Bejegyzések kategória bejegyzései

Kilátás a visszhangra

 

csak várom várjátok várják és azután

darázs-bolygó lakói

előjöttök a kulcslyukakból

ha a kulcsok el is mentek hazulról

és kuksolnak valaki zsebében vitorlaárboc tövén

az el nem tévedő bárányok nyakában

megcsörrennek amikor fölsír a gyermek a másik égitesten

ahol varázskép az üres lépcsősor a fordulók  

s az üres utcák

fondorlatosan birtokolt telkekre néznek

ott pattog ütőről a labda a salak vörösére

az öbölbe hullám siet

partra talál mint gyermek nyargal az iskolába

pazar a látszat

amire ezt a csekélységet élet föltették amire épült

itt a középen itt a pusztán itt a virágtalan időben

a fülzúgás bányászai és pilótái között

amire építették s mentegetőznek:

„nem telt valódi napnyugatra” inkább tellett valódi fénytemetésre

feszes ütőn felébred a szemek fehérje látóhatár

rövidíti a röptét, azt mondod hajnal, de le- és elválik a fotonról

az ismételhetés reményéből kijózanodva

amire épült anyag és templom  merő igére

települ a mély és magas levendulása

hiszik hiszitek hiszem

a visszhangra van még kilátás

a kövektől és gaztól szabadított várfalakra egy tiszta délben

kilátás van még mert időtlen a Mesék nemzedéke

az esték salakdombjára hordhatatlan

szolgálat az a három nap egy esztendő

tükör a hangod elegyíti a tó nyelvét az éjszakával

távolodik így túlél van kilátás

kecskekörömre a kecskenyájnak

Egyetemleges működés

 

Egyetemleges működés

 

Ha gyorsabb, nehezebb

 

Szerette az ólomnehéz perceket, süket hangokat. Pincemélyen. Ingerek nélkül. Csukott szemmel, kizárt zajokkal. Távolban madárhang, nem több. Lábait felpolcolta. Tarkója a fotel támláján volt. Minimális mozdulatok, nyújtózás, az jó. Ritka, kivételes helyek egyike, ahol járt. A zavaró zaj igénye sem születik meg. Hamvába hal, fény sem gyúl, talán más okból. Mindenesetre elfed minden tolakodó gondolatot az egyszínű sötét. Ha vízen lett volna, lágyan hullámzott volna. Bentről kúszott kifelé a nyugalom, feltöltötte környezetét, ott hintázott a légben. Az óra másodpercmutatói egy darabig küzdöttek, ám végül megadták magukat az ellenállásnak, megdermedtek. Megszűnt a világ, kicsordult a nyál.

 

Éles, hangos, szakadatlan csörömpölés tépte meg az álmot. Feltelt az elme értelemmel, a test engedelmeskedett. Feléledt a világ, amiben nem volt helye homályos sötétségnek, sípoló csendnek és petyhüdt nyugalomnak. Gyors léptekkel lelépcsőzött a garázsba, miközben belebújt a derékig visszahajtott kezeslábas ruhájába. A garázsban az utca fénye. A sofőrje megelőzte, beült mellé, biccentettek egymásnak. Maga elé húzta a biztonsági övet, a csat kattant. Lehajtott fejjel nézett előre. A sorompó felnyílt. A járdán egy anyuka állt meg a kisfiával, hogy utat engedjenek nekik. Lenyúlt a műszerfal középső paneljére és szikraszerű, szúrós fényárba gyújtotta az autó tetején lévő fényoszlopot. A garázs falán, a műszerfalon és felsőtestükön kék és vörös fénypászmák ugráltak vadul. Egy versenyautó önbizalmával lódult meg a jármű. Kinézett a jobb oldali ülésről és nézte az ijedt kisfiú arcát. Követték egymás tekintetét, ahogy balra kifordulva, hintázott a bukkanón a jármű. Újra a kezelőpanelhez nyúlt és egy időben, ahogy a gyorsítástól kissé belenyomódott az ülésbe, az erőteljes motorbőgést, túlharsogta a sziréna, vonító üveghangja.

 

Tíz emelet magas ház tetején ült. Hátát a közlekedő folyosó korlátjának támasztotta, mely a két lépcsőház felső bejáratát kötötte össze. Gyakran ült ott.

 

Készített egy szendvicset, – rozskenyeret, sok sajttal, még több fűszerrel – fogott egy doboz sört és felliftezett a tetőre a harmadik emeletről. Az erősen húgyszagú lift állott levegője sem űzte étvágyát. Nem borzadt el, a nélkülözhetetlen rossznak fogadta el, amire szükség van, hogy a kristálytiszta levegőt értékelni lehessen. Gépies csilingelés és szisszenés engedte útjára a felvonóból. Megtett egy lépcsőfordulót, kilépett a tetőre. Kellemes levegő volt, a nyárvégi este, amiben az utca népe még kapaszkodót keres a nyári emlékek után, hátha sikerülhet végérvényesen marasztalni a nyarat. Átlépett a derékig érő korláton, lehuppant. Beleharapott a szendvicsébe, érezte a kenyér enyhén savanykás ízét, a sajt telt és kerek aromáját, valamint a fűszerek pajkosságát a nyelvén, torkán, végül enyhe lecsengéssel, a sör határozottan komlós lökete törölte az egészet. Ha azt mondanánk, hogy ráesteledett, csupán féligazság lenne, mivel ő már azzal az érzéssel ült oda, amit mások estének neveznek. Letudta napi feladatát, még sem volt elégedett.

 

A távolban, a párás lég homályában látni lehetett a város melletti falu templomtornyát. Az volt a fokolója, ahhoz mért mindent, valahogy a szeme azon akadt meg állandóan, mintha világító torony lett volna.

 

A városközpont alacsonyabb épületeit nézte, ahogy körülölelik azt a néhány tízemeletes tömböt, amelyik egyikében lakott. A sötétedő utcákat sárga fény festette és az elcsendesülő egész belváros kopott fekete színű lett volna csillogó arannyal, ha a lakásokból nem tört volna kifelé a kékesfehér, mocsarasan tompa fényszenny, amit a tévék nyomtak önzően bele a sötétbe.

 

Egész álló nap a város mocskában gázolt, estére letisztultan akarta látni. Ezt, lent nem lehet. Az utcát járva látni az eldobott papírt, cigarettavéget, a tekintet megakad az árokszéli gyomnövényen, belelép a járda töréseibe, az autók kerekei huppannak az aszfalt egyenetlenségében. A páratartalom lent tartja a fülledt levegőt, mintha minden polgár sóhajai visszamaradnának a dolgos hétköznapról, hogy az elől menekülve méregtelenítsék a munkanapot a kellemetlen hozadékoktól a bárgyú műsorokkal.

 

Cigarettát húzott elő a zsebéből és olcsó reklámöngyújtóval felizzította a végét. Hirdetés az öngyújtón. Látta már valahol. Útközben, miközben lassan hullámzó sziréna töltötte fel a gyorsan suhanó utca képét, egy pillanatra ránézett a táblára. Azt követően már elfelejtette. Este visszajött. Nem tudta mit kezdjen ezzel a gondolattal. Véletlen összefüggés, értelmetlen bármilyen tartalommal is feltöltenie, csupán időpocsékolás lenne. Hasztalan. Beleszívott a cigarettába és füstjét a városra fújta, mely nyugovóra készült. Tíz emelet magas ház tetején ült. Letudta napi feladatát, mégsem volt elégedett.

 

Nagy léptekkel ment a bolt polcai között a hűtőpulthoz, majd a pékáruhoz. A pénztár után ki a boltból. Ujjaival a zsemlét belezte, helyet a felvágottnak. Elégedetten tömte szájába a szendvicset, mikor az út túloldaláról meghallotta a csengő hangját. Szájában az egész falattal futni kezdett. Látta, a mentőautó kigurul a garázsból. Az ápoló hátul, a sofőrje átnyúlt és kinyitotta neki az ajtót. Komótosan gurult, a gumiabroncsok nyöszörögtek a keréknyomos aszfalton. Először nyúlt a megkülönböztető fény- és hangjelzés kapcsolójáért, így mikor becsapta az ajtót maga után már szirénázva fordult rá a megbénult kereszteződésbe, a helyet követelő mentő. Be sem csatolta magát, szendvicsét tömte szájában, élvezte a szalámi hidegét és a puha pékárut. Kürt mérges hangját küldte minden sebesen közeledő kereszteződésbe, miközben jobb kezével a zsemlét tartotta. Sofőrje nem figyelt rá, nagy szemekkel az utat pásztázta, folyamatosan morgott a teszetosza autósok miatt. Ringott az autó, közben állkapcsa megállás nélkül járt, szemei cikáztak. Egy kereszteződésnél már a következőn járt az agya. Erőteljes fékezésnél előremozdult szabadon hánykolódó teste. Oldalra dőlt, rásimult az ajtóra, ahogy a sofőr balra húzta a kormánykereket, a kerékabroncsok felhevültek, tiszta hangú visítást adtak. A sziréna és a kürt megkísérelte elnyomni. A sofőr hagyta, hogy az ideális ív vigye az autót, végül lassan egyenesbe állt és a parkoló autók mellett suhantak. Az út egyenetlensége néhol megemelte a nyöszörgő karosszériával együtt a járművet, a lengéscsillapítók apró rángásokkal dolgoztak. Nyelőcsövében érezte a zsemledarabot. Ránézett a maradék falatra a kezében, majd a látóterébe került valami, a kürt után kapott. Megnyomni nem volt ideje. A sofőr balra rántotta a kormányt, az autó jobb eleje felfutott az eléjük ugró járműre, amit azonnal maga alá gyűrt és talaj nélkül tehetetlenül felpörgő kerekekkel égbe emelkedett a mentő. Az ápoló hátul az ajtónak csapódott, a sofőr lábai megszorultak a begyűrődött pedálokhoz, karjai tehetetlenül vagdalóztak.

 

A szendvics utolsó falatja kirepült a kezei közül, a szélvédőn széthullott. A nyelőcsövében lévő étel az okádékkal együtt indult vissza, amiből már semmit nem érzett. A gyorsan haladó mentőt, a levegőbe emelte az ütközés és a szárnyalását az estéket sárga színnel feltöltő egyik lámpaoszlop állította meg. A mentő légterében lévő három test, felgyorsulva, ólomnehézzé vált, utat törtek maguknak. A sofőrt a biztonsági öv fogta, az ápolót a mentő belső fala, miközben a szendvicset majszoló férfi teste előtt csupán a szélvédő volt, amin a sebességtől súlyos ágyúgolyóként haladt keresztül. Ha egy test felgyorsul, azonnal nehézzé is válik. Gyorsabb, nehezebb. Összecsavarodva elterült az aszfalton. A piros nadrágján és szakadt fehér pólóján még táncolt egy darabig a kék és piros pászma, kialudt és a sziréna hangja elnyúltan elhalkult.

 

 

 

Ellentét erősíti a vonzást, egyenlőség a taszítást

 

 

Bolti lopás. Egyszerű tolvajlás. A férfi még nem volt mentős. A bolti sorok végénél lépett egyik gondolától másikig. Meglátta.

 

A tolvajok legtöbbször az adrenalin miatt lopnak, esetleg megélhetésért. Nem is fontos, mit. A lényeg: mikor és hogyan? A biztonságiak gyakran fásult, lassú nyugdíjasok. Nem kihívás megvezetni őket. A boltba tinédzserekkel együtt kell lépni, a csapatot követi az őr és nem az egyént. Sokáig nem szabad időzni egy helyen. Oda kell lépni, bőszáru ruha ujjával fel kell nyúlni a felső polcra, míg a másik kar gyors idegrángásszerű mozdulattal táskába söpri a terméket. Működött.

 

Csak akkor nem, amikor a férfi kilépett a sor mögül és végignézte, ahogy a lány bal karjával a polcról a parfümöt a táskájába lökte. A lány szemei zsebóra nagyságúak voltak, mikor a férfi mellé állt. Nézték egymás szemeit, a lány nem olvasott ki semmit, de kutatta, hátha elárulja a tekintet, hogy merre dől a mérleg. A lány szemeire vegytiszta riadalom ült ki.

 

A férfi azzal a határozott elszántsággal lépett oda, megkéri a lányt, tegye vissza. Viszont a közelség elbizonytalanította. Határozottsága soha nem volt hosszú életű, túl gyorsan hamvába hulltak elképzelései a kezdő lépések után. A lány kezdte unni a dolgot és megpróbálta kikerülni a férfit, aki elé állt. Rendkívül nehéz lenne megmondani, hogy ki is lepődött meg jobban, ezt a momentumot elkönyvelhetjük kettőjük találkozásának egy rejtélyes pontjaként.

 

A férfi halk, remegő hangon két választást adott a lánynak. Kiadja őt a biztonságiaknak, vagy megkapja a nevét és telefonszámát. Elővette a telefonját és várta a lányt, aki fújtatott egyet, egyik lábáról a másikra helyezte az egyensúlyt, majd elhadart egy számsort. A férfi azonnal le is ellenőrizte, a lány táskájában megszólalt a telefont.

 

Ez volt az első találkozás.

 

A lány a kórházban dolgozott, mily meglepő egy bolti tolvajtól. A tolvaj szón megsértődött, annak ellenére, hogy valóban az volt. Az első eset. Ennyivel védekezett miközben a habos kávéját tette elé a pincér, aki nem tudta meg sohasem, hogy miből volt neki az első eset. A férfi hallgatott, nem kívánt jobban belemenni. A nők mindig az édes, fagylaltkehely nagyságú kávés csodákat szeretik, aminek cseppnyi hányada a kávé, a többi megmagyarázhatatlan tejszerű elegy, ami a cukortól szirupos. Elég őrült ötlet volt elhívni egy szarkát kávézni, akinek elváltak a szülei, gondolta, miközben a nő kihúzta a tejszínhabos kávéból a kanalat és végignyalta. Nem tudta eldönteni, hogy a gyengébbik énje akarja ezt a nőt megmenteni saját magától, vagy az alfahím énje magáévá tenni. Addig nem tudta, amikor meglátta, rájött, hogy bukik a borotvált hajú punk lányokra és igazából csak az egyik fele volt borotválva, a másikon hosszú hullámos és rendkívüli a feketénél sötétebb haj borult vállaira. Bal karján „carpe diem” feliratú tetoválás futott körbe egy szíven. A szív miért nem valódi szív, kérdezte a lánytól, aki hirtelen nem is tudta mit kérdeznek tőle. Kerek szemekkel pislogott. A szív, mindig meseszerű, képzelt forma, de a valódi szív nem így néz ki, magyarázta a férfi. A lány megrendítette a vállát. Jobb, mintha egy mosógép lenne ott, nem, kérdezte. Ez jó, nevetett a férfi. Nem is tudta, hogy hozakodjon elő a témával, ami kellően sajátja volt. Az utcát járva, az emberekről megmondta, hogy a szüleik elváltak-e vagy sem. Igazát soha nem ellenőrizte, furcsa is lett volna leszólítani valakit az utcán ezzel a kérdéssel. Bár most még ezt tette, csak a boltban.

 

Szüleid elváltak? kérdezte miután egyből kihörpintette a fekete kávét a pöttöm csésze aljából és nyelvével elégedetten csettintett.

 

Tudod mit nem értek? kezdte a lány, azon túl, hogy leszólítottál…itt elgondolkozott. A tejszínhab lankáit nézte, ahogy besüllyed a magas pohár fehér italába. Szóval, leszólítottál, de nem dobtál fel, ezt értékelem. Köszönöm, bólintott a férfi. Ne bólints, nem a jó szándék vezérelt és nem is azért mondtam, hogy kedveskedjek itt neked, csak azért, mert elém raktál egy édes löttyöt.

 

Café avec du lait szólt a férfi, és a francia szavak hallatán a lánynak felakadtak a szemei és idegesen megremegtette őket. Mindegy, mondta. Önző vagy! Fel akartál szedni, így visszaéltél azzal, hogy saját magam kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Így történt, bólintott a férfi. Legalább nem tagadod.

 

Nem értek valamit, kezdte a lány és kézfejével a férfi üres kávéscsészéje felé bökött. Hegyesre reszelt körme feketére volt festve. Hogy lehet meginni azt a kurva keserű, tömény mérget? Ristretto, nyitotta száját a férfi. Aha, kösz, hogy a kérdésre válaszoltál, mondta ironikusan a nő, miközben fejét jobbra-balra döntögette és a karjával hadonászott, mint egy földönkívüli.

 

A férfi csendben nézte a lányt, aki cigarettát vett elő. Kihúzta a dobozból az utolsó szálát, a papírt összegyűrte hosszú ujjaival és a kis kerek asztalra dobta. Itt nem lehet dohányozni, szólalt meg halkan a férfi. Nem is itt akartam, ne nézz bunkónak, gondoltam nemsokára megyünk, reflektált a nő kissé reszelősen mély hangon, miközben a cigaretta már a szájából lógott alá.

 

A férfi fizetett és közben visszanézett a pult mellől. A nő fekete sztreccs nadrágot viselt, mely követte hosszú lábai formáját és ujjatlan fekete felsőt, melyen valami ismeretlen rajzfilmfigura volt zombiknak ábrázolva.

 

Klassz felső bökte oda a férfi miközben kinyitotta neki az ajtót.

 

Kösz, akarsz?

 

Szüleid elváltak?

 

El.

 

Tudtam.

 

 

Gyorsabban mozogsz a térben, lassabban haladsz az időben

 

 

Apjával beszélt. A ház mellett, az ajtó előtt. Kifelé az elköszönés után. Nem akarta, hogy bent találja meg őt az „elég érett vagy-e fiam ehhez?” kérdés körhöz tartozó kínos és olyan felvetésekre, melyekre választ nem adhatott, legalábbis elfogadhatót nem. Így húzta, halasztotta. Szóba jött, mint mindig a vizsgája, melyen végre sikeresen túl van, így lekerülhet a palettáról, hogy átvegye helyét egy másik az idők hosszú folyamán csiszolódó kérdés, mely minden találkozásnál vissza fog köszönni és csupán leheletnyi eltérésekkel röppen fel, hogy mély sóhajt váltson ki a célszemélyben.

 

Anya is segít még mindig a kertben neked? kérdezte és a jobbára ártalmatlan kérdésre késszúrásnyi válasz érkezett: „Ő legalább segít”.

 

Nézd apa, azért dolgozok és tanulok egyszerre, hogy mentős lehessek, tiszt, doktor. Érted? Nekem többet számít, hogy másokat megmenthessek, mint hogy a kertben túrjam a krumplit, vagy hagymát, vagy mit tudom én még mit! Többet, jóval többet, mert ez az élet. Az apja elmondta neki, hogy ő sem jószántából termeszt zöldséget, hanem azért, hogy legyen mit enni. A családjáért teszi, még akkor is, ha ilyen hálátlan a család. A „család” szót direkt használta, nem címezte meg külön fiát. Így nagyobbá nőtt az önsajnálat, hiszen a család ellenszegült, nem egy személy hálátlanságával került szembe a föld közepén gumicsizmában álló hős, hanem egy egész hordával. Harcos. Örök időcsapdában egy olyan helyen és időben, amikor minden sarkon ott áll a bolt és bármikor be lehet menni krumplit venni, sőt valahol hámozottan is árulják. De ezt nem hányra szemére a „család”, hiszen ezzel újabb lehetőséget adna a visszavágásra, mely olyan formában érkezne, hogy egyszer majd drága lesz minden, felmennek az árak és akkor bizony milyen jó lesz télen a pincében zsákszámra álló krumpli.

 

Csendben ültek és kevergették a sűrű, rendkívül erős kávét. Nem történt semmi. Leült oda és azzal a pillanattal érezte, hogy a ház mellett sodródik az élet és kikerüli őket. Az óra hangos kattogása felgyorsul.

 

A nővel több dolgon ment keresztül, mint az addigi élete során. Csipetnyi szegmens volt csupán az életéből, amit nem a kertben kellett töltenie vagy az iskolapadokban unalmas előadásokat figyelve, görcsszerű jegyzeteléssel. Azok közben annyira mozgott, hogy ne álljon le végképp a térben, hogy az idő ne tudjon elhaladni mellette végérvényesen. Nézhette volna a partról a folyó melletti mozdulatlan világot, átérezhette volna békéjét, viszont mire felugrott volna a posványos álló helyzetéből az idő észrevétlenül ellépett volna mellőle megannyi alkalommal és lehetőséggel. A tolvajlány, az volt az idő egyik figyelmeztetése, és ő nem hagyta elmenni. Élt a lehetőséggel és most ott ült a kávé mellett apjával szemben és azon járt az agya miként jelenthetné be, hogy ő bizony meglovagolja az idő hullámait és ezzel be is töri egy életre. Ő soha többé nem fog kihagyni lehetőséget csupán azért, hogy megálljon és gyönyörködjön egy folyóparton vagy éppen a kertben azon, hogy mászik a csíkos krumplibogár. A nővel nem csupán utaztak, hanem minden nap újabb és újabb életbe léptek bele. Más olvasata is van az egésznek. A nő már nem tudott mit kezdeni magával. Valamilyen belső feszültségének köszönhetően úgy érezte magát, mint egy sarokba vetődött részecske, mely elkezdett felgyorsulni. Csupán a robbanást várta. A férfi alig mozdult. Állt egyedül a széles és végtelen hosszú térben és figyelte az gyorsuló időt körülötte. Csak néha nézett magára akkor viszont meglepetten látta az öregedést. Saját testének erodálását. Belekapaszkodott a nőbe, aki számára nem volt tér, csupán a megállt idő és együtt egyensúlyba kerültek. A férfi élvezte a gyors helyzetváltásokat, utazásokat, szerepjátékokat, új ismerősöket. Belelépett az életben, mely közvetlenül a savanyú és zavaros állóvíz mellett volt, ahogy minél gyorsabban mozgott, annál kevésbé öregedett. Ráadásul elégedett is lehetett, megmentett egy lelket a robbanástól, a világot pedig a robbanásban szétszóródó törmelékektől. Nem volt más hátra, szentesíteni kellett ezt a felemelő és legfőképp időtálló állapotot.

 

Visszafordult a kertkapuból, nézte a térdig erő krumplit. A házat, mely kellőképpen összement és maga alá gyűrte szüleit, akik számára az egész kozmosz szűkült.

 

Házasodok, ennyit bökött ki búcsúzóul.

 

Gyere vissza, menjünk be, beszéljük meg.

 

Nincs mit beszélni, házasodok.

 

Hát, te tudod, fiam, de legalább a mentős-tiszti vizsgád megvan.

 

 

 

 

Az idő előrehaladásával növekszik a zavar a rendből

 

 

Ez az első dolog, ami eszedbe jut a nászutunkról? Ennyi? – kérdezte ingerülten a nő.

 

Nem ez a legemlékezetesebb, persze, de most hirtelen ez ugrott be – mentegetőzött a férfi.

 

A háztető?

 

Igen az – nyugtázta a férj, majd folytatta Mediterrán országban gyakran töltik az éjszakát az ott élők a házak tetején, vendégségben.

 

A nő elfordult, tüntetőleg az ablakon nézett kifelé. A nászútjuk alatt sokszor éjszakáztak a tetőn. Szinte érthetetlen miért húzta fel magát ezen a kijelentésen. Semmi rossz nem volt benne.

 

Itt állj meg, kiszállok.

 

Nem lehet, hogy egy mondattal elrontsunk egy életet. Kizárt, hogy egy rossz reakció tévútra vigye a gondosan felépített, kellően eltervezett jövőt.

 

Ezt nem mondod komolyan! – nézett rá vezetés közben nagy szemekkel a férfi. Nem mondtam semmi rosszat. – Mi volt, ami rosszul esett? Melyik volt az a szó, amin berágtál? Mi volt?

 

A férfi gyorsan pörgette vissza az eseményeket. Egészen addig jutott a kutakodásban, amikor a nászút első éjszakáján lesétáltak a szálloda tetejéről, ahol a medence mellett koktéloztak. Nem messze hullámzott az azúr tenger, az éjszakai szél úgy élesztette fel napközbeni álmából a várost, mint a nedves törülköző takarása az ájultat. A bódítóan édes és erős koktélok dajkálásának köszönhetően visszabotladoztak a szobába, mely koszos volt, szegényesen berendezett, mint egy vidéki város leélt kollégiuma, az ágymatracon ormótlan mélyedés ásított, a sötétítőfüggöny fele a padlón feküdt. Mindez nem számított.

 

A tetőn ülve az jutott eszébe, miközben feleségével ölelték egymást, hogy lehetne-e boldogabb? Vajon meddig tart? Az autóban, hazafelé, már tudta a választ: ott, a tetőn ülve, a nászúton jutott neki a legnagyobb boldogság, melyet úgy néz ki, nem fog túlszárnyalni.

 

Hallod a tenger zúgását? – súgta a fülébe a nő. – Hallod?

 

Az autógumik halk zúgás vitte vissza az álmodozásból.

 

Nem hallod? Húzódj le itt, ki akarok szállni! – harsogta a nő.

 

Megállt az autó. Idegen volt a környék, idegenek voltak a korábban befogadott tárgyak. Egy észrevétlen, röpke másodperc átváltoztatott minden addigi boldogságot a keserűség forrásává. Az irányjelző kattogott, mint egy metronóm.

 

Meglehet nem is azonnal változott meg a világ. Lenyelte a keserű pirulát és az észrevétlenül, elfeledve oldódott szét a gyomorban, szívódott fel a vaszkuláris rendszerben, végül lecsapódott az agyban. Igen, más magyarázat nincs, nem lehet. A feleség a toleráns, hogy eddig tűrt. De akkor is, mi baj a tetővel? Hiszen nem volt elég jó? Nem volt elég romantikus? Amikor ezt kérdezte tőle a feleség már sírt az autó oldalának dőlve. Rángatózott egész teste. Nem is sírás volt, zokogás. Maga a szó is jobban tükrözi azt az állapotot: zo-ko-gás. Nem volt elég romantikus? De.

 

A férfi kihátrált a vitából. Akkor neked mi volt a legjobb? Ez volt az a kérdés, ami a megoldást adta.

 

Végre, megkérdezted– szólt a nő hangja távolról, alig hallhatóan, elhalóan.

 

Ez a helyes válasz a kérdésre, egy újabb kérdés, egy udvariassági formula és nem több. Legalábbis ott, úton hazafelé ez volt az. Mintha áthaladtak volna egy alagúton, melynek egyik végén a ragyogó nap búcsúztatja őket, hogy a másik felé az borult égbolt alá, az esőcseppek közé érjenek.

 

Minduntalan felesleges körítés, értelmetlen szerepek, melyek ki vannak osztva, pedig csak a lényeg: Az idő előrehaladásával növekszik a zavar a rendből.

 

 

 

 

Nagyobb a távolság, kisebb az ellenállás

 

 

Külön. Jelentése, nem ülnek együtt a tetőn. A hazatérés után a nő lecsendesült. A viharos útszéli vita nyomtalanul elpárolgott, mint erőtlen nyári csapadék a forró aszfaltról. Még csak gőz sem mutatta útján, annyira hirtelen és váratlanul elmúlt. Csírájában azonban a férfiben maradt, aki nap-nap után mondogatta magának, hogy mindez azért, hogy szép lassan csírásodjon, szár emelkedjen ki belőle és a végén kihajtson újra és elnyomja együtt nevelgetett szerelmük virágát, amit a pszichiáterek oly szívesen aposztrofálnak. A vita nem bontakozott ki újra, legalábbis az a vita. Jött másik.

 

Mindez néhány hónapot követően, amikor már mentősként dolgozott, arra vezetett, hogy a helyi bíróság elé került a házasság felbontásához a kereset. A nő adta be, ő intézte. Az utolsó dolog volt, amiben közösen döntöttek, és amiben közösen megegyeztek.

 

A város, mely körülölelte őket, tudomást sem vett erről. Semmi nem térítette el az élet forgását, még csak meg sem akasztotta, pedig a férfi hibázott. Bár mindez, a végeredmény szempontjából lényegtelen volt. Szétváltak és nemcsak magukat, hanem az egész várost felosztották. A felaggatott emlékeket levették az utcán, a közös séták útvonalait, ha lehetett kerülték mind a ketten. Olyan volt mintha újrafestették volna a várost, hogy nem emlékeztesse a városkép a múltra, mely közelben figyelt és úgy tűnt nem is akar távolodni.

 

Legalább a mentős vizsgád megvan fiam – mondta apja.

 

Megvan.

 

Meg akarta kérdezni, hogy nincs-e kedve lefesteni az egész házat, de aztán meggondolta magát, apja úgysem értené és hosszan tartó érvelés sem győzné meg, mivel úgyis az lenne a levont tanulság, hogy ez a nő – ilyenkor mindig róla beszélt, és hangsúlyos ritmusképlettel nyomta a három szót: „ez-a-nő” – nem érdemel meg téged.

 

Tévedett a kijelentéssel, fordítva volt igaz. A férfi nem érdemelte meg a nőt. Egyetlen tettjével felülírt minden értelmetlen vitát, amit a nő megkérdőjelezhető ép elméje szült házasságuk röpke kis idejéből. Ha valaki ismerte volna kettőjük minden közös percét és forgatókönyvszerűen dokumentált volna mindent, látta volna, hogy a férfi sokat tűrt, a nő pedig akaratos gyerekként tágítja a határokat. Végül a férfi gondolt egyet és eltörölte a határokat, tág, végeláthatatlan életteret adott a nőnek, amiben ő már nem szerepelt.

 

Ha úgy tetszik, önálló életteret építek – mondta a férfi.

 

Mi van? Meghibbantál. Ne magyarázd a félrekefélést territoriális igények megnövekedésével. Ne.

 

Maradjunk távol egymástól.

 

Maradjunk – bólintott rá a nő az utolsó egyezségükre.

 

 

 

Az információ belép a feketelyukba és örökre elveszik.

 

 

Mi történt?

 

Két azonos töltésű részecske közelített egymáshoz. A találkozáskor meglepődtek, hogy valójában azonos töltésűek, azonnal taszították egymást.

 

Nem több.

 

Arcokhoz tartozó nevek, helyek leírásai?

 

Az eseményekben a tanulság. Arcok, helyek- lényegtelenek. Az információ úgyis belép a feketelyukba és örökre elveszik.

 

Behívó

I.

Apám egyik délután elüzent a gazdához, akinél nyáron voltam napszámban, hogy estére legyek otthon. A nagyhangú gazda azonnal elengedett, amit hirtelen nem is értettem. Kérdeztem a nagyobb fiúkat, szerintük minek kellek én otthon?

– Apádat behívták a frontra. – válaszolta természetes hangon Pista, aki többnyire tisztában volt a világ dolgaival. Nem csoda, ő már tizennégy éves, dohányzik is.

Ha az én apám harcolni megy, akkor mi lesz velem? Tűnődtem a hazaúton. Édesanyámat elvitte a tüdőbaj, alig emlékszem már az arcára. Ott marad nekem a ház, meg az a kevés baromfi, pénzem meg nem lesz semmi. A gazda nyáron ugyan ad szállást, meg ételt, de azzal nem megyek messzire. Addig is üresen állna otthon minden, a tyúkok meg megdöglenének.

Éppen sötétedésre értem haza. Apám az asztalnál ült, kezében, merengve egy papírlapot forgatott. Volt előtte egy üveg pálinka is egy kispohárral, az arcán látszott, hogy sokat megivott már. Ilyen szomorúnak tán még sosem láttam. Alig tettem be az ajtót, rám se nézve intett a szemben lévő székhez.

Általában ha kell valami, magamat kell kiszolgálnom. Most mégis ő állt föl a székről, és hozott még egy poharat. Megtöltötte emberesen, majd elém tette. Nem szóltunk semmit, a szemével bökött az ital felé, hogy fogjam meg. Láttam már, ahogyan a szomszéd falubeliekkel iszik az üzletre, így tudtam, hogy nem szabad nagyon megemelni a poharat, csak úgy az asztalon tolva összekoccintjuk. A tompa csengés után elégedetten hümmögött, aztán felhajtotta egy húzásra az italt. Ahogy letette, várakozóan végre a szemembe nézett. Erre én is lehúztam a magamét. Fordult egyet a gyomrom, nem kaptam levegőt, de azért tartottam magam. Amikor diadalmasan apámra néztem, akkor mondta:

– Behívtak.

Segítettem neki összerendezni a holmiját. Hajnal előtt indult, hogy reggelre odaérjen a városba. A szekrényből az ünnepi ruháját vette fel, kicsit még a bajszán is igazított a tükrös szekrénynél. Mielőtt kiment a házból, a vállamra tette súlyos kezét.

– Még nem vagy férfi, de lehet, hogy hamarosan azzá kell lenned. Talán még ma hazajövök, de az is előfordulhat, hogy soha. Van a sublót felső fiókjában eldugva egy kis köteg pénz. Ha úgy adódik, okosan használd. Megértetted?

Szerettem volna azt mondani neki, hogy ne menjen elédesapám sehova, maradjon velem, szökjünk meg, bújjunk el, vagy legalább vigyen magával katonának. De az, aki már pálinkát iszik, nem mond ilyet.

– Megértettem. – bólintottam, pedig nem értettem semmit.

 

 

II.

Tudtam, hogy aludni már biztosan nem fogok. Hogy könnyebben teljen az idő, és ne kelljen arra gondolnom, hogy mi lesz akkor, ha apám a frontra megy, sorra vettem lehetséges örökségemet. A konyhát és a kisszobát már ismertem, viszont a bejárás a tisztaszobába eddig nekem tilos volt. Pár éve kíváncsiságból bemerészkedtem, de akkor apám – először és utoljára –nagyon megvert. Pedig rettentően vonzott a friss illat, ami belőle áradt (a helyiséget csak akkor építették a házhoz, amikor anyám hasa gömbölyödni kezdett velem), meg a díszes ágyneműk a faragott-mintás ágyon.

Most is úgy léptem be, mint akinek nem szabad. Mintha apám megérezné, hazarohanna és megverne megint. De erről szó sem lehetett. Hiszen ő mondta, hogy hagyott bent pénzt. Arra gondoltam, megnézem, mivel kell esetleg gazdálkodnom, ha mégis… Kihúztam hát a sublót felső fiókját, de nem tudtam belenyúlni, csak bámulni. Anyám egykori fehérneműi, ruhái, kendői sorakoztak benne, mintha még élne. Mint ereklyéket, nem érintettem meg egyiket sem, csak távolról csodáltam. A tisztaságukat, a díszes motívumokat, amiket anyám hímezhetett egykor bele. Egy férfi nem fakadhat sírva, inkább visszatoltam a fiókot.

III.

Ahogy felkelt a nap, eszembe jutottak az állatok, úgyhogy kimentem megetetni őket. Ettem valamennyit én is, és egyre azon törtem a fejem, mivel fogom eltölteni a napot. Nem akartam semmi olyat, ami felfordulást csinál, hátha apám hazajön, és fáradtan lepihenne.

A Pista azt mesélte a minap, hogy egyesek mostanában abból élnek, hogy kilesik, hol nincsen otthon férfi, és kifosztják a házat. Elhatároztam, hogy én nem adom magam könnyen az ilyen gazembereknek! Apám tavaly nyáron üzletelt valami régi tiszttel, aki most már öreg harcolni. Szerzett tőle akkor egy pisztolyt, és óvatosan elrejtette a padláson, azt hitte, én nem veszem észre. Tudtam, hogy nagyon dühös lenne, ha csak megtalálnám is, úgyhogy nem bolygattam.

A fegyvert és a töltényeket könnyű volt előszedni. Apám nem dugta el nagyon, egy rongyba volt becsavarva és úgy egy magokkal teli zsákba téve. Egyből kiszúrtam: miért lennének magok a padláson?

A probléma az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell lőni. Nem akartam sokat vesződni vele, meg féltem is, hogy a végén magamat lövöm meg. Mint két házzal arrébb a Jancsi, aki szerzett valahonnan egy töltényt, és el akarta sütni. Egy hegyes kővel addig ütögette a lapos végét, míg sikerült neki, és ellőtte a bal lába nagyujját.

Két utcával feljebb viszont a Szabó úr biztosan tud segíteni, gondoltam. A nagy háborúban harcolt annak idején, el is vesztette a fél lábát, most a fia van a fronton. Nagyon büszke rá, azt hangoztatja a kocsmában, hogy a fiával az élen foglalja vissza majd az ország az elrabolt területeket.

Szabó úr szerencsémre otthon volt, amikor átmentem, nem indult még el a borivóba.

– Apámat behívták – mondtam, és elővettem a rongyba csomagolt pisztolyt. Arra számítottam, hogy rám üvölt, hogy tegyem el, esetleg pofon csap, így ezeken minél hamarabb túl akartam lenni, azért vágtam így bele. De ehelyett a kezébe vette a fegyvert, és tűnődve forgatni kezdte.

– Ez egy Luger. Még a nagy háborúban használták a németek. Régen láttam ilyet. Nagyon pontos, csak sokszor beragad. Emlékszem, egyszer… De mit akarsz te ezzel? – kérdezte meglepetten.

– Apám azt mondta, legyek férfi, ha nem jön haza. A pisztoly a fosztogatók ellen kellene, vagy ha apám soká nem érkezik, utána megyek én is a frontra, és hazahozom. – Vágtam ki elszántan, és minden szavamban szentül biztos voltam. Szabó úr nem nevetett ki. Pálinkát vett elő, töltött két kispohárba, és lerakta. Ezúttal én koccintottam a poharam az övéhez, és hamarabb lehúztam, mint ő a sajátját.

– Hát így vagyunk. – suttogta alig hallhatóan maga elé.

Szerinte a háborúhoz még nőnöm kell, mert nincs egyenruha a méretemben, de a fosztogatóktól jogosan félek. Megtöltötte nekem a pisztolyt, aztán megmutatta, hol kell kibiztosítani, ha lőni akarok vele. Azt javasolta, ne nagyon gyakoroljak a faluban, mert ahhoz hangos, és csak átmennek a szomszédok kíváncsiskodni. Inkább, ha majd apám tényleg nem jön haza, szóljak neki, és kivisz a földjére, ott lőhetek párat, van még tölténye neki is. Megköszöntem az italt és a tanácsot, majd hazaindultam. Út közben kicsit szédelegtem, de a nap melegét okoltam, hiszen már lassan ebédre járt az idő.

 

 

IV.

Ebéd után jobban is lettem a hűvös szobában. Gondoltam, apám biztosan éhes lesz, ha hazajön, így előkészítettem neki is egy tál ételt, hogyha megérkezik, már csak elé kelljen tenni.

De valahogy nem akart jönni. Teltek az órák,lassan hűvösebb lett, de apámról még mindig semmi hír. Láttam viszont három idegen, tizenéves fiút, akik nagyon néztek be a kerítésünkön. Jóval nagyobbak voltak nálam, így nem mertem őket elzavarni, de a Bodrit azért magamhoz hívtam, hogy lássák, kutya is van.

Be is mentem inkább a konyhába, a pisztolyt pedig az asztalra tettem, hogy kéznél legyen, ha kell. Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha rám rontanak, és hamarabb szerzik meg, mint ahogy én érte ugrok. Így inkább leültem az asztalhoz, szembe a bejárattal, kezem ügyében a pisztollyal.

Vagy egy órát ültem így, már alkonyodott, amikor valami hangosan koppant a kapun.Máskor is volt ilyen, hogy valaki nekiüt valami, ahogy viszi, de az éjszaka csendjében csak arra tudtam gondolni, hogy a fiúk jöttek vissza fosztogatni. Kibiztosítottam a fegyvert, és vártam. Addig szorongattam a markolatát, hogy egészen csúszóssá vált az izzadságtól.

Hogy bátrabb legyek, kitettem a pálinkásüveget, és töltöttem magamnak. Csak egy felet, hogy észnél legyek. Lehúztam, és egy időre jobb is lett. Újabb zörej ugyan nem volt, de a néma csend jobban lüktetett bennem, mint amit el tudtam viselni. Elreteszeltem a bejáratot.

Még kétszer töltöttem. A második után erősen elhatároztam, hogy reggel, ha van egyenruha, ha nincs, megyek a frontra, és hazahozom apámat. Már láttam is magam, ahogy rohanok előre a Szabó úr fia mellett, aki visszaszerzi az elrabolt Magyarországot. De ahogy belemelegedve hadonásztam a pisztolyommal, kinyílt a kerítéskapu.

Hirtelen izzadni kezdtem, és a hideg szétfutott a tagjaimon: nem zártam be. Minden reményem a Bodri kutyában és az elreteszelt ajtóban volt. De a kutya nem ugatott, küzdelemnek semmi hangja sem szűrődött be. Valaki az ajtó kilincsét kezdte próbálgatni. Amikor nem sikerült, dörömbölni kezdett és kiabált, hogy engedjem be. Aztán erősen nekifeszült. A zár gyenge volt, pillanatok kérdése, hogy áttörik.

Nem tudtam, mit tehetnék mást, az ajtó elé álltam, és előreszegeztem a fegyvert. Amint betört az ajtó, tüzeltem. Egy kamasz fiút szíven, egy felnőtt férfit gyomortájékon lőttem volna. De a pisztoly szorult, aztán hiába húztam meg többször a ravaszt, nem sült el. Meg sem tudtam nézni, ki a támadó, kicsavarta a kezemből a fegyvert.

A kéz lett ismerős. Felnéztem, és apám állt előttem, fáradt, aggódó arccal. Megsimogatta a fejemet, a pisztolyt pedig az udvarra hajította a nyitott ajtón át.

Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Apám az asztalhoz ült, és töltött magának a poharamba. Elővettem még egyet, hogy vele igyak.

– Te ne többet. – állított meg gyengéden.

– Hazaengedtek, mert anyád meghalt. Az özvegyeknek nem kell frontra menni. És te sem mész többet a gazdához. Itt maradsz velem ezután. 

Alfred de Musset: Szomorúság

Sem örömöm, sem életkedvem.

Barátság, vágy – mind elhagyott.

Szentnek vélt gőgöm is halott,

Mely hitte: zseninek születtem.

 

Megtaláltam az Igazságot;

Azt hittem, hű barátra leltem.

Enyém lett, csak hogy felfedezzem:

Még boldogtalanabb vagyok.

 

Mégis, ő az egy örök Érték,

Belőle fakad Hit és Mérték,

Ki nélküle él, tévelyeg.

 

Isten szólít – hát felelnem kell.

Nincs már, csupán egyetlen kincsem:

Hogy néha még sírnom lehet.

 

Sediánszky Nóra fordítása

Játékmester

paplovagEngem ennél a szaros cégnél mindenki csak baszogat. Hogy nézd a kocka programozó így, nézd a nagy mágus úgy. Mintha nem mindenki abból a programból élne, amit én fejlesztek. Kis, szaros cég, heten vagyunk, beférünk egy transporterbe, de a többi, az mind ingyenélő, a marketinges, meg a pályázatíró, meg a titkárnő, meg az a köztörvényes főnök, meg a seggfej fia. Csak a Flash, az nem baszogat. Ő a másik szoftverfejlesztő. A másik öt a mi vérünket szívja.

De a Flash, az nagyon fura. Tőzsdézik. Keveset beszél, akkor is csak melóról, de azt tudom, hogy tőzsdézik. Ki akar jutni innen. Engem a pénz nem érdekel, nekem megvan a saját szórakozásom. Tizenhatodik szintű paplovag vagyok, Byarron védelmezője, a Sárkány Gyermeke, és Erion városában külön hely van fenntartva a számomra Torozon Tavernájában. Ott van réztáblán a nevem, és megkeserüli, aki nem áll fel onnan, amikor megérkezem.

Nem várom el, hogy bárki bármit megértsen. Amíg az én munkámból élnek, addig tehetnek egy szívességet. Nem vagy normális, seggfej! Majdnem koccantunk az autópályán. A főnök idióta fia vezeti a transportert, úgy vezet, mint egy gimnazista a gokart-pályán. Tízre jönnek a kontrollerek, fél nyolc van, húsz kilométerre vagyunk Bicskétől. Jó időben vagyunk. Különben is, a marketinges picsa miatt indultunk negyed óra késéssel, majd kirakjuk őt az előszobába, hogy tartsa fel őket, ha mégis előbb érkeznének.

Este nyolcra haza kell érnem Pestre, mert jönnek át a srácok. Én leszek ma a játékmester, és különleges kaland várható: sárkány-tünde félvérek fognak a csapat táborhelyére törni, épp, mielőtt a vámpírúr ellen vonulnánk. Egy kolostorba fogunk menekülni, de azt még nem találtam ki, hogy kiket találunk majd ott.

Hét ötven, megállunk a ház előtt. Utolsó ház, utána már szántóföld. Én nem tudom, hogy hiheti el bárki, hogy itt működik a cég, de a főnök azt mondta, rendben lesz, csak ne essünk ki a szerepünkből. Bevisszük a székeket, az asztalokat, a számítógépeket, a nyomtatót, a mappákat, a kartotékokat. Még a kávéfőzőt is. Nem hordár vagyok, basszameg! Flash is morog, pedig az egy nagyon békés srác. A nagypicsájú marketinges bezzeg nem cipel semmit, csak egy pár mappát. Berendezzük a töküres házat, másfél óra alatt. Cigi még belefér, gondolom. A főnök ráncolja a homlokát. Ha Pesten lennénk, fél tízkor akkor is kimennék cigizni, mondom.

Kilenc negyvenkor a főnök berendel a ház elől. Ülj be a gép elé, és programozz, mondja. Programozzak, jó vicc. Elkezdek egy tetris-t írni C++-ban, haha! Senkinek nem tűnik fel, se a főnöknek, se a tökkelütött fiának, pedig elvben az is valami műszaki főiskolára járt. Flash ránéz a monitoromra, röhög. Csöngetnek.

Megjönnek a kontrollerek. Biccentek, de nem engem néznek, hanem a papírokat. Tizennyolc dosszién van EU-s zászló, ennyi papír kellett ahhoz, hogy azt a szaros ötmillió forintot megkapjuk. Meg a közép-magyarországi régión kívüli telephely. Mert a vidéket fejleszteni kell. Hát én a magam részéről most épp egy tetrist fejlesztek, basszátok meg, mert az egész szerepjáték miatt, hogy leköltözünk egy napra Pestről Bicskére, nem tudok haladni a munkámmal. Az nem úgy van, hogy másfél órára berakják az embert egy szobába, és akkor programoz. Ahhoz el kell mélyülni. Ahogy a kontrollerek a papírokban. Dél van, az egyik megkérdezi: hol szoktak ebédelni? Mindenki összerezzen. De a főnök mosolyog, és azt mondja: mindennap más munkatárs gondoskodik a kajáról. Mert olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Most én hoztam brassóit.

Ülünk a konyhában, esszük a brassóit. A krumpli ízetlen lett és szivacsos a mikrózástól. A kontrollerek bárgyún mosolyognak. Mit fejlesztenek mostanság, kérdezi az egyik. Elkezdem mondani, fél percig követik, aztán visszatemetkeznek a brassóiba. Abbahagyom. Legszívesebben felállnék és visszamennék a gép elé, de jó képet kell vágnom ehhez az egészhez. Elképzelem, hogy tizenhatodik szintű paplovagként a plusz négyes jáde buzogányommal miszlikbe töröm a fejüket.

Kimegyek cigizni. Flash is jön, pedig ő nem cigizik. Meg a pályázatíró, az a kis kretén is. Meg a főnök fia. Kinn állunk négyen, kussban. Aztán a főnök kiinteget az ablakon, hogy visszamehetünk. A két kontroller mosolyog, mint a jóllakott napközisek. Leszopta őket a titkárnő és a marketinges? Vagy kaptak két bélelt borítékot? Nem vagyok rá kíváncsi. Csak tűnjenek már el. Elköszönnek, az egyik azt mondja, hogy papíron minden rendben van, és további jó munkát itt Bicskén. Nem tudom eldönteni, hogy volt-e irónia a hangjában, amikor azt mondta, hogy Bicskén. Viszlát, mondom, visszaülök a gépem elé, és tovább írom a tetrist, de úgy, hogy minden elem, miután leért, azonnal menjen vissza felülre, ahonnan jött.

Fél órán át még ülünk, hátha visszajönnek, aztán elkezdjük lebontani az irodát. Egy óra alatt berakunk mindent a transporterbe, irány Pest. Kuss van, a főnök hátrafordul, megkérdezi tőlem, hogy megyek-e ma is játszani. Igen, mondom, ma sárkány-tünde félvérekkel fogunk megküzdeni.

A főnök fia meg a marketinges picsa kuncog, amíg beszélek. Flash a telefonján nyomkod valami tőzsdés appot. A főnök úgy csinál, mintha érdekelné, de tudom, hogy fejben még mindig azon kattog, hogy vajon mit fognak jelenteni a kontrollerek. Mindjárt megérkezünk, kábé két óra alatt visszarendezzük az irodát a Bartók Béla úton, és mehetek haza. Öt óra van, sötétedik. Mire leszáll az éjszaka, végre megint tizenhatodik szintű paplovag leszek.

 

 

 

Cronenberg

 

A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.