Mert van ugyan reménye a fának:
ha ki is vágják, újra sarjadzik,
és ágai kihajtanak;
az ember azonban, ha meghal
és levetkőztetik
és elpusztul – ugyan hol van?
(Jób 14, 7. 10)

A legnagyobb „rosszpéldának”, mellyel az ember társadalmi létének (mint általa alakított konstellációnak) „elintézetlenségét” (ki)magyarázza, Lászlóffy Aladár magát a lét elintézetlenségét nevezi. ¹ Ez a kifejezés egészen adekvát válasznak tűnik arra a kérdésre – amennyiben egyáltalán előkerül –, hogy miért az irodalom, vagy mit csinál a vers. Így Szabó Lőrinc költeményei, köztük a Te meg a világ kötet darabjai (mely már címében utalhat arra, hogy nagyszerű témákkal foglalkozik) tekinthetők a költő személyes „hozzájárulásainak” ehhez az „elintézéshez”. ² Egy kielégítő végkimenet persze mindig gyanús és bizonytalan, marad azonban az út, a keresés megújuló játéka.

Ennek egyik állomása a Farkasrét című vers, két, különböző évszámjelzéssel ellátott, egymáshoz csak lazán kapcsolódó tételével. Kontor István szempontrendszerét véve alapul, aki a kötet egészét egymást „hívó”, dialogizáló, relativizáló három nagy csomópont köré építve vizsgálja, elsősorban a természeti költemények sorához kapcsolható, melyek, meglátása szerint, végig fenntartott pozitív viszony, „goethei tapasztalat” tanúi. ³ Az elemzés arra tesz kísérletet, hogy a hangsúlyozott (témák, csomópontok között is érvényesülő) dialogicitás értelmében megmutassa, a szöveg az „identitáskereső” versek sorába szintén releváns módon beírható.

A cím valóban utalhat tájversre, főleg utótagjának köszönhetően, kétségtelen azonban, hogy a mai befogadói pespektíva számára Farkasrét eléggé magától értetődően összeforrott a halál képzetkörével is – ironikus fintorral mondható, igencsak célzott a vers kapcsán „állomást” emlegetni (vö. „Utolsó útjára kísérik”). Tény mindenképp, hogy a cím amellett, hogy konkrét teret, a beszélő valószínű hollétét jelöli, eleve kölcsönöz egyfajta bujkáló „mellékízt” a szövegnek, melyet az első rész (al)címe, Másvilág, csak tovább erősít.

Ebből az első szakaszban még semmi sem érzékelhető, sőt, az indítás kimondottan himnikus: a háromszori „gyönyörű”, ⁴, a szavak anapesztikus dobolásával, „menetelésével” akár a legjobb ódai hagyományt invokálja. A beszédmód a felütésből láthatóan, természetesen személyes, a megszólaló nem kimondottan szokatlan (fű, hernyó, lepke, szöcske), de – konkrét térbeli elhelyezkedéséből kifolyólag: „a domb, / ahol heverek” – minuciózusan láttatott képeket rajzol, melyeket ez a sajátos perspektíva (a megszemélyesített „virágok arca mögött” bontakozik ki a táj) tesz érdekessé. Finom hanghatások is érvényesülnek a hangulat megragadásában: kettőzött l („idevillog”, „száll”), alliteráció („szőcske… száll”, „hernyó hogy harap”). A ritmus megváltozása, „esetlegesébbé” válása – az anapesztus továbbra is dominál, de jambussal vagy akár daktilussal elegyítve –, a rímek hasonló önkényessége – páros, majd kereszt- és a vers további részében, helyenként félrím – már ezen a ponton is utalhat a látszólagos harmónia problematikusságára.

Mely a második szakasszal rögtön nyilvánvalóvá lesz, amint az „odabent” világa is feltárul, az eddig ábrázoltakkal párhuzamosan és paradox módon egyben ellentétesen is: tényleg „harap”  a hernyó, de egészen más intenzitással, mint ahogy „Harap a szív is odabent / s harapja szomjuság”. Ez az (ön?)marcangoló folyamat, mely egyszerre több irányba is hat, mintha valóban azt mutatná: a test katonai műszóval „terepként” definiálható. ⁵ Hogy kik a megütköző felek, az a továbbiakból bontakozik ki, és a vers során átrendeződik, árnyalódik.

Először is potenciális ellenfélként képződnek meg a pragmatikusan egységben látott „testrészek”, bár a lélek ezek közé sorolása az idézőjelet szükségessé teszi, és egyben egy sor kérdést vet fel:  hol van az „én” lakása? Milyen a testhez képest a lélek státusa? Ennek érzéki „rágása” és a szem örök gyereki(/gyerekes) kószálása mint egy egység különböző tudatossági fokú részeit mutatja őket. Érdekes megfigyelni, hogy a személyesebb, birtokos ragos „szívem” vagy „szemem” alak helyett határozott névelős, distanciával vagy tárgyilagosan megnevezett, így pedig az „én”-től (legalábbis nyelvi szinten) eloldott formák jelennek meg. Szinonimitás látszik ugyanakkor tételeződni a szív és a lélek között. Így tulajdonképpen valamennyi elemnek igen érdekes, egyedi tartalma mutatkozik meg: adott a szem, mint fizikai létezésében egyértelmű, a vers sugallata szerint gondtalan, öntudatlan érzékszerv. Másrészt a szív, mely elsődleges jelentését tekintve hasonlóan anatómiailag definiálható pozíciójú testrész. Nem lehet azonban eltekinteni metaforikus értelmezésének rétegzett hagyományától sem, ⁶ itt pedig egyrészt hasonlóan szenzoros funkciói mutatkoznak meg, másrészt pedig olyan kognitív képességei, mint a testben nem lokalizálható és bizonytalan ontológiai státusú entitásnak, a léleknek. A léleknek, mely, „[h]a… a testben mindig ott feltételezhető, ahonnan a test (például önmagát megérintve) testként érzékeli önmagát, akkor sejthető, hogy valamiképpen a testben való lét és a test külső megjelenésének vagy hozzáferhetőségének, azaz – Helmuth Plessner nevezetes különbségtételével élve – »Körper-Sein« és »Leib-Haben« valamiféle metszéspontját jelöli”. ⁷ Nem egyértelmű ezzel összefüggésben az sem, hogy kihez kapcsolódik az úgynevezett „tudatosság szólama”: a szívhez és/vagy a lélekhez tehát, mely ezt a „rálátást” biztosítja az én testben létező-voltára? Ahogy az sem, honnan beszél a hang: hiszen néha „odabent” (tehát külső pozíciót feltételezve, mintegy eltávolodást saját fizikai közegétől), néha viszont „odaki” (tehát belülről kifele) a térmegjelölés. Az előbbi kérdésre a válasz a szöveg alapján eldönthetetlen, nem befolyásolja viszont annak regisztrálását, hogy a versszövegben egy nagyon markáns kint–bent oppozíció képződik meg.

A kétszeres ismétléssel nyomatékosított „kellene” sürgető felkiáltása után, mely mintegy öntudatlanságra vágyik, sőt követeli a nyugalmat a lélek zaklató működéseitől, a beszélő visszatér ennek a „kintnek” a dicséretére, az első strófához hasonló hangnemben, ritmikával, retorizáltan és képszerűen. A birtokbavétel eszköze a szem, mely metaforizáltan, madár képében jár-kel, és szinesztetikus csokrot köt a színekből, majd a test meglepő képlékenységének köszönhetően fitymálva veszi birtokába a tágas mindenséget („Mi a hegy, vagy az ég neki?”). Egyrészt úgy, hogy az én kvázi „odanyújtja” – ezt akár úgy is lehet érteni, hogy felkínálja, ennyiben tehát a külvilág valóban csupán „a személyiség alkotóelemének” tűnik a „szubjektum látomást alkotó tevékenységének jellemzésére”. ⁸ A másik opció, hogy a szem „egész elválik” – a szintagma hasonlóan kettős jelentéssel bír: elsődlegesen természetesen a teljes elkülönülésre vonatkozik (’egészen’), másrészt viszont a nyelvi játék szintjén az egészség megbomlását is felidézheti.

A következő strófában aztán az eddig testhatárokkal hermetikusan elzárt két sík, a kint és a bent egyként megjelenik, méghozzá ellenpontozva, így összefoglalva az eddigieket, és rávilágítva az antonimapár mibenlétére. A „Kint szép a világ: Másvilág!” sor retrospektíven újraértelmezi ennek az egységnek a címét is, és a triviálisabb ’halál utáni lét, állapot’ helyett az összetett szót egyszerűen alkotóinak jelentésösszegeként magyarázza, visszatérve annak etimológiájához. ⁹ A „másvilág” így viszont éppen újszerűségével hat, és az én létezésére vonatkozóan fontos tapasztalatot hordoz: a megszólaló magában ugyanannyira teljes, összetett és legitim struktúra, mint az őt körülvevő közeg: más ugyan, mint amaz, de pont annyira szuverén világ. A kettő jellemzésére a vers ezen a ponton egy-egy sűrített és intenzív képpel él, melyek jól kifejezik a rokonság és elkülönböződés paradox kettősségét. Hiszen a kint, a „napban villanó tűzcsipke” metaforája és a bent „perzselő szomj” ugyanúgy a fény, hőség, lángolás képzetköréhez kapcsolódik, közös eredetre megy vissza, de eltérő konnotációt hordoz.

És expliciten elhangzik a „diagnózis” is: „Halott a szépség idebenn” – a szépség mint a külső világ inherens sajátossága a testhatárokat nem tudja áttörni és bent is folytatódni, megmaradni saját minőségében, a belső világ „klímája” megöli. Ez valójában mind a személyes emberi, mind pedig – a teljes kötet kontextusában játszva el a gondolattal – az alkotói szférát befolyásolja. A beszélő értékelése tragikus: ennek a halálnak csak egy másik, a „saját” halál tudna „megfelelni”. Az igazi kétségbeesés oka pedig, hogy a projekció értelmében még annak sem lesz megfelelő a tartama: az így elért/elérendő nyugalom sem ad „gyönyört” – ismét nem egyértelmű, hogy a beszélő a teljesen öntudatlan-, vagy pedig a tudatosan megélt (meghalt), nyugodt, de evilági létéhez hasonlóan „steril”, szürke halál képét vetíti előre. Az eredmény azonban egyként kudarc.

A következő két szakasz, talán pont a végső kiút kiúttalansága, a regisztrált tényállás totális „elintézetlensége” miatt újabb lehetőségeket próbálgat – „mégis” vagy „hátha” kilépést a fatalitásból –, szemlézve környezete magatartásmintáit. Két opció rémlik fel, a részeg és kéjes bogarak („kis testvéreim”) „virágsírja”, illetve a gyerek létének formájában, aki sírásával (látható, a beszélő a költeménynek ezen a mélypontján is eljátszik azért a homonim szavakkal) szabadítja fel magát. Pontosabban születik újra – ez fontos különbség, mely az abszolútnak gondolt halál ellenpólusát is a lehetőségek horizontjába emeli. Az első rész aztán ezzel, a feltételes mód perspektívájával, kérdéssel zárul, a visszatérő anapesztikus versritmus utolsó nekirugaszkodásával, mely mindent összefog: az igenis fennálló elkülönböződést én és a világ között, illetve az utóbbi vágyott és talán ismét elérhető gyönyörűségét, mely például az érzékelés megszokott funkcióinak visszaállását implikálná: „fény lesz a fény, zöld a zöld.”

A második számozott rész címével – Virágok közt – motivikus szinten máris visszakapcsol az első egységhez, és felütése is hasonló amazéhoz. A kezdő hat sor hangulatfestő szavakkal, alliteráló képekkel („lila szirmon kis lila láng”), ismétléssel dolgozva, a virágokat könnyű, a későbbi megszólításukhoz („gyerekek”) találó metaforával („a nyár csillagszemü népe”) ábrázolva, illetve meg is személyesítve („csókolja térdemet”) rajzolja meg azt a környezetet, melyben az én feltűnik. Rögtön olyan attribútumok kíséretében, melyek kvázi „kiírják” ebből az idilli képből: „száraz kóró a kezemben, / nyakazom a csalánt”. Ennek a hangulatnak megfelelő a versforma majdhogynem minimalista igényű, de a korábbiakhoz képest mindenképp lényegesen egyszerűbb kialakítása: négysoros szakaszok, félrímes sorok.

A továbbiakban, a címmel szoros összefüggésben, a beszélő a virágokat ¹⁰ írja tovább, úgy tűnik, azért, hogy a jóindulattal majdnem „lekezelt” „törpe nép”  (érdekes, a természetnek ezek a képei mindig egy kollektívumot – nép – ábrázolnak, szemben az én egyediségével vagy magányával akár) és saját voltának ellentétét felépíthesse: gyönge és alázatos az egyik oldal, óriás a másik. E majdnem közhelyes dichotómia fölöslegesnek vélhető körülírása azonban egy váratlan váltással, az erőviszonyok teljes átfordulásával nyeri értelmét, miközben a beszédhelyzet is a virágokhoz való közvetlen odafordulássá alakul: „búcsúzom tőletek.” Így lesz egyre világosabb, mi a tétje az ellentétezésnek: valahogy megragadni a beszélő létének tartamát. „Nyilatkozata” („én, az ember, / búcsúzom tőletek”) igazolja a meglátást: „így válik alaphelyzetnek tekinthető monológja teljes joggal AZ EMBER monológjává”. ¹¹.

Az emberé, aki – ebben a pontban ragadható meg a Farkasrét két részének egyik, mélyebb réteget érintő, fontos kapcsolata – „elszakadt s lett külön világ” a dimenziókat oly gyorsan változtató univerzumban. Bár az asszociáció talán maga is távolról érkező, „szakadt”, egy pillanatra önkéntelenül felrémlik Az ember tragédiájá-nak Tizenharmadik színe és a Föld Szellemének szava. A halandó, véget feledni nem tudó ember áll szemben az „örök élettel”, melyet a vers a természethez és a földhöz mint „vak”, „fekete” istenhez társít. A virágok új kontextusba kerülnek, átszíneződnek, ha nem is groteszk, de mindenképpen sajátos, az eddigieknél sokkal eredetibb fényben tűnnek fel, mint a föld „szemei”, melyekkel az „maga fölé kilát”. Ismét az érzékszervek tematizálódnak tehát, hasonlóan a Másvilág-tételhez, valahogyan elszakadva, eltávolodva magától az (itt legalábbis) robusztus testtől, a „portól”, mely azonban paradox módon – a por és hamu pontosan az elmúlás szimbólumai – „élő” és „isteni”, a folytonosságot inherensen magában hordozó. Hiszen valamely felsőbb szempont fényében lényegtelen, elmosódik és irrelevánssá válik az a tapasztalati tény, hogy „jövőben” már nem az „idei” virágok bújnak ki, regisztrálni, hogy az ember eltűnt. És kérdezni: „Ubi sunt…?”

A Farkasrét című vers tehát, mely Szabó Lőrincnek a Te meg a világ című kötetében jelent meg, sok tanulsággal szolgál az egész ciklus központi problematikáját illetően, ennyiben tehát jóval több egyszerű tájlíránál. Mindkét egységében megjelenik és sajátosan aktualizálódik ugyanis az a viszony, mely egy(?) „én”-t a(?) „világhoz” kapcsol, vagy éppenséggel elválaszt tőle, és amelyet a válogatás címében a valóban meglehetősen tartamszegény, magában sok potenciált hordozó „meg” kötőszó jelöl. Világossá lesz az is, hogy ez a kapcsolat gyakran éppen a „szétzártságé” – bár a beszélő teste és érzékelési folyamatai mint a viszony létrehozásának megannyi esélye gyakran kerülnek fókuszba, sőt néha több érzékszerve is játszik, mint ahogy az megszokott. Hiszen a szív és a lélek itt egyként az ingerek „vételének” eszközei. Utóbbi perspektívájából mutatkozik meg ugyanakkor mind valamely kint–bent viszony vagy tengely, mind a szubjektum problematikussága. Úgy tűnik ugyanis, léteznek olyan helyzetek – szó szerint és képletesen –, melyekben az „én” igenis „te”-nek látszik: vagy elegendő distanciával szemlélve, vagy pedig ugyancsak közel menve, „elevenen boncolva”. ¹²

A végkicsengés pedig az egész genus humanumot – mint egyesek halmazát – olyannak mutatja, mint aki önmaga identitását legadekvátabb módon a halálra készülésben fogalmazhatja meg. ¹³ Szemben a „gyönyörű” és „élő” világgal: „minden »Másvilág«, ami kívülem.” ¹⁴

Egy fejezet a mindig zajló elintézésből. <><

Szabó Lőrinc: Farkasrét

I.

Másvilág

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
ez a föld, ez az ég, meg a domb,
ahol heverek;
zöld szálak előttem: a fű ring,
a lepke, a nap, gyönyörű mind;
virágok arca mögött a táj
idevillog a bokrok alatt,
nézem, a szöcske merre száll,
nézem, a hernyó hogy harap.

Harap a szív is odabent
s harapja szomjúság;
a szem kószál, örök gyerek,
de a lélek befele rág.
Úgy kellene, kellene, kellene már
valami nyugalom, valami
gyönyörű feledés,
amelyben újra örülhet a
csalódás és keresés!

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
minden odaki;
szemem madárként járja a fényt
s a színt csokorba köti.
Mi a hegy, vagy az ég neki?
Mintha csak odanyújtanám,
vagy mintha egész elválna, el:
leszalad játszva a völgybe s az ég
kék rétjén hosszan elhever.

Kint szép a világ: Másvilág!
Tűz csipke a napban a rongy!
Bent sorvadoz a perzselő
szomorú, szomorú szomj.
Halott a szépség idebenn.
Igazi vigasznak már csak a
halál lehetne elég;
de mit ér a halál nyugalma, ha
nem érzem majd gyönyörét?

Kábult, piros fekete bogarak
hevernek a bodza fehér
virág ernyőjén, lelküket
altatja nehéz, buta kéj.
Kis testvéreim, nektek is
szomorú volt az ég, a föld?
Unt gyászt fed minden tarka kép?
Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
s a Másvilág csak kifele szép?

Bár volnék részeg, mint virág-
sírjukban a bogarak itt;
vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
aki sír és újjászületik!
A fekete ég kibőgi magát
s utána ragyog a csend:
de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
s az egész világ odabent?

II.

Virágok közt

Csupa virág a hegyoldal
csupa virág a hegy,
a nyár csillag szemű népe
csókolja a térdemet.

Szöcskék rebbennek; a lepke
lila szirmon kis lila láng;
száraz kóró a kezemben,
nyakazom a csalánt.

A virágok törpe népe
oly gyönge, alázatos:
bókol, ha nem éri a lábam,
törik, ha rátapos.

Ugye, óriás vagyok én itt?
— mondjátok, gyerekek!
És mégis én, az ember,
búcsúzom tőletek.

Ti vagytok az örök élet,
ti vagytok a föld szemei,
melyekkel a fekete isten
a napot nézegeti.

A vak isten a fekete mélyből
maga fölé kilát,
látja, hogy elszakadtam
s lettem külön világ.

Virágok, az én világom
be magányos, be kicsi!
Még itt vagyok; de jön egy nyár,
s kibujtok, föld szemei,

kinéz veletek a vak föld,
az élő, isteni por,
s megviszitek ősszel a hírt, hogy
már nem vagyok sehol.