el Rómát a „mindenevő idő”, a fontos, hogy a fűzfapoéták éljenek és újraéledjenek a priapusi „örök szerelem” szolgálatára. Ez Maximus fiktív életrajza, irodalommal és férfitársaival folytatott bűnös viszonyainak története.

Csehy könyvének egyik legizgalmasabb vonulata Janus Pannonius verseinek újraköltése, de költőnk nem csak intertextuálisan lép kapcsolatba a nagy előddel, hanem szövegélményeit erotikus élménnyé konvertálja. „Itt volt végre a drága fiú, forr tőle a vérem! / Itt volt, itt ragyogott teste s a szelleme is.” – írja, amikor dolgozószobájában (amely egyben háloszobája is), a zsenge ifjú meglátogatja és fölolvassa „suta verseit”. A szellemidézés, a vágy és az ihlet összhangzattana a lantot pengető fiú erotikus látomásában, majd a buja szellemi élmény számtalan újrafelidézése az „éjszaka leple” alatt – ez Csehy Zoltán költői dolgozószobájának és filológus-könyvtárának hangulata, ahol testi jellegű érintkezést keres régi latin nyelvű szövegekkel.

Bejegyzések

Hérakleitosz Érdligeten

Hozzászólás most!
Kemény István köteteit olvasni azért jelent különleges élményt, mert – ahogyan a századelő magyar költőinél: Ady, Koszolányi, Babits stb. – a költői beszéd önreferenciális működésén túl egy nyelvi megformálástól látszólag független, de legalábbis nemcsak ennek függvényében levonható eszmei tanulsággal is szembesülhetünk. Sőt, a nyelvi gazdagság, a nyelv „önműködése” mint önálló esztétikum kevésbé jellemzője ennek a költészetnek. A közhelyek kereséséből, a nyelv lefelé csiszolásából, a feltűnő és divatos poétikai alakzatok kerüléséből és az élőbeszédszerűségből arra következtethetünk, hogy Kemény nyelvi-poétikai törekvései az előbbiekkel éppen ellentétesek. S bár ez az „egyszerűség” szintén értelmezhető egyfajta nyelvi szerepként, nyelv és világkép referenciális viszonya mégis olyan gazdag utaláshálót képez, amely tágabbra nyithatja nemcsak a Kemény-szövegek, hanem a költészet mint élő, vagyis hatni tudó és akaróbeszéd interpretációs lehetőségeit is. Ilyen kötetkompozíció a Magvetőnél megjelent Élőbeszéd.
A kötet első két verse nincs ciklusba sorolva, a második (Kétszerkettő) a kötet mottója is egyben: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ez annyira banális, hogy szinte mindenre igaz. Itt van például maga a versírás: pont annyit és annyiszor írjunk le egy versben, kötetben, amennyit kell. (A mottó átszerkesztett, alul- és felülírt változatai a kötetben legalább négyszer térnek vissza.) Érinti továbbá a kötet azon törekvését, hogy az emlékezés és a felejtés történelmi/filozófiai téttel bíró problémakörét („mert úgy felejtünk, mintha / fizetnének érte…”) egy lírai múlt- és jelenértelmezésben írja, szerkessze meg/át. Így a mottó emlékeztetés az emlékezés felelősségére is. A Kétszerkettő legegyértelműbben talán mégis a kötet címére utal: az írott és a mondott élő-beszéd hatalmi/politikai implikációira. Persze nem csupán a Foucault-i hatalom-beszédről van szó, hanem arról a mindennapi tapasztalatról is, hogy létünk az írott vagy olvasott élőbeszéd rögzített vagy rögzítetlen szövevényén keresztül válik megragadhatóvá.
A kötet első darabja (Kesztyű) másképpen fontos. A negyedfeles jambusokban megírt anakreóni vers az első azok közül, amelyekben valaki, a beszélő … a költő … de mégis inkább: valaki ­– így általánosabb, történelmibb, rejtélyesebb – meg akar állítani valamit, talán az időt. Azt hiszem, ez a vers titokzatos és egy kicsit gyermeteg. Az első szerkezeti egység harmincegy sor és egyetlen kérdés az egész. Mi lenne, ha valamelyik éjszaka a zebrán észrevennél egyetlen kesztyűt? A második szerkezeti egység tizenöt sor és szintén egyetlen mondat. Na, ez a tulajdonos nélküli tárgy, ez az el is veszített, meg is talált tárgy, ez a … kesztyű – én volnék. Az ötlet (én egy kesztyű vagyok) gyerekesen bizarr, s ha csak ezt nézzük, még egy gyerekvers lehetőségét is magában rejti: a kesztyű elmondja, milyen érzés kesztyűnek lenni. De valami egészen más történik, mert ez a valaki a második részben nem azt mondja, hogy én vagyok a kesztyű, hanem csak olyan, vagyok mint egy kesztyű, pontosabban, én mintegy kesztyű vagyok. A saját lét mintha nem lenne teljesen sajáttá tehető: én is olyan vagyok, mint bármelyik tárgy, amely nem én vagyok. Hiszen ahogy a Sartre-i megfogalmazás világossá teszi, egy tárgy „valósága, hogy itt van, s hogy az nem én vagyok.”
Milyen terület ez? Vajon milyen éjszaka és milyen város? A kesztyű éjszakája – erős a gyanúm, hogy ez a helyes szó – az otthontalanság éjszakája. A város pedig minden bizonnyal főváros, origó, vagy valami olyan hely, ahol könnyen lehetünk otthontalanok – mert ehhez is kellenek bizonyos feltételek. Vagy, hogy ismét egzisztencialista megközelítéssel éljünk, a létezők sorozatának az én tetszésemtől független értelme szükségeltetik, amiből aztán megszületik az otthontalanság, mint olyan. Kemény is ezt mondja: „de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni.”
Az első vers precízen körülhatárolja tehát a kötet filozófiai kiindulópontját: vagy minden véletlen, vagy minden független a tetszésemtől. S ez a pont (vagy Origó) tágul ki a Föl és alá az érdligeti állomáson ciklusban a beszélő jelenének a későbbiek függvényében történelmi léptékűvé váló leltárává. Tematikailag kétféle költeményt olvashatunk itt: önértelmezést és korértelmezést. E kettő fonódik össze a ciklus utolsó, nagy, címadó versében. Az önértelmezés legjellemzőbb darabja, a Pénz, egy megkésett ember sorstragédiáját „meséli” el a megkésett önmagával való találkozását a királyfi és a sárkány találkozásának mitologikus keretébe ágyazva. A későn született királyfi sárkány helyett csak egy „borzasztó férget” talál a kincsen heverve, így nem történik semmilyen hősi küzdelem a kincs megszerzése érdekében. A vers utolsó sorai a királyfiban végbement meghasonlásra utalnak, hiszen végül rádöbben, hogy mégiscsak „egy kincs van a világon” és egy sárkány, ezt az egy-et pedig nem lehet mással kiváltani. A királyfi önfelmentése, nevezetesen, hogy ő valóban az a királyfi volt „karddal / és lovon” sikertelen, mert a mitológia értelmezhetetlen csak királyfival, sárkány nélkül. Ezért végződhet így a vers: „Azt hiszem, feladom.” A cím is erre az átértékelődésre utal meglehetősen ironikusan. A szövegben kincsről olvasunk, a cím mégis ez: Pénz. A „kincs” népmesei kontextusa révén szemantikailag sokkal gazdagabb világot asszociál, felidézi, magával hozza a másik két jutalmat, amit a királyfi a sárkány legyőzésével megszerezhet, a királylány kezét és a királyságot. A királyság helyett mondhatnám azt is, hogy a „kincs”-be az országot, még pontosabban, a hazát is belehalljuk. A királyfi megkésettsége valami olyasmi, mint a kéz nélküli kesztyűre kivetített én „elidegenedettsége”, egzisztencialista üresjárat.
Az egyik legerősebb korértelmező vers, a Család, nulla óra, egy félelmetes és groteszk látomás a társadalom alapegységéről, a családról: „és az utolsó alomnyi kölyök / már buta lett, kicsi és gyönge. / Meg kellett tartani őket, / mert sem elajándékozni, / sem vízbe fojtani nem ment.” Az utolsó sorok a „kisebbik”, vagyis utolsó utódról, akinek a kezében „még mindig ott a kocka”, azt a pillanatot örökítik meg, amikor a kocka, a család sorsának történelmi kockája pár másodpercen belülel lesz vetve. Ez a visszavont mozdulat, még éppen nem eldöntöttség, a szükségszerű következmény pillanatnyi visszatartása és kérdés nyitva hagyása teszi rendkívül feszültté a vers lezárását.
Az Indulás a koordináta-rendszerből szintén létélmény-vers, ha van ilyen. Fontos darab: az origó, a középpont elvesztéséről szól, de visszautal a Pénz-ben előhívott mitológiára is, amikor a középpontot egyszer „király”-ként azonosítja. A középpont elvesztése tehát olyan mozzanat, amelynek történelmi tétje van, s az „Egy Pont” olyan jelkép, amit legkönnyebben Egy Istenként tudnék értelmezni. Persze egy pont, mondjuk az arkhimédészi vagy a „mozdulatlan mozgató” több is, kevesebb is, mint Isten. De olyasmi.
A ciklus utolsó versét Bodor Béla a Literán olvasható kritikájában egyenesen „természeti jelenség”-nek nevezi, és a Nyugat első nemzedékének nagy verseivel tartja egyenragúnak. A vers tulajdonképpen időutazás, a beszélő egy félreeső vonatállomás szebb napokat látott múltja és jelene között sétál „föl és alá”, eközben monológszerűen elmélkedik magáról az emlékezésről, múltról, a dolgok színeváltozásáról. A költemény motívumrendszerében fontos helyet kap a vonat, amely József Attila óta nálunk hasonló jelkép, mint Hérakleitosz folyója, ahogyan Borges értelmezi: az idő metaforájaként. „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”, vagy köznyelviesen: na az a vonat is elment már. Kemény István verse az idő múlásáról, erről a „pontatlan érzés”-ről rögzít valamit – visszavonhatatlanul.
A költemény minden szavára rá lehet kérdezni, de rögtön jön legalább egy válasz, mert minden a helyén van.
Miért „román” a cigarettás doboz a gazban? Mert idegen, nem itthoni.
Miért „pontatlan” az érzés a szívben? Mert a szív már nem középpont (l. egy bekezdéssel följebb).
Miért van ezen az állomáson ilyen „lepattant” hangulat? Mert periféria, másképpen agglomeráció. Nézzük meg a térképen.
És harminc éve miért voltak itt „piros-fehér padok”? És Kolozsváron ma piros-sárgák? Én nem tudom, csak kérdezem.
De tudom, eszembe jutott. Hérakleitosz az oka, meg az a vonat, mely „elvisz innen…zengő érc fölött, személyvagonban”.
*
A kötet további részében már nyíltabban vetődik föl az idő és a történelem problémája. Az Élőbeszéd egy képzelt beszélgetés a Halállal az utolsó náciról, arról, hogy mi a történelem valódi mozgatórugója, „mi a különbség / gyilkos és áldozat között, / hát nem együtt érnek valamit?”. Hasonlít ez a királyfi és a sárkány történetéhez, ott sem értelmezhető egyik szereplő a másik nélkül, csak ez itt nem mitológia, hanem történelem, a maga „ötvenmillió halott”-jával. Hérakleitosz úgy gondolta hogy a világ működésének nagy rejtélye az ellentétes erők, tűz és víz, föld és levegő, élet és halál küzdelmében fogható meg. Egy másik klasszikus, Bartók Béla disszonanciákon alapuló kompozícióiról ugyanez juthat eszünkbe. A történelem ilyen felfogását Kemény dialógusában a Halál fejti ki: „Úgy érzem, mintha ez az egy szem / Káin meg ez az egy birka Ábel / tenné a dolgát vég nélkül, értelmetlenül.” Vagyis történelmünk igazi ősei nem Ádám és Éva, hanem a testvérgyilkos Káin, a halál igazi formája pedig nem az elmúlás, hanem a megöletés. A jelen körülményei között tehát a királyfi hősiessége készpénzre válthatatlan mese, valamiképpen mindannyian gyávák vagyunk, s ennek a történelem az oka, ahogyan Kemény minden szereplője is mindeddig nyíltan a gyávaság pózából beszélt.
Pilinszky úgy gondolta, hogy 1944-ben a történelem kereke megállt, nem forog tovább, sőt, pontosan meg is határozta a kerék leállásának „történelmietlen” pillanatát: a koncentrációs táborból a németek már elmentek, a szövetségesek még nem érkeztek meg, a túlélők pedig megmaradt batyuikon üldögélnek, várják a végítéletet. E pillanatban a túlélők számára eldönthetetlen, hogy ezen vagy már a túlvilágon vannak. Ő úgy gondolta, hogy ez az a pillanat, amely örökké tart, vagyis maga az öröklét, hiszen mindenki meghalt, aki valaha is élt, illetve élni fog a Földön – csakhogy mégis vannak túlélők. Az Élőbeszéd ciklus ezt a filozófiát, a Halál történetfilozófiáját meséli el, melynek főszereplői Mefisztó és egy faustiatlan Fausttal.
De Kemény nem áll meg a történelem e mélyen felkavaró momentumánál, a Halál filozófiájánál, hanem megírja az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, amely hét kiválóan megírt versben békét akar kötni a nagy gyilkossal, és tovább akar lépni a történelem eme „egyetemes botrányán”. Olyan, mintha egy tényfeltáró stáb érkezne meg az ősvilágba: „Káin úr, ne féljen tőlünk. / Az életéért jöttünk ki önhöz, / de nem elvenni, csak följegyezni. / Beszélgetnénk, és ha hozzájárul, / be-bekapcsolnánk a kamerát – ”. A „följegyezni” itt az ellentétes pólust, a felejtést is jelenti. Az egyik korábbi versben a Halál utalást tesz arra, hogy megírná Káin és Ábel, azaz a magának a Halálnak a világtörténetét, csakhogy nincs tehetsége hozzá. Pár sorral följebb a Halál azon ironizál, hogy az emberek ma már jóformán azt sem tudják, hogy melyik a gyilkos, Káin vagy Ábel. Az ez után következő vers pedig egy szójátékkal végződik, nevezetesen: a halál fél a haláltól. Ha tehát a Halál megírná saját maga világtörténetét, ezzel halhatatlanná válhatna, vagyis meghalna. Amikor a költő vagy a történetíró ír, megfeledkezik a halálról. Ugyanakkor ami már megírható, az el is felejthető – halott tudás, akárcsak egy a titkos jelleg védőburkából kiesett, elhomályosult értelmű rituális szöveg. Ám a történetíró vagy a költő, miközben saját haláláról elfeledkezve papírra veti mondatait, bizonyos értelemben saját haláláról regél. Márpedig a halál soha nem halhat meg.
Azt hiszem, voltaképpen Kemény István azért írta meg az Élőbeszéd ciklust, hogy elfelejthesse benne a halál világtörténetét, amit maga a Halál akart megírni. S erre azért volt szüksége, hogy megírhassa az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, a felejtés és a megbocsájtás világtörténetét. Ezekben a költeményekben Káin már nem a történelem testvérgyilkos ősapja, inkább csak „…nagybácsi, és csakis / nagybácsi, alig-alig apa”, akinek nagy groteszk fejében akár egy család is ellakhat. Mi pedig nem Káinnak vagyunk kései utódai, hanem a szelíd Ábelnek, Káin csak a nagybátyánk. A felejtésnek ezt az új világtörténetét azonban úgy tehetjük érvényessé, ha előbb megszerezzük a történelemről azt a tudást, amiből majd az idő elfelejtet velünk egy s mást. Azt a történelmet, amit Kemény István is megtanult. És amit elfelejtett.
És vissza kell térnünk a nulláért, az origóért, az Egy Pontért, ahogy a kötet utolsó előtti verse (Semmieset) üzeni játékosan, mintha újra gyerekek lennénk. Természetesen recept nélkül üzeni, s nem tudható, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen visszatérés. Hacsak Hérakleitoszra gondolunk: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyóban mindig más víz folyik, és mindig más az időpont is.
Azért talán maradhatunk – felcserélhetetlenek.
Kemény István, Élőbeszéd, Budapest, Magvető, 2006.
Bejegyzések

még nincs cím

Hozzászólás most!
Most +tudjátok, milyen a xelem. Nem szívesen nyúlok hozzá, mert a bal kezem tele van lát6atlan, finom tüskékkel vagy szálkákkal, a jobb pedig ragacsos valami élelmixtől, de előx mégis be kell kapcsolni a gépet. Aztán ráklikkelünk a játék ikonjára: Xelem. Átesünk a külsőre és a lelki tulajdonságokra, értelmi képességekre, tempóra, habitusra és nehézségi fokra vonatkozó opciók beállításán, sóhajtunk, és rám1ünk a start gombra. Start.
Mivel öregek, tapasztaltak, elvetemültek és hősi lelkűek vagyunk, és mindenből a legmagasabb fokozatot állítottuk be, és a teljes összeomlás olyan hamar bekövetkezett, hogy semmi örömünk nem volt az egészben, gyorsan restartolunk, de nem állítunk át semmit, hanem minden marad úgy, mert nem alkuszunk, basszus, és baromi jó a zenéje is, szép a grafika, szóval . olyan nehézségi fokon, mint az előbb, nem azért, mert az embert az idegesíti, hogy béna volt, vagy az, hogy a játék túl nehéz, hanem mert úgy érzi, hogy rá lehet jönni, ki lehet tapasztalni, csak kicsit óvatosabban kell, és figyelni kell a tanácsadó modulra is néha, nem csak belerohanni mindenbe, mint az előbb, de így is gyors a +semmisítő vereség. És ha lassú, az a leggy5relmesebb. Akkor mi a helyzet a P billentyűvel? Ez a Pause, így lehet csalni az idővel, el tudsz intézni pár dolgot, amíg a másik fél ideje áll. Majdnem azt mondtam, hogy ellenfél. Igen ám, de ha 1el többféle idő van, az messzemenő következményekkel jár, pl. gondolkodsz 1 kicsit, mielőtt valamit csinálsz, de annál rosszabb, ráadásul gyorsabban örexel, mint ő, a játékban amúgy is eléggé átmosódnak az időkiterjedések, de akkor is használni kell néha azt a gombot, majd ha már nagyon tudunk, akkor nem.
Minden katasztrofális vereség után más hajszínnel próbálkozunk (nehézségi fok marad,) a testmagasság pedig aszerint változik, hogy éppen mekkora az önbizalmunk, és mindig kinevet a szoftver a végén, mint a többi rendes háborús játékban, te pedig höröx 1et, és kinyiffansz. Vér is van. Van külön nevetés mindenféle hajszínhez, az átmenetekhez és a festettekhez is, az összes kombinációhoz külön, pl. eredetileg szőke, őszre festett, vagy eredetileg vörös, mégis vörösre festett, minden, és aszerint is, hogy a hajadottságok hogyan kombinálódnak a testmagassággal, beszédtempóval, vakbélgyulladásra való hajlammal, vallásossággal, kvalifikáltsággal, kéjsóvársággal vagy frigid tendenciákkal és nemcsak az ilyesmikből keveredik ki az a kellemesen gurgulázó vagy fejhangon rikoltozó kacaj, mert az is számít, hogy milyen volt a meccs. Ha sokáig tartott, és jobban mexorongattad, akkor mindig kicsit erősebb és gonoszabb, ha hamar kinyírt, akkor halk és +bocsátó, ha olyan fölényes volt, hogy szinte észre sem vett, akkor néha nem is nevet. Lehet tudni, hogy elvileg olyan is van, hogy sír a végén, elvileg akkor is lehet ilyen, ha győz. Igen, és /sze, hogy nem csak férfiak nők ellen, hanem fordítva is, tehát ha nő ül a gép elé, akkor férfiröhögés van a végén, és játsz6 férfi férfi ellen, és nő nő ellen, és a Xelem II-ben, a továbbfejlesztett változatban úgy is, hogy… de ezt már nem mondom, mert durva. Az is lehet, hogy +büntetnének.
Szóval, van a nagy stratégiai térkép, ennek van 1 külön tere és ideje, de vannak külön kisebb terek és idők is, oda bele kell néha menni, és ha ott elvégezted, amit el kell végezni, akkor . ugyanabba a térbe és időbe jutsz vissza, oda a nagy stratégiai térképre, és ott közben nem múlott az idő. Most nézzünk 1 ilyet! 1 ilyen kicsit. Nem véletlen, hogy máig a hadászati-harcászati paradigma nyelvezete uralja a párkapcsolati gondolkodást.
Ahogy Clausewitz, a romantikus stratéga írja híres művében*: “Ha a front balszárnyán támadni akarsz, tereld az ellenség figyelmét a jobbszárnyra intenzív erődítési munkálatokkal, így nem azt fogja gondolni az ellenség, hogy a balszárnyon támadsz, hanem hogy a jobbszárnyon védekezel, tehát arra számít, hogy te a jobbszárnyon számítasz az ő támadására, ezért nem a jobbszárnyon fog támadni, hanem a balszárnyon, ami neked . rossz mert ott te akartál támadni, és így összeütköztök, ami rossz. tehát az egész erődítési tactica mégiscsak hülyeség, de mi van, ha az ellenség eleve kitalálja, hogy te csak falból kezdtél erődítési munkálatokba a jobbszárnyon, vagy észre sem veszi. Akkor mégiscsak jó. Csakhogy!!! ami nekünk balszárny, az az ellenségnek jobbszárny (ugye, mivel 1mással szemben állunk, sajnos, sajna-bajna), tehát, ha mi a jobbszárnyon erődítünk figyelemelterelésből és +tévesztésből, akkor az ellenség tényleg ott fog támadni, . azért, hogy csapatai ne ütközzenek erős védművekbe, és ne szenvedjenek súlyos veszteségeket, de a szárnyak felcserélése miatt éppen így szenvednek súlyos veszteségeket, mert belerohannak a gondosan előkészített sáncaidba, mialatt te a balszárnyon +semmisítő csapást mérsz az ő jobbszárnyára, amit ő balszárnynak hitt xinted, és így véletlenül minden . jó. Ez az egész a szembenállás miatt van. Tehát, összegzésül: Ha a hadviselő ellenséges hadvezér jót akar magának, el kell kerülnie a szembenállást, és haderejét a miénkkel 1oldalon kell felállítania.” Eddig az idézet.
Igen ám, de a Nagy Clausewitz itt igencsak elgaloppírozta magát, mert észre sem vette, hogy már az ellenségnek ad tacticai útmutatást, ezért legjobb, ha magunkat tekintjük ellenségnek, hogy nekünk jó l1en, tehát csapatainkat a sajátjaink mellé sorakoztatjuk, hogy elkerüljük a szárnyak felcseréléséből adódó félreértéseket. Hasznos tanács Xelemhez. Ellenanyag.
*Carl Von Clausewits: Vom Kriege; Rowohlt 1963; IV. rész XIX. fejezet, 311. Horváth Viktor fordítása
Bejegyzések

Slachta Margitról

Hozzászólás most!
Fénykép
Slachta Margit
Nagyon keveset tudunk a két világháború közötti konzervatív nőmozgalmakról. Ahogy nagyon keveset tudunk (vagy inkább zavarbaejtőt?) tudunk a két világháború közötti nőmozgalmak emblematikus figurájáról, Slachta Margitról. Pedig Salkaházi Sára boldoggá avatása előtérbe állíthatta volna a szociális testvérek társaságát is.
Van-e valami használható ebben a feminista örökségben?

 

1884. szeptember 18-án, Kassán, egy jómódú, lengyel nemesi család harmadik leánygyermekként született. Apja, Slachta Kálmán, a Kassai Takarék igazgatója épp a vallásellenességéről közismert. 1908-ban, amikor vállalata csődbe ment, családja kivándorolt Amerikába.
Slachta Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végzett német-francia-történelem szakos tanárként. Az Országos Katholikus Nővédő Egyesületnél figyelt fel rá az elnök, Farkas Edith, az ő és Korányi Sarolta – a magyar nőnevelés kiemelkedő alakja – hatására elsőként lépett be az 1908-ban újonnan alapított Szociális Missziótársulatba. A társulatot Farkas Edith hozta létre Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök pártfogásával.
Slachta Margit az akkor divatos radikális feminizmussal ellentétben az ún. „keresztény feminizmust” vallotta. A két irány közötti alapvető különbség, hogy míg az előbbi csak a nők jogaiért harcolt, az utóbbi hangsúlyozta a nők kötelességeit is. Ennek szellemében szerkesztette a Keresztény Nő (1918-tól Magyar Nő) című katolikus folyóiratot, szervezett előadókörutakat, ahol is a munkásnők helyzetéről, a magyar katolikus női összefogásról beszélt. Adományokat gyűjtött, kezdeményezte egy erdélyi szervezet építését. 1915-ben szociális iskolát nyitott. A társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta, érvelt a nők tanítása mellett, társadalmi környezettanulmányokat írt, tüntetéseket szervezett, napilapokban publikált. Stílusát igen rámenősnek és radikálisnak tartotta még Prohászka Ottokár is.
1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja, és ettől az évtől vezeti a Keresztény Női Tábort.
1918-ra kidolgozta, és a Belügyminisztériumba benyújtotta a női választójogra vonatkozó elképzeléseit.
1920. február 26-án a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben az I. kerületben szerzett mandátumával ő lesz az első magyar női parlamenti képviselő. Saját párttársát is le kellett győznie, mert a KNEP nem akarta visszaléptetni jelöltjét egy „feminista miatt”.
Igen aktív parlamenter. Két év alatt tartott 28 parlamenti beszédével 67 nagyobb problémakört érintett: szociálpolitika, nőkérdés, hadifoglyok, földbirtokkérdés, italmérés, családi bérrendszer, költségvetés, iskolanővéri intézmény, általános választójog, anyavédelem, gyermekhalandóság, erkölcsrendészet revíziója, iskolareformok, dajkaság eltörlése (szoptatás miatt).
Később a „bottörvény szülőanyjának” nevezték, pedig nem a tényleges bottörvényre (1920. évi XXVI. tvc.) voksolt (akkor éppen szabadságon volt), hanem az árdrágító visszaélésekről szóló törvénycikkre (1920. évi XV. tvc.). Az árdrágító visszaélések megfékezését célzó büntetőjogi törvény vitája során felmerült, hogy a botbüntetést terjesszék ki az árdrágítókra is. Slachta Margit a kiskapuk számát kurtító javaslatokat tett, miszerint az orvosi vélemény nem menthet meg senkit, illetve hogy a nőket is büntetni lehessen. Érvelése a keresztény feminizmus ideológiájára alapul, mely szerint a női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, hanem a hátrányoknál is érvényesíteni kell. Az igazságosság érdekében nem lehet kivételt tenni. A parlament a botütést igen, a nők büntetését viszont nem kodifikálta.
1922-ben Farkas Edith rendfőnöknő megtiltja, hogy Slachta Margit újra induljon a választásokon, ennek pontos okai még tisztázatlanok. Ezután sokáig szociális munkát végzett.[1]
1923-ban a Missziótársulat főnöknője új szabályzat bevezetése mellett dönt, ezzel az addigi életvitelt, küldetést alapvetően megváltoztatja. Slachta Margit nem értett egyet a változásokkal, az ebből adódó belső konfrontációk miatt elküldik a rendtől több társával együtt. Néhány nappal később megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, melyet 1963-ig – két évet kivéve – Margit irányított.
1933-ban megalapítja a Szentlélek Szövetségét, egy év múlva elindítja a Lélek Szava című folyóiratot. A lapot a nyilasuralom idején az elsők között tiltják be náciellenes írásai miatt. 1937 novemberétől indult a Katolikus Női Szociális Képző, ahol szociális munkásokat oktattak, világnézeti kurzusokat szerveztek a keresztény értékrendről. 1939-től a Magyar Szentkereszt Egyesület társelnöke.
1940 telén a Keresztény Női Tábor nevében számos beadványt ír a munkaszolgálatosok védelmében. A következő évben tiltakozott a kőrösmezei deportálások ellen. Ez év júliusában Serédi Jusztinián hercegprímáshoz címzett beadványt a magyar törvényhozás zsidókra és keresztényekre vonatkozó törvényei ellen.
1942-ben kéri a szlovákiai klérust, hogy akadályozza meg az ottani zsidók deportálását, és miután 1943 februárjában Szlovákia bejelenti a teljes zsidótalanítást, kiharcol egy pápai kihallgatást. Ezután XII. Pius pápa utasítja a szlovákiai püspököket, hogy tiltakozzanak. A deportálás elmaradt.
1943 januárjában a Lélek Szava című lapban kérte testvéreit, hogy fogadjanak szolgálatukba egy munkaszolgálatost.
A nyilasuralom idején majd ezer zsidónak nyújtott menedéket és látta el hamis igazolványokkal. Köztük volt Heltai Jenő író, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, Rusznyák István, az MTA későbbi elnöke, Márkus Emília színésznő és férje, Párdány Oszkár miniszteri tanácsos, Vágvölgyi Tibor szociáldemokrata, Vilt Tibor szobrász, Márkus Anna festőművész és mások, számos közember.
1945 elején Slachta Margit visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. Sclachta Margit ekkor nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, mindent fekete-fehéren látó, szélsőségesen következetes politikus volt. A parlamentben az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották, beszédeit közbekiáltásokkal fogadták.
Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelvűség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek továbbélését Slachta Margit csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését Slachta egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.
1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. Áprilisban a vallásos nevelés érdekében mondott beszédet, amely a hitoktatás szabadságáról is szólt. Határontúli magyarságról, kis nemzetek jogairól, családi életről, nemzet erkölcsösségének védelméről is értekezett.
1947 októberében Az ember élete című felsőtagozatos biológiakönyv visszavonását követelte a „majomelmélet” miatt, ez a felszólalása hamar nevetségbe fulladt.
Élesen támadta a kommunista Nonn György későbbi főügyész és Aczél György is. Cinikus hazaárulónak, horthystánák, valamint nyilasbérencnek is nevezték. Ez utóbbit arra (is) alapozták, hogy egy később, a népbíróság által elítélt nyilas tárgyalásán mentővallomást tett – ez hosszú ideig biztosított támadási felületet ellenfeleinek.
1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikailag sértőnek minősítették, hiszen bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát. A kommunista irányítás alatt álló mentelmi bizottság javaslatára 60 napra kizárták az Országgyűlésből.
1948 júniusában – ezúttal nem egyedüliként – az egyházi iskolák államosítása ellen érvelt. Felszólalásait trágár bekiabálásokkal zavarták.[2] Amikor a parlament megszavazta a törvényt, és ennek örömére elénekelték a Himnuszt, Slachta Margit tüntetőleg ülve és csendben maradt a Zsoltárok Könyvére hivatkozva: „Elnyomóink dalt követelnek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk”. Később azt mondta: „Nem jól tettem, hogy nem álltam fel, le kellett volna térdelnem”. Kétszer hat hónapra kizárják (ez volt a legsúlyosabb büntetés, amelyet ilyen esetben adni lehetett).
1949 januárjától letartóztatástól tartva a domonkos nővérek zárdájában bujdosik. Az 1949-es választásokon elutasítják indulási kérelmét. A választás napján az urnák elé járult, kockára téve szabadságát. 1949 júniusában Ausztriába, onnan szeptember 16-án Tóth Etelka néven Amerikába emigrál.
Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbálaként a Szabad Európa Rádióban mondott beszédeket. 1951-ben visszatér Bécsbe, majd 1953. május 5-én végleg Amerikába költözik saját nevén.
1974. január 6-án, 90 éves korában Buffalóban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában hunyt el.
1985-ben Izrael állam az Igaz Ember posztumusz kitüntetést adományozza részére, emlékére fát ültetnek a Yad Vasem kertjében.
1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kap a magyar kormánytól, május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelével tüntetik ki Margit testvért.
            A Szociális Testvérek Társasága ma is működik. 1998 óta pápai jogú apostoli élet társasága, és ebben az évben a nemzetközi központ is visszakerült Budapestre Buffalóból. Több, mint száz fogadalmas testvér és nagyjából fele ennyi kültag él Magyarországon, Romániában, Kubában, Szlovákiában és az Egyesült Államokban.
Slachta Margit életével kapcsolatban számos torzítás jelent meg. Az akkori baloldali sajtó Nőmunkás című nőmozgalmi lapja Slachta Margitnak tulajdonítja a botbüntetés és a numerus clausus propagálását, valamint törvénybe iktatásának szorgalmazását: „haldokló nőnek és szülőanyának is nyugott lélekkel kimérte volna a botbüntetést” . Az említett két törvény tárgyalásakor Slachta Magit hat hetes szabadságát töltötte, csak októberben jött haza; a törvények elfogadására pedig szeptember 22-én került sor. A rágalmat az újjászerveződő kommunisták is átvették, és Magyarországi Szocialista Munkáspárt név alatt kiadott 1926-os röplapjukban ezt írják: „Az ígéretekből csak Slachta Margit botbüntetési törvényjavaslata … valósult meg!”
Egy írónő így ír róla, akinek Slachta Margit felajánlotta, hogy menekülésre szoruló rokonait elbujtatja: „Emlékszik még valaki a híres szürke nővér nevére? Prohászka Ottokár által alapított szociális missziótársulat főnökasszonya volt. A kommün bukása után jelentős politikai személyiség lett, országgyűlési képviselő, a keresztény kurzus egyik habzó szájú szónoka. Azzal tette magát gyűlöletessé, hogy amikor a parlament a botbüntetés újra bevezetésének szégyenletes törvényjavaslatát tárgyalta, felszólalását így kezdte: >Még terhes anyákon is végre kell hajtani a botbüntetést, ha megérdemlik<”.
A rágalmazások következménye Slachta Margit mai napig is tartó torz, rossz előjelű, téves megítélése lett. Az életéről vagy nem szóltak sokáig, vagy hibás adatokat jelentettek meg vele kapcsolatban. Lévai Jenő, a korszak szakértője egyetlen könyvében sem említi meg Slachta Margitot, még a Franciaországban kiadottakban sem.
A História Évkönyv már beszél Slachtáról, bár nevét rosszul, sch-val írja, és csak egy mondatban emlékezik meg Margit testvér bátorságáról. Halálának időpontja, a Keresztény Nő című lapjának szerkesztési ideje, a Katolikus Női Szociális Képző alapításának dátuma is tévesen szerepel benne. Hasonló tévedések több tanulmányban, valamint tankönyvekben is előfordulnak.
Az egykori Auswitz-Birkenau helyén működő múzeumban egyedül Salkaházi Sáráról emlékszik meg tábla a szociális testvérek közül, Slachta Margitról szót sem ejt. Nem mellékes, hogy a magyar barakk (18. blokk) a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása.
Érdekességképpen: a Szociális Testvérek Társaságának honlapján is Sára testvér élete van közvetlenül kilinkelve, az alapító főnökanya életrajzát keresni kell.
De mi mit gondoljunk Slachta Margitról? Demokráciába nem illő, anakronisztikus figura volt? A Horthy-korszak egyik legbátrabb politikusa? A magyar konzervatizmus legellenszenvesebb figurája? A magyar konzervatizmus méltatlanul megrágalmazott figurája? Talán egy igazi teréz anya?
Az alábbi cikk a Magyar Nő (a keresztény feminizmus lapja, a Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének hivatalos közlönye) című, Slachta Margit által szerkesztett folyóirat első számának (1918. március) címlapján jelent meg. A szerző nincs feltünetetve, de valószínű, hogy Slachta írta.
Lássunk Világosan!
Mit akar a radikális feminizmus?
1. Több önrendelkezést a családban a nő személyét, vagyonát és gyermekét illetőleg.                  
2. A közügyek intézésére határozott befolyást.         
3. A politikában a választójogot, a nemzetek világ- szövetségének megalakítását és a kötelező nemzet közi bíráskodást.                              
4. Az emberi jogoknak általában való kiterjesztését.
5. A leányoknak a fiúkéval egyenlő szakképzést és minden pályának megnyitását a nők számára.             
6. Gazdasági tekintetben a kenyérkereső nő helyzetének javítását és egyenlő munkáért a férfiakéval egyenlő díjazást.           
7. A gyermekmunka kiküszöbölését.
8. A nő idejének felszabadításáért és a gazdasági előnyökért közös konyhát és közös gyermeknevelő helyeket.             
9. A női speciális tulajdonságot, az anyai lelkületet és altruizmust belevinni a közélerótbe.        
10. A pozitív vallásosság kiküszöbölésével a liberális és materialista irányzat érvényesülését.
Mit akar a keresztény feminizmus?
1. Ugyanazt, de a jog mellett hangoztatja a kötelességet is.
2. Ugyanazt, de a nyilvános működés mellett sokra becsüli, sőt nélkülözhetetlennek tartja a csöndes, rejtett gyökérmunkát, mely a családtagok lelki erőforrásainak egyike.
3. Ugyanazt, de ellene mond az anarkiás békének és vallja, hogy a haza érdekeit akár az élet árán is megvédeni erény.
4. A jogkiterjesztést úgy akarja, hogy a társadalmi élet rendje s biztonsága fel ne boruljon. A nők sajátlagos érdekét nem szakítja ki az emberiség összességének érdekeiből, mert az élet nem csak öncél.
5. Sürgeti a megfelelő pályák megnyitását nők számára; de nem feledkezik meg a nő speciális életfeladatairól, értékeinek, sajátosságainak védelméről sem.
6. Ugyanazt, de az e célból való szervezkedést
nem engedi a vallási és erkölcsi élet aláásásával összekötni.
7. Ugyanazt.
8. . Ezzel a gépies megoldással szemben védi a családi élet melegségét és zártságát, mint amely egyedül alkalmas az erkölcsiség, szeretet és egyéni gyereknevelés biztosítására.
9. Ezt is akarja, de többet akar, mint a sokat hangoztatott, de sehol meg nem valósított altruizmust: krisztianizmust akar.
10. Az individualizmus túlhajtásainak leküzdésével a keresztény világnézet diadalát.
 
 
 
Készítette: Spirnyák Balázs és Vasvári Beatrix (KGRE BTK)
Bibliográfia
Balogh Margit, Slachta Margit = Szürke eminenciások a magyar történelemben, szerk. Szentpéteri József, Bp., Kossuth, 2003, 174-175.
Balogh Margit, Slachta Margit, a „keresztény feminista” = Asszonysorsok a 20. században, szerk. Balogh Margit, S. Nagy Katalin, Bp., BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, Szociális- és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkárság, 2000, 229-237.
Mona Ilona, Slachta Margit, [Bp.], Corvinus, 1997.
(szerző?), Amazon a házban, Slachta Margit parlamenti évei = (szerző?, szerkesztő?), Megbicsaklott század (?), k. n., h. n., é. n., 57-62,

[1] A nőképviselet jogfolytonossága fennmaradt azáltal, hogy a szociáldemokrata Kéthly Anna bekerült a parlamentbe. A pesti viccgyártók akkoriban a következő bemondással reagáltak e fejleményre: „Mit gondol Slachta, lesz-e méltó utódja a parlamentben? – Kéthly”.
[2] Jól tükrözte ezt a hangulatot a Szabad Száj című vicclap karikatúrája, amelyen az Államvédelmi Hatóság első embere, Péter Gábor volt látható, amint azt a feladatot kapja akkori belügyminiszterétől, Rajk Lászlótól, hogy „mielőtt kárt tesz a demokrácia virágoskertjében, kergesd ki ezt az örökké kotkodácsoló vén tyúkot”.
Bejegyzések

Töprengések – A kiüresedett helyekről

Hozzászólás most!

A hajdani Szentháromság szobor irányából nézve a zombori Városháza tornyát, balkéz felõl esik a Láncok nevû tér, ami valójában a zöldség- és tejpiac megszépítõ megnevezése. Pedig sokkal szebb lenne egyszerûen Zöldség- és tejpiacnak hívni ezt a város szívének bal kamráját képezõ térséget, hiszen a láncok eleve baljóslatú, rosszul csengõ szó, olyan, mint például a drót, és ezen nem változtat az a tény se, hogy a piacteret két oldalról valójában oszlopsorok és ejtett hasú láncok határolják. A második világháború elején nyilvános kivégzés helyszíne volt a Láncok, és azóta semmiféle eufemizmus nem változtathat ennek emlékén. A Láncok nem csupán a piacteret jelölik, hanem részben elkerítik a Szentháromság plébániatemplomot, a plébániát, és a ma városi tulajdont képezõ, hajdani ferences rendházat, amelyben mûhelyek, üzletek mûködnek. Ennek a háznak a háború után ledöntött Szentháromság szobor helyére nézõ homlokzatán mutatja az idõ könyörtelen megállíthatatlanságát a város egyetlen, a közhiedelem szerint Juhász Árpád által festett, de valószínûbb, hogy inkább általa restaurált[1] napórája, amelynek kétnyelvû felirata megborzongatja a piacozókat, ha egyáltalán még van merszük fölpillantani rá: Jedan ti je od ovih poslednji! – Egy ezekbõl a végórád!

A napóra alatt van a Napóra elnevezésû kocsma, a cégéren persze Sunèani sat van föltüntetve, s belülrõl aligha a napfény és az árnyék segítségével mérhetõ az idõ, ugyanis a bejárati ajtó mögött lépcsõsor zuhan a homályba, pokolmélyre, a masszív, ácsolt asztalok és padok közé. Nem tudom, kik látogatják ezt a kocsmát, szerintem a lépcsõsoron való lejutás is már külön kalandnak számít, a fölkapaszkodás esélyeirõl nem is szólván. A kofákról tudom, hogy le-lejárnak a Napórába, de inkább az illemhelyre, mint az ivóba. Most ugyan még oda se mehetnek, mert a kocsma ezen termét elöntötte a talajvíz, s amíg magas a Tisza vize, használaton kívül lesz. Az is különös, hogy itt, szinte a Duna partján a Tisza vízszintje határozza meg a talajvíz magasságát, de hát ilyen bonyolult a világ. Az én koromban pedig már illik tudni, hogy nem feltétlenül fontos minden dolognak a nyitját fürkészni.

Az azonban kétségtelen, hogy ebben, vagy legalábbis ilyen kocsmában szeretnék olvasni. Könyvet, folyóiratot. Napilapot nem, ahhoz már nincs elég türelmem. Vagy beülni, és a csiszolt, lakkozott tölgyasztalon tollal, papíron folytatni ezt az írást. Mint ahogy Szentkuthy írt a Bodmériben, a Violettben, a Dajkában, a Bozsóban, a „Kislaci”-ban, a „Nagylaci”-ban, az Aranybárányban, a Szórádban, a Három Huszárban. Ezek a helyek ma bizonyára ugyanúgy nincsenek meg, mint a Budagyöngye bevásárlóközpont helyén állt piac kisvendéglõi. A Napóra azonban áll, és engem nem italozásra, hanem olvasásra csábít. Igaz, 1991 óta nem is igazán jártam kocsmában, akkor egyik napról a másikra megváltozott a vendéglõk, éttermek, kávézók, lebujok, kocsmák közönsége, személyzete, kínálata és hangulata. Akik akkor érkeztek a városba, kiszorították zsivajukkal, más hangsúlyukkal, más zenéjükkel, más szokásaikkal, idegengyûlöletükkel az õshonos kocsmatöltelékeket. A kocsmák hangulata tulajdonképpen nem változott meg, hanem eltûnt. Egyszerre fölülírta valami egészen más, mint ami korábban volt. Elvitte az ördög a kocsmák lelkét. A Napóra a többi italmérésénél néhány méterrel közelebb van a pokolhoz, s valahogy úgy tûnik, oda még kisugározhat valami ebbõl az ellopott lélekbõl.

Egyszerre irigylem Szentkuthy kocsmáit és Tandori szesztelen hónapját: „Én úgy nem iszom, ahogy más iszik. / És nem az, hogy azon a módon nem, / hanem hogy nem. / Ha már egy hónapja tart ez,…”, nekem egyik se jön be. Csak egy könyv, amivel jó lett volna levonulni a Napóra mélyére, érezni köröttem a biztos körülhatároltságot, fogódzóként a vaskos tölgyfalapokat, a csapos fürkészõ tekintetét, a bizonyosságot, hogy amíg kinn a homlokzaton rovásról rovásra halad az árnyék, alattam a roppant közlekedõedények szinten tartják a Tisza vizét. Mert a kiválasztott könyv a megállapodottságba vetett bizalmat számolja fel bennem, a Lakatlan Sziget biztonságából átvezet a Semmi közelében az emberre törõ rémületbe. Füzi László könyve[2] arról a köztes állapotról ad személyes látleletet, amikor valami már megszûnt, eltûnt, s a helyébe még nem lépett semmi. Kiüresedett terek maradtak csak, amelyek annál inkább üresek, minél nagyobb a nyüzsgés a helyszíneiken (Sándor Iván). Füzi szerint ezek a kiüresedett terek a kultúra, a mûvelõdés és a mûvészet világában határolhatók körül, ami személyes érintettsége által válik számára döbbenetes jelentõségûvé: „… megszûnt a társadalom életével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcsolatot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem” – írja, s természetesen az írásra, az olvasásra, az irodalomra gondol. Meg a játékra, a labdára, ami akár a lezárt és kerek világra is utalhat, a kapus látószögére, amely sajátos perspektívát ad a játéknak… majd az évtizedek múltán való fölismerésre, hogy a világ már nem írható le labdaként, ugyanis se nem kerek, se nem behatárolható, és az ifjúkori önfeledt dekázás helyébe a vasárnap délelõtti rekreáció lépett. A könyv a huszadik század második felében eltûnt világokról szól, a kiüresedésrõl, ami csupán személyes élményként dolgozható fel, vagy kollektív jelenségként írható le, de változtatni nem lehet rajta: „az a terület – irodalom, szerkesztés, történeti-irodalmi kutatás, tanítás, nevelés –, amelyikhez az életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét, azt a mezõt, amelyben a maga hatását kifejthette, s amelyen keresztül saját létének társadalmi értékét érzékelhette.” A Maszkok, terek… talán még személyesebb, de mindenképpen vallomásosabb könyve Füzi Lászlónak, mint a három kötetes, Lakatlan Sziget címû naplója. Valami módon napló ez is, bár több fejezete példaadó író- és tanárelõdöket, társakat szólít meg, egymásra kopírozódik benne az utazás és a helykeresés, az otthonteremtés és az otthon levés, a város látható és láthatatlan terei, az olvasmányok és személyes tapasztalatok, az élmény a kontempláló naplóíró keze nyomán az irodalmi beszéd érzelmileg tükrözött tárgyává lényegül: „Azt látom, hogy a korábbi üres pózok helyére a külsõ világban újabb üres pózok kerültek, lassan csak pózok vannak, mert mindenkinek meg kell adni, ami jár neki, ilyen légkörben pedig a szellem emberei nem tehetnek mást, minthogy õrzik a kételyeiket, kétségeiket mindazzal kapcsolatban, ami körülveszi õket.” Füzi már nem írhat a válaszadás koráról, neki, bárhová is induljon, az irodalmon, a mûvészeten, a kultúrán át vezet az útja, mondatok között, amelyek már mindent megfogalmaztak, amit érdemes volt megfogalmazni, és az út során talált mondatok percepciójában vagy megerõsítik, vagy kioltják egymást. Ebben a villózó szellemi térben már csak kérdések megfogalmazására van lehetõség, meg idõ, a kiürült terekben nincs szükség hosszú terjedelmû mûfajokra, elmélyülésre és átgondolásra, válaszadásra, az elõre gyártott válaszokat ontja az iparrá vált média, az indusztrializálódó irodalmi-mûvészeti dilettantizmus és provincializmus. A Füzihez hasonló makacs emberek pedig máris õsbölénynek számítanak a szellembe, a kultúrába, a mûvészi értékekbe vetett tántoríthatatlan, de nem vak hitükkel, akik belátják, hogy az idõ fölülírta nemrég még otthonos tereik lényegét, értékeiket más értékekkel helyettesítette be, és akik ennek ellenére is azért szomorúak, mert nem adatott meg számukra a még egyetemesebb mûveltség megszerzésének lehetõsége, mint még néhány nemzedékkel korábban a huszadik század utolsó polihisztorainak.

Ilyen õsbölényekkel kellene körülülni a Napóra tölgyfaasztalát, s tudomást se venni az árnyék vetülési szögérõl a homlokzatra festett római számok között, talán nem is beszélgetni, hanem befelé nézni és jóízûen hallgatni. A napóra nem ketyeg, a kocsma látogatóinak külön világai nem zavarják egymást mindaddig, amíg csupán a külsõ terek üresednek ki.

Fekete J. József

[1] Annál is inkább, hogy Juhász Árpád a napóra 1852-es elkészülte után tizenegy évre született.

[2] Füzi László: maszkok, terek… Kalligram, Pozsony, 2005