Macska, ki a járda mellett
úgy cicázol, mint az ágyban,
sorsod miatt irigyellek,
mely nem is sors valójában.
Szolgája erős törvénynek,
mely követ-embert vezérel,
személytelen ösztönlényed
csak azt érzi, amit érzel.
Úgy vagy boldog, ahogyan vagy.
Tiéd, mi vagy, mind a semmi.
Én, tudója önmagamnak,
nem tudok magammá lenni.
Havasi Attila fordítása
Jó piszkosnak lenni.
És jó tisztának is.
Ügyetlenül csókolózni, a nyálat letörölni,
rúgni a port az enyésző játszótereken,
és hogy te pirulsz, mikor engem vetkőztetnek
azok, akiknek mi mutattuk meg a szabadságot.
Gyávák vagyunk.
Istentől a homokszemig ölelem magamhoz
ezt a kipattogzott csuszamlósságot,
és csak szorítom, szorítom ki belőle
leharcolt akarattal a lélegzetet:
a fölöslegessé kényelmesedett életet.
Hogy érdemes lehessek – ezért pusztítom a
közönségeset és az ellenállás nélkülit.
Nem hűs huzat vagyok, hanem szemétszag.
Váratlan és izgató – abból a lezárt utcából,
ahol az önpusztítás isten-igenlés.
(Illusztráció: A szerző alkotása)
Bennem mindig az
a nehéz, illatos eső szemerkél –
van, hogy csak beköszön,
máskor alaposan végigver rajtam;
minden cseppje: egy élet.
– ez most így sikerült,
talán a következő jobban.
Tükörből vagy, te visszanéző,
megforgattál, jól becsaptál:
hogy támadnak a védekezők,
hogy megússzuk a hétvégi nagytakarítást,
hogy a lényeg elfér egyetlen szóban.
Önzőbbnek kell lennem az egészséghez.
De azt csak pusztítva-pusztulva lehet, ugye:
kicsit bólogatni, kicsit odab*szni,
kicsit jólesően beleszakadni (?)
*
Elakadt a lift az utolsó előtti emeleten,
öregház érzésem van és fém-allergiám –
kezi’csókolom, Jézuska feljöhet a tetőre játszani?
(Illusztráció: A szerző alkotása)
Késővörösben
Késővörösben alszanak a nevek:
egyet
felébreszt világtalan éjszakád,
és elvezeti, fehér bottal végig-
tapogatva a szív déli falát,
a fenyők alá:
egy embernövésű fa
elindul a cserépvárosba,
ahová az eső is betér,
a tengeri idők barátjának adva ki magát.
Kékben
mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,
és szerelmed nevei közt
tartja számon saját szótagjait.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Erős vár
Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:
a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.
Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász
zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.
A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.
A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,
és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,
már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.
De amint abban házban a tükör elé lépsz,
mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.
És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.
(Mohn und Gedächtnis, 1952)
Fénylés
Hallgató testtel
fekszel mellettem a homokban,
fölötted a csillagok.
Talán egy sugár hasadásából
pergő fény szakadt rám?
Vagy pálca volt,
amit fölöttünk törtek,
az ragyog úgy?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Sötétről sötétre
Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.
Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:
ott is az enyém, és ott is eleven.
Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?
Kinek a fénye követ most engem a parton,
ki ez, hogy révészt is talált?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
A vendég
Még alkonyat előtt
betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,
aki a köszöntést titokban homályra cserélte.
Még hajnal előtt
felkel,
és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,
a lépésektől visszhangos, kongó álmot:
hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,
és odaveted elébe lelkedet.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Változó kulccsal
Változó kulccsal
nyitsz be a házba, ahol
az elhallgatottak hava kavarog.
A vér szerint, aminek
forrása szemed, szád, füled,
változik, cserél, csal a te kulcsod.
Változik a kulcs, igazodik a szó,
hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.
A szél szerint, ami tovább űz,
gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
A távolba
Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:
jöjj, lakoznod kell.
Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:
elérhető közelségben a menedékhely.
A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,
lélegezned, magadnak lenned.
(Sprachgitter, 1959)
Egy nap, egy másnap
Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.
A csend repült elénk
egy második, világos életet.
Győztem, legyőztek, hittünk
a szikár csodákban, az ág,
amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt
a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,
leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk
szétporladva a fények után, és minden
zuhant, omlott,
senki kezébe vetettem.
(Sprachgitter, 1959)
András Orsolya fordításai
(Illusztráció: Paul Klee)
utcák
……….egy nap rádöbbenek – olvasom valahol
hogy Déri Miksa bizony… Blátival és Zippernovszkival…
megütődöm, hogy évekig nem sejtettem
kié a név, utcáé, ahol lakom! mily zsákutcáin
tévelygünk a tudatlanságnak? életed helye, laksz ám
nem lakozol, hányezer hasonló sikátorán kóválygunk
az ismeretlennek e haszontalan röpke testben
semmit nem ismerve
se utat se várost, se férfit se nőt, se téged, se őt
hisszük mégis: csoda vagyok, már-már a hős…
……….elpattan néha a buborék……….búrája az énnek
mit maga köré vérzett…..mintha lenne saját lénye
vagy ő maga lenne………..hisz emlékszik mennyit vérzett
a meztelen király
a kelme útja gubótól
paraszton-szövőkön-kalmáron át
udvari szabóig
tízezer rőf megvolt
halált vajúdott
vérrel könnyel érkezett
mikorra méretem vették
szabták és összevarrták
olybá vált egészen
mint e szélesebb vég – álomvilág
már-már léttelen fátyol
sunyi vigyor a tömegen
mikor e derengést
illő kellem testemre ölti
király másképp nem tehet
vigyora nyálán
hadd másszon tovább
a lárvaarcú
a meztelen tömeg
rágás közben
„Sabbaṃ bhikkhave ādittaṃ”[1]
rágás közben
vinnyogó zaj ijeszt
csikorog herseg
……….mintha visongna
röfögne valami bent
hegyezni fülem
állkapcsom leáll
……….halkul a zúgás
……….szélen lebbenő
……….ének ül helyébe
ám az étel zamata kiált
rágj tovább! nyelj! igyál!
állkapcsok rajtolnak:
fogak örvénye darál
összes porcikám rág
szemem kékje felhőt nyel
csillagot……….perzselt pillét
mécses lángját
mind szomjasabb
(bár érzem így látnak
……….kik látni tudnak)
mohó szél harap bőrömbe
szívem fogyón kalapálja
a mindenség ledarálja
szökő lázban
olthatatlan vággyal
faljuk egymást a világgal
[1] Bhikkuk, minden lángban áll.
(Illusztráció: Aaron Morse: Cloud World (#3))
Az öböl feléled
zajongva itt, de csöndből sincs hiány,
hol kétszer jön és megy,
naponta, nincs cél, a boldog óceán,
szirtek tövénél, várostól messze
ülök merengve.
Távollétem nem gond a világnak;
munkája múltán az álság rohad;
Irdatlan az igazság és irányt szab,
mindegy, hogy győz-e vagy alul marad.
Botár Attila fordítása
