Bejegyzések kategória bejegyzései

Mahagóni

 

 

 

 

Néha eszembe jut, vajon beszámolna-e valamelyik hírlap arról, ha ma – mondjuk ebéd után – holtan találnának a nappaliban. Mindez természetesen függ a körülményektől is, ha a halál lefolyása mindennapi – már amennyire napi és üzemi rendszerességű az elmúlás -, vagyis ha baleset érne a lakásban, életem vége aligha lenne érdekes. Talán nagyobb hírértéke volna annak, ha halálom után, egy alapos patológiai vizsgálat következtében kiderülne, szívem vagy tüdőm születésemtől kiszámíthatatlanul működött, hörgőim kevés oxigént vettek fel, ezért éreztem néha szívdobogást, ezért éreztem néha – amit természetesen én sem tudtam magyarázni -, hogy az elmúló percek mögül leselkedik rám valami… Milyen kár, hogy a halálom után kiállított bonctani jegyzőkönyvet életem során nem használhattam fel: az önismeretben, a halálhoz való viszonyban biztosan segített volna, s mennyire hasznos lett volna akkor, mikor tornaórán levegőért kapkodtam, vagy éppen akkor, mikor családot alapítottam. Mennyi dühtől mentettem volna meg tornatanáromat, mennyi fájdalomtól óvtam volna meg páromat, ha rendelkezésükre bocsátom a dokumentumot, mely tényszerűen magyarázza, orvosi és köznapi nyelven, hogy engem, az életre bocsátott embert az égi üzemekben figyelmetlenül, kapkodva és pontatlanul illesztettek össze. De ahhoz – s ezzel is tisztában vagyok -, hogy elmúlásom magántragédiánál több legyen, a halál másfajta kombinációjára van szükség.

Mindenképpen szenzációra. A bonctani kísérőlevél, mellyel tetememet a ravatalhoz szállítanák, csak napokkal halálom után jelenne meg, s így – mennyire fájó ez most! – csak azt követően válhatna közbeszéddé, hogy a patológia fémasztalán kivizsgáltak. Ezt az időhúzást azonban az információcsere jelenkori, felgyorsult korszakábannem engedhetem meg magamnak, hiszen a sajtóról tudom, modelljeivel hálátlanul bánik, s a modellekről tudom, mérhetetlenül nagy a verseny közöttük; s már látom, ahogy a reggeli hírlap negyedik oldaláról kiszorít egy argentín biciklis, kinek artériáját egy elpattanó küllő szúrta át. De miféle szenzációra számíthatnék én? Nevem nincs a világban, vagyis csak születési vezeték- s keresztnevem van, s ha ma délben – bár már négy óra is elmúlt – valóban meghaltam volna, anyakönyvi adataimnál aligha hagytam volna többet a világra.

Uzsorahitelem nincs, így nem kalkulálhatok azzal, hogy ebéd után rámtörnek a feldühödött behajtók, s pénzem helyett életemet követelik; bankhitelem azonban van, s kétségtelen, hatalmas címlaphír születne abból, ha cigarettázás közben – amit rendszeresen ebéd után fogyasztok el – vérágas szemű bankárok rohannának rám, és az elmaradt törlesztőrészletért koponyámat – párom szeme láttára – szilánkosra zúznák néhány papírnehezékkel. De nem! Ilyen könnyen tartozásomtól szabadulni képtelenség… Ki másra számíthatok? Az emberekkel, kikkel a hétköznapok folyamán érintkezem, általában kedves és békés vagyok. Ellenségeim ilyen módon nincsenek, a közüzemi számlákat is időben fizetem. S noha tudom, néhány régi barátom egy-egy kölcsönkönyve még mindig polcomon van, abban csakugyan nem hihetek, hogy a vissza nem küldött kötetekért – főleg ennyi idő múltával – valamely dühtől megveszett ismerősöm vérbosszút követel, s engem, családfám le- és felszálló ágával, végképp kitöröl az időből.

Helyzetemet nehezíti, hogy a hölgy, akivel együtt élek, szeret. A tény ilyen tárgyilagos, szakszerű megállapítása a későbbi következtetés szempontjából cseppet sem jelentéktelen. A hölgy tehát szeret, így aligha lehet oka rá, hogy ebédemet vagy kávémat – mint a fekete-fehér kémfilmekben – a gyűlölet valamely színtelen, szagtalan folyadékával mérgezze meg. Mondjuk arzénnel… Lehetőségeimet tovább szűkíti, hogy a hölgyet szeretem, így valójában indokot és okot sem akarok adni arra, hogy bizalmát elveszítsem. Úgy tűnik tehát, hogy a szerelem, ha barátsággal párosul, s a barátság, ha valódi, nem alkalmas a gyilkos indulatokat bonyolult, szövevényes kivitelezésére. Nem alkalmas, mert érzelmi mutatója állandó, így a gyűlöletet – mint az emberi test az idegen szerveket -, rövid időn belül kilöki magából. Márpedig a címlapokon, s oldalakkal odébb, a negyedik-ötödik lapon csak olyan híreket olvasok, melyekben a gyilkosság végrehajtása precíz, eltervezett és kivitelezésében roppant mód körültekintő. A hölgy erre képtelen lenne. Talán a patikáig eljutna, gondolataiban az úton még ott járna a bűvös szó, “arzén”, de a kasszánál biztosan meggondolná magát. Kettőnk dicséretére legyen mondva, én is képtelen volnék megmérgezni őt.

Olykor azonban olvasok egy-egy esetről, melyben a halál lefolyása – vagyis a meghalás pillanatáig vezető események láncolata – éppen annyira kimunkált és rejtélyes, mint egy jól szervezett emberölés. Ilyenkor – magától értetődően -, a rendőrség hiába kutat az elkövető után, a “bűntény” feltáratlan marad; így halt meg tavaly, előadás közben egy brazil színész, akiről kollégái csak megkésve vették észre, hogy az akasztófán eljátszott haláltusája nem műfogás. Ha jól emlékszem, éppen Júdást alakította, s mesterségének egyszeri, felülmúlhatatlan teljesítményéről két teljes napig cikkezett a világsajtó.

Az övével azonos hírnévre természetesen nem vágyom: nem vágyom, mert – kisebb részt mértéktartásból, nagyobb részt babonából – tartok attól, hogy szerénytelenségemet nem tudnám érdemmel alátámasztani. Az ügyet azonban érdeklődve figyeltem, s úgy éreztem, hogy a halál ilyen részletgazdag és kimódolt támogatásához a véletlennél többre van szükség. A sajtó rohamtempója azonban – mikorra kiderült, sem öngyilkosságról, sem emberölésről nem lehet szó – napokkal később alábbhagyott, s a színész temetésének másnapján mindössze annyit közöltek, hogy az ifjú tehetséget egyházi szertartás nélkül, mahagóni koporsóban temették el. A hasábnyi beszámolóhoz még illett volna hozzáírni, hogy a titkot, mely a színész nyakán összerántotta a kötelet, valószínűleg egyetlen oknyomozó sem fogja megfejteni. Könnyelmű, hízelkedő és illusztris volna azt gondolni, hogy a brazil férfi – éppen úgy, mint az általa megtestesülő Júdás – előző nap tartózkodási címet és személyes információt adott el a hatóságoknak, s most, mikor lelkiismeretével már képtelen tovább harcolni, a nagyközönség előtt akasztotta fel magát. De az élet kedvezőtlen talaja az allegóriáknak… A színész meghalt, mert életének utolsó másodpercre arra a pillanatra esett, mikor az általa megszemélyesített szerepnek fel kellett kötnie magát; az esemény ritka, mondhatni szenzáció, de a színész – s ebben egészen biztos vagyok – aznap akkor is meghal, ha Új-Zélandra vagy Szentendrére születik. Élete, szakmája és akarata ugyan meghatározta a helyszínt és a közönséget, de az időponton, melyben életének be kellett fejeződnie, ő sem léphetett át.

Nincs más mód tehát, mint várakozni. A halál talán ott fodrozódik a holnapi levesben, ha páromat magamra haragítom: nem lehetek biztos az ellenkezőjében, mindezt mégis érdemes gyanakvás és előkóstoló nélkül viselni, különben az élet kiállhatatlanná válik. De a színpadot, a közönséget és a szereplőket én toborozom; a válogatás néha keserves és kiábrándító, s az is előfordult már, hogy egy-egy szereplőt – kinek addigi alakítása jelentős és hangsúlyos volt – statisztává kellett fokoznom. Ahogy engem is zsugorítottak már mellékalakká.

Halálomról azonban – így hiszem most, öt óra felé – akkor is az életem tehet, ha holnap a metró elé löknek; előfordulhat, hogy boncolás után kiderül, szerveim rossz ritmusban mozgatták keringésemet, s hogy a halált, mely időközben rámtalált, akkor sem kerülhettem volna el, ha évente egyszer hegyvidékre utazom, s tüdőmet kúráltatom. Nem, az időponton nem lehet változtatni, lényünknek és életünknek olyan tulajdonsága ez, mint hajunk színe vagy lábujjaink hossza; előtte azonban – ahogy a színész a színészmesterséget – megválaszthatjuk életünk díszleteit, kellékeit, fő- és mellékszereplőit; s hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy a napilapok ne csak nekrológjaikban számoljanak be rólunk, már igazán nem a mi gondunk.

 

ocsú dani

négygyermekes lator vagy, ocsú dani

ráadásul ott hagytad a családodat, ocsú dani

miért kergetted apámat vasvillával, ocsú dani?

mert megmondta, hogy hitvány vagy, ocsú dani?

hol az ős a keresztes máté utcából, ocsú dani?

feleségedet a négy gyerekkel kipakolták, ocsú dani

biztos ezért bolondult meg, ocsú dani

negyvenfokos melegben is bundába járt, ocsú dani

egyszer két napig kerestük, ocsú dani

elgyalogolt albisig, hiszed-e ezt, ocsú dani?

be kellett zárjuk a házba, ocsú dani

veszélyes lett önmagára, ocsú dani

naponta hordtuk a meleg ételt, ocsú dani

a gázt is elzártuk nála, ocsú dani

nem volt kulcsa, rácsot szereltünk ablakára, ocsú dani

a végén azt se tudta, hogy ki vagyok, te vagy, ocsú dani?

azt hitte, talán ezért fosta össze magát, ocsú dani

ürülékkel rajzolt a falakra, mint sade márki, ocsú dani

köröket, pontokat, talán ó betűk voltak, ó, mint ocsú dani

megölted, s mi eltemettük, ocsú dani

mondom tovább, mit tettél még, ocsú dani

lányod, az egyetlen elvált, ocsú dani

pedig orvos volt a férje, ocsú dani

összeállt egy nagyfaszú románnal, ocsú dani

mindent eladott a házából, s az árát elitták, ocsú dani

nem csoda, hogy a májcirrózis vitte el, ocsú dani

megölted őt, s eltemették, ocsú dani

másik gyermeked elköltözött a városból, ocsú dani

aztán helyetted felkötötte magát, ocsú dani

nagyobbik fiad elhagyta az országot is, ocsú dani

de gyomrában ott voltál, te rák, te ocsú dani

megölted őket, én tudom, ocsú dani

most apámat akarod, ocsú dani?

 

…………………………………….

nemrég azt hallottam jó ember voltál, ocsú dani

nagyanyám és apám hazudott, ocsú dani?

az sem igaz, bár lett volna lehetőséged, ocsú dani

csecsemőként nem akartál látni, ocsú dani?

de miért van a kérdéseknél is több halott, ocsú dani?

ismerd be, hogy a te vétked, a te igen nagy vétked, ocsú dani

maradj kurvapecér, házasságtörő gazember, maradj ocsú dani

Paul Celan korai versei I.

Viaszgyertya

Talglicht

 

 

Felcsapták a könyvet a szőrös szerzetesujjak: szeptember.

Jászon most hóval hinti be a csírázó magokat.

Az erdő kéznyakéket ajándékozott neked, hát holtan lépsz át a hurokba.

Hajadhoz sötétebb kék vegyül; szerelemről beszélek.

Kagylókról, könnyű felhőkről szólok, s egy csónak tűnik fel az esőben.

Egy apró csődör galoppzik át a lapozó kezeken –

Feketén tárul fel a kapu, s éneklek:

Hogyan is élhettünk itt?

 

 

Fekete hópelyhek

Schwarze Flocken

 

 

Hó hullott, fénytelen. Eltelt

egy hónap, vagy kettő, mióta az ősz szerzetesi csuhája alatt

hírt hozott nekem is, levelet az ukrajnai lejtőkről:

 

„Emlékezz, tél van itt is, ezredszerre immár,

itt a tájon, hol a legcudarabb vihar dúl:

Jákob mennybéli vére, pörölyöktől áldott…

Ó, jég, földöntúli vörös –  az atamán egész

seregével belemenetel a sötétlő napoka… Gyermek, ó, csak valami

rongyot adj, hogy magamat bebugyoláljam, mikor villanak a sisakok,

mikor feltörnek a rózsás jégtáblák, mikor hószitálás temeti maga

alá apád csontjait, míg paták dobogása

zengi a cédrus dalát…

Kendő, csupán egy apró, vékony kendő, mit

magamnál tartok, most megtanulsz hát sírni, e gyötrelem,

e világ, mely sosem lesz újra zöld, gyermekem, a te gyermekedért!”

 

Őszi vér mindenütt, anyám, megégetett a hó:

kerestem a szívem, zokogott, s végül ráleltem – ó, a nyár lehelete,

tehozzád volt hasonlatos.

Gyűlt a könnyem. Szőttem a kendőt.

 

 

 

Esőorgona

Regenflieder

 

Esik, nővérem: az égbolt emléke

most levetkőzi keserűségét.

Orgonád időszag-egyedüllét

s cseppek sugarában kutatja őket,

kik ablakukból a kertre láttak. 

 

Hívószavam szól az esőlángnak.

 

A rácsok magasába szökik árnyam,

s lelkem átlényegül vízfolyássá.

Bánod-e, Sötét, hogy e zivatarban

néked virágzom más orgonáját?

 

 

 

 

Mák

Mohn

 

 

Töltsd meg az éjeket idegen lánggal,

hódítsd meg, mi a csillagokból szólt,

legyen emésztő tűzvész sóvár vágyam,

melyet kilencszer is kivet korsód.

 

Kell, hogy bízz a forró mák pompájában,

nyaradat a gőg eltékozolja,

szemet vetett szemöldököd húrjára,

s lelked bíbor álmát is elhordja /ellopja.

 

Mikor tűzeső hull, akkor retten meg,

nem szívja be a kert hűs szellőjét,

mely felfedhetné az imádott szemnek

bánattól koromfekete szívét.

 

 

 

Az olajfa

Der Ölbaum

 

 

Az olajfában szólt a pokol bősz kürtje,

szívén vihar kelt át, s üresen felkiáltott.

Nem aludt hát mivélünk összeölelkezve?

Te áldod őt, s a mi szavunk átok? 

 

Amikor tort ült velünk a sötétség,

dalolva szállt le hozzánk a mélybe.

Őt a fagyhalál kürtjei ölelték,

elszunnyadtunk, s ő ott állt, remegve.

 

Engeded-e hát, vándorló olajfa,

hogy utoljára is megtérjünk hozzád,

s miként minket, minden apró gallyad

a vad tűzvész tegye magáévá?

 

 

 

Sötétség

Finsternis

 

 

Üresek a némaság urnái.

 

Ágbogak közt

feketén fojtogat

a nyelvtelen dalok hősége.

 

Az órahiányok tompán

tapogatóznak idegen idők után.

 

Szárnycsapás süvít.

 

A baglyoknak a szívben

halál hajnala kél.

 

Szívedbe árulás veti magát –

 

Árnyam birokra kel sikolyoddal –

 

A kelet ezért az éjért füstölög…

Csupán a haldoklás

szikrája villan.

 

 

 

 

A magányos

Der Einsame

 

 

Jobban kedvel az ősz, mint fát és galambot,

így hát ruháját ajándékozza nékem.

„Viseld álom helyett”, szegélye így suttog,

 „Oly közel van a keselyű, akár Isten.” 

 

Ám én mégis más gúnyát öltöttem,

durva szabású, dísztelen ruhát.

Érintsd meg, s hó lepi el az epret.

Lengesd meg, s hallod, a sas mint kiált.

 

 

Kántás Balázs fordításai

A történet magára marad

Pucz Dani & Varga Bálint:

A történet magára marad

 

 

a miniszterelnök úr                                                             az állampolgár
hogy bebizonyítsa létezik szabad akarat                            hogy bebizonyítsa létezik szabad akarat
önszántából megfullad a pódiumon                                    önszántából megfullad a pódiumon

 

szűk csendet tartott                                                            szűk csendet tartott
az állampolgár összezárt                                                    a miniszterelnök úr összezárt
a történethamisítás nem sikerült                                        a történethamisítás nem sikerült
a cselekményt újra kell kezdeni -hangzik-                          a cselekményt újra kell kezdeni -hangzik-
a súgó pedig tanulhatna elődeitől                                      a súgó pedig tanulhatna elődeitől
a hitelesség óvatos méltatásának tekintetében                 a hitelesség óvatos méltatásának tekintetében  
már ha meg kíván maradni                                                már ha meg kíván maradni
a miniszterelnök úr alatt                                                     az állampolgár alatt
nyikorog a színpad                                                             nyikorog a színpad
nyilván észreveszik majd a szemfülesek                             hátha észreveszik majd a szemfülesek
legyen szíves és vívja halkabban haláltusáját                    legyen szíves és vívja halkabban haláltusáját
csak finoman pislogott bele                                                csak finoman pislogott bele a miniszterelnök úr

 

egy pislogás: igen                                                              egy pislogás: nem

 

két pislogás: nem                                                               két pislogás: igen
mivel a tiszta lelkiismeretű miniszterelnök úr                      mivel a tiszta lelkiismeretű állampolgár
manapság már kevésbé lehet bizonyos                             manapság már kevésbé lehet bizonyos
tévképzeteiben és képzavaraiban                                      tévképzeteiben és képzavaraiban
utoljára ezt mondta:                                                           utoljára ezt mondta:

 

a bináris válasz mindig banális                                          a banális válasz mindig bináris
korunk elalvó férfija csak a szomszéd birkáit                     korunk elalvó férfija csak a szomszéd birkáit
számolja                                                                            számolja
és kettőig jut el                                                                  és eljut kettőig 
ezzel szemeit lehunyta                                                       ezzel szemeit lehunyta
mindkettőt                                                                          mindkettőt

 

az állampolgár kinyit                                                          a miniszterelnök úr kinyit a pódium felett
és lábai között tágan átszellőzteti a teret                           és tágan átszellőzteti a teret
a pódium felett evolúció: családapák, gének                     lábai között evolúció: családapák, 
és dinoszauruszok teszik tiszteletüket                                dinoszauruszok és gének teszik tiszteletüket
gyalázatukat, emlékeiket, indokolatlanságukat                  gyalázatukat, emlékeiket, indokolatlanságukat
önszántukból kell hagyni                                                   önszántukból kell hagyni
kifelé vagy befelé halni                                                      kifelé vagy befelé halni

 

-Lehet, hogy a neveket fel kéne cserélni.-                                                   a történet magára marad

 

A csontok gyorsabban törnek (Patrick de Mela: Fordított)

 

– A történelmi koincidenciák, hiszen érted, kedvesem!

Riolda nem értett semmit. A sirályok falánkan csapódtak a vízre, a szél ide-oda hajlongott, közben méltósággal dübörögtek a hullámok, de ez talán mégsem ugyanaz a tenger volt. És a színe! Riolda soha nem látta ilyen zavarodottnak. A szürkeségének volt egy barnás árnyalata, mintha ez a sokezervalahány éves asszony az éjjel titokban vérzett volna.

A hirtelen támadt hőség elől egy raktárban húzódtak meg.

Kidobott vödrök, rongyos halászhálók és a háború többi martaléka: egy tagbaszakadt, háromgyerekes anya a fiaival, egy magát koldusnak álcázó, szökött katona. És persze ott ténfergett a raktárban a normann udvar főtudósa, fővarázslója, főkrónikása.

– Nem éri meg a Nyugat a következő évet – jósolgatta Illighaen. Nincs tartása, nincs hite, nincs gerince. Fegyelem nélkül az emberek szétfolynak, nem tudnak a jelenben lehorgonyozni, ezért aztán több időben élnek, mint a kísértetek. A szokás a lélek nagy fegyelmezője, ez teszi lehetővé az emlékezetet, amely maga is egy diszciplína, ezt ne felejtsük el! Az iszlám zabolát vet majd a lélek renyheségére.

No persze az iszlám sem boldogulna egy nagy tudós nélkül, aki megmondja, hogy mikor, mi mindenre kell a zabola. Illighaen tébolyult tekintettel fejtegette: a kalifa örülni fog, hogy érkezik északról egy gondolkodó, aki elbeszélget vele Normandia romlásáról, a frankokról, a keltákról. Egy tudós, aki segít értelmezni a tényeket, hogy ne vesszen el a jó kalifa a hiedelmek dzsungelében…

De seholsem volt ez a dzsungel! A nagy Illighaen ott ült a parton néhány rossz csónakkal, egy kislánnyal, egy koldussal, egy háromgyerekes, gyanakvó anyával. És a tengerpart olyan elhagyatott volt, mintha a mórok maguk előtt terelve a foglyaikat, régesrég visszatértek volna a palotáikba – nem törődve semmivel, legkevésbé a meghódítottak hiedelmeivel.

– No de mi lett a gyerekeiddel? – faggatta Riolda. – És mi történt a kegyelmes herceggel? Ki temeti el őket?

Illighaen legyintett. A történelem nagyobb katasztrófákat is számon tart, mint néhány háziasszony halálát: olvasgasd csak Flaviust, gyermekem, tanulságos lesz! A föld tele van halottakkal, asszonyok, puhány, idős hercegek és gyermekek csontjaival, mert veszni kell a gyengéknek – aki ezt nem látja, az nem érdemli meg, hogy egyszer utat vágjon magának a dzsungelbe.

Riolda biztos volt abban, hogy Illighaen képtelen az elmúlt hetek eseményeire visszaemlékezni, ahogy azt sem képes elmondani, milyen trükk révén szabadult ki az ostromlott palotából. De még így, mindenre képtelenül is született tanár volt, akit a magyarázatai tartottak életben. Hány élete van a fekete hattyúnak? Mit gondolt Tacitus a germánokról? Hány szörnyet kell a tenger mélyére láncolni, hogy az ár-apály soha ne nyugodjon?

A soha meg nem érkező hajókra és a tudásvágyó kalifa jobbjára várakozva Riolda megtanulta a legfontosabb kikötők nevét, a tengerekben kígyózó, soha ki nem ismerhető áramlatokat. És elég volt kimondani azt a szót, hogy borostyán, maga elé képzelni a Róma felé kígyózó, sárga kövekkel kirakott borostyánutat, és már nem is érezte éhesnek magát.

De a nyár elmúlt, és Rioldának csak a saját tizenöt éve, a hallomásból ismert borostyánút és Josephus Flavius csodás élettörténete maradt. Úgy tűnt, csodás tengeráramok és megmentő hajók csak Illighaen történeteiben léteznek, mert akinek volt valami használható lélekvesztője, az már régesrég áthajózott Dániába, és bekönyörögte magát egy ottani úr kíséretébe.

A saját tizenöt éve maradt, a tenger és persze a folyamatos tanulás. Délelőtt került sor a tényekre, és délután – mikor Illighanen belefáradt a parton való bóklászásba és a csüggedésbe – a hiedelmekre. A tengeráramok a vajúdásba belehalt asszonyok rettentő fájdalmából fakadnak, magyarázta Illighaen.  A tenger a bizonyítéka annak, hogy nincs az élők és az élettelenek közt éles határvonal.

De még a három fiú anyja sem hitte el a névtelen áramlatokról szóló meséket. Vénember, sületlen. Csak azért beszél ennyit, azért hord hetet-havat össze, hogy a melledhez férjen, Riolda. Vagy talán mégiscsak megvan a sütnivalója? Hisz olyan bőröd, mint a tej! A borzas hajad miatt meg azt hihetik, tündér vagy. Meglátod, megláncol majd a szép beszédével, elvisz magával, és elad az első rabszolgakereskedőnek.

Az asszonynak szép neve volt: Lenának hívták, mint valami királynőt. De talán nemcsak a menekülés és a pár napja elszenvedett nemi erőszak miatt volt ilyen gyanakvó, (senki sem szégyenli a pofáját, mindenki csak össze-vissza beszél…), hanem ez a harag talán már születése óta ott lapult a bőre alatt, gyógyíthatatlanul. Nem volt sovány, de a csontjai nem fértek a bőrébe, szúrtak itt is, ott is, majd kibökték a bőrét, beszélgetés közben megsebezték saját fiait is: ha nem tetszik, le is út, fel is út…  Majd lesz nemulass, ha megtanuljátok…!

A fiúk jó előre megtanulták a leckét, és semmit se mertek elhinni, amit nem helyeselt az anyjuk. Hiszen ki ez a Riolda? Biztos minden cafka azt meséli, hogy dadus volt a hercegi udvarban. De nincsenek hercegek és tengeráramok, ezekről csak kótyagos vénemberek handabandáznak, hogy megtévesszék a szegényembereket. A becsületes embereket, akik a két kezükkel… Mint a pogány frankok, furkósbotokkal fölszerelkezve jártak a fiúk vadászni az anyjukkal, ámbár sohasem találtak mást, csak magokat. Ettől a nagy darab asszonytól talán az állatok is félnek.

–  Te hogy menekültél meg, Illighaen? Mondd már el, mi történt a herceggel!

Illighaen hümmögött, mintha csak tudatlanságon kapták volna, megint rátért a tengeráramok csodálatos életére, a csodás koincidenciákra, aztán, szinte jutalomként, a tudásvágyó kalifák nagylelkűségére.

– No de hol vannak a könyveid? És mi lett a feleségeddel?

Illighaen megrándult. A csodás koincidenciák közt ott volt a fejében az egész múlt és természetesen a jövő is.

Lena és a fiai semmiféle jövővel nem törődtek. Vagy igenis törődtek a jövővel, csak ez a jövő nem volt tengeráramokhoz mérhető. Elkóborolt tehénről álmodtak, vagy egy ép halászhálóról, és arról, hogy végre kitakarodnak az arabok, hogy lesújt a dögvész az emberkereskedőkre, a hazugokra, és no, persze a cafkákra is. Hogy ne legyen többé tél, hogy ne legyen többé hőség, hogy fusson a sok ingyenélő… hajózzon el Dániába vagy akármelyik kitalált földrészre, hogy ne zavarja senki Lena asszonyt, mikor kiélvezi a fiai tiszteletét.

– Nincs elég képzelőereje, hogy a háborút túlélje – vélte Illighaen. – A csontok gyorsabban törnek, mint a lágy részek.

Akármilyen harcias is volt a három fiú anyja, elég sokan csatlakoztak hozzájuk. Egy sebes arcú rabszolgalány, egy frank asszony a csecsemőjével, aki mint valami húsos golyó, úgy feküdt a karján, egy bekötött kezű férfi, akiről semmi mást nem tudtak, csak hogy retteg az éjszakáktól. De mások is jöttek, mások is rettegtek az éjszakától – pedig jöttek mindenhonnan, jöttek bekötött szemekkel, bekötött kezekkel, kicsik és nagyok, farkashoz vagy madárhoz, gyíkhoz vagy szitakötőkhöz hasonlók. Mintha Illighaen valamelyik régi képeskönyve elevenedne meg – igaz, ezekben a könyvekben a túlélés mindig a meggyőződésen múlott.

– Te mért nem nézel szembe a jövőddel, kislányom? Amilyen szép vagy, amilyen friss, meg se kéne szólalnod. Azt mesélik rólad, királylány vagy, no, persze nem egy birodalomé, hanem csak egy kicsinyke szigeté… pár bokor, néhány, éhségtől dülöngélő alattvaló, már amennyit a mesék a fiatal lányoknak meghagynak; nevetséges is volna ezt összevetni a mórok birodalmával! De a nőket is megszépítik a legendák, nemcsak a katonákat.

Száraz ujjaival végigsimított Riolda arcán, mintha tudós módjára meg akarná vizsgálni, valódi-e a frissessége.

 

Egyszercsak  Illighaen az ő vakmerő történeteivel eltűnt az egyik hajnalon. Elvitte a kisebb és nagyobb római történetírókat, a tengeráramokat, a reményt, így Riolda egymaga hallgatta, hogy az északi városokban járvány tombol, hogy már nem tombol… hogy Vilmos hercegre rágyújtották a palotáját, hogy nem is gyújtották rá… hogy fogolyként viszik Sevillába, hogy nem Sevillába, hanem Cádizba… Hogy érdemes itt várakozniuk a parton, mert a kegyelmes herceg halála előtt üzent a dánoknak, akik majd nagy irgalmasságukban hajót küldenek a túlélőkért. Riolda már elunta ezt a labdázást a szavakkal, inkább a parton csatangolt a sértődött özvegyasszony, Lena fiaival. Játékból képzeletbeli lovakra és farkasokra vadásztak.

Mi van a tenger túlsó partján? Talán ugyanilyen, szavakkal labdázó, róluk álmodozó menekültek.

Nem halhatsz meg, Riolda! Nem halhatsz meg! Mi majd megtalálunk.

Október első napjaiban egy arab könnyűlovas hadtest vette körül a raktárat. Nem páncélos embervadászok voltak, nem hordszéken utazgató emberkereskedők, hanem kipihent, nyájas, már-már szelíd tekintetű fickók, a kalifa berber magántestőrei. Nem törődtek a félelemtől megnémult gyerekekkel, a fal mellett összekuporodott lányokkal, hanem a jóllakottak nyugalmával jártak körbe-körbe. Akár az öreg, kövér kandúrok, akik most már mindörökre elteltek vérrel és győzelemmel. Egy tizenöt éves lányt kerestek: egy feketehajú, kékszemű, ír kislányt, egy nevenincs kis sziget királyának a lányát. A testőröket egy töpörödött mór tudós kísérte, arab krikszkrakszokkal teleírt fóliánst tartott a kezében, azt suttogták róla, ő a kalifa főtanácsadója. De ki mer fürkészőn figyelni, ha a rettegéstől ellazulnak a záróizmai, ha a saját vizeletében és a verejtékében fürdik? Olyan rettegés szállta meg a bujkálókat, hogy arra sem vették a bátorságot, hogy belenézzenek az arcába.

De Riolda már nem volt a raktárban.

Két napja volt, hogy kereket oldott Lena asszony legidősebb fiával.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Forradalomra ébredni

             Lehet-e elég korán kelni, hogy a dolgok jól végződjenek?

            Egyikük ’53-ban arra ébredt, hogy forradalom van. Na persze nem a puskaropogásra, természetesen, reggel még nem igen gondolhatott effélékre. Egész nap fülledt meleg volt, az ébresztette fel őt is. A kunyhó mögötti kis tűzhely már keményen dolgozott, mire Egyik megmosakodott, és kiment, hogy megigya a lefőzött kávét, melynek erős, pörköltszemű illata elárasztotta a vidéket. A felesége Pant és Queso de Cabra-t rakott elé, megette, azután a dohányzacskójáért nyúlt, mielőtt a derekára kötötte, még belenyúlt és csípett belőle egy kicsit, a szájába rakta és rágni kezdte, s csak akkor köpte ki, mikor már a teherautón robogtak a cukornádföld felé.

Egyik egész sötétedésig dolgozott a cukornádföldön. Nyár volt, ilyenkor a suttogást valahogy még gyorsabban viszi fültől fülig a szél. Este a verandára gyűltek a férfiak, a rádiót csavargatták, hátha sikerül fogni az adást, persze sejthető volt, hogy a Batista által ellenőrzött sajtó nem fogja közölni a bukást. Ha leverik a felkelőket, akkor persze… Nem tudhatták biztosan, hogy mára tűzték-e ki az első támadást végül, bár az egyik szomszéd unokaöccse Santiagoban rejtegetet egy-két felkelőt, aztán… De a rádió makacsul kitartott politikai semlegessége mellett, és csakis az időjárásról beszélt, néha pedig muzsikált, mint egy vurlitzer. Két nappal később jött a santiagoi: a támadás sikertelen volt, a laktanyákat nem sikerült elfoglalni, sőt, a forradalom összes vezetőjét börtönbe zárták és most megkeresik a lázadókat, hogy kivégezzék őket. És akkor, ahogy ott álltak, akkor született meg. Minden olyan volt, mint máskor, az asszonyok a banánleveleket tekerték, ők meg álltak ott, mind a fülüket vakarták a sombrero alatt, egy szót sem tudtak mondani többet, de arra mindannyian ráébredtek, hogy a forradalom akkor elkezdődött. És mind benne voltak.

            A Másik 1956-ban nem ébredt fel a forradalomra. Október 22-én este, a bajai agrármérnök hallgatók egy kis csoportjával Másik is összeült, hogy megvitassák a másnapra tervezett budapesti tüntetés menetét. Reggel, a 3:50-es Pécs-Budapest gyorssal kis delegációjukkal felmennek Pestre, ott a Déli pályaudvartól elgyalogolnak az ELTE épületéhez, ahol csatlakoznak majd a diáksereghez. Nem voltak sokan, a legtöbben még azt is letagadták volna, hogy hallottak efféle szervezkedésről, nem hogy megjelenjenek a Másik kis, leterítetlen konyhaasztalánál, ahol bármelyik pillanatban rajtaüthettek a pártellenes összeesküvőkön.

A bajai diákok közül négyen voltak elég bátrak, egy ember már idefelé lemorzsolódott a csapatról. Másik egy pillanatig gondolkozott: talán elég nívós alkalom ez arra, hogy a tisztaszobába hívja bajtársait, de rájött, hogy olyan nyomós indokról még soha sem hallott, amely indokolná a tisztaszoba bármilyen nemű használatba vételét. Így a konyhába vezette őket, ahol a falról édesanyja hímzett, mosolygó alakja sepergette a ház előtti járdát, piros cérnaszemeit azonban egy percre sem elvéve a beoldalgó fiatalemberekről. Előbb ácsorogtak egy darabig az asztal körül, cigarettával kínálták egymást, de mindenkinek volt. Hogy kevésbé legyenek feltűnőek, inkább leültek. Megegyeztek, melyik vonat lesz a legalkalmasabb, megtervezték az útvonalat, de arról, mi fog történni azután, már nem tudtak beszélni.

            Egyik várta, hogy majd jönnek. Hogy a vezetők kiszabadulnak, és jönnek őket megszervezni.  Három hosszú évig várt, addig minden nap készült. Egyre több rumot ivott és egyre kevesebbet beszélt. A forradalom már tartott, ezt mindenki tudta, de mégsem történt semmi, a tehetetlenség és a félelem hol bátorságot öntött Egyikbe a bármikor bekövetkező harcra, hol pedig kiürítette szeméből a maradék hitet is. Ez volt az a három év, amikor a forradalom hangtalanul, a legnagyobb csendben beült baloldalt, két őrlő foga közé, s minden mozdulata előtt belesziszegte a szájüregébe, hogy miért is kell harcolnia majd. Együtt hált, együtt evett és együtt dolgozott minden nap a forradalommal, az nem mozdult belőle.

            Másik konyhájában mindannyian arra gondoltak, mennyire nagyszerű volna elkergetni végre az idegen hatalom zsoldosait, lerázni magukról a rajtuk élősködő igazságtalanságot, de ők csak négyen voltak, s mint ilyen, nem is merészeltek belegondolni, hogy a holnapi tüntetésnek mi lesz a vége. Inkább mindenki elővette a maga családi pálinkáját, mindet megkóstolták, méltatták, kiemelték, ha jó erős volt, vagy zamatos, s hasonlítgatták ahhoz a régihez, amelyből már csak egy kis kupicányit őrizgetett Másik nagyapja a háború óta, gondosan eldugva a padláson, s amely az egész megyében a legjobb pálinka címét viselte. Nem mertek semmi nagyobbra, vagy többre gondolni, nősülni akartak, meg elég havat a termésnek, hogy szabadon beszéljenek, az már olyan távoli értéknek tűnt, amelyre még a legöregebbek se emlékeztek. Sok pálinka elfogyott, mire a társaság feloszlott.

Aztán eljött a nap, mikor Egyiknek indulnia kellett. A feleségét és a gyermekeit hátrahagyva ment, hogy a forradalmat végre az arcába köphesse azoknak a vérszívóknak, akik még mindig kiálltak, hogy védjék a zsarnokot, akik hagynák, hogy a hatalmasabb idegenek feléljék előlük a napi betevőt is. További három évig bujkált a gerillákkal a hegyek között, apránként morzsolva szét az ellenség katonáit, de hiába köpte mindegyiket arcon, a forradalom íze olyan keserű volt a szájában, hogy egyre gyakrabban nyúlt a dohányzacskóhoz a derekán. Persze közben megszokta ezt is, és bár hat évvel azután, hogy felismerte a forradalom jelenlétét, az végre győzött is, mind gyakrabban helyezett be egy csipet dohányt a baloldalra, mert egy idő után már nem tudta, hogy az oda beivódott forradalom keserű ízét elnyomja, vagy előhozza-e a dohánylevél.

Október 23-án reggel, a nap vészjóslóan hunyorgott be a sötétítőfüggöny szálai között, mikor Másik még nem merte kinyitni a szemét. Mezőgazdaságból élő ember volt egész életében, jól tudta, anélkül, hogy szembesítenék az őszi nap fényével, hogy jóval később kelt, mint szokott, ráadásul a fejfájása is arra engedett következtetni, hogy az új pálinkájuk kegyetlenül megtorolja másnap, ha elfogyasztják. Lassan kikelt az ágyból, felöltözött, és elindult a vonatállomás felé. Mikor odaért, rágyújtott egy cigarettára. Az induló vonatok tábláját leragasztották egy papírlappal, amelyre azt írták: Ideiglenesen felfüggesztve.

            Aztán a tegnapi gyülekezetből megjelent még két fiú, akik testvérek voltak, téblábolva, s egymás mondatát továbbfűzve sajnálkoztak, hogy elaludták a megbeszélt indulást. Egy darabig tanakodtak, vajon merre lehet negyedik társuk, a fülüket piszkálták a kalapjuk alatt, majd hazasétáltak. Másik útközben még benézett a negyedik fiú családjához, de azt mondták, hogy későn ért haza az éjjel, utána pedig már kora hajnalban elment hazulról, még elemózsiát is vitt magával. A Másik is hazasétált hát. Csak két nap múlva tudta meg, hogy a tüntetésből ellenforradalom lett, hogy a diákokra tüzet nyitottak és a többit. Akkor mindhárman összegyűltek a csupasz kis asztalnál, szétosztották az eldugott pálinkát, és soha többet nem beszéltek egymás között arról a napról, mikor elaludták a forradalmat. Csak az unokájának mesélte el egyszer, mint jártak a bajai diákok. De a negyedik fiú sorsát közben éppúgy megrágta a moly az emlékezetében, mint a régi falvédőn sepregető fiatalasszony pirosló cérnamosolyát.