Jövendőmondóka
unalmas a szépség
a macskaköves vízesés
s a vízköves makacs út
csokoládés fánkot
árulok a nemzeti parkban,
pedig világörökség akartam lenni
sokkal drágább itt a fánk
mint a TESCO-s tömeges
de ugyanaz az íze
Bejegyzések kategória bejegyzései
Töprengések az olvasás hedonisztikus aktusáról
Korábban nem figyeltem föl honi szerzők tárcáira és jegyzeteire a Budapesten és Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain, vagy azért, mert ritkán jutott el hozzám, vagy ritkán írtak a lapba, most már mindegy. Amikor azonban egyszerre két szöveg is a szemembe ötlött, úgy tűnt, szerzőik azon gondolkodtak írásuk közben, hogy milyen jól jönne már egy külföldi alkotói ösztöndíj, mondjuk egy németországi. Szurkolok is nekik, az elismerés ilyen formája ritkán örvendeztet meg honi alkotót. Kapjanak, nyerjenek ösztöndíjat íróink, írjanak jó szövegeket, legyenek megfelelő körülményeik az alkotáshoz, ne kelljen az egzisztenciális gondok között küzdeniük a műteremtéshez szükséges elmagányodás óráiért, a lehetséges, a műben megteremtett mindenkori utolsó világok poétikai létrehozása során arról ábrándozniuk, hogy elkelne már egy jó kis ösztöndíj.
Aztán hozzám keveredett az Irodalmi Jelen 2006. februári száma, benne Lovas Ildikó jegyzetével a második oldalon. Elolvastam volna mindenképpen, de a címe külön csalogatott, arról írt ugyanis a szabadkai szerző, hogy Van még vicces könyvünk?, engem meg külön, bár nem szakmailag érdekel a humor, meg az irodalom peremvidékére utasított műfajok még némelyike. Elolvastam, s bár utána nem mondhattam Bányai János nyomán, hogy olvastam egy könyvet, de azt igen, hogy olvastam egy nekem tetsző jegyzetet.
Lovas Ildikóról annyit tudok, hogy többször díjazott író, négy, számomra (is) fontos novelláskötet szerzője, regényíró, aki ráadásul nem csak magyarul, hanem fordításban is olvasható, az Üzenet folyóirat szerkesztője, és nagyon komolyan veszi az irodalmat. Anya, aki nagyon komolyan veszi gyermekének eligazítását az iskoláztatás bonyolult, és az élet még bonyolultabb labirintusában. A jegyzete e kettőről szól. A század- és ezredforduló magyar irodalmának is egy jeles szelete is erről szól. Arról, hogy az irodalomban miként tárgyiasulhat a hagyományok át- és fölülírásával, illetve újraírásával, a tradíció és a nóvum közötti feszültség leképzésével az író, mint a műbe bevonuló magánszemély és a változásában megfogalmazhatatlan, jelenlétében is távollevő, politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, szociálisan és értékrendjében módosuló, meg nem állapodott, semmiképpen sem egész-elvű valóság, vagy világ. Többek által járt út, Lovas Ildikó is ezt a határhelyzetet, a volt és a lesz közötti efemer pillanat kínos elhúzódását fogalmazta meg sajátos poétikával a Kijárat az Adriára című regényében. Meg a mostani jegyzetében is a maga, illetve gyermeke idejének egymásra feszülése közötti hiányt érte tetten, egyetlen határszeletét, a vicces könyvek hiányát emelve ki. Vagy talán inkább a vicces könyvek olvasásának hiányáról írt? Vagy mégis inkább a vicces könyvek kánonon kívül helyezéséről? Vagy szinte pedagógiai figyelmeztetést fogalmazott meg, hiszen képzettségénél fogva, és anyaként is pedagógus, hogy az olvasóvá nevelés során fontos a szórakoztató kiadványok olvasása? Saját példája ez utóbbira utal, amikor közli, hogy a gyermekként olvasott indiános könyvektől Rejtő Jenő regényei vezették át James Joyce harmadik középiskolásként olvasott remekéhez. Illetve, Rejtő írásai teremtették meg számára az átjárhatóságot a szórakoztató irodalom és a „magas irodalom” között. Nem vagyok agresszív alkatú, ezért mélységes ellenérzésem nyomán se köpném szembe azt, aki azt állítja, hogy Rejtő regényei a ponyva fogalomkörébe tartoznak, noha szerintem olyan megismerési referenciákkal és korát megelőző reflexivitással rendelkeznek, hogy az egyszeri doktorandus méltán tanulmányozhatta egymásra vonatkoztatva Rejtő és Szentkuthy gondolati mélységeit, ugyanakkor azt se gorombítanám le, aki nem tartaná különösebben szórakoztató műnek az Ulyssest, Joyce regényét. Csak ezekhez az egymástól poétikailag, tartalmilag, stilárisan, retorikában, megszólításban és megszólalásban elkülönböződő lehetséges világokhoz átjárókat kell létrehozni. Az átjárók milyensége pedig életkorfüggő (is). Lovas Ildikó a gyermeke olvasóvá nevelése során szerzett tapasztalatai, amelyek megfogalmazásából nem zárható ki, hogy maga is olvasó, sőt! író, arra utalnak, hogy „az irodalomban, amiben semmi vicces, vagy legalább izgalmas nincsen”, a gyermek (és a felnőtt se) nem lel élvezetet, amit azzal indokol, hogy „mi magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat”. Ebben lehet valami: az olvasás nem az arisztokratikus gőg póza, hanem hedonisztikus aktus, és erről nem mondhatunk le bármiféle kánon vagy dogmatikus ideologizálás javára. A jegyzetben szereplő gyermek kényes irodalmi ízlését, vagyis azt, hogy minden kötelezően elolvasásra szánt mű unalmasnak bizonyult, Hašek Švejkje módosította, a 830 oldalas regény nem volt se hosszú, se unalmas számára. Aztán jött Rejtő. Majd így folytatódott a történet: „Tíz után megnyugodva hallottam a kamaszos nyerítéseket: a Három testőr Afrikában, igen, Csülök, Tuskó és a többiek el fogják végezni magasztos küldetésüket, segíteni fognak nekem abban, hogy könyvvel a kezében lássam szívemből szakajtott magzatom.” Így írja az író, az anya, a pedagógus. És itt mennyire összecseng írói és anyaként, pedagógusként szerzett tapasztalata Stephen Kingnek, a manapság egyik legolvasottabb, az irodalom peremvidékén alkotó szerzőnek a meglátásával, miszerint „a gyerekeknek mindent és bármit szabadna elolvasniuk, amit csak akarnak – még a képregényeket, szexkézikönyveket és tudományos-fantasztikus regényeket is”. Csak a folyamatos és intenzív olvasás vezethet el a klasszikus művek szeretetéig és élvezéséig, míg a klasszikusok (és most értsünk itt bárminemű elit irodalmat) kényszerű olvasása egy életre megutáltathatja a könyvet az edzetlenül olvasásba kezdővel. Ezzel egy emberben kioltjuk az olvasás hedonisztikus élvezetét, megfosztjuk a megismerés egyik csodájától. Ugyanakkor egyetlen olvasó elveszítésével egy kicsit megöljük az irodalmat is.
Fekete J. József
Az aradi gőzfürdő
Sohasem jártam az aradi gőzfürdőben. Két vagy három évvel az alább elmesélendő történet után, egy utcai téblábolás közben láttam meg a táblát, hogy hát ez az, ide kellett volna jönnöm akkor. Különben soha, semmilyen gőzfürdőben nem voltam, és mivel ma már a privát fürdőszoba a divat, azt hiszem, nem is fogok. Lehet, hogy már gőzfürdő sincs.
A nyolcvanas évek első felében Arad egyik hírhedt középiskolájába jártam, akkor sokak szerint az volt a leggyengébb, de biztos, hogy ott volt a legjobb tanári kar, bár ezt csak a beavatottak tudták. Minket éppen a kőolaj-kitermelés fortélyaira oktattak, és még sok egyéb érdekes dologra, meglehetősen kétes sikerrel. Állítom viszont, és tanúm is van rá, hogy olyan szép geológus tanárnőt ma már csak filmekben lehet látni, kár, hogy a moldvai dialektusát elég nehezen értettük…
Az iskolánál már csak a kollégium volt hírhedtebb, és rendesen utálta is mindenki, aki akkor benne lakott. De hát ez törvényszerű, az egész országot utálta kb. 20 millió ember. Volt valami nagyon megalázó abban, ahogy reggel hétkor a kollégium előtt kettes sorokba rendezett a pedellus, és elmasíroztunk a pár száz méterre levő iskolába. Még a rendőrök is szánakozva néztek, pedig az ő szánalmukra nem sokat adott senki. Ha délben késett az ember, nem kapott ebédet, hogy barátai is volnának a városban, esetleg könyvtárba, moziba is elmehetne, arról nem tudott senki. A kollégium valójában nem is volt olyan szörnyű. Kizárólag olyan dolgok történtek, amelyeket 40-50 összezárt kamasz egymással el tud művelni: a nagyobbak terrorizálják a kisebbeket, a kisebbek a még kisebbeket, azok a legkisebbet. Egzakt szabályok és a hierarchia szigorú betartása mellett. Sajnos a legkisebb én voltam. A pedellus meg hülye volt, de erről később…
Mivel a rendetlen, koszos, vidéki fiatalemberek tisztálkodása, fürösztése a kollégium személyzetét megoldhatatlan feladat elé állította, az volt a bevett szokás, hogy hetente egyszer kisebb csoportok ellátogathattak a közfürdőbe. Ez délutáni kimenőt jelentett, másfél-két órát lehetett csatangolni a városban felügyelet nélkül, és ez maga volt a szabadság. Az ingyen fürdőjegyet eladtuk, komoly klientúra volt, került így némi zsebpénz is. Jól ismertük azokat a kocsmákat, ahol kiskorúaknak is adtak sört, bár ezt a törvény akkor is szigorúan tiltotta. Sosem a törvénnyel van baj, hanem azokkal, akik az előírt látszatot nem tudják fenntartani. Kevés olyan bentlakót ismertem, aki járt a közfürdőben. Ezt nagyjából mindenki tudta, csak a pedellus nem, bár ő is gyaníthatott valamit, mert visszaérkezéskor mindig szúrópróbát tartott, ellenőrizte, hogy nedves-e a törülköző. Ő sem tudta, mi sem, hogy a gőzben adnak törülközőt, illetlenség, ha az ember a sajátját használja, mert ez a bizalmatlanság jele. Tehát a kocsma vécéjében mindig meg kellett vizesíteni a törülközőt.
Azon a nevezetes délutánon öt óra tájban a gőzbe indultunk: én, a legkisebb, és a nagyobbak, vagy négyen. Hétig szólt a kimenő, de ha nyolcig visszaért az ember, kisebb ordítással, fenyegetőzéssel megúszta, ha kilencre jött meg, az soron kívüli konyhaszolgálatot jelentett, kilenc után csak a legnagyobbak mertek kint maradni, de tőlük a pedellus is tartott. A fürdőjegyen túladtunk, ittunk egy sört, adtam a fiúknak kölcsön egy kis pénzt, csak az első hetekben hittem, hogy nem veszik el erővel is, ha kell nekik. Azután ment mindenki, ahova akart. Nem emlékszem, hol jártam, de nagyon jól telt az idő, és kilenc után értem a kollégiumba. Pedellusunk tajtékzott. Rendesen püfölte a többieket, ezektől éppen nem félt. Úgy tűnt, rólam közben meg is feledkezett, de amikor felbukkantam, elsápadt. Különben cingár alkat volt – valaki fontos ember félresikerült gyereke –, neurotikus, és azt hiszem, az egész pedellusi karrierjét kudarcként élte meg. Nagyot ütni nem tudott, az áldozat csak megrázta magát, vigyorgott, és ment tovább. Számoltam is már, hány nap konyhaszolgálatra ítél, ez hány matekóra. Áldás volt a konyhaszolgálat, utána csak jelentgette az ember, hogy múlt órán nem volt. Különben is hiába jártam én matekórára.
A kiosztott pofonok után a pedellus elbocsátott minket. Egy ideig még ordított, de azután elcsendesedett. Tudtuk, hogy hülye, nem is hibáztatta őt senki, csak azt átkoztuk, aki pedellusnak felvette. Már szinte aludtam, amikor hívatott. A függőfolyosó végén, a vécé mellett volt egy kis szobája, néha ott is aludt, délelőttönként oda vitte fel a nőjét vagy menyasszonyát. Nagyon szép lány volt, és még a 120 kilós szakácsnő is csodálkozott, hogy ilyen hülye pasival jár. Amikor beléptem a szobájába, valahonnan oldalról, a szekrény mellől ugrott nekem és gyomron vágott. Idejében megfeszítettem a hasizmomat, edzésben voltam, ha boksz-zsáknak használják az embert, attól még nem lesz jó bokszoló, de egy idő után már nem fél az ütésektől. Azt hitte, hogy rosszul kell majd lennem, gyorsan lenyomott egy székre, kivárt, arcomba világított az éjjeli lámpával, és előjött az aduval. Valaki arról tájékoztatta őt – kezdte –, hogy a fürdőben, miután fürödtünk, valamelyikünk sört ivott a bárban vagy büfében. Addig nem tudtam, hogy van ott is kocsma. Nekem azt kell szépen, őszintén elmondanom, hogy ki volt az, aki sört ivott közülünk. Ha szépen elmondom, semmi bántódásom nem esik. Senki nem ivott sört, válaszoltam. Meg akart ütni, de ezt nem vártam meg, a szekrényhez hátráltam és védekező állást vettem fel. Annak sem esik bántódása, aki ivott – folytatta –, csak ő tudni akarja, neki az ilyesmit tudnia kell. Jelenteni is kellene, de nem fogja. Ha viszont nem mondom el, akkor majd holnap az igazgató előtt… Mert ő tudja, hogy nem én voltam, de az igazgató nem tudja. Tehát ha elmondom, akkor nekem semmi bajom nem lesz. De írhat a szüleimnek is, ha úgy gondolom. Különben a többiek már elmondtak mindent. Ő csak azt akarja tudni, őszinte vagyok-e. Klasszikus rendőrfogás: bemárthatod a cimborádat annak reményében, hogy te megúszod, zérus-értékű játszma, vádalku stb. Csakhogy én akkor nem olvastam még a vonatkozó szakirodalmat. Azt nem mondhattam, hogy nem is voltunk a gőzben. Magamra sem vállalhattam a dolgot, mert először is én nem ittam sört a gőzben, és ő is azt mondta, hogy nem én ittam sört a gőzben. Tudtam, hogy egyetlen rossz szó, és a nagyok laposra vernek. De attól, amivel fenyegetett, hogy igazgató meg szülők, jobban féltem, mint a nagyoktól. És nem tudom, miért. Az igazgató nagyon rendes ember volt, és a szüleimre sem lehetett panaszom. Tehát a legegyszerűbb vagy legolcsóbb megoldást választottam: Sanyi, Sanyi ivott sört.
Jól van, mondta a pedellus, és orrba vágott, nem erősen, csak úgy. Sanyi viszont nagyon orrba vert, öt perc alatt akkora lett az orrom, mint egy krumpli, de a borogatás segített, csak fájt még egy hét múlva is. Sanyival különben semmi bajom nem volt, még kedvelt is, én voltam az egyetlen, akin a két cselgáncsfogását be tudta mutatni. Ennyit tudott. És akkor valami rendkívüli dolog történt. Fuldokoltam a szorításban, Sanyi lihegett és káromkodott fölöttem, a többiek körülálltak, nézték, majd valaki azt mondta, hogy: elég. Sanyit leszedték rólam, nem hiszem, hogy megfojtott volna, de nem is nagyon védekeztem. Nagyjából igaza volt. De olykor a tizenévesek igazságérzete sokkal pontosabb, mint bárki hinné, még az ilyen elátkozott helyen is. A tanácskozás elég sokáig tartott, sok dolgot kellett tisztázni. Az ítélet így hangzott: ha Sanyinak bántódása esik, kirúgják az iskolából vagy valami hasonló, akkor laposra verjük a pedellust, együtt, mind, én ütök elsőnek, mondtam harciasan, de mások szerint ez a Sanyi dolga; ha meg nem lesz semmi komoly, akkor bekenem a pedellus szobájának ajtaját azzal a bizonyos anyaggal, ami erre fölöttébb alkalmas. Különben is megérdemli. Meg így Sanyival is kvittek leszünk. Ez nagyon fontos.
Az ügynek – amint az várható is volt – semmilyen következménye nem lett. De vészesen közeledett a határidő, amikor bosszút kellett állnom a pedelluson. Nem volt kibúvó. Hajnalra időzítettem az akciót, hajnali ötre, amikor az első villamos eldübörög a szomszéd utcában, és sem a szakácsnő, sem a pedellus nem érkezett még meg. Sikerült fel is ébrednem, és azonnal a vécébe indultam, hogy a szükséges anyagot beszerezzem, vagy magam állítsam elő, ha kell. A függőfolyosón kellett végigmennem, a pedellus szobája előtt, gondoltam is, hogy megnézem jól, nehogy elvétsem. Óvatosan csoszogtam, és az ajtó előtt valami ismerős bűz csapta meg az orromat. A derengő fényben észrevettem, hogy valaki megelőzött. Be volt kenve a kilincs alaposan, alul, felül, a kulcslyukba is jutott, és egy hatalmas Z betű barnállott a világos ajtón, mint a filmben: Zorro. Nagy kő esett le a szívemről. Először gondoltam arra, hogy mégiscsak van gondviselés, ha nem is keresztényien jár el mindig.
Még nem sikerült visszaaludnom, amikor vérfagyasztó női sikoly rázta meg az egész épületet, utána kiabálás, ordítozás hallatszott, és a 120 kilós szakácsnő alkatát meghazudtoló tempóban elindult fel a lépcsőn. Kisebbfajta földrengéshez volt ez hasonlatos, Richter-skála szerint 1,5-ös – tanultam geológiát. Azután a szakácsnő teli torokból felnevetett, és vihogott, hörgött, csukladozott, ahogy csak a testes nők tudnak. Állt a pedellus nője vagy menyasszonya a függőfolyosón, egyik kezében a retikülje, a másik meg olyan furcsa pózban, az ég felé emelve, mintegy segélykérően. Az arca kékes, lilás – nyilván a hajnali derengés miatt –, aztán elejti a retikült, és potyogni kezdenek a könnyei, zokog, visít és elrohan. Pedig olyan szép nő volt. A bentlakók egyenként jönnek ki a folyosóra, ingben, gatyában, kinek ahogy sikerül, mert ezt látni kell…
Az esetet nem követte sem nyomozás, sem megtorlás. A pedellus ugyanolyan hülye maradt, de a nőt nem láttuk többet. A szakácsnő azt mondta, jobb ez így mindenkinek. Néhány hónap múlva gőzfürdőjegyet már nem adtak, nem tellett rá. Az élet ment tovább a maga útján. Sokan vannak, akik máig azt hiszik, hogy én kentem be az ajtót. Akkor megtettem volna, egészen biztos. De jó, hogy nem én voltam. Különben ezt a történetet most nem írtam volna meg.
A Százholdas Pagony bohócai (részlet)
„…
S kit úgy kedvelt minden korosztály,
Hol van Füles, hol van már
A pesszimista plüsszamár?
Hol Pitypang, a hiú oroszlán?
Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?”
Varró Dániel
De értse meg, Gedeon Úr, kérem…
Ide figyeljen, Plangár, engem nem érdekel, hogy honnan szedi össze az anyagot, csinálja meg! Holnapra! Értette? Holnapra legyen kész! – ordította Gedeon és behuppant a metálzöld Audi A6-osba. Gyújtás, kuplung, egyes, gáz, rádió…
Kedves hallgatóink, nagyon örülünk, hogy Önök a Sziget Rádiót hallgatják, az utolsó szigetet az éterben. Pár perccel múlt hat óra. A hírek után, ahogy ígértük, következik az a zenekar, amelyikkel az elmúlt órában annyit foglalkoztunk. Jöjjön tehát a Hé, Tom!-tól a Passzol!
Nézte őket minden gyerek:
Pampalini, Bob és Bobek,
Karak, Vahur, Vackor,
Randi este hatkor.
Kockásfülű, Lolka, Bolka,
Frakkban is mászkált a bolha.
…
Barom ez a Plangár. Szart sem ér. Egy rakás szart se. Hogy a faszba nem lehet ezt elintézni? Annyira bonyolult? Lószart! Össze kell állítani egy jó kis anyagot, aztán besétálni vele a szerkesztőségbe. Ennyi, nem kell mást csinálni, csak ennyit! De ez a fasz erre sem képes…
Az Audi kereszteződéshez ért, pillanatra elgondolkozott, belevágtasson-e a sárga végébe, majd csikorgó fékekkel megállt és vicsorogva nézte a lámpán ülő órát. Piros!, fújtatott dühösen Gedeon, másfél percig piros, csesszék meg!, nem tudják ezek, hogy… na, mindegy, csak nem baszom magam fel ilyen szarságon.
Badam-badam, badam-badam, kezdték dobolni Gedeon ujjai a zene ritmusát a kormányon.
Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
Nem kérdezhetem elégszer!
Nem kell ezen baszakodni: passzolj!
Ezt kell tenned, hogy ide passzolj!
…
Nem hiszem el, hogy nekem magyarázza a marhája, nekem! „A szerződéstől való elállás lehetséges anyagi és jogi következményeivel az önkormányzat nem szívesen nézne szembe…” Hülye. Mit gondol, mi a túró volt három éve a lakóparknál? Dettó. Mutassam meg a szerencsétlennek azt a tetves lakóparkot? Nézd, bazdmeg, áll, látod áll! Meg-lett-csi-nál-va! „Ilyen esetekben a civil szervezetek képesek a legvégsőkig ellenszegülni.” Tudja ez, hogy milyen magasról szarok a civilekre? Barom. Mond ennek valamit az, hogy bőrfeldolgozó? Vagy az, hogy hulladékégető? „A hulladékégető … khm … létrehozásában én is résztvettem…” Akkor meg mi a lófaszt magyaráz még nekem!
Tű-rü-rü, rű-rü-rü, badam-badam. Ez meg mi a jó büdös franc?, a rádióból kiszűrődő hangok Gedeon tudatáig értek. És ez a tudat hatalmasra meresztett szemekkel kezdte hallgattatni a Hé, Tom!-ot.
Jé, mi
van a kezedben Jamie?
A kedvem ma jó,
Este velem jössz, Sajó!
Jičin, Manka, Csibészke,
Nem szorult a fejedbe
Egy kis ész se!
Fonák Tamás, MegvagyHadnagy, Szám bácsi:
Nem bazdmegeltek folyton,
max. azt mondták: ácsi!
Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
Nem kérdezhetem elégszer!
…
Beszarás, már rádiót se lehet hallgatni! Képtelenség elég gyorsan csatornát váltani: nyomul az ember fejébe a szar és nyomul az ember fejébe a szar. Gedeon belökte Mc Meg legújabb cd-jét a lejátszóba és a tízes számra nyomta. Tüc-tüc-tüc, tuc-tuc-tuc, pinka-pinka, pök-pök, csendültek fel az első taktusok. Gedeon megnyugodott és együtt rappelte a Be-t Mc Meg-gel. És rálépett a gázra.
Az A6-os ráfordult a gyorsforgalmira, beintett a kamionnak, amit föltartott, vigyorogva lökdösött arrébb egy Suzukit, és egy cuki A3-as hátsóját kezdte mustrálni.
Begázol, bevállal, befordul, benéz,
besír, bealszik, benyal, behal, beint,
beflashel, betorzul, bebuzul, berosszul,
becsicskul, beadós,behány, bebukja,
beizgul, besikerül, beájul.
Be, be, be. Be, be, bejön.
Nekem ez bejön. Nekem ez bejön. Nekem ez bejön.
Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!
…
Az Audi öt perc alatt két benzinkút, három étterem, két bevásárlóközpont, egy ipari- és egy lakópark mellett suhant el méltóságteljesen. Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!, szűrődött ki Mc Meg és Gedeon duettje.
Ez az impotens, barom Plangár! Mindenkinek, csessze meg, mindenkinek van valami vaj a fején, ha nincs, akkor is van, mert kenünk a fejére mi, mint a múltkor, akkor is kentünk, vajat vagy szart, nekem mindegy, de ez a barom erre sem képes… – tértek vissza Gedeon gondolatai a munkához. Pillanatra behunyta a szemét és látta, hogy takarodik el a cégtől a rohadék a gusztustalan szürke öltönyével együtt…
Gedeon Plangár másnapi kirúgásával volt elfoglalva, így későn vette észre az úton bóklászó izét. Nagyot rántott a kormányon, de elkésett. Jaj, puff, csitt, csatt, csörr. Basszameg. Gedeon kiszállt a kocsiból. Basszameg. Az autót véres, mocskos püré borította be. Amennyire az A6-osra kenődött szutyokból meg lehetett állapítani, az izé egy kisebbfajta vaddisznó lehetett, inkább malac, mint disznó. Mindenesetre irtó puha teste volt, nem tett nagyobb kárt a kocsiban, mintha egy darázsnak ment volna neki. Kirúgom ezt a fasz Plangárt, a kurva anyját!, Gedeon belerúgott a cafatokra szakadt disznóba. Legalább ne ment volna ennyire szarrá. Imádom a malacpecsenyét*.
* ((Üdv, szentesi emigráns író!))
Az A6-os undorodott magától, bal szemén még csorgott, a jobbra már rászáradt a mocsok, orrán fodrozta a disznópürét a szél, került belőle oda is, ahol eddig nem volt. Az Audi prüszkölt, krákogott. Takarodj innen!, kiáltott egy össze-vissza repdeső verébre, épp az hiányzik, hogy ez is szétkenődjön rajtam. Reszketett, ha arra gondolt, milyen még láthatatlan károkat okozott benne a disznó. Mi lesz, ha valahol lett egy horpadás, egy karcolás? Mi lesz, ha valahol lejött a festék? Egyáltalán nem volt jó kedve. Csak minél gyorsabban, csak minél gyorsabban érjünk oda…
Gedeon rágyújtott, indexelt, sávot váltott, indexelt, lefordult, megállt, belenézett a tükörbe és megigazította a haját, kiszállt. Elnyomta a cigit.
Figyelj, vakard már le ezt az mocskot a kocsiról! – nyomta a kocsimosó srác kezébe a kulcsot.
Apám, maga aztán jól telibe kapott valami … izét! Lesz vele meló, az biztos. – meredt az autóra a srác. – És a kocsin egy karcolás se! – nézett fel elismerően. – Ez a kocsi nem papírból van, apám, van benne anyag, mi?
Ja. Lehet itt addig valamit csinálni?
Egy tyúkszaros cirkusz költözött a benzinkút mögé, trágyadomb az egész, de van valami új páros, két állat vagy mi, azt mondják frankón jók, viccesek meg minden, én holnap akarom megnézni őket, ha kilép, pont elcsípi a számukat, mást úgysem érdemes ott megnézni. Mire vége, a kocsi is kész lesz.
Ne sajnáld a sampont! – hagyta ott Gedeon.
Gedeon kifújta az orrát, cigit vett és kávét. Cirkusz, cirkuszba megyek, csóválta hitetlenkedve a fejét és elindult a benzinkút mögé.
Mélyentisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Gyerekek! Engedjék meg, hogy én, Nagy-Ottlaky Bernát, a Százholdas Pagony Cirkuszának igazgatója személyesen jelentsem be Önöknek a következő műsorszámot. Az egyedülálló, a páratlan, az utólérhetetlen, a felülmúlhatatlan produkciót! Tisztelt publikum, pár perc múlva igazi világszenzációt láthatnak: a két nevettetőművészt, akik kitörölhetetlenül beírták magukat a cirkuszművészet nagy könyvébe! Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek, hamarosan a porondon a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócai!
Ugye megengedik, hogy a káprázatos produkció előtt ejtsek néhány szót a két művészről? Kérem szépen. A nagy páros egyik tagja a francia, másik az orosz poklot járta meg. Mindketten elképzelhetetlen szörnyűségeket éltek át. Egész családjukat üldözték, bebörtönözték, a férfiakat megverték, majd legyilkolták, az asszonyokat megerőszakolták, majd legyilkolták. Senkijük nem maradt, senkijük. Ők maguk csak isteni csoda folytán tudtak elmenekülni. Rettegtek, bujkáltak, koldultak, éheztek, fáztak, csonttá soványodtak.
És mit gondolnak, mélyen tisztelt Hölgyei és Uraim, ennyi nélkülözés és szenvedés, borzalom és szörnyűség után minek áldozta életét e két nagyszerű művész? Nem fogják elhinni nekem, mert valóban hihetetlen. Nem fogják elhinni, ha azt mondom, hogy ezen iszonyat átélése után e két nagyság a nevettetésnek, a szórakoztatásnak, az emberek jobb kedvre derítésének szentelte az életét. Pedig így van. Bizony, nekik mindezek után és mindezek ellenére a nevettetés a mindenük. És micsoda nevettetés, kérem! Bizton állíthatom, hogy Önök ez idáig el sem tudták képzelni, hogy képesek olyasféle nevetésre, amilyenben most részük lesz. Már megbocsássanak, de hogy is tudták volna elképzelni az elképzelhetetlent! Az elképzelhetetlent, amiben most részük lesz!
Ez a két csodálatos teremtmény elképesztő véletleneknek köszönhetően találkozott Párizs nyomornegyedében… és e nagyszerű találkozás pillanatában nem csupán az ő életük változott meg. Abban a percben a világ cirkuszművészete emelkedett addig sosemlátott magasságba.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek, fogadják szeretettel a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócait, a világhíres párost, a felülmúlhatatlan Monsieur Nyuszit és az utólérhetetlen GoszpogyinFülest!
Nagy-Ottlaky Bernát cirkuszigazgató a publikumra bámult. A negyedik sorban ülő Évike szemébe nézett, onnan a hatodik sorban izgő-mozgó kis Wanda tekintetére ugrott, aztán a Csupiéra, Sanyi bácsiéra, a Göndörére, Melánka néniére, Vinyóéra, Titanilláéra, Ede bácsiéra…
Majd, mintegy varázsütésre megpödörte a bajszát, levette a cilinderét, mélyen meghajolt és eltűnt a porondról.
Ta-ta-ta-ta-tam, tra-ta-ta-tam, drrr-drr-drrr-drr, bing-bong-bang és bung, trombitaszó, dobpergés, cintányér.
És taps.
Szer-vusz-tok gye-re-kek! – lépett a porondra Nyuszi és hadonászva, szélesen gesztikulálva, szótagolva kezdett beszélni. – Az elkövetkező pe-re-cek-ben hi-hi-hi-hi-hi … akarom mondani per-cek-ben … he-he-he … bűvös szavakat, va-rázs-i-gé-ket fogok mondani…
A nyúl őrült pofákat vágott, vastagpiros ajkain nem bírta a festék a tempót, peregni kezdett, orrán vadul ugrált a bohócorr, hangja föl-le csúszkált, mintha hullámvasúton ülne.
A kisebb gyerekek közelebb húzódtak anyjukhoz.
… amelyek el-kép-zel-he-tet-len hatással lesznek…
Csönd.
Dobpergés. Dobpergés. Dobpergés.
Csönd.
Nagy-Ottlaky Bernát a függöny mögött farba rúgta Fülest, mire a szamár beesett a porondra.
… ennek a sza-már-nak a viselkedésére! – mutatott Fülesre Nyuszi.
Szervusztok gyerekek! – dörmögte halkan Füles. – De jó, hogy itt vagytok. Én is itt vagyok. Ez már nem annyira jó. Meglátjátok, milyen jól fogtok szórakozni. Meglátjátok.
A szamár bejövetele jól sikerült, a közönség nevetett, a gyerekek vágyakozón tapsikolni kezdtek.
Gye-re-kek! – folytotta el a nevetést Nyuszi. – A ti dolgotok csupán az lesz, hogy figyeljék az ar-cát ennek a szö-gelt-far-kú szamárnak! – Nyuszi kirántotta Füles farából a szöget, Füles farka leesett, újra kitört a nevetés.
Nyuszi halk dobpergésben folytatta:
Íme az első va-rázs-i-ge: Micimackó! Micimackó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! – ismételgette a nyúl, mancsával és szemével Fülest delejezve.
Füles nem mocant. Csak állt, állt, állt, meg nézett, nézett, nézett. Semmi nem történt. A várakozással teli, majd kínossá váló csöndet köhintések, duruzsolás, mormogás, bekiabálások törték meg. Ez aztán a nagy produkció!, csipkelődött Ede bácsi. Hülye nyúl!, bamba szamár!, kiáltott Vinyó. Adják vissza a pénzünket!, készült mondani Melánka néni, amikor… a nem is tudom hányadik varázsszó hirtelen görcsbe rántotta a szamár bárgyú képét. Nincs ezen mit tagadni, fölöttébb vicces és nagy görcs volt, csupán Füles két hatalmas füle meredt ki belőle. A közönség hálás nevetéssel fogadta. Hanem az igazi produkció csak ezután következett. Monsieur Nyuszi a varázsigével szabályozni tudta GoszpogyinFüles görcsét. A varázsige négy ártatlan szótagja hol görcsbe rántotta, hol elernyesztette a szamár fejét: „mi” – görcs, „ci” – elernyed, „mac” – görcs be, „kó” – görcs ki … és így tovább, és így tovább, és így tovább.
A micimackó varázsszó mormolása alatt Füles görcs-nemgörcs fejében a következő történt.
Bilincsek
– matracfetrengő-fantáziák –
N-nek
1.
Emlékszem, mikor tíz éves voltam,
s nyáron táborba mentünk,
R-val összekötöttük magunkat
egy spárgával a buszon,
hogy ne tudjanak minket elválasztani.
Most nézlek és arra gondolok:
ezt kéne! Fogni egy erős madzagot,
kezünkre kötni, jó szorosan,
hogy húsunkba vájjon,
ha vérünk fakasztja, az sem érdekel!
Vagy hozni láncot, mely vastag és hideg,
venni egy bilincset,
s csuklónkra zárni, azonnal!
De nem teszem.
Már nem vagyok tíz éves…
2.
„Jó lenne, ha kétszer ekkora
bőröd lenne, belé bújhatnék…”
„Hidd el, nem állna jól!”
A tükör előtt állok, mezítelen.
Kezemben kés: megnyitom testem
a jobb mellem alatt,
le, egészen a lábfejemig.
Feltépem magamon, s húzom, nyújtom a bőrt:
lassan teljesen beleférsz Te is.
(Mind a nyolcvanhat kilóddal.)
3.
Szorosan egymás mellett.
„Most hívjunk valakit,
hogy öntsön le minket pecsétviasszal.
Így maradhatnánk örökre!”
Nem akartam rombolni illúzióid,
hogy eme pózban nem tudnánk
se enni, se inni,
s igen hamar halálunk lelnénk
a matracon, fájdalmak között.
Addig meg szagolhatnánk
az egyre büdösödő másikat.
Mi ebben a romantikus?
Hacsak nem hevítik fel olyannyira
a vörösszín viaszt,
hogy menten elégnénk
a forró massza alatt.
Így mindjárt jobban hangzik, nemde?
Csak negatívunk maradna meg,
mint azoknak, akikre Pompei városában
vulkáni hamu pergett.
Homokozóforma lenne belőlünk!
(Hölgyeim, s uraim:
N és L hamvadtak itt,
a nyolcadik kerület
egyik bérházának
repedő falai között.)
2006. 11. 20.
Szítá a habokban
Szítá már a dolgok legkezdetén tudta, hogy akikről a legszilárdabb erkölcs makacs és kikezdhetetlen szűkszavúsága miatt sem most, sem a későbbiekben nem eshet szó, édes titok meg gyarapodó vágy körül kapaszkodtak össze, és amíg az egyiket a mohó és mértéket nem ismerő asszonyi természet, addig a másikat férfiúi szilárdságának pillanatnyi elerőtlenedése sodorta olyan irányokba és messzi kalandok végtére is elmondható eseményei közé, amelyek akár egy szemérmetlen hóvirág, kitárulkoznak és kéjesen hajladoznak, szavakba kéretőznek, elmondják magukat, megbotránkoztatnak és fölcsigáznak, harsányan előlépnek és figyelmet követelnek, utalásaikkal gyanúsan szóródnak, kapcsolódnak és csábítanak, szóval ellenszegülnek a halálnak.
Világos, hogy ezen a ponton óvatosnak kell lennünk, hiszen könnyen előfordulhat a sajnálatos és később már kijavíthatatlan botlás, valamely köntörfalazás nélküli, őszinte szívű, nyílt és naivan szószátyár részleges beszámoló a nem éppen visszfogott találkozás, szóváltás, illetlenül magas hőfokú hosszú csöndek, végül pedig a bámulatosan képzelet- és alakzatdús cuppogó-nyákos, szinte-szinte akrobatikus érintkezés körülményeiről, ami legalább olyan vonzó, mint amilyen veszélyes egy olyan elbeszélő számára, aki bizony itt-ott megengedi magának, hogy Bataille-ra hivatkozzék, és aki nem ismeri el a fikciót.
Mert bizony senki sem tagadhatja, hogy márpedig az ég világon minden valós (Szítára visszatérve), még a következő is:
A hasonlóság egymást követő rétegeinek utolsója és mindamennyit magába foglalóan leghangosabbika, amely a mozgékonyságnak és veszélyes változásnak is alapelve, a víz irányába tereli a gyökérzetet, a Hold könnyeihez hasonítja a rózsa színét, gyengéden meghajlítja a Nap sugarait a napraforgó sárga-fekete feje körül, és duzzadni kezdenek tőle a magok, mert életté akarnak válni, és gömbölyűséggé, amilyen Szítá vidám-játékos, lengő keble is, amikor kislányos hevében megfeledkezik magáról, és hirtelen rántja föl a karját csicsergő történetkéi közepette; egyszóval sorrendben a negyedik elfeledett hasonlóság (convenientia, aemulatio, analógia, szimpátia), amely cukorfehér felhőkön tűzött át, de mégis csillanó-keserű verejtékké csúcsosodott a keleti metszésű szemgödör felső csücskében, a szegycsont fölött és a köldök körül, ahová Dionüszosz a fejét hajtotta, bár mélyebbre, sokkal mélyebbre (deep honey) kívánkozott, elragadta a ringatózó kis ladikot, és az Ugyanaz megszűnt önmaga lenni, elvándorolt (asszimiláció) kellemes-egyszerű lététől, vissza a múltba, ahonnét minden való, de amely nincs.
Szítá a hajócska orrán feszülő tetszetős kötelekbe kapaszkodot, háttal a Tengerjárónak, aki a derék és törékeny gerinc puha találkozását figyelte, a barnára sült, lágy far finom horpadásait, amint a liántest alá hajlított lábacskákra omló húslabdák kettéváltak kissé, és a közöttük hasadt kéjsötétségből, akár egy túlérett málna, vagy egy lecsöppenő, sűrű gyümölcsfagylalt, egyetlen szeméremajak csüngött, szabálytalanul fodrosan, édesen függeszkedve, könnyedén és magától értetődőleg, mintha csak érte volna a világ, a hét ég, a csillagok meg az Idő; a párja, amelyet elképzelni lehetett csupán, a párnás talpacska és az ölszakadék borostás, sötét bőre közé szorult, érdes, borotvált gyönyörélesség és tökéletesen ápolt tappancsfinomság összemérhetetlen érintésfelülete közé, akár egy elveszett angyalszárny, vagy egy begyűrődő pornóoldal, még egy vékonyra száradt, már megnyálazott datolya, amely eltűnt a tálból, de amelyet az érzékek mohón kívánnak.
A Hajóst remegés, és forróság járta át, ereiben csobogott, lüktetett, némely helyen fölcsapott a vér, a karja elhalt, és lába elzsibbadt, a szirének feslett, szégyentelen énekét vélte hallani, mintha csak valami zsibogást, tarka halacskák rojtos uszonyainak véletlen simulását bőréhez, egyensúlyát el-elvesztette, és ujjbegye nedves selymet tapintott, keserű-sós ízű, langyos, hullámzó végtelenséget, amely, ha a férfi teste beléhatol, megnyílik, mélységei bejárhatatlanok, fodrai pedig egyformák, ám mindig másként csillannak meg.
Dionüszosz a finom siklás közben megérintette a vizet, a háromszáz köbcentis, tizenöt lóerős, négyütemű csónakmotor gázmarkolatát remegő-zsibbadó jobb kezéből a balba helyezte, és mert a délszaki nap megizzasztotta, letörölte homlokáról a verejtéket; az A40-es Honda gumicsónakban elgémberdett tagjait kinyujtóztatta, föltekintett Dromoszra, aki a szigetre röpítette, és szívében tudta, mi a legcsodálatosabb kívánság, Szítá loboncos hajfonatának aranyfényű hintázása hová hívja, mit jelent a hiányzó a metafora kelyhében, mennyire esendő egy hasonlat, meg hogy mennyire mindegy, megtörténik-e az átváltozás, mivé válik a csónak csúcsos hátulsó tömlőinek sistergő tajték-nyomvonala, középen a propeller zubogásával, a boldogságot fröcskölő, szétolvadt, hatalmas Nap lángolása alatt, amely úgy lógott hatvankét milliméter hosszú lencséjű, feketekeretes Ray Ban Aviatora előtt, akár egy szakadozó aranypapírba csomagolt marcipánnarancs, játszadozó gyermek-Ré rosszul formázott, félregördülő fénylabdája, amelyet elfelejt az istengyermek, ha valami sokkal gyönyörűbbet, valami különösen csodálatosat és bűnösen idegenszerűt érez, aminek izgalma megzsugorítja herekincseinek pihétlen bögyörőjét, végigsimítja bronzszínű arcát, kettéváló ajkához ér…
A légkamrákra csavarozott Honda csendes, elzárt robbanásainak tüze, amely imbolygó üveglapon, végtelen csendkékségen siklatta az alumínium padlós, ezüstben és kékportói színben hullámzó, tajtékozva bólogató mennyszigetecskét, levegőnek, tűznek és víznek; égnek, hévnek és szekrétumnak ezt a tetszetős nyomtatvány útmutatása szerint kézzel összerót kis Naxosát, mintha csak az édes borzongás forrósága lett volna, amelyről épp oly kevéssé lehetett lemondani, valami új varázslatnak és módosulásnak, a céltalan vándorlásnak és tisztaságnak utat nyitni, mint a gyönyör kapujának Szítá csípője alatt nyiladozó, hiányzó ajtószárnyát egyszerűen csak feledni, és a haladás irányát jelző partszegélyt fürkészni, bárha bizonyosságára talán szükség volt a harapódzó elveszetsségben.
A Hajós leszegte fejét, és a csónakmotor, tenyerében vibráló, érzékeny gázmarkolata helyett, akárha a világ sérülékeny bőrbe vont, csodálatosan puha és finom, halványan átsejlő, hálószerű erecskékkel átszőtt, mégis rendíthetetlenül kemény, elszántan és vigasztalhatatlanul meredő, élénkpiros hosszanti barázdából nyúlós cseppeket váladékozó, bunkós tengelyét fordította volna el, egyszerre csak összeszorult valami a gyomrában. Kócosan ártatlan, fedélzetre csábított csöndes szirénje megmozdította gömbölyded, fényesen legörbülő, ellenállónak tetsző, íves, mégis törékeny és szinte elhanyagolható vállacskáját, gyenge kulcscsontjára billentette süppeteg pofácskájának lágy omlatagságát, húsnak, mimikának és bennsőséges érintenivalóságnak ezt a földöntúli összvarázslatát, ajka pirosan és csőrszerűen előrecsücsörödött, szeme pedig keleties metszésűvé húzódott, amitől mélázó tekintete mintha a legidegenebb, kéjesen kínzó, bemérhetetlen és mindigre távoli tájak fölé vándorolt volna, amelyeket Dionüszosz lucskosnak, sikamlósnak, bársonyosnak és orgonaillatúnak képzelt, finoman szállingózó gyengéd cirógatásnak, ahogyan a virágok kipárállása a szaglóhámhoz somforkodik, hattyúnyak nyujtózó, megnyíló hátrabillanésének, nesztelen, kitárulkozó táncmozdulatnak egészen magányos, fémsárga pokolhajnalokon, harmatverejtéknek fölszakadó bimbók ősszesimuló, majd egyszerre csak súlyosan hátracsavarodó, csillámos szirmán…
A Tejóceán szerves gyönyörűségéből így köpülték ki a magasság Dévái és a mélység ellenistenségei, az Aszurák, a teknőccé változott Visnu, meg az alvilági kígyók fejedelme,Vászuki segítségével, számos, fölbecsülhetetlenül értékes kincs, meg az öröklét és végtelen hatalom között, a Vizek istennőjének kísérőit, a habok szépséges, ringó csípőjű fellációleányait, az Apszaraszokat, akik szaténfekete, állatmintás, könyékig érő csipkekesztyűben markolják, egymással versengve, a furfangos mélységjáró Ráhu szekérrúdnyi, mindig előre mutató, lankadatlan erejét, amelynek tapintása, akár a szilvabőre, de átmérője ijesztő és megülhetetlen, málnaszínűre festett, szilikoninjekciótól duzzadó hullámos-púpos ajkakat vonzó, de bevehetetlen hatalmasság, telhetetlen álmok Csodafája, amelyet Indra a mennyei Paradicsomkert legmagasabb díszéül szemelt ki, lüktető spermabőség, amiért az elrabolt Srí Laksmí sötét haláléjszakából is visszahozza a termékenységet, fehér keblének vaníliaringását, Visnu szerelmes elégedettségét, még ha valaki másért is.
Dionüszosznak valóban nem volt esélye, a legkevesebb sem; amikor menekülni próbált – persze korántsem meggyőződésből, még tán vágyai ellenében is –, és a lábtartó csücskének feszítve csizmáját, térdét előre és lefelé fordítva, vállát csuklója elé tolva, a négy fokozatban állítható fékkart mutató és nagyujja között átfűzve, harmadikban és folyamatosan nyolcezer fölött tartva a Fazert, a villát a gyári beállításhoz képest két klikkel feszesebbre húzva, Metzeler Sportec M-1 gumikon gördülve a Velebit nem mindenhol belátható szerpentinjei közé vetette magát, hogy a nehézkedési és centrifugális erő annyira imádott, kényes egyensúlyának mármár-szédületébe költözzön, Zú röptének éjcsend suhanásába, a halál peremére, egyetlen elmúlás fegyelmezett, óvatos örvényének magányos, borzongató varázslatába, megint csak a hasonlóságnál találta magát: Indra a Tejóceánból hátaslovául egy pompás paripát halászott elő, öt szelepen és egy Sebring Twister végdobon keresztül lélegző, négyhengeres paripát, amelynek perforált nyerge mögé sárga (extreme yellow) színnel festették, billogként, hogy 1000 Exup, és úgy ordítozott, üvöltött képzelt vágtájának sziklái között, mintha legalábbis 143 mén ereje hajtaná, elfelé, de vissza valahová, és az Apszaraszok mögé sorakozott föl úgy, hogy lovasa eggyé mosódó derekak és csípők találkozását figyelhette, negédes vállmozdulatot, kicsüngő szeméremajkat, kezébe pedig egyszerre csak mintha csónakmotor markolata került volna…
„A bolond egy lényeket, jeleket és hasonlóságokat szétválasztó tudás határmezsgyéjén és mintegy e tudás hatalmának korlátozásaként, biztosítja a homoszemantizmus funkcióját: összegyűjti az összes jelet, és a folytonosan burjánzó hasonlósággal látja el őket. A Költő az ellenkező irányú műveletet végzi el; az ő szerepe allegorikus; a jelek nyelve és a jól tagolt különbségek működése alatt ő egy másik nyelvre fülel, a hasonlóság szavak és diskurzus nélküli nyelvére.”, amely a változásban, alakulásban-módosulásban talál magára, egyszerre szétválaszt és összenyalábol, azonosít-összemos és kibővít, földuzzaszt, mint implantátum az Apszaraszok mellét (belső analógia), és egymásba zsugorít, bolygók tüzét lobbantja háromszáz köbcentis csónakmotorokban, csusszanó, könnyű szigetet, négy légkamrás gumi-Naxoszt varázsol az Adria sistergő, prüszkölő tajtékába, ahonnét sárga teknőcök bukkanak elő, és amelynek nehéz párájától tovább hevül a szív, merevedik, nő a szemérmetesen elzárt, hatalmas akarat.
Dionüszosz úgy képzelte, hogy vándorlásainak éber figyelmű követője, történetének némelykor talán vele magával is azonosítható krónikása, a hűvösen hitetlen és számító, de némileg azért merengésre is hajlamos kíméletlen demiurgosz, aki a mámoros létet eseménnyé írja, árnyékos szövegbe vezeti a napfényt és a langyos, hirtelen föltámadó északnyugati szelet, a kávébarna sirályfiókok rekedt, erőszakos rikoltozásait, véletlenül föllelt, bárányos szigetecskék aprócska olajfáit, meg kíváncsi delfincsapatokat, kéjes, szorongató fohászokat, amelyek hangtalan szótagjait a férfierő finom lüktetése jelzi lassú, de kérlelhetetlen emelkedésében, és amelyek sürgető kívánsága most majd szétveti pirosra égett, arányos és érzékeny testét, Dionüszosz, az oroszlánon lovagló mitikus hős úgy hitte, hogy csak egy visszafogott elbeszélő tudósíthat Szítával való, hasonlóságoktól kikezdett hús-vér kalandjáról, halk szavú és fegyelmezett, alázatos, de bátor írnokféle, akit neki kell valahogy kitalálnia és költővé tennie, a meséken túl valósággal is megajándékoznia…
Olyan ez a nyakszirt, a lapockák erőtlen és puha hullámzása a bársonyosan súlyos hajkorona leszakadó függönye mögött, mint amikor lelassul egy tangó, az égbe hal egy ökölnyi madárka, vagy a kifordított alkar fehér bőréhez ér egy nesztelen, ibolyaszínű angóramacska. Pusmogó-csapkodó érzéki tengercsobaj, marcipánfelhők és kislányos, pöttyös cukorkaboldogság; az öböl, akár a sárga óriásteknőc páncélja, domború és sima, életes és lassan mozduló; mint a kéj, úgy lebeg, homorodik a vágy mozdulatlan testébe, és ha kikötnénk ott, az volna a boldogság. Rózsaszínű zoknit húznék a lábadra, két copfba fognám a hajad, és ujjamat párnásan telt ajkad közé tolnám, végigsimítanék az imént olyan hetykén hátravont válladon, megérinteném a csípőd, kebledre tapadnék, és gyémántkemény bimbódat szürcsölgetném, aztán utadra engednélek lefelé, de loboncodba markolva gondom lenne rá, hogy óvatos légy, és ne használd kissé szabálytalan fogacskáidat, hogy visszafogd könyörgő mohóságod, amelynek mindig engedek, fölöklelem törékeny, picinyke tested és úgy rajongok érted, ahogyan az alattunk ringatózó tenger szereti, sodorja aranyfövenyét, gyűri mélybe horpadó zugokba gyönyörű, kocsonyásan fölhasadó kagylóit, amelyekből partra vetődhetsz… Belemarkolnék most sarkadra támasztott fenekecskéd ruganyos gömbjeibe, és megemelve őket az arcomhoz érinteném, ami a szerelemből közel hozható és pihésen hasonlíthatatlan, amit sem metafora, sem analógia meg nem érthet, de nem lehet, gondolta Dionüszosz, nem lehet, mert kimért elbeszélőt kívánok magunknak, aki bár megengedheti magának, hogy némelykor Bataille-ra hivatkozzék, de ügyelnie kell a visszafogottságra, szűkszavúnak kell lennie, én meg segítek neki, nem érintelek, nézni foglak csak, és ha ábrándozni lesz kedvem, esetleg a legörjítőbb istennőről nevezlek el, aki szájában hordozza urának falloszát, aztán meg a mesemondót rajzolom meg, és óva intem minden hamarkodástól. Legyen csak nyugodt és szégyenlős a vágy dolgaiban, rólad beszéljen, keleties szépségedről és ingerkedő bájaidról, hasonlatokról, amelyek el nem érhetnek, a rettenetes, de csábító idegenségről („The Other, as Proust and Levinas both remind us, is never just another Same… she is radically unlike me, because her desire is not commensurate with mine. I can only touch you at a distance, by reaching over an abyss. And no matter how intense or intimate the erotic contact, it never manages to abolish this distance, to fill in this abyss.”), amellyel szemben fölsorakozhatnak az esetlegességükben nyitott, szétválasztó, ám mégis egymásba csúszó, egyre szaporodó, mindenünnen származó jelek, fontolja meg, hogy az eseményszerű kimondáson túl nincs semmi, a tenger csillogása mindig távoli, bár pontosan az, aminek tetszik… mondja a következőket:
Szítá már a dolgok legkezdetén tudta, hogy akikről a legszilárdabb erkölcs makacs és kikezdhetetlen szűkszavúsága miatt sem most, sem a későbbiekben nem eshet szó, édes titok meg gyarapodó vágy körül kapaszkodtak össze, és amíg az egyiket a mohó és mértéket nem ismerő asszonnyi természet, addig a másikat férfiúi szilárdságának pillanatnyi elerőtlenedése sodorta olyan irányokba és messzi kalandok végtére is elmondható eseményei közé, amelyek, akár egy szemérmetlen hóvirág, kitárulkoznak és kéjesen hajladoznak, szavakba kéretőznek…